Címlap

Antal Károly

2013-07-25T11:57:22+00:00

ANTAL KÁROLY
(Budapest, 1909. jún. 23. – 1994. máj. 26.)

szobrászművész

Svájci gyermekkori tartózkodása alatt a hegymászást is megkedvelő szobrászművész 1925 és 1927 között a budapesti iparművészeti iskolában tanult díszítőszobrász szakon. 1934-ben végzett a képzőművészeti főiskolán. 1931-től Ohmann Béla műtermében dolgozott segédként, aki jelentős hatást gyakorolt stílusára. 1934-35-ben Rómában ösztöndíjas. 1935-től rendszeresen résztvevője a Nemzeti Szalon "8 festő, 8 szobrász" elnevezésű évenként megrendezett tárlatsorozatának, műveit csoportos kiállításokon bemutatták Rómában, Párizsban és három alkalommal a Velencei Biennálén is. A Párizsi Világkiállításon 1937-ben ezüstéremmel jutalmazták. Magyarországon Gellért és Juliánus barát (Bp., Halászbástya, 1937) c. bronzszobrával vált ismertté. 1938-tól a budapesti Százados úti művésztelepen élt és alkotott. Több európai országban járt tanulmányúton. 1950 és 1959 között a képzőművészeti főiskolán a kőrestaurálás tanára. A római iskola második nemzedékének tagjaként az 1930-as évek elején indult szobrászgeneráció egyik legfoglalkoztatottabb művésze.

Stílusára leginkább az archaikus kultúrák és a román kor emlékei hatottak; műveit tömör formanyelv, a megjelenítés közvetlensége, eszmei emelkedettség jellemzi. Monumentalitás iránti hajlama emlékműszobrászatában, míg dekorativitáshoz való vonzódása épületplasztikáiban érvényesült. Kedvelt témája az emberi alak. Korai szobrait tömörítés, egyszerűség jellemzi. Portréit – még a konkrét személyekről készülteket is – időtlenséggel ábrázolta. A klasszikus hagyományokat őrző magyar emlékműszobrászat újjáélesztésén, megteremtésén fáradozott. A realista és neoklasszicista törekvés érvényesül későbbi műveinél is, ennek köszönhetően pályája zökkenőmentesen folytatódott a világháború után. Ő készítette el 1945-ben az első – az obeliszk típusnak modellül szolgáló – szovjet hősi emlékműveket (Szabadság tér, Gellért tér) Az ötvenes évektől rendszeresen kapott épületplasztikai, restaurálási megbízatásokat a nagy köztéri feladatok mellett. Birkózók című szobrát felállították a Népstadion szoborparkjában, részt vett az Operaház szobordíszeinek elkészítésében. A Munkácsy Mihály-díjat 1954-ben, a Csók István-érmet 1958-ban kapta meg. Életműve elismeréséül 1993-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Antal Károly az 1970-es évek elejétől kezdődően közel egy évtizeden át dolgozott Kemenesalja "házi szobrászaként". A Berzsenyi Dániel-mellszobor (1970) révén került első ízben a tájra, amelynek elkészítésére Egyházashetyéről, a költő szülőfalujából kérték fel. 1971-ben két emlékoszlopot készített Kemenesalján: a Ság hegyen Eötvös Loránd kísérleteinek emlékére, valamint Celldömölkön a vasút elindításának 100. évfordulója tiszteletére. A helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából készítette el a fiatal Petőfi szobrát 1973-ban. Ugyanebben az évben – közel harminc alkotásának bemutatásával – első egyéni kiállítása nyílt meg Celldömölkön, a Kemenesaljai Művelődési Központban. Ő választotta ki 1979-ben azt a Ság hegyi bazalttömböt, amely a városi rang elnyerésének alapköve lett s tervezte a később eltávolított celldömölki felszabadulási emlékművet is. Egyéb olyan alkotások is gyarapítják kemenesaljai vonatkozású munkásságát, mint például a jánosházi vár terrakottában és több Berzsenyi-plakett.

Irodalom:

Magyar Katalin: A szobrász és a fejek. In: Képes 7, 1989. 46. sz. (november 18.) pp. 34-37.
Kortárs magyar művészeti lexikon. Bp., 1999.
Új magyar életrajzi lexikon. Bp., 2001.
Dala József: Antal Károlyra, Kemenesalja "házi szobrászára" emlékezünk. In: Új Kemenesalja. 1994. 16. sz. (szeptember 1.) p. 6.
Dala József: Antal Károly Kossuth díja. In: Vas Népe. 1993. 76. sz. p. 6.

A térség elismert szobrásza. In: Vas Népe. 2007. 55. sz. (március 6.) p. 6.

Julianus barát budavári szobra. [Összeáll. Praimajer Mária]. 2. átd. kiad. Bp. 2013. 112 p.

G.T. - N. T.

Atzél Elemér

2013-07-26T06:46:12+00:00

ATZÉL ELEMÉR
(Kemenesmagasi, 1888. április 10. – Budapest, 1954. december 16.)

gyógyszerész, orvos, jogász, egyetemi magántanár

Névváltozat: Csecsinovics Elemér

Siófoki gyógyszerész-gyakornoki évek után 1911-ben szerezte meg a gyógyszerészi oklevelet. Alig kapta kézhez diplomáját, máris elkezdte orvosi tanulmányait a Budapesti egyetemen, ahol 1917-ben avatták doktorrá. A Népjóléti Minisztériumba kerülve munkájához szükségesnek érezte a jogászi képesítést, amit 1921-ben szerzett meg a Pázmány Péter Tudományegyetemen. 1921-től 1932-ig a Népjóléti és Munkaügyi Minisztériumban titkár, 1933-tól a Belügyminisztérium osztálytanácsosává nevezték ki. Lankadatlan tudásvágya révén 1931-ben a tisztiorvosi minősítés birtokosa lett, majd 1934-ben az ügyvédi vizsgát is letette, immár a Belügyminisztérium XIII/a (egészségügyi és rendészeti) alosztályának vezetőjeként. Igazi "self made man"-ként küzdötte fel magát és lett ismert a korabeli közvéleményben. Sokoldalú, de minden területen alapos tudását elismerve a Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészkarán 1926-tól az egészségügyi közigazgatás magántanárává képesítették, az orvosi kar pedig rendkívüli tanári címmel tüntette ki.

Számos gyógyszerészeti vonatkozású rendelet kodifikálójaként a szaksajtó a "gyógyszerészek atyja"-ként jellemezte. Hangyaszorgalommal gyűjtötte össze "Az egészségügyre vonatkozó törvények és rendeletek gyűjteménye" című sorozatot, amelyből szerkesztésében 1913 és 1943 közötti időszakról öt kötet látott napvilágot 1928-tól 1944-ig. Egyik kezdeményezője volt a Gyógyszerészek Országos Jóléti Alapjának, amely több bérházat is megvásárolt Budapesten, amelyek bevételéből nyugdíjat biztosított a patikusoknak, valamint özvegyeiknek és árváiknak. Elképesztő vitalitására jellemző, hogy 1945 után közel 60 évesen fogorvosi szakképesítést szerzett és rendelőt nyitott, amelyben egészen 1954 decemberében bekövetkezett haláláig dolgozott.

Irodalom:

Baradlay J. - Bársony E.: Atzél Elemér. In : A Magyar Gyógyszerészet Története II. köt. Budapest, 1930.
Hegedüs Lajos: Emlékezés egy neves magyar gyógyszerészre. Atzél Elemér (1888 - 1954). In: Orvosi Hetilap, 1988. pp. 2479- 2480.

N.T.

Batthyány Lajos

2013-07-26T06:48:44+00:00

BATTHYÁNY LAJOS (Pozsony, 1807. február 10. – Pest, 1849. október 6.)

az első felelős magyar miniszterelnök

Édesapját korán elvesztette, könnyelmű anyja pedig nem törődött vele, ezért egy bécsi intézetben nevelkedett, majd fiatalon katonai pályára lépett. A zágrábi akadémián jogi tanulmányokat folytatott. 1831-ben átvette az ikervári birtoka irányítását. Korszerűsíteni kezdte uradalmát, közben egyre inkább bekapcsolódott a politikai életbe. 1834-ben Pozsonyban házasságot kötött a 18 éves Zichy Antóniával. 1830-tól felsőtáblai tag a reformországgyűléseken, és néhány évvel később már a főrendi ellenzék egyik vezető alakja. 1841-ben az Iparegyesület, 1847-ben az Ellenzéki Párt elnökévé választották. 1848 március elején már nem volt kétséges, hogy ha megalakulhat a magyar kormány, akkor annak vezetője csak Batthyány lehet. Március 17-én V. Ferdinánd kinevezte miniszterelnökké. Bár alkotmányos monarchista volt, a pillanat kínálta lehetőséget igyekezett azonnal kihasználni: egyik legelső intézkedéseként körlevélben utasította a hatóságokat a jobbágyfelszabadítás haladéktalan kihirdetésére – még a törvény királyi jóváhagyása előtt. Szimbolikus jelentőségű, hogy a forradalmi törvények királyi szentesítésének napján, április 11-én tette le a kormányfői esküt. 1848-ban, az első népképviseleti országgyűlésre június 23-án először a kiscelli, majd a sárvári kerület is őt választotta követnek. A kormányfő elfogadta és vissza is igazolta a kiscelli mandátumot, de Szél József megyei első alispán kérésére – aki báró Mesznil Viktor celli megválasztását helyezte kilátásba – a sárvári képviselőség megtartása mellett döntött.

Nevéhez fűződik a nemzetőrség megszervezése, és az első tíz honvédzászlóalj felállítása. Szeptember 9-én Jelačić betört az országba, 10-én Batthyány lemondott, majd visszavonult ikervári kastélyába. Vidos József seregében harcolt. Néhány hét múlva a pesti országgyűlésre utazott. Tagja volt annak a békeküldöttségnek, amelyet az országgyűlés menesztett Windischgraetzhez.

A herceg 1849. január 8-án elfogta Batthyányt. Budán, Pozsonyban, Laibachban, majd Olmützben raboskodott. Útban Ausztria felé Jánosháza lakossága ki akarta szabadítani Magyarország volt miniszterelnökét és a többi foglyot. 1849. április 27-én Somlóvásárhely felől osztrák dzsidások által őrzött 18 szekér érkezett a településre. A szekereken élesre töltött fegyverű katonák vigyázta foglyok ültek. A jánosházi vendégfogadó udvarára gördültek be a szekerek, amelyeken a foglyok között forradalmárok voltak, köztük három gróf: Batthyány Lajos, Károlyi István, Zelenszky László. A foglyokat a vendégfogadóban szállásolták el: a grófokat egy kisebb szobában, a többieket pedig egy nagy teremben. Az esti és éjszakai órákban Jánosházán és környékén egy forradalmi jellegű, nagyszabású népmozgalom bontakozott ki a foglyok kiszabadítására. 28-án hajnalban az összegyűlt tömeg körbezárta az épületet és követelte a foglyok szabadon bocsátását. Az őket őrző katonák vezetője, Langh kapitány a tömeg értésére adta, hogy élve vagy halva, de a foglyokat tovább kell szállítania, és felkérte Batthyányt, nyugtassa meg a tömeget. Ő a fogadó tornácának korlátjához lépve, eleinte kissé remegő hangon, majd egyre magabiztosabban tett eleget a parancsnak. Kijelentette, hogy nem fél a bíróság ítéletétől, és kérte a tömeg szétoszlását. Rövid beszédét – kezét szívére téve – így fejezte be:

„Köszönöm a hazafias jóindulatot, melyet irántam és előttem többnyire még ismeretlen fogolytársaim iránt itteni ünnepélyes, de mindnyájunkra vészessé válható megjelenésükkel tanúsítottak. Isten áldja meg önöket a jóindulatért még késő unokáikban is, de éppen ennek az Istennek, a kiben mindnyájan bízunk, szent nevében kérem önöket, barátaink, hagyjanak minket, a mint eddig az ország fővárosából idáig békében jöttünk, békében vonulni tovább is. Ne kívánják halálunkat idő előtt, s ne idézzék föl, a mint már mondtam s most könyörögve újra mondom, a mit kerülni lehetetlen volna, Jánosházának végpusztulását.”

A felkelők vezetői kézszorítással búcsúztak a volt miniszterelnöktől, akinek ez volt az utolsó nyilvános szereplése. A jánosházi felkelők ezen a napon beavatkozhattak volna a magyar történelem menetébe, ha Batthyány is úgy akarta volna…

Az ellene indított felségárulási per során az olmützi haditörvényszék csak rövidebb börtönbüntetésre ítélte. Bécsi ellenségei azonban, akik mélységesen gyűlölték amiatt, hogy egy közülük való „nagyúr” ellenük szegült, rábészélték a hadbíróságot , hogy ítélje halálra, de rögtön ajánlják is kegyelemre s így Batthyány szabad lehet. Ezután hazahozták Pestre, ahol Haynau teljhatalommal rendelkezett. Október 5-én közölték vele halálos ítéletét. Sikertelen öngyilkossági kísérletét követően másnap Pesten kivégezték.

Művei:

Batthyány Lajos reformkori beszédei, levelei, írásai. Zalaegerszeg, 1998. 278 p.
Gróf Batthyány Lajos miniszterelnöki, hadügyi és nemzetőri iratai. 1-2. köt. Bp. 1999. 1790 p.

Irodalom:

Borus József: Népfelkelés Jánosházán : 1849. április 28. In : Vasi Szemle, 1964., II. köt. pp. 227 - 231.
Zongor Ferenc : Emlékező sorok és idézetek – "a földi jogán" – Batthyány Lajos életének utolsó évéről. [Celldömölk], 1981. 61 p.
Urbán Aladár: Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp. 1986. 842 p.
Stéfán Ildikó: Batthyány Lajos halála és temetései. In: Sic itur ad astra, 1993. 2-4. sz. pp. 6-17.
Erdődy Gábor: Batthyány Lajos. Bp. 1998. 271 p.
Batthyány Lajos emlékezete. Szombathely, 2000. 135 p.
Urbán Aladár: Gróf Batthyány Lajos emlékezete. In: Aetas, 2000. 1-2. sz. pp. 132-158.
Erdődy Gábor: Batthyány. In: Erdődy Gábor - Hermann Róbert: Batthyány. Szemere. Bp. 2002. pp.5-164.
Átverték a miniszterelnököt avagy egy választás anatómiája. In: Új Kemenesalja, 2007. 19. sz. (okt. 12.) Batthyány-mell. pp. III-V. (tovább)

N.T.

Beke Ödön

2013-07-26T06:58:55+00:00

BEKE (1900-ig Berger ) ÖDÖN
(Komárom, 1883. május 20. – Budapest, 1964. április 10.)

nyelvész, egyetemi tanár

Középiskoláit szülőhelyén és Pápán végezte. 1901-ben iratkozott be a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára magyar és latin szakra. A doktori oklevelet 1905-ben, a tanárit 1906-ban szerezte meg. Ugyanebben az évben helyettes tanári állást kapott Budapesten. Rendes tanárrá 1909-ben nevezték ki Nagyszebenbe, de már a következő évben visszahelyezték a fővárosba.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején a budapesti egyetemen finnugor nyelvészeti órákat tartott, emiatt középiskolai tanári állásától megfosztották. Bécsbe távozott, ahonnét 1923-ban tért vissza és csak 1926-tól foglalkozhatott újra tanítással.

Tudományos munkásságát a magyar népnyelv és népköltészet tanulmányozásával kezdte még egyetemista korában. Győr, Veszprém és Vas megyében körülbelül nyolcvan falut járt be. A Pápavidék és Kemenesalja nyelvéről írt monográfiájában rövid hang, alak- és mondattani leírást adott és nyelvjárási szavakat közölt. A szavakat nem ábécérendben, hanem fogalmi körök szerint csoportosította. A felsorolásban helyet kaptak többek között a ruházat, játék, étkezés, bútorok és eszközök, a ház és részei, valamint a földművelés fogalomkörébe tartozó szavak, és úgyszintén a földrajzi nevek: vizek, kutak, források, falurészek, utcák, dűlők, rétek, erdők, dombok nevei. Nem hiányoznak a monográfiából a különféle népszokások leírásai és a találós mesék sem. Mindezeket néhány népdal és népmese egészíti ki.

Beke Ödön a magyar nyelvjárások iránti érdeklődését élete végéig megőrizte, azonban érdeklődése hamarosan kiterjedt a finnugor nyelvekre is. Leginkább maradandót a cseremisz (mari) nyelv kutatása terén alkotott. Az 1911-ben megjelentetett Cseremisz nyelvtan c. munkájával nemzetközi hírnevet szerzett. Az első világháború alatt a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából több más kutatóval együtt a Magyaroszágra került cseremisz hadifoglyok nyelvét tanulmányozta. Kutatásai megjelentetésének egy-egy kötetét a bécsi Tudományos Akadémia, az oslói Néprajzi Múzeum és a helsinki Finnugor Társaság vállalta. 1951 és 1961 között a Magyar Tudományos Akadémia, - melynek 1958-tól rendes ragja, - további négy kötetet jelentetett meg munkáiból.

A finnugor nyelvek kutatása mellett, mint nyelvművelő, pályája kezdete óta foglalkozott a helyes magyar nyelvhasználat kérdéseivel. 1946 és 1953 között a Magyar Nyelvőr c. folyóirat szerkesztője s fiatal kora óta egyik legbuzgóbb munkatársa volt. A Nyugat-Dunántúli nyelvjáráskutatások révén 1934-ben kezdett levelezésbe Pável Ágostonnal a Dunántúli Szemle (utóbb Vasi Szemle) szerkesztőjével. 1935-43 között a folyóirat tevékeny szerzőjévé vált. Népnyelvi dolgozatai, könyvismertetései rendszeresen voltak olvashatók a folyóirat hasábjain: sőt a Magyar Nyelvőrben megjelent írásai is bővelkednek Vas megyei adatokban.

1948-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának tanára volt: fő feladataként volgai és permi nyelveket oktatott. 1960-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.

Főbb művei:

Pápavidéki nyelvjárás. Budapest, 1905.
A Vogul határozók. Budapest, 1905.
Kemenesalja nyelve. Budapest, 1906.
Cseremisz nyelvtan. Budapest, 1911.
Régi és ritka szavak. Dunántúl. Szombathely, 1942. (A Dunántúli Szemle könyvei, 186. sz..)
Dunántúli tárgy- és eszköznevek. Szombathely, 1943. (A Dunántúli Szemle könyvei, 217. sz..)
A cseremiszek népköltészete és szokásai. Budapest, 1951.
Újabb finnugor alaktanikutatások. Budapest, 1954.
Mari szövegek - Tscheremissische texte I. köt. Budapest, 1957.
Mari szövegek - Tscheremissische texte III-IV köt. Budapest, 1961.
Mari nyelvjárási szótár. Szombathely. 1987
Mari szövegek. Szombathely, 1995.

Irodalom:

Kálmán Béla : Beke Ödön 75 éves. In: Magyar Nyelvőr. 1958., pp. 130-131.
Lakó György : Beke Ödön. In: Magyar Tudomány, 1964. pp. 556-560.
Benkő Loránd: Beke Ödön 1884-1964. In: Magyar Nyelvőr. 1964. 2.sz., pp. 90-92.

Lőrincze Lajos: Beke Ödön és a magyar nyelvtudomány. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 257-264.

Velenyák Zsófia: A pályakezdő Beke Ödön. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 272-278.

Voigt Vilmos: Beke Ödön mint folklorista. In: Nyelvtudományi Közlemények, 1983. 2. sz. pp. 265-271.
Tóth Péter: "Én szörnyű robotosa vagyok ezernyi vállalt teendőmnek" : Pável Ágoston és Beke Ödön levelezése (1934 - 1935). In: Vasi Szemle, 2002. 2. sz. pp. 214-234.

Beke-szimpózium, Beke Ödön Cseremisz nyelvjárási szótárának megjelenése alkalmából. Szombathely, 2001. december 13. Szombathely, 2004. 123 p.

G.T.