Beke Ödön

BEKE (1900-ig Berger ) ÖDÖN
(Komárom, 1883. május 20. – Budapest, 1964. április 10.)

nyelvész, egyetemi tanár

Középiskoláit szülőhelyén és Pápán végezte. 1901-ben iratkozott be a budapesti egyetem bölcsészettudományi karára magyar és latin szakra. A doktori oklevelet 1905-ben, a tanárit 1906-ban szerezte meg. Ugyanebben az évben helyettes tanári állást kapott Budapesten. Rendes tanárrá 1909-ben nevezték ki Nagyszebenbe, de már a következő évben visszahelyezték a fővárosba.

1919-ben a Tanácsköztársaság idején a budapesti egyetemen finnugor nyelvészeti órákat tartott, emiatt középiskolai tanári állásától megfosztották. Bécsbe távozott, ahonnét 1923-ban tért vissza és csak 1926-tól foglalkozhatott újra tanítással.

Tudományos munkásságát a magyar népnyelv és népköltészet tanulmányozásával kezdte még egyetemista korában. Győr, Veszprém és Vas megyében körülbelül nyolcvan falut járt be. A Pápavidék és Kemenesalja nyelvéről írt monográfiájában rövid hang, alak- és mondattani leírást adott és nyelvjárási szavakat közölt. A szavakat nem ábécérendben, hanem fogalmi körök szerint csoportosította. A felsorolásban helyet kaptak többek között a ruházat, játék, étkezés, bútorok és eszközök, a ház és részei, valamint a földművelés fogalomkörébe tartozó szavak, és úgyszintén a földrajzi nevek: vizek, kutak, források, falurészek, utcák, dűlők, rétek, erdők, dombok nevei. Nem hiányoznak a monográfiából a különféle népszokások leírásai és a találós mesék sem. Mindezeket néhány népdal és népmese egészíti ki.

Beke Ödön a magyar nyelvjárások iránti érdeklődését élete végéig megőrizte, azonban érdeklődése hamarosan kiterjedt a finnugor nyelvekre is. Leginkább maradandót a cseremisz (mari) nyelv kutatása terén alkotott. Az 1911-ben megjelentetett Cseremisz nyelvtan c. munkájával nemzetközi hírnevet szerzett. Az első világháború alatt a Magyar Tudományos Akadémia megbízásából több más kutatóval együtt a Magyaroszágra került cseremisz hadifoglyok nyelvét tanulmányozta. Kutatásai megjelentetésének egy-egy kötetét a bécsi Tudományos Akadémia, az oslói Néprajzi Múzeum és a helsinki Finnugor Társaság vállalta. 1951 és 1961 között a Magyar Tudományos Akadémia, - melynek 1958-tól rendes ragja, - további négy kötetet jelentetett meg munkáiból.

A finnugor nyelvek kutatása mellett, mint nyelvművelő, pályája kezdete óta foglalkozott a helyes magyar nyelvhasználat kérdéseivel. 1946 és 1953 között a Magyar Nyelvőr c. folyóirat szerkesztője s fiatal kora óta egyik legbuzgóbb munkatársa volt. A Nyugat-Dunántúli nyelvjáráskutatások révén 1934-ben kezdett levelezésbe Pável Ágostonnal a Dunántúli Szemle (utóbb Vasi Szemle) szerkesztőjével. 1935-43 között a folyóirat tevékeny szerzőjévé vált. Népnyelvi dolgozatai, könyvismertetései rendszeresen voltak olvashatók a folyóirat hasábjain: sőt a Magyar Nyelvőrben megjelent írásai is bővelkednek Vas megyei adatokban.

1948-tól az Eötvös Loránd Tudományegyetem bölcsészettudományi karának tanára volt: fő feladataként volgai és permi nyelveket oktatott. 1960-ban Kossuth-díjjal tüntették ki.


Főbb művei:

Pápavidéki nyelvjárás. Budapest, 1905.
A Vogul határozók. Budapest, 1905.
Kemenesalja nyelve. Budapest, 1906.
Cseremisz nyelvtan. Budapest, 1911.
Régi és ritka szavak. Dunántúl. Szombathely, 1942. (A Dunántúli Szemle könyvei, 186. sz..)
Dunántúli tárgy- és eszköznevek. Szombathely, 1943. (A Dunántúli Szemle könyvei, 217. sz..)
A cseremiszek népköltészete és szokásai. Budapest, 1951.
Újabb finnugor alaktanikutatások. Budapest, 1954.
Mari szövegek - Tscheremissische texte I. köt. Budapest, 1957.
Mari szövegek - Tscheremissische texte III-IV köt. Budapest, 1961.
Mari nyelvjárási szótár. Szombathely. 1987
Mari szövegek. Szombathely, 1995.

Irodalom:

Kálmán Béla : Beke Ödön 75 éves. In: Magyar Nyelvőr. 1958., pp. 130-131.
Lakó György : Beke Ödön. In: Magyar Tudomány, 1964. pp. 556-560.
Benkő Loránd: Beke Ödön 1884-1964. In: Magyar Nyelvőr. 1964. 2.sz., pp. 90-92.
Tóth Péter: "Én szörnyű robotosa vagyok ezernyi vállalt teendőmnek" : Pável Ágoston és Beke Ödön levelezése (1934 - 1935). In: Vasi Szemle, 2002. 2. sz. pp. 214-234.

G.T.