Éberhardt Károly

ÉBERHARDT KÁROLY (Pápoc, 1825. január 27. – Gecse, 1906. december 8.)

szabadságharcos honvéd százados, olasz királyi tábornok


Családjának neve az ó-német "Epurhart" ("erős mint a vadkan") személynévből ered és ősi német dinasztiát jelöl, amelynek tagjai a középkorban Württemberg fejedelmei voltak. Éberhardt János tanító és Kabay Julianna fia középiskolai tanulmányait a bencés gimnáziumban kezdte Pápán, majd Magyaróvárott végzett négy osztályt. 1844-ig segédtanítóként működött Kajáron és Vaszaron, de szíve a katonai pálya felé húzta. A pozsonyi 2. számú Sándor gyalogezredbe állt, ahol szabad idejében is hadászati kérdésekkel foglalkozott. 1848-ban őrmesterként hagyta el a császári hadsereget és lépett át a forradalmi Zrínyi önkéntes zászlóaljba. 1849. január 1-től hadnagy, június 23-tól pedig főhadnagy a Felső-magyarországi Hadsereg 9. hadtestének 35. honvédzászlóaljában. Különösen kitüntette magát a szenttamási ütközetben, ahol vérző sebe dacára is tovább küzdött. A szabadságharc végén Guyon hadseregében már századosi rangot viselt.

A világosi fegyverletétel után Törökországba emigrált. Továbbra is katona maradt és a török vendégszeretetet meghálálva Abdurrahman aga néven alőrnagyként harcolt az oroszok ellen a krími háborúban (1853-1856). Érdemei elismeréseként a legmagasabb török katonai kitüntetést, a Medzsid-rendet is megkapta. 1857-ben a világhírűvé lett magyar orientalistát, Vámbéry Ármint anyagilag támogatta és első keleti útján kalauzolta, majd megélhetést szerzett számára. Vámbéry 1867-ben írott hálalevelében így fogalmaz : "Ha hazámnak és a világnak valahára használhatok, az Ön érdeme leend..."

1859 júliusában Éberhardt Kossuth hívására Itáliába sietett, s átvette a szerveződő magyar légió egyik zászlóaljának parancsnokságát. Kossuth őt kívánta a légió főparancsnokává tenni, de Türr István – kiről Kossuth Ferenc megjegyezte : "a derék Éberhardtnak ellensége" – Telkessy ezredes kinevezésével keresztülhúzta számításait. A magyar légióhoz fűzött remények azonban szertefoszlottak, s a vezetők – köztük Éberhardt – félzsolddal piemonti szolgálatba, várakozási állományba kerültek. Garibaldi szabadságküzdelmének fellobbanásakor Éberhardt azonnal a vörösingesek oldalára állt, és a híres "Marsalai ezer" soraiban találjuk. A felkelés egyik legfényesebb ütközete az októberi volturnói csata. A nápolyi monarchikus erőknek már-már sikerült megrendíteniük Garibaldiék állásait, amikor olyan lendületesen tört előre dandára élén Éberhardt alezredes, hogy megzavarta a nápolyiak vezérkarát, s ezalatt rendezte a felkelők sorait. Nem kis mértékben neki köszönhető a kivívott diadal. Garibaldi politikai visszavonulását követően az egységes olasz parlament Piemontot a hozzácsatolt területekkel együtt Olasz Királysággá nyilvánította. Éberhardt Károly ezredes – nyughatatlan katonaszívére hallgatva – felajánlotta szolgálatait a királyságnak. Döntésében a biztos megélhetés reménye is fontos szerepet játszhatott. 1862-ben Garibaldi Róma felszabadítására indult. Augusztus 29-én az Aspromonte-hegy melletti ütközetben Éberhardtra hárult az a hálátlan szerep, hogy volt vörösingesként vezényeljen sortüzet egykori bajtársaira (ekkor sebesült meg Garibaldi is). Talán némi magyarázatot ad a történelmi szituációra Kossuth egy nappal korábban kelt nyílt levele Garibaldihoz, amely szerint a Róma felszabadítására irányuló akció polgárháborút szít, Olaszország hazafias királyát támadja, s előidézheti a francia császárral történő összeütközést, tehát veszélyezteti az olasz egység megszilárdulását. Éberhardt Károly 3 esztendeig volt Szicília parancsnoka, közben tábornokká léptették elő. Vitézsége jutalmául II. Viktor Emánuel a Savoyai-rend lovagkeresztjét tűzte a mellére. Pályafutásának újabb dicső szakaszát hozta az 1866-os olasz-osztrák háború, amelyet követően öt újabb kitüntetésben részesült. 1874-ben nyugdíjazták és az 1880-as évek elején tért vissza hazájába: Gecsén, majd Vaszaron telepedett le. Baráti, bizalmas levelezésben maradt Kossuth Lajossal, aki megbecsülése jeleként eljuttatta hozzá a szabadságharcban kitűnt honvédek számára készíttetett Magyar Katonai Érdemrend Keresztje kitüntetést. Az elismerés értékét növeli, hogy 2001-ben mindössze hét fennmaradt példánya ismeretes. 81 éves korában szűnt meg dobogni Éberhardt Károly sok csatát megért katonaszíve: temetésén ismerősök és bajtársak sokasága vett részt. Éberhardt érző szívű ember volt, de ízig-vérig katonatípus, aki a józan realitások alapján volt képes ítélni. A politika csupán a hadi erőviszonyok függvényében hatott gondolkodásmódjára. Aspromontéig ennek ellenére elsősorban a szívére hallgatott, de ekkor – történelmileg súlyos pillanatban – elérkezett számára az önmagával történő szembenézés ideje is. Éberhardt tulajdonképpen egy Görgei-típusú személyiség, akinek ugyanazt a keserű döntést jelentette Aspromonte, mint Görgeinek Világos…


Irodalom:

Haczky Dániel: Éberhardt Károly. In: Magyarország és Nagyvilág, 1868. 14. sz. p. 157.
Takács Gedeon: Eberhard Károly [negyvennyolcas honvédről]. In: Kemenesalja, 1906. 52.sz. (dec.23.) p. 6.
Lukács Lajos: Aspromonte és a magyar emigráció 1862-ben. In: Századok, 1963. pp. 32-66.
Exner István: Kossuth Lajos kapitánya. Pápa, 1989. 22 p.
Németh Tibor: Három nemzet katonája. Kézirat. Celldömölk, 1994. 38 p.
Uo: Éberhardt Károly emlékezete. In: Honismeret, 1995. 4. sz. pp. 25-29.
Cs. Lengyel Beatrix - Makai Ágnes: Eberhardt Károly életútja és kitüntetései. In: A Magyar Nemzeti Múzeum történeti évkönyve. 2002-2004. Bp. 2004. pp. 123-160.

N.T.