Berzsenyi Dániel

BERZSENYI DÁNIEL
(Egyházashetye, 1776. május 7. – Nikla, 1836. február 24.)

költő

A magyar irodalom nagy magányosa, a "niklai remete" jómódú és régi középbirtokos nemesi család egyetlen fiaként 1776. május 7-én született Egyházashetyén. Apja, a különc természetű Berzsenyi Lajos jogi végzettségű, de hivatását nem gyakorló, a vármegyei közélettől visszahúzódó földesúr; a nemesi virtus és a hazafias kötelességérzet erényeit klasszikus bölcselők és történetírók olvasásával edző, kora átlagához viszonyítva művelt férfiú volt, aki azonban a költészetet nem sokra becsülte. Anyját, Thulmon Rozáliát, aki fiát nagy szeretettel vette körül, tizennyolc éves korában vesztette el. A kezdetben gyenge szervezetű gyerek tíz éves koráig nem került iskolába; apjának a természetes nevelésről vallott elvei szerint a környék parasztgyerekeivel játszva, bírkózva, réteken és lóháton nevelkedtett, s apja tanította meg két hét alatt a betűvetésre.

1788-ban, tizenharmadik életévében került a soproni evangélikus líceumba, ahol korán beérte "az oskolai tanulmányokban rég izzadókat", viszont hamar meggyűlt baja a fegyelemmel. Kisebb megszakításokkal hét esztendőt töltött itt. A javarészt német lakosságú Sopron az ország egyik legműveltebb városa, a líceum egyik legjobb iskolája volt ebben az időben. A Sopronban eltöltött évek döntő élményt jelentettek számára, bár későbbi megnyilatkozásaiban sokat tett azért, hogy iskolakerülő diák hírébe keverje magát, aki tanulmányai helyett inkább a városi polgárság körében "virtuskodott". Közismert Kazinczyhoz 1811. március 13-án írott írt levelének passzusa:
"Én egykorúim között legelső magyar táncos voltam, lovat, embert, asztalt által ugrani nékem játék volt. Sopronyban magam tizenkét németeket megvertem, és azokat a város tavába hánytam, és az én szeretőm az én karjaim között elalélt..."


Ha az iskolai órákat gyakran elmulasztotta is, annál többet olvasott, főként történeti és költői műveket. Az akkori iskola legfőbb tárgyát, a latin nyelvet kitűnően elsajátította s jól megtanult németül is. 1793 márciusában kimaradt a líceumból és Keszthelyen csapott föl katonának, de nem sokáig tűrte a durva bánásmódot, s hazaszökött Hetyére. A következő évet otthon töltötte; apja, – akivel viszonya egyre feszültebb lett, – 1794 őszén, édesanyja halála után vitte vissza Sopronba. Wietoris rektor – kedvezéssel – vette fel első retorikai osztályába, - ahol épp Horatius ódáinak harmadik könyvét tanította.

1795-ben, a tanév vége előtt, egy sor adósságot hátrahagyva távozott végleg az iskolából, neve mellett a Wietoristól származó bejegyzéssel: "Valedicit vel patvarista vel oeconomus futurus. Mores no probavit" (Búcsút vett azzal, hogy joggyakornok vagy gazdálkodó lesz. Nem tanúsított jó erkölcsöket.) Anyai nagybátyjánál, Thulmon Jánosnál húzódott meg a Somogy megyei Niklán. Csak a következő évben tért haza Hetyére, ahol a titokban versírásra kapott ifjú viszonya tovább romlott apjával, aki – állítólag – könyveit, kéziratait eltépve, gyertyáit eloltogatva próbálta lenevelni fiát a szerinte nemesemberhez nem méltó foglalatosságról.

1799. május 22-én kötött házasságot másodunokahúgával, a tizenhat esztendős, tehetős Dukai Takách Zsuzsannával, akit saját 1809-es vallomása szerint "együgyűségben talált, és abból fel azóta sem szabadított". A házassággal megkapta a kemenessömjéni birtokot is: az ifjú pár itt kezdte meg önálló gazdálkodó életét.

1802-ben került a nemesdömölki evangélikus gyülezetet élére Kis János költő, Kazinczy barátja, akinek Berzsenyi megmutatta néhány versét. Kis, aki Berzsenyi második gyermekének is keresztapja lett, 1803 elején – miután szerzőjüket "lelkesedve serkenté írásra" – e verseket eljuttatta Kazinczyhoz.

Berzsenyi, egy birtokvásárlást követően, 1804-ben Niklára költözött. Nem tudható, hogy a későbbi versek és levelek tanúsága szerint is fájdalmas búcsúzás miért következett be: feltehetően anyagi, gazdálkodói szempontok játszottak közre benne. A Nikla felé kocsizó költő, aki út közben megállt azon a ponton – a történet szerint Bazsi község határában, – ahonnét látni még a Ság hegyet, így ír egyik legszebb, Búcsúzás Kemenes-Aljától c. versében:

"Messze setétedik már a Ság teteje,
Ezentúl elrejti a Bakony erdeje,
Szülőföldem, képedet:
Megállok még egyszer, s reád visszanézek.
Ti kékellő halmok! gyönyörű vidékek!
Vegyétek bús könnyemet."

1808-ban, Kis János közvetítésével hetvenhét verset tartalmazó kéziratát küldte el Kazinczynak, aki felajánlotta segítségét a kötet szerkesztésében. 1810-ben verseskötetének ügyében Pestre utazott, ahol találkozott Kazinczy barátaival, többek között Vitkovics Mihállyal, Szemere Pállal, Kölcseyvel, akikre vidékiessége miatt nem tett túl jó benyomást, s akiknek társaságában magát is idegennek érezte.

Verseinek első kiadása végül 1813-ban jelent meg, amit három évvel később követett a második. Berzsenyi verseiről a Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számában Kölcsey Ferenc írt kritikát, amely, amellett, hogy sok igazságot tartalmazott, leginkább hangnemében volt bántó. A kritika Berzsenyit főként dagályossága és nyelvi provincializmusa miatt kárhoztatta. Berzsenyi válaszul írt "hipochondriás Antirecensió"-jának kiadását később – hiába – letiltotta, a Tudományos Gyűjtemény csak átdolgozva közölte. Kölcsey kritikáinak évekig betege lett, irodalmi levelezéseit is felfüggesztette, és a gazdálkodással felhagyva egy évre Sopronba költözött ott tanuló fiaihoz, hogy olvasson, tanuljon, elérje azt az elméleti szintet, amelyen egyenrangúként mérkőzhet bírálójával. 1825-ben készült el az Észrevételek Kölcsey recensiójára végleges szövegével, 1826-ban A versformákról publikált tanulmányt, az Akadémia megbízásából Bírálatokat (1831-32) készített. 1832-ben írta meg Poétikai harmonistika címmel – miután az Akadémia 1830-ban filozófiai osztálya első rendes vidéki tagjává választotta – rendszerező, összefoglaló, akadémiai székfoglalóul szánt tanulmányát. 1830-ban több levelet váltott a költészetéért lelkesedő Széchenyi Istvánnal, aki tisztelgő sorok kíséretében megküldte neki Lovakrul című művét. A 30-as évek során többször személyesen is találkoztak, amikor Berzsenyi fel-fellátogatott az Akadémia üléseire. 1833-35 között írta meg A kritikáról című tanulmányát. Ebben az időben már sokat betegeskedett, Balatonfüreden és – az akadémiai ülések idején – budai fürdőkben kúráltatta magát. 1836. február 24-én nyolc napi súlyos szenvedés után hunyt el Niklán, ahonnét egész életében visszavágyott szülőföldjére, Kemenesaljára, melynek máig legnagyobb tájfestő költője. Az Akadémián hajdani kritikusa, – akivel életében nem engesztelődtek meg egymás iránt, – Kölcsey Ferenc búcsúztatta.

A "magyar Horatius" emlékét a Kemenesalján egyházashetyei szülőházában berendezett emlékszoba őrzi. Nevét a celldömölki gimnázium és az egyházashetyei általános iskola viseli. Egyházashetyén születése napján, 1990-től kezdődően hagyományszerűen egész napos rendezvénysorozattal emlékeznek rá. A kaposvári székhelyű Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság celldömölki csoportja (Kemenesaljai Berzsenyi Asztaltársaság) 1988-tól működik a Kresznerics Ferenc Könyvtár munkatársainak szervezésében. A Sümeg közelében, Bazsiban, – Dala József kezdeményezésére – felállított emléktábláját Kósa Csaba író avatta fel 2001. május 18-án.

Irodalom:

Bécsy Ágnes: Berzsenyi Dániel. Bp. 2001.
Orosz László: Berzsenyi Dániel. Bp. 1976.
Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Németh Tibor: A költőfejedelem és a szürke eminenciás. Berzsenyi Dániel és Kis János párhuzamos életrajza. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/1. sz. pp. 15-36. (tovább)
Berzsenyi összes versei a Magyar Elektronikus Könyvtárban (tovább)
Kőrizs Imre: "Először pechnek gondoltam" - Vaderna Gábor az új Berzsenyi-kéziratokról. In: Magyar Narancs. 2012. január 12. (2. sz.) pp. 32-33. Kis János Kazinczy Ferenchez írt, Berzsenyi Dániel verseit is tartalmazó levelének megtalálásáról] (tovább)

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:09)