BERZSENYI LÉNÁRD
(Nemesmagasi, 1805. nov. 6. – Kemenesmagasi, 1886. szept. 17.)

honvéd ezredes


Kisbirtokos nemesi családból származott. Édesapja Berzsenyi Gábor ügyvéd, táblabíró, édesanyja Enderst Katalin. Berzsenyi Dániel harmadfokú unokatestvére.

A soproni evangélikus gimnáziumban (líceum) végzett. Közismert volt az iskola felvilágosult és hazafias szelleme, az ott folyó oktatás magas színvonala és a reformkort előkészítő nyelvi-kulturális mozgalomban rangos szerepet vivő Magyar Társaság működése. Aligha véletlen, hogy a soproni líceum növendékei közül többen is kiemelkedő szerepet játszottak 1848-1849 eseményeiben. Berzsenyi Lénárdra a Magyar Társaság anyanyelvi-poétikai tevékenysége hatott a legerőteljesebben. A líceumtól és a Magyar Társaságtól 1823. július 13-án vett búcsút Sziget védelmezése című, százhuszonhat hexameterből álló költeménye bemutatásával. A Zrínyit méltató zárósorok igazán nem válnak az ifjú műkedvelő szégyenére:
"Meghalt, meg, de azért mégis megnyerte jutalmát,
mert új fénybe derül minden nap tette nevével
S áldó könnyektől zöldül sírdombja porának."



Ügyvédi pályára készült, de apja halála arra kényszerítette, hogy elálljon a jogi tanulmányok tervétől: két évvel az evangélikus líceum elhagyása után, 1825-ben felvételét kérte a 9. huszárezredbe. A katonai ranglétrán csak nagyon lassan jutott előre: 1846-ban még csak főszázados a 3. huszárezrednél (amely I. Miklós orosz cár nevét viseli). 1846-ban tört ki a lengyel nemesi felkelés, és a harcokben Berzsenyi alakulata is részt vett. A gyors győzelmet követően első osztályú huszárkapitánnyá léptették elő, és a Szent Anna-rend 3. fokozatú kitüntetését is mundérjára tűzhette.

1848 tavaszán a morvaországi Prossnitzban szolgált, és itt érték el a forradalmi eseményekről szóló hírek. Az ezred ötvenhat tisztje közül tizenkettő - köztük Berzsenyi is - azonnal magyarországi szolgálatra jelentkezett. A Miklós-huszárok szabályos menetparancs birtokában indultak Magyarországra. Az ezred nagy része hamarosan továbbindult a Délvidékre, mindössze Körmenden maradt egy osztály (két század) huszár Berzsenyi és Gosztonyi századosok vezényletével. Ez a két század, a Sándor-huszárezred Grazból hazaszökött százöt közvitéze és az Ernő-gyalogezred gyenge fél százada alkotta azoknak a népfelkelés által támogatott nemzetőrcsapatoknak a magvát, amelyek október elején kísérletet tettek Jellasics Nyugat-Magyarországra betört segédcsapatainak feltartóztatására és megsemmisítésére. Az október 12-i horpácsi győztes csata után őrnaggyá nevezték ki; Vidos József kormánybiztos az Országos Honvédelmi Bizottmánynak küldött jelentésében jónak látta külön kiemelni: "...A két Miklós huszár század Berzsenyi Lénárd és Gosztonyi lelkes százados urak vezérlete alatt oldalvást bévágott, s több mint ötven illyreket fölkoncolt..."

Ezután 1848. decemberéig Vidos Márton huszár főhadnaggyal együtt szervezte Sárváron a kiegészítésre szoruló Radetzky-huszárezredet, amelyet december közepén vezetett el Görgey feldunai hadseregébe. Január közepén átvezényelték a 8. számú Coburg-huszárezredhez, így Perczel táborában harcolta végig a téli hadjáratot.

1849. február 1-től alezredessé nevezték ki, május 14. után pedig már ezredes, a 9. huszárezred parancsnoka, később a VII. (feldunai) hadtest lovas hadosztályának parancsnoka. Valószínűsíthető, hogy a február végi, március eleji események (a tavaszi hadjáratot előkészítő kápolnai csata kudarca, a Dembinskit a főparancsnokságról leváltó tiszafüredi tiszti zendülés) érlelték meg benne az elhatározást, hogy megválik a csapattiszti szolgálattól, kiválik a dinasztiával szembeforduló forradalmi háborúból. Március elején beteget jelentett, s betegszabadságát a VII. hadtest kórházának igazgató törzsorvosa március 25-én újabb négy héttel meghosszabbította. A betegszabadság lejártával mégis visszatért szolgálati helyére. Valószínű, hogy a tavaszi hadjárat sikerei átmenetileg feledtették kételyeit, s arra sem látott reményt, hogy a kormány hozzájárulna nyugdíjazási kérelméhez.

1849. június 26-án Görgey Artúr hadügyminiszter a II. hadtest parancsnokává nevezte ki:

"Hadseregparancs, Buda, 1849. június 26.
Klapka [György] tábornok Úr a mai nappal az 1., 2., és 3. hadtest parancsnokává, Aschermann ezredes Úr komáromi várparancsnokká és a 8. hadtest parancsnokává neveztetik ki.
Berzsenyi ezredes Úr, a 9. huszárezred ezredparancsnoka a II., Leiningen [-Westerburg Károly] gróf ezredes Úr a III. hadtest parancsnokságát veszi át.
A hadügyminiszter és főparancsnok:
Görgei Artúr m. p."

Berzsenyi betegségére hivatkozva nem fogadta el a vezetői posztot. (Görgeyhez írt levelének szövege.) Katonai szakértők szerint szerint "rendkívülinek tetsző óvatoskodása" alkalmasint az életét mentette meg: alighanem a kitérő válasznak köszönhette, hogy nem lett tizennegyedik vértanú az aradi "magyar Golgotán". Későbbi megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy képtelen volt áttekinteni a nyár elejére kialakult katonai és politikai helyzetet, s döntésében nem annyira személyes állásfoglalása, politikai meggyőződése, mint inkább a hivatásos tisztikar egyre általánosabb szkepszise jutott kifejezésre.

A tavaszi hadjárat bizonytalan befejezése nem csupán megtorpanás, de egyben a vég kezdete is volt. Tisztek egész sora jelentett beteget, kérte magát térparancsnoki, hadfogó vagy pótlovazói állásba. A két és félszeres túlerővel szemben már csak a rajongók és a forradalmárok reméltek győzelmet. Berzsenyi nem volt sem ez, sem amaz. A természetévé vált katonás fegyelem és a "haza javát óhajtó tiszta szándék" sok társához hasonlóan őt is megtartotta a helyén egészen Világosig.

A szabadságharc bukása után a halálos ítéletet nem kerülhette el. Az aradi császári bíróság november 8-án golyó általi halálra ítélte, majd ezt november 17-én 18 év várfogságra változtatták. (Bátyjának írt búcsúlevele.) Börtönbüntetését Olmützben töltötte ki.

Berzsenyi a magyar forradalom és szabadságharc legnagyobb méretű és forrásértékű galériáját alkotta meg az olmützi várbörtönben. Az első arcképeket még az aradi várbörtönben készítette, az 1854 februárjában elkészült utolsó portrék modelljei pedig egy ismeretlen hadbíróság előtt felelősségre vont foglyok. Berzsenyi Lénárd összesen százharminckét fogolytársa (és saját) arcvonásait örökítette meg különböző méretben és technikával készült képein. Az ismert másolatok száma több százra megy. Az első saját kezű másolatokat még maga Berzsenyi készítette, hogy azokat megküldhesse az Olmützben, illetve a szabadulásuk után elhunytak hozzátartozóinak. A kezdetleges rajztudással készült, dilettáns arcképek voltaképpeni becsét nem azok esztétikai értéke, hanem az arcképcsarnok keletkezésének körülményei, a képegyüttes tematikai egysége, mindenekelőtt azonban a képek hátoldalán olvasható jegyzetek adják. Berzsenyi csupán szignóval és dátummal látta el képeit, majd felkérte modelljeit, hogy a hátlapra vezessék rá véleményüket az ábrázolás hitelességéről, s röviden foglalják össze életpályájukat, különösen pedig 1848-49-es tevékenységüket, elítéltetésük okait. A nemegyszer személyes hangvételű autográf életrajzokból a forradalom és önvédelmi háború társadalmi bázisának, politikai és katonai vezetésének kontúrjai bontakoznak ki, lényeges adatokkal egészülnek ki ismereteink, több személy esetében pedig kizárólagos forrás birtokába jutunk a képek felhasználásával.

Berzsenyi 1856. július 15-én szabadult. Hazatérve előbb Somogy megyében telepedett meg és különböző birtokokon vállalt gazdatiszti állást, minthogy azonban valójában nem értett a gazdálkodáshoz, többnyire alkalmazás nélkül maradt és a testvérei anyagi támogatására szorult. Az ötvenes évek végén felhagyott a kilátástalan próbálkozásokkal, s visszahúzódott a kemenessömjéni családi birtokra. A kiegyezés után visszakapta tiszti rangját és kemenesmagasi örökrészét, nyugdíjat kapott a hadügyminisztériumtól. Közhivatalt soha nem vállalt, de alapító tagja volt a Vas megyei honvédegyletnek, amelyben birtokszomszédjával, egykori fogolytársával, Újváry István alezredessel együtt fáradhatatlanul munkálkodott. Élete utolsó éveit (öregkori fotója) az olmützi képanyag leltározásának és rendszerezésének szentelte, s festett néhány újabb tájképet is. 1886. szeptember 17-én hunyt el. A kemenesmagasi családi sírboltban nyugszik.

Berzsenyi Lénárd munkái közül százhuszonkét képet őriz a szombathelyi Savaria Múzeum. Ez a csaknem teljesnek mondható sorozat Berzsenyi néhány eredeti munkája mellett főként saját másolataiból áll. A család birtokában maradt eredeti képek utolsó töredéke egy véletlen folytán került elő a hatvanas évek elején. Építőmunkások bukkantak rá a celldömölki postaépület (a korábbi Berzsenyi-ház) tatarozásánál. E negyvenegy portrét Zongor Ferenc igazgató vette gondjaiba, és helyezte el az alsósági általános iskola helytörténeti gyűjteményében. Az iskola 1983 őszén vette fel Berzsenyi Lénárd nevét.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Irodalom:

Dala József: "Az utolsó menetben". Berzsenyi Lénárd ezredes, a 48-as szabadságharc kiváló katonája. In: Vasi Szemle, 1974. 1. sz. pp. 111-118.

Prőhle Jenő: Berzsenyi Lénárd honvéd ezredesről. In: Vasi Szemle, 1977. 3. sz. pp. 430-436.

Simon V. Péter: Berzsenyi Lénárd honvédezredes hagyatéka. In: Vasi Szemle, 1978. 2. sz. pp. 261-273.

Zongor Ferenc: Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön rajzolója. In: Honismeret, 1982. 2. sz. pp. 34-39.

Simon V. Péter: Bebörtönzött honvédtisztek az olmützi várban. Berzsenyi Lénárd honvédezredes képei és modelljei. In: Vasi Szemle, 1983. 2. sz. pp. 281-293.

Simon V. József: Az olmützi foglyok arcképcsarnoka. In: Barsi József: Utazás ismeretlen állomás felé. 1849-1856. Bp.: Európa, 1988.

Ambrus Lajos: Az aktuális szabadsághagyomány : Berzsenyi Lénárd arcképcsarnoka. In: Kortárs, 1998. 6. sz. pp. 60-64. (tovább)

Bona Gábor: Tábornok és törzstisztek a szabadságharcban, 1848-1849. Bp.: Heraldika, 2000.

G.T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:14)