Guoth Kálmán
GUOTH KÁLMÁN (Kemenesmagasi, 1912. május 6. – Érd, 1949. július 23.)
történész, levéltáros
Édesapja MÁV-altiszt volt, aki fiát gimnáziumba adta. Előbb Szombathelyen tanult, majd Budapesten, a híres fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem – latin szakos hallgatója lett. Az egyetemen Mályusz Elemér és Szentpétery Imre tanítványaként vált belőle jól képzett medievista (középkorkutató) és a latin nyelv kitűnő ismerője. Szorgalmasan és kitartóan szívta magába az ismereteket és vizsgáit kiváló eredménnyel tette le. Jellegzetesen markáns volt külső megjelenése: göndör haj, horgas orrú arc, séta közben zenei ütemre mozgó kéz. Fanyar humor és szkepticizmus társult kritikus alaptermészetéhez. Nem volt kifejezetten társasági lény, de kellemesen szórakoztató tudott lenni és vonzódtak hozzá az emberek. 1936. október 2-án szerzett bölcsészdoktori oklevelet, értekezésének címe: "Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon".
Egy esztendeig állástalan diplomásként díjtalan gyakornok Szentpétery Imre professzor mellett. 1937-től az aszódi evangélikus gimnáziumban tanított Gyóni Mátyással, a híres bizantinológussal együtt. 1938 novemberétől francia állami ösztöndíjasként 9 hónapot töltött kutatással a párizsi könyvtárakban és levéltárakban. A második világháború előtti utolsó pillanatokban e mellett igyekezett magába szívni a Nyugat levegőjét, a számára irányt adó szabadságeszméket. Annak a magyar értelmiségi nemzedéknek volt képviselője, amely szakított a feudális maradványokkal terhelt magyar múlttal és demokratikus társadalmi változást akart. Tisztán látta, hogy ha a dolgok nem változnak, az a magyarság pusztulását eredményezheti. Egyik, Párizsból írt levelében így vall erről: "…utolsó és egyetlen mentsvár a végső pusztulás elől: bevenni a magyar milliókat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti élet sáncai közé is. És soha erre nagyobb szükség nem volt, mint ma, amikor a germán nyomás olyan vészesen nehezedik ránk s olyan öntudatosodott formában, mint még soha".
Észak-Erdély visszacsatolásakor megpályázta és elnyerte Kolozsvár főlevéltárnoki (tulajdonképpen igazgatói) állását. 1942 és 1944 között itt írta meg máig alapvető forráskritikai tanulmányait az Árpád-kori krónika- és legendairodalomról. Elemzéseiben keményen szembeszállt az aktualizáló politikai magyarázatokkal, szigorúan a XI. század valóságának talajára helyezve az értékelést. Zseniális érzékkel és mesteri forráskritikával tisztázta Hunyadi Mátyás születésének pontos dátumát: 1443. február 23-át. Szakirodalmi tevékenységének teljességéhez tartoznak és alapos felkészültségét mutatják azok a publikációk, amelyekben történetfilozófiai és történetelméleti kérdésekkel foglalkozott. 1944. szeptember 15-e után Kolozsvár polgármesterének utasítására a városi levéltár egy részét Szombathelyre szállította. Szolgálati helyére a háborús körülmények miatt azonban már nem tudott visszatérni. Bujkálásra kényszerült és történész kollégáival a Teleki Intézetben húzódott meg, mivel megtagadta a Szálasi-kormánynak az engedelmességet. 1945. január 20-án került a szovjetek fogságába és – többek közt Kosáry Domokossal – a gödöllői gyűjtőtáborba vitték. Innen néhány hónap múlva a romániai Focsaniba, majd a Szovjetúnióba került. A lágerélet gyenge idegrendszerét teljesen tönkretette, különösen akkor, amikor koholt politikai vád alapján egy évre különleges büntetőtáborba zárták. 1948. október 20-án tért haza megrongált egészséggel és megviselt idegállapotban.
1949 elejétől az MTA Történettudományi Intézetben kapott állást és lehetőséget a tudományos munkára. Nagy tervek foglalkoztatták: meg akarta írni a magyar politikai gondolkodás történetét és egy, a magyar történelem egészét átfogó mű ötlete foglalkoztatta. Ebben az egymással szembenálló vagy egymást váltó tendenciákat nagy történelmi személyiségek párhuzamos életrajzain keresztül bontotta volna ki. Látszólag kezdett magához térni, sőt a házasságot is fontolgatta. Találkozott egyetemi évei nagy szerelmével és a kapcsolat újra fellángolt. Súlyos betegségén, schizoid lelki alkatán azonban nem tudott úrrá lenni. Végzetes lépésre szánta el magát és július 23-án – alkoholtól sem mentsen – gyalog elindult a vasúti sínek mentén s Érd mellett egy kanyarban a vonat elé vetette magát. Az ilyen típusú öngyilkosok gyakori szokása szerint ruháját szépen összehajtotta s cédulát tűzött a csomagra "Elegem volt a Paradicsomból" felirattal. Az érdi temetőben hantolták el öt nappal halála után. A sors csapásai megtették a magukét: a talpig becsületes és komoly tudós összeomlott, bár mindig igyekezett erős maradni. Mindössze 37 éves volt. A magyar történetírás nagy ígéretét vesztette el korai és tragikus halálával.
Művei:
Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Bp. 1936. 75 p.
A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban. In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Bp. 1938.
Egy forrás két történetszemlélet tükrében (István király Intelmei) In: Századok, 1942. pp. 43-64.
Kolozsvár város és a magyar szinügy kapcsolatai a XIX. század elején. In: Kolozsvári Szemle, 1942. pp. 14-24.
Mikor született Mátyás király? Kolozsvár, 1943. 19 p. (A Kolozsvári Szemle könyvtára 10.) (tovább)
Megoldandó kérdések az Intelmekben. In: Századok, 1943. pp. 1-40.
Eszmény és valóság árpádkori királylegendáinkban. Kolozsvár, 1944. (Erdélyi tudományos füzetek 187.) 49. p. (tovább)
Emlékezés Bél Mátyásra 1684-1749. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve II. 1981. Bp. 1982.
Irodalom:
Németh Tibor: A történetírás nagy ígérete volt - Egy tragikus sorsú kemenesaljai tudós, Guoth Kálmán emlékének megidézése. In: Vas Népe, 2013. március 8. (57. sz.) p. 11.
N. T.
Módosítás: (2013. Márciusában 22. Péntek, 06:02)