MIKOLÁS MIKLÓS
(Celldömölk, 1923. április 5. – Budapest, 2001. február 2.)

matematikus, tudománytörténész, egyetemi tanár, a matematikai tudományok doktora

Ősei - Léránt Ferenchez hasonlóan – francia hugenották voltak. Édesapja Mikolás Imre pedagógus, aki a soproni képző befejezése után első tanári állását a celldömölki polgári fiúiskolában kapta, ahol egészen 1930-ig tanított. Itt ismerkedett meg Gindly Olgával, a kemenesszentmártoni tanító legidősebb lányával, akivel 1921-ben keltek egybe. Édesanyja a csáfordi Tóth család leszármazottja volt és leánykori nevén 1917 és 1921 között számos verse jelent meg a Kemenesalja című lap hasábjain.

Édesapját Veszprémbe helyezték, így - testvérével, a későbbi Széchenyi-díjas Mikolás Tibor építészmérnökkel - a 8 osztályos gimnáziumot a veszprémi Piarista Gimnáziumban kezdte el. Amikor apját Nagymarosra helyezték, a váci piaristáknál folytatta tanulmányait és maturált. 1942-től kezdve az Eötvös Collegium tagjaként járt a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika tanári szakára. Alapvizsgáit 1944 tavaszán, szakvizsgáit 1946 nyarán tette le kiváló eredménnyel.

Ezt követően az ELTE TTK Matematikai Intézetének oktatója volt. 1951-től adjunktusként dolgozott és szerezte meg 1955-ben a kandidátusi minősítést. Kutatói pályáját az analízis területén kezdte meg Fejér Lipót mellett, s később is ilyen tárgyú publikációival hívta fel magára a hazai és külföldi szakemberek figyelmét. 1957-től docensként oktatott, majd 1964-től a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építőmérnöki Kar matematika tanszékén lett egyetemi tanár, 1992-től kutató professzor volt. 1964-től vendégprofesszor volt az amerikai, angol, francia, német, skandináv egyetemeken, 1989-ben Japánban és Ausztráliában. Nagydoktori disszertációját 1992-ben védte meg; a modern valós függvénytant tárgyaló könyve 1994-ben jelent meg angol nyelven az Akadémiai Kiadónál.

Kutatási területe a klasszikus és modern matematikai elemzés, számelmélet, alkalmazott matematikai statisztika, műszaki, demográfiai, biológiai, orvostudományi folyamatok matematikai modellezése, tudománytörténet. Több mint 100 cikk szerzője.
Nyitott volt a társadalmat széles körben foglalkoztató kérdésekre is: mind a Petőfi-sír kutatásával, mind a hazai demográfiai helyzettel kapcsolatban jelentek meg gyakran hivatkozott publikációi.

Főbb művei:

A komplex-rendű általánosított Weyl-integrálok és deriváltak egységes elméletéhez 1-3. rész. In: A Magyar Tudományos Akadémia Matematikai és Fizikai Osztályának közleményei. X. köt. Bp. 1960. pp. 59-92., 171-202., 319-340.
Valós függvénytan és ortogonális sorok. Bp. 1978. 393 p.
A gesztációs folyamatokra vonatkozó matematikai statisztikai vizsgálatok. I. (Magyarország, 1931-1978.) In: Demográfia, 1980. 2-3. sz. pp. 163-207.
A gesztációs folyamatokra vonatkozó matematikai statisztikai vizsgálatok. II. (Magyarország, 1931-1978.) In: Demográfia, 1981. 4. sz. pp. 434-523.
Újabb szempontok, eredmények és kérdések Petőfi-ügyben. (1991. január)

Németh Tibor

MIKOLÁS TIBOR
(Celldömölk, 1924. szeptember 28. - 2014. március 8.)


Széchenyi-díjas és kétszeres Ybl-díjas építészmérnök, főiskolai tanár

Ősei - Léránt Ferenchez hasonlóan – francia hugenották voltak. Édesapja a győri származású Mikolás Imre pedagógus, aki 1919-ben fejezte be a soproni képzőt és első tanári állását a celldömölki polgári fiúiskolában kapta, ahol egészen 1930-ig tanított. Itt ismerkedett meg Gindly Olgával, a kemenesszentmártoni tanító legidősebb lányával, akivel 1921-ben keltek egybe. Édesanyja a csáfordi Tóthok tősgyökeres kemenesaljai nemzedékének leszármazottja volt és leánykori nevén 1917 és 1921 között számos verse jelent meg a Kemenesalja című lap hasábjain.

Édesapját Veszprémbe helyezték, így alapfokú iskoláit Mikolás Tibor 1930-tól 1934-ig az evangélikus egyház ottani elemijében végezte. A 8 osztályos gimnáziumot a veszprémi Piarista Gimnáziumban kezdte el, majd az első 5 osztály után 1939 és 1942 között a váci Piarista Gimnáziumban fejezte be. A jeles érettségit követően a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán képezte magát. (Közben 1944/45-ben a háborús körülmények között Németországba vitték.) Már az egyetem alatt is dolgozott tervező irodáknak. Diplomájának 1948-as megszerzése után az Építéstudományi Tervező Irodában helyezkedett el, majd 1951-től az Építési Minisztérium tervezési főosztályának főmérnökeként az egész ország tervezőirodáit irányította. 1954 és 1956 között az Iparterv Tervező Vállalat vezető tervezője volt: legnagyobb munkája a tiszaújvárosi Tiszai Vegyi Kombinát lakótelepe és a kapcsolódó intézmények tervei. 1956-ban került Debrecenbe, amely élete végéig otthona maradt. 1957 és 1988 között a Debreceni (Kelet-Magyarországi) Tervező Vállalat főmérnöke és műszaki igazgatója volt. Széleskörű helyi építészi munkájából az Orvostudományi Egyetem elméleti tömbje és az Agrártudományi Egyetem aulája, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Kémiai Intézete, a Kölcsey Művelődési Központ komplexuma, valamint a Zeneművészeti Főiskola épülete külön is kiemelendő. Munkásságának fontos területét képviselte kórházak tervezése az egész országban (pl. Balassagyarmat, Kisvárda, Orosháza, Siófok). 1988-ban saját tervezőirodát alapított, amely elsősorban társasházak tervezésével foglalkozott.

A gyakorlat mellett az elmélet terén is maradandót alkotott: építőipari folyóiratokban több száz publikáció fűződött a nevéhez. 1951 és 1956 között a Budapesti Műszaki Egyetem tanársegéde volt, majd 1961-től a Debreceni Agrártudományi Egyetemen, 1971-től pedig az Ybl Miklós Építőipari Főiskola tanáraként adta át tudását a fiataloknak. Érdekfeszítő előadásait gyakran színesítette páratlan diagyűjteményének képeivel. Életművéért 1998-ban kiérdemelte a DLA tudományos minősítést, illetve rangos elismerések sorát: Ybl Miklós-díj (1961, 1970), Alpár-díj (1971), Széchenyi-díj (1992), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2005).

Művei:

Tervezési ismeretek : mezőgazdasági építészet. Bp. 1976. 185 p.
Hol élünk ma? Hol élünk holnap? In: Napjaink, 1980. 10. sz. pp. 3-8.
Kórházépítészetünk múltja és jövője. In: Egészségügyi Gazdasági Szemle, 1985. 1. sz. pp. 72-77.
Gazdálkodás szellemi erőinkkel. In: Magyar Építőipar, 1986. 7. sz. pp. 385-390.

Irodalom:

Németh Tibor: Celldömölktől a Széchenyi-díjig : beszélgetés Mikolás Tibor építészmérnökkel. In: Vasi Szemle, 1997. 1. sz. pp. 99-104.
Berta Erzsébet: Építészeti ideológia: beszélgetés Mikolás Tiborral, a Kölcsey művelődési központ építésztervezőjével. In: Debreceni Disputa, 2003. 1. sz. pp. 31-35.

N. T.

MIKUS GYULA
(Celldömölk, 1905. október 16. – Keszthely, 1996. december 6.)

festőművész

Székely származású édesanyjával és borbélyként működő édesapjával gyerekkorának öt esztendejét töltötte Kemenesaljai központi településén, amely mai nevét éppen akkoriban vette fel. Elemi és polgári iskolai tanulmányait Tapolcán végezte, ahol Frimmel Gyula rajztanár már korán felfedezte tehetségét. A család szűkös anyagi lehetőségei miatt álom maradt számára a Képzőművészeti Főiskola, de segítők révén a szegedi Püspöki Tanítóképző Intézetben – ahol Bocskai István volt a mestere – tanítói végzettséget szerzett. 1927-től Zalaszántón lett pedagógus és itt születtek első alkotásai is. A festői táj és a szociális problémák egyaránt ihletői képeinek, amelyek közül első sikerét a „Halottasmenet” című alkotásával aratta, miután a Műcsarnok 1939-es Téli Tárlatán elnyerte a Halmos Izor Életkép-díjat.

1941-ben a keszthelyi polgári fiú- és leányiskola tanára lett s így művészetének háttere, egzisztenciális életkörülményei is sokat javultak. Hét esztendőn keresztül képezte diákjait és egyre inkább kibontakozott saját stílusa is. Jelentős állomás pályáján az 1943-ban vászonra álmodott „Nyár” című kompozíciója, amely franciás könnyedségű impresszionista látásmódot tükröz. A negyvenes évek végétől témaválasztásának fókuszába egyre inkább a Balaton került. A Becehegyen talált rá arra a szinte kimeríthetetlen szépségű, a Szigligeti öblöt magában foglaló távlatra, amely után hosszasan keresgélt. Vallomása szerint: „A Balatont festettem télen, nyáron, kora tavasszal, késő ősszel. Amikor úgy tűnik mindent tudok róla, naponta újabb arcát fordítja felém. Kapcsolatom a tóval és környékével megbonthatatlan, már csak magammal elmúló…”

1973-ban a Bakonyi Múzeum Őszi Tárlatán szerepelt „Hózápor” című festményével, amelyért Veszprém megye legmagasabb képzőművészeti kitüntetésével, az Egry József-díjjal jutalmazták. A téli Balaton képi megragadása sok alkotásán visszatérő motívum és innen eredeztethető az alsóörsi halászok XIX. századi tragédiájának több alkalommal és formában történő megörökítése. Festői érettsége és kifejezőereje folytán külön is említést érdemel „Requiem a halászokért” című alkotása. Egyre gyakrabban festi alkotásait elnyújtott vízszintes formában, mintegy a látványnak leginkább megfelelő „szélesvásznú” panorámaként. Fő tematikája mellett alkalmanként szívesen foglalkozott virágcsendélettel is. Bodnár Éva művészettörténész tömör értékelése: „Mikus Gyula stílusában nem kötődik senkihez, nem voltak mesterei, maga kísérletezte, alakította, érlelte ki formanyelvét, a kolorisztikus, impresszionisztikus festői megjelenítést… Érzékletes látás, valósághű térértelmezés, a jelenségek plen airben való tolmácsolása, gazdag színvilág, kékek, zöldek halványlilák finom harmóniái jellemzik festményeit…”

Szülőföldjétől való több mint hét évtizednyi távollét után 1981-ben meghatottan vett részt a Kemenesaljai Művelődési Központban megrendezett reprezentatív tárlaton. Az egyre gazdagodó életmű gyűjteményes kiállítására 1991 nyarán került sor a keszthelyi Kastélymúzeumban. 1989-ban alkotótevékenységének elismeréseként Keszthely város díszpolgára címben részesült, 1995. augusztus 20-án pedig átvehette Göncz Árpád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést. Halála után egy esztendővel nyílt emlékkiállítása a keszthelyi „sétálóutcán” abban az épületben, ahol életének döntő hányadát töltötte. Születésének centenáriumán a keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ Pantheonjában emléktáblát avattak tiszteletére.

Irodalom:

Bozoky Mária: Számadás egy életműről. In: Új Horizont, 1991. 5-6. sz.
Mikus Gyula gyűjteményes kiállítása : Keszthely, Kastélymúzeum. Keszthely, 1991. [24] p.
Mikus Gyula Emlékkiállítás. Keszthely, 1998. 16 p. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 585. sz.)

N.T.

MÓD ALADÁR
       (Karakó, 1908. augusztus 20. – Bp., 1973. november 21.)
            országgyűlési. képviselő, történész, egy. tanár, a történelemtudományok doktora

Névváltozat: Oszkó Aladár (1945-ig)

                                                              ÁL: Major János

            Szülei pár holdas kemenesaljai szegényparasztok voltak. A család Amerikába vándorolt ki, de sem meggazdagodniuk, sem gyökeret verniük nem sikerült, így hamarosan hazaköltöztek. Apja a MÁV-nál kapott munkát, Újpestre költöztek és a középiskolát itt végezte el. A Munkácsy Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egy. latin – m. szakára iratkozott be. Tanulmányai alatt Oszkó Aladár, majd Major János néven szerkesztette a "Virradat" című baloldali egyetemi lapot. (Ez utóbbiban jelent meg először József Attila "Fagy" című verse.) 1932-től volt a M. Kommunista Párt (MKP) tagja, cikkei jelentek meg a Gondolatban, a Népszavában és a Szabad Szóban. 1932-ben röpiratok terjesztéséért több diáktársával együtt letartóztatták, 4 hónapig volt vizsgálati fogságban. Ugyanebben az évben szerzett tanári oklevelet, de pedagógusként nem helyezkedhetett el.
            Vizsgálati fogsága alatt kezdett foglalkozni a filozófiával. Első könyve 1934-ben jelent meg Materialista lételmélet címmel. 1941-ben a függetlenségi mozgalomban való részvételéért egy időre börtönbe került. Az 1942. március 15-i tüntetés után menekülnie kellett. Négy hónapig Kemenesalján és Dunántúlon bujkált. A II. világháború alatt írta meg az antifasiszta népfrontpolitika támogatására – Révai József munkái nyomán – a Habsburg-ellenes nemzeti függetlenségi hagyományt előtérbe állító „400 év küzdelem az önálló Magyarországért”című, 1943-ban megjelent osztályharcos szemléletű történeti összefoglaló művét. Az eredetileg 240 oldalas mű nagy karriert futott be a Rákosi-korszakban, mert 1954-ig 7 kiadása jelent meg – volt amelyik 50.000 példányban – és terjedelme 744 oldalra nőtt.

            A kötet megjelenése után újra letartóztatták és bíróság elé állították. Kiszabadulása után el kellett hagynia a fővárost. 1944-ben bekapcsolódott az újpesti ellenállási mozgalomba. 1945 áprilisában beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és mandátumát a soron következő három választáson megőrizte. 1945–1948 között az újpesti képviselő-testület tagja, 1945-től a Szabad Nép munkatársa, 1946–1953 között a kommunista párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle felelős szerkesztője volt. 1947 őszétől az MKP KV oktatási osztálya, 1950-től az MDP KV agitációs és propagandaosztálya helyettes vezetője lett. 1955-ben a történettudományok doktora tud. fokozatot szerzett.

            1954 és 1961 között a Tud. Ismeretterjesztő Társulat (TIT) főtitkári tisztét töltötte be. 1954-től haláláig az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára volt. Történészként a magyarországi függetlenségi mozgalmak, valamint a m. munkásmozgalom történetével, az 1945 utáni fejlődés problémáival foglalkozott.
            Egyetemi tanár korában is többször felkereste Celldömölköt, végigjárta egykori illegális bujdosásának helyeit, meglátogatta rokonait, tartotta a kapcsolatot egykori tanítványaival. 1972. május 24-én az Eötvös Loránd Általános Iskola névadó ünnepségén avatóbeszédet mondott. Karakói szülőháza falán 1983. augusztus 20-án avattak emléktáblát tiszteletére.

Főbb művei:
Materialista lételmélet. Bp., 1934. 149 p.
400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., 1943. 240 p.
Pártharcok és a kormány politikája 1848-49-ben. Bp., 1949. 194 p.
A tudományos szocializmus és munkásmozgalom története, I-II. Bp., 1963-1964. 343; 272 p.
Nemzet és szocialista nemzet. Bp., 1974. 366 p.

Irodalom:
Barla-Szabó Ödön: Mód Aladár (1908-1973). In: Párttörténeti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 201-204.

Hársfalvi Péter: Mód Aladár (1908-1973). In: Századok, 1974. 2. sz. pp. 551-553.
Gergely Jenő [szerk.]: Mód Aladár emlékének. 1908-1978. Bp., 1978. 252, [3] p.
Budai Rózsa: Emléktábla-avatás Karakón. 75 éve született Mód Aladár. In: Vas Népe, 1983. aug. 20. p. 5.

Nyolcvan éve született Mód (Oszkó) Aladár. In: Vas Népe, 1988. 198. sz. (augusztus 19.) p. 2.

Kósa László: Mód Aladár: 400 év – Küzdelem az önálló Magyarországért. In: Tizenkét téves mítosz. In: Kommentár, 2012. 4. sz.

                                                                                                                                                                 O. Z.

MOLNÁR DEZSŐ (Alsóság, 1911. május 26. – Celldömölk, 1987. május 30.)

helytörténész, karnagy, zenepedagógus


1911. május 26-án született Alsóságon kisparaszti családból Molnár Bálint és Búzás Lídia gyermekeként. Szüleitől örökölte az ének és a zene szeretetét, kitűnő hallását és hangját. Az elemi iskola hat osztályát Alsóságon, a négy polgárit Celldömölkön végezte. Hegedűlni Somogyi Mihály tanítótól tanult, klarinétozni pedig Pápán, a tanítóképzőben. Tehetségét bizonyítja, hogy a tanítóképző zenekarának első hegedűse volt. 1932. július elsején kapta meg jeles népiskolai tanítói oklevelét és egyházzenei karnagyi diplomáját a Pápai Állami Tanítóképzőben.

Pedagógusi munkáját 1932. szeptember elsején kezdte Kisköcskön a hat osztályos evangélikus "törpeiskolában". 1936. szeptember 20-án Csöngén megválasztották evangélikus kántortanítónak. A helyi lelkész leányát, Kovács Eszter Évát 1942. október 25-én vette feleségül. Két gyermekük született: Zsuzsanna és Csongor. A kis kemenesaljai községben hatvan tagú kórust szervezett, amellyel a helyi és környéki népdalkincs mellett Kodály, Bartók, Palestrina, Händel műveket szólaltatott meg. A magasszintű énekkari kultúra mellett sok-sok színdarab, a szó igazi értelmében vett népművelés, ifjúsági munka jellemezte csöngei néptanítói tevékenységét. A II. világháború őt is az orosz frontra sodorta, ahonnan súlyos gerinclövéssel került haza. Felgyógyulása után még rövid ideig Kőszegen katonáskodott, ahol egy hónapig Jurisics késői utódaként a vár parancsnoka is volt. A háború befejeztével viszakerült Csöngére, ahol tanítói és kórusvezetői munkája mellett a népi kultúra igazi értékeinek felkutatása már az elkövetkezendő évtizedek helytörténészi tevékenységét készítette elő. Meleg, baráti viszony fűzte csöngei évei alatt Weöres Sándorhoz, akitől megtanulta a szellemi alkotás örömét.

1951. február 2-án áthelyezték a celldömölki leányiskolába, ahol folytatta pedagógiai és kulturális tevékenységét. Celldömölkön pezsgő zenei életet indított el, sok közszereplést és társadalmi tevékenységet vállalt. Vas megyében másodikként hozott létre úttörőzenekart, megalakította a pedagógus kórust, a városi vegyeskar elődjét. Újjászervezte és átvette a fúvószenekar vezetését is, s egyik elindítója volt az első kráterhangversenyeknek is. Közben a Pécsi Pedagógiai Főiskolán tanári oklevelet szerzett történelem-magyar-ének szakon, s elvégezte a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola rézfúvós karmesterképzőjét. Tanulmányait mindig jeles bizonyítvánnyal koronázta meg, ezért szűk baráti körében csak „csöngei bölcs”-nek nevezték. Zenei munkássága 1952-től a celldömölki munkacsoport megszervezésében, majd 1964-től 1975-ig az állami zeneiskola (ma: Ádám Jenő Zeneiskola és Művészeti Alapiskola) igazgatójaként teljesedett ki.

Munkássága kiemelkedő a helytörténeti kutatás, a néprajz területén is. Rendszeresen részt vett helytörténeti, honismereti pályázatokon, valamint a Veszprémi Akadémiai Bizottság nyelvészeti és irodalmi pályázatain. Megírta "Szótár Kemenesalja nyelvéhez" című munkáját, amelyben mintegy ezer oldalon magyarázza szűkebb hazánk nyelvi sajátosságait. Ezzel a munkájával országos első díjat nyert. Emellett több megyei és országos pályázaton elnyert második, harmadik díj fémjelzi munkáját. Többek között 17 vaskos, zöld bőrkötéses kötet őrzi tudományos kutatásainak eredményeit. A néprajz, a helytörténeti kutatás és a zene mellett a közéletből is kivette a részét: négy cikluson át volt tanácstag, egyúttal a művelődési állandó bizottság elnöke és az ifjúságvédelmi bizottság vezetője.

Súlyos betegsége 13 évre tolókocsiba kényszerítette (mindkét lábát amputálni kellett), de szellemi frisseségét 1987-ben bekövetkezett haláláig nem veszítette el.

Művei:

A celldömölki járás hadtörténete. Celldömölk, 1958. 29 p.
A celldömölki járás felszabadulása. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1975. 1. sz. pp. 110-114.
Babonák, kuruzslások, hiedelmek Kemenesalján. Celldömölk, 1978. 79 p.
A címer : Kemenesalja adományos és armális nemessége. Celldömölk, 1978. 85 p.
Kemenesalja történelmi földrajza. Celldömölk, 1978. 182 p.
Csöngei regülés. In: Honismeret, 1978. 1. sz. pp. 42-46.
Adalékok Kemenesalja nyelvjárásához. Celldömölk, 1979. 75 p.
Kemenesalja elpusztult és mai is virágzó településeinek etimológiai magyarázata. Celldömölk, 1979. 32 p.
Kemenesalja összes dűlőneve etimológiai magyarázatokkal. Celldömölk, 1979. 80 p.
Csöngei tájszótár. Celldömölk, 1980. 106 p.
Ruházkodásunk, viseletünk (Celldömölk) szókincse. Celldömölk, 1980. 99 p.
Adalékok Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 90 p.
Lakodalmak Ságon a századfordulón. Celldömölk, 1981. 82 p.
Szótár Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 1031 p.
Babonák, hiedelmek, kuruzslások Kemenesalján. Celldömölk, 1982. 124 p.
A karakói várispánság története. Celldömölk, 1982. 49 p.
Adalékok az Őrség és az őrök történetéhez. Celldömölk, 1983. 48 p.
Hahótok – Buzádok – Ákosházi – Sárkányok : Birtokaik. Celldömölk, 1983. 33 p.
Szójegyzék. Celldömölk, 1984. 792 p. [Sághegy környéki települések szójegyzéke]
Csönge nyelve. Celldömölk, 1986. 90 p.

Irodalom:

Budai Rózsa: Molnár Dezső Kemenesalja népéről, nyelvéről. „A Sághegyet körüldolgoztam”. In: Vas Népe, 1981. 245. sz. p. 5.
Oszkó Zoltán: Molnár Dezső (1911-1987). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 1. sz. pp. 67-70.
Dala József: Molnár Dezső emlékére. In: Vas Népe, 1987. 136. sz. p. 8.

M. G. – N. T.

MÓR JÓZSEF
(Celldömölk, 1908. február 10. - USA, 1988. 06.20.)

festőművész, grafikus

Gyermekkorát a dorogi bányatelepen töltötte. Középiskolai tanulmányait az esztergomi főreáliskolában végezte. 1934-ben a budapesti Iparművészeti Főiskolán szerzett festő képesítést. Az 1930-as években Dorogon Haranghy Jenő mellett dolgozott, a munkásotthon színháztermének falképfestészeti munkálataiban segédkezett, valamint templomfestést vállalt. Számos grafikát, rézkarcot és tusrajzot készített Dorog bányászatáról, a bányászok életéről. 1940-től a MÁV Igazgatóság műszaki rajzolója lett. A Felvidék visszacsatolásakor rajzriportokkal illusztrálta a történéseket. A II. világháborúban katonaként harcolt és hadifogságba esett. Hazatérése után felesége zalai birtokán élt.

1948-tól mintegy 25 hazai templom (köztük Bag, Bicske, Döbrököz, Iregszemcse, Kistarcsa, Lesencetomaj, Mátramindszent, Somogyvár, Tapolca) 60 nagyméretű fal- és mennyezetképét festette, de kiállítani nem engedték. 1965-ben Nyugatra (Ausztria, Németország) távozott. 1967-ben az USA Pennsylvania államában, Bryn Mawr-ben telepedett le, Philadelphiában templomokat festett és képeket restaurált, majd a Kiss Art Company magániskolában festést tanított. 5 Árpád-házi szent képét festette meg és 1968-ban támogatójával, Tallós Móriccal közös kiállítást rendezett. Az Amerikai Egyesült Államokban 1969-ben egyedi, 12 részes linóleum metszetsorozatot alkotott az ember fejlődéséről a holdra szállásig, melyet - Szántó Jánossal, a Szent Korona Őrség parancsnokával - ajándékként elküldtek az amerikai elnöknek. Nixon elismerését kiérdemelve az albumot a NASA Múzeumban helyezték el.

Irodalom:
Amerikai magyarok arcképcsarnoka. Salgótarján, 2003. p. 237.
Magyar katolikus lexikon. 9. kötet. Bp. 2004. p. 333.
Salamon Nándor: Kisalföldi művészeti lexikon. Vasszilvágy, 2012. p. 241.
Képzőművészek Dorogon a 20. században. In: Art Limes, 2013. 5. sz. p. 141.

Németh Tibor

MÓRITZ SÁNDOR
(Celldömölk, 1924. március 20. – Stockholm, 1966. március 9.)

festőművész


Szegény sorsú, tizenegy gyermekes vasutas családban látta meg a napvilágot. 1935-ben bejáróként lett a Pápai Református Gimnázium tanulója. A. Tóth Sándor rajztanára hatására bontakozott ki tehetsége. Zömében őt bízták meg az Ifjú Évek című ifjúsági lap címképeinek elkészítésével. Középiskolai évei alatt sokat köszönhetett Háczky Egon magyargencsi földbirtokos és amatőr piktor támogatásának. 1943-ban, érettségije évében két rajzversenyen is díjat nyert: Pápa város tájkép-pályázatán 26 pályázó közül ő nyerte el a 30 pengőt érő első helyet, az 1943-as országos középiskolás tanulmányi verseny rajz kategóriájában pedig harminchat induló közül harmadik lett. A községháza folyosóján néhány képéből kiállítást rendezett és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a képviselőtestület egy esztendőre havi 100 pengő ösztöndíjat szavazott meg részére. Felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István tanítványa, majd később Elekfy Jenő tanársegédje lett.

Elsőéves korában, 1944. április 9-től tíz napon át – hatvanhat képpel – köszönetnyilvánító s bemutatkozó kiállítása volt a nagyközség tanácstermében. A szülőföld élményanyaga s a valóság érzékelhető sokfélesége foglalkoztatta fantáziáját. Művészi kibontakozása során a nagybányai hagyományok továbbvivőjévé vált. A színek árnyalt alkalmazásával a lélek harmónia utáni vágyait szólaltatta meg. A vasi Zsennyén, Sárospatakon vagy bárhol hazánkban a tájat és a benne lévő embereket álmodta képpé. Főiskolai tanulmányait 1948-ban fejezte be. Ekkor vette feleségül Ujj Iringót, Ferenczy Béni szobrászművész növendékét. 1949. október 2-től 8-ig Celldömölkön az MDP Kossuth utcai székházában, az ún. Porkoláb-házban volt egy hatvan képes saját rendezésű bemutatója. A fővárosban, a Fényes Adolf-teremben 1953-ban nyílt meg első önálló kiállítása. A Munkácsy-díjat 1955-ben kapta meg „Kovácsműhely” című alkotásáért. A korai műveit jellemző derűs nyugalmat és harmóniát, a piros és rózsaszín melegét egyre inkább felváltotta a hideg, borongós kék és fehér kontrasztja, valamint a vibráló, egyre nyugtalanabb ecsetkezelés. 1958. október 15-én agyműtétje volt Stockholmban. A híres Herbert Olivecrona professzor műtötte meg, akinek Karinthy Frigyes állított emléket „Utazás a koponyám körül” című művében. Időleges felgyógyulása után, 1965-ben másodszor mutatták be műveit a Fényes Adolf-teremben. 1966. március 1-jén újabb agyműtéten esett át, de néhány nap múlva, március 9-én meghalt. Stockholmból hazahozott hamvainak urnáját özvegye őrizte műtermében. Ő 1986-ban hunyt el és november 5-én volt közös búcsúztatásuk a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Az ottani "szóróparcellában" leltek végső nyughelyet.

A szülőváros halála után sem feledkezett meg neves fiáról. Utcát neveztek el róla, műveiből pedig kiállításokat rendeztek 1968-ban, 1977-ben, 1978-ban és 1987-ben. 1978-ban a Ság-hegyi Múzeumban - egy állandónak tervezett – ún. Móritz Sándor – emlékszobában helyezték el alkotásait. Ebből a hegyi hajlékból a város által megvásárolt 34 képet (köztük 12 olajfestményt) 1994 őszén a Kemenesaljai Művelődési Központban helyeztek el.

Irodalom:

Heitler László: Móritz Sándor (1924-1966) emlékkiállítása Celldömölkön. In: Életünk, 1968. 3.sz. pp. 139-141.
Móritz Sándor és Szalóky Sándor emlékkiállítása. Szombathely. 1983. [31] p.
Horváth Lajos: Móritz Sándor : 1924-1966 : Celldömölk, 1988. 73 lev.
Dala József: Móritz Sándorra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1994. 7. sz. (ápr. 14.) p. 7.

H. L. – N. T.

NÁDASDY LAJOS
(Felsőkelecsény, 1913. január 28. - Szombathely, 2014. április 19.)

helytörténész, református lelkész

Az apai ág révén Enyingen, az anyai ág kapcsán Pápán végezte elemi iskoláit, majd az ősi pápai református kollégiumban érettségizett 1932-ben. Ugyanitt végezte el a teológiát, az utolsó félévet a bécsi egyetem teológiai fakultásán téve le. 1937-ben teljesítette a lelkészképesítő vizsga követelményeit. 1938 és 1941, majd 1945 és 1948 között segédlelkész Celldömölkön. 1941-ben kötött házasságot Csepregi Rozáliával, aki 6 évtizeden keresztül, 2002-es haláláig viselte gondját és támogatta áldozatos munkájában. A Nemzeti Paraszt Párt helyi titkári funkciójától eljutott a párt országos választmányi tagságáig, és elnöke lett a Nemzeti Bizottságnak. A helyi gimnázium létesítése érdekében meghívta Celldömölkre az akkori kultuszminiszter Keresztury Dezsőt, ahol a miniszter egy népgyűlésen találta magát. A miniszter a transzparenseket és a tömeget látva, ígéretet adott a gimnázium megépítésére. 1948 után Veszprém megyében: Nagyvázsonyban, Zánkán, majd Nemesvámoson szolgált. Zánkán a község lakossága 1954-ben megválasztotta tanácstagnak, amit a járási pártbizottság és a megyei egyházi vezetés sem nézett jó szemmel. Nem volt hajlandó lemondani, hanem segítséget kérő levelet írt Nagy Imre miniszterelnöknek, aki válaszában támogatásáról biztosította. 1969 és 1991 között megbízott lelkész lett Sárvárott. 54 évet töltött szószéki szolgálatban. Közben Pápán 1970-től 1973-ig, majd 1981-től 1995-ig a Dunántúli Református Egyházkerület Tudományos Gyűjteményeinek könyv- és levéltárosa lett. A 70-es évek elején több évi áldozatos munkával elvégezte a könyvtár első teljes körű, minden további szolgáltatás alapjának számító állomány-ellenőrzését.

1973-as nyugdíjazása után kezdett el foglalkozni a helytörténeti-honismereti kutatással. Dolgozataival 21 pályadíjat nyert el, köztük többet az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottságának kiírásain. Jó néhány kötete és több száz cikke és tanulmánya jelent meg nyomtatásban. Munkássága Vas és Veszprém megye tág értelemben vett művelődéstörténetéhez kapcsolódott. Számos alkotása foglalkozott Celldömölk és Kemenesalja történelmével: így az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, az 1956-os eseményeket dokumentáló munkája, a helyi lapok szerkesztése, Thália szekerező papjairól írott könyve, mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy múltunk fontos állomásai meg legyenek örökítve az utókor számára.

Egyházi szolgálatáért és helytörténeti kutatásaiért számos rangos kitüntetésben részesült: Ortutay Gyula-emlékérem (1980), Pável Ágoston Emlékplakett (1986), Bél Mátyás Emlékérem (1995), Pápa Város Díszoklevele (1996), Celldömölk Városért Emlékérem (1997), Pro Comitatu Veszprém (2008), Vas Megye Közgyűlése Elnökének Emlékérme (2008), Kresznerics Ferenc-díj (2009).

A rubindiplomáját 2006-ban átvett Nádasdy Lajos így vallott életútjáról: „Hálás vagyok Istennek, hogy vállalt szolgálatomat, úgy az egyház, mint a nemzet, az egyetemes magyar kultúra javára végezhettem, az Ő Kegyelme hordozott és újított meg mindenkor a szükséges mértékben, és még most is – átlépve a bibliai korhatárt – éltet, hordoz, újít, s végezhetem napról-napra a Tőle nyert erővel a vállalt szolgálatokat.”

A Megváltó 101 esztendős korában, nagyszombaton hajnalban szólította magához hű szolgáját.

Kemenesaljai vonatkozású műveiből:

A Celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium alapítása története. Kézirat. Celldömölk, 1975. 54 lev.
Zádor György emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 4. sz. pp. 593-601.
Adatkiegészítések Kis-Mária Czell történetéhez nagyközséggé fejlődéséig 1739-1872. Kézirat. Celldömölk, 1977. 41 lev.
Pórdömölktől Celldömölkig. Kis-Czell szabadalmas mezőváros településtörténete. Kézirat. Celldömölk, 1978. 102 lev.
A kézműipar és céhszervezetek kialakulása Kemenesalján 1526-1872. I-III. rész. In: Vasi Szemle, 1980. 2. sz. pp. 250-269.; 1980. 3. sz. pp. 368-389.; 1980. 4. sz. pp. 568-594.
Vízimalmok Kemenesalján. Kézirat. [Celldömölk], 1981. 58 lev.
Kemenesalja céhes malomipara és annak alakulása a céhek megszűnése után. I-II. rész. In: Vasi Szemle, 1983. 2. sz. pp. 261-280.; 1983. 3. sz. pp. 375-402.
A nemesdömölki iskola a 18. században. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1986. 1-2. sz. pp. 53-60.
Hév napok hőse – Kis Czell díszpolgára. In: Vas Népe, 1989. 63. sz. (március 15.) pp. 4-5. [Széll József 48-as honvéd őrnagyról]
Az ősi dömölki kegyszobor nyomában. In: Vasi Szemle, 1992. 3. sz. pp. 425-430.
A közösség javát munkáló szeretet embere. Mesterházy Sándor (1907-1992). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1993. 1. sz. pp. 75-78.
Celldömölk fejlődéstörténete a kiegyezéstől a városi rangig, [1867-1979]. Kézirat. Celldömölk, 1994. 40, [5] lev.
Legenda vagy valóság Dugovics Titusz simonyi származása?. In: Új Kemenesalja, 1994. 10. sz. (május 26.) p. 5.
Kis-Czell fejlődése és színikultúrája a 19. században. Celldömölk, 2003. 132 p.
Celldömölk forradalmi napjai 1956. Celldömölk, 2006. 72 p.
Dömölk és apátsága az Árpád-házi uralkodók korában. Celldömölk, 2009. 72 p.

Irodalom:

Szabó József: Az egyetemes magyar kultúra szolgálatában : Nádasdy Lajos munkássága. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1986. 1-2. sz. pp. 25-28.
Istennek, Hazának, Tudománynak : tanulmányok a 95 éves Nádasdy Lajos tiszteletére. Pápa, 2008. 296 p. (A Pápai Művelődéstörténeti Társaság kiadványai ; 19.) [Életút-interjú a kötet 9-32. oldaláról]

Káldos Gyula: Út és szolgálat. Nádasdy Lajos helytörténész köszöntése. In: Honismeret, 2010. 3. sz. pp. 91-93.

Köntös László: In honorem Nádasdy Lajos. In: Acta Papensia, 2013. 1. sz. pp. 1-3.

Gyuricza Imre: Századik születésnapját ünnepelte Nádasdy Lajos. In: Új Kemenesalja, 2013. 2. sz. (február 22.) p. 6.

Portréfilm Nádasdy Lajosról. Tv-Cell felvétel, 2013. (52 perc 42 másodperc)

Németh Tamás: Nádasdy Lajos (1913-2014). In: Új Kemenesalja, 2014. 9. sz. p. 10.

N. T.

NAGY ISTVÁN
(Celldömölk, 1927. szeptember 15. - Celldömölk, 2001. február 10.)

festőművész, grafikus, rajzpedagógus

 Szülőhelyén végezte elemi és polgári iskolai tanulmányait. A Pápai Református Kereskedelmi Középiskolában érettségizett 1946-ban, majd ipari szakmunkás lett Keszthelyen és Budapesten, később Celldömölkön pénzügyi előadóként dolgozott. Tizenöt esztendeig atletizált és szép eredményeket ért el diszkoszvetésben. 1969-ben a Pécsi Tanárképző Főiskola rajz-földrajz szakának levelező tagozatán szerzett tanári diplomát. A főiskolán elsősorban a pécsi Kelle Sándor és a szombathelyi Horváth János festőművészek hatottak rá és irányították felkészülését a hivatásra. 1968-ban, őszülő fejjel, 41 évesen lett pedagógus. Egy évig Jánosházán, majd 1987-ben történt nyugdíjazásáig a celldömölki Gáyer Gyula Általános Iskolában oktatta a diákokat. Tanítványai közül Göcsei József és Döbröntei Zoltán hivatásos képzőművészek lettek, leánya pedig az ő rajztanári örökségét folytatta az iskolában.

A hatvanas évek elején Dénes Lajos Szilveszterrel megalapították a kemenesaljai képzőművész szakkört, amely az évtizedek során sok tehetséget segített kibontakozni. Munkáival először 1965-ben vett részt megyei kiállításon. Élete folyamán 12 egyéni és 32 csoportos kiállításon láthatták alkotásait az érdeklődők Magyarországon és határainkon kívül az ausztriai Güssingben is. Szakmailag és emberileg sokat adtak számára az 1970 és 1984 között megszervezett pedagógusok nyári alkotótáborai, amelyeknek Bázakerettye, Nagykapornok, Kőszeg és Zalaegerszeg adott otthont. Több alkalommal szerepelt a pedagógus képzőművészek országos tárlatán is. Műveit több ízben díjazásban részesítették. A képzőművészeti nevelés terén végzett munkásságáért 1982-ben a „Szocialista Kultúráért” elismerést vehette át.

Munkáiban a valóságot igyekezett mindenki számára közérthetően megfogalmazni, de nem idegenkedett a modern művészeti irányzatok valósághoz kötődő törekvéseivel is. Témaválasztásában elsősorban a természet dominált: a Ság hegy, a Kemenesalja, a hegyvidékek és a Balaton. A tájképek mellett irodalmi illusztrációkat és bibliai témájú képeket, Berzsenyi Dániel verseihez és Jókai Mór regényeihez pedig sorozatokat készített. Portréin keresztül emberi sorsokat jelenített meg és gondolatokat társított. Festményeit elsősorban akvarellel és olajtechnikával, grafikáit tussal és tollal készítette.

2002 szeptemberében, születésének 75. évfordulója alkalmából a Kemenesaljai Művelődési Központ emlékkiállítással tisztelgett emléke előtt. Celldömölk önkormányzata 2004. január 17-én a várossá avatás 25. évfordulója alkalmából rajzpedagógusi és képzőművészeti alkotó tevékenységéért posztumusz „Celldömölk Városért Érdemérem” kitüntetésben részesítette.

Művei:

Pedagógus pályám emlékeiből, tapasztalataiból. In: Pedagógiai írások 18. Szombathely, 1988. pp. 257-261.

Életemről, pályámról – röviden. In: Pedagógiai írások 23. Szombathely, 1996. pp. 359-360.

Irodalom:

Káldos Gyula: Látogatóban Nagy Istvánnál. In: Új Kemenesalja, 1990. augusztus (8. sz.) pp. 6-7.

Hargitai József: Tudása egykori tanítványaiban kamatozik : emlékezés Nagy Istvánra. In: Új Kemenesalja, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 6.

Németh Tibor

NAGY IVÁN (Kiscell, 1898. május 31. – Budapest, 1977. február 19.)

művelődéspolitikus, újságíró


1916-ban önkéntesként vonult be a 18. honvéd gyalogezredhez, előbb a román, majd a Nyugati fronton harcolt, végül főhadnagyként szerelt le 1918 novemberében. Sokoldalú érdeklődését bizonyítja, hogy négy évet elvégzett a budapesti műegyetem vegyészmérnöki karán, majd univerzitást váltott és államtudományi doktorként szerzett diplomát 1922-ben. A reál és humán egyetemi ifjúság körében egyaránt széleskörű elismertsége hozzájárult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége elnöki tisztségének elnyeréséhez (1921-1924). 1921-től a "Nép"hasábjain publikálta cikkeit, 1924-től 1926-ig ösztöndíjas éveket töltött Párizsban és Genfben, majd a "Budapesti Hírlap" munkatársa lett, ahol később politikai rovatvezetőnek nevezték ki (1927-1929). Ezután hivatalnoki pályára lépett: előbb a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetemi ügyosztályán előadó volt, 1933-tól pedig segédtitkári beosztásban dolgozott. A magyar kisebbségek helyzetének és a nemzetiségi kérdés első kézből való tanulmányozása érdekében 1933-ban beutazta Európát és az Amerikai Egyesült Államokban is tájékozódó körutat tett. 1926-tól 1944-ig a Magyar Nemzetpolitikai Társaság elnöke, továbbá huzamosabb ideig a Collegium Hungaricum Szövetségnek (ma: Magyar kulturális intézetek) szintén első embere, a Magyar- Finn, a Magyar-Észt és a Magyar-Japán Társaságok alelnöke, valamint a Tudományos Egyesületek, Társulatok és Intézmények Országos Szövetségének titkára. Hungarológiai munkássága elismeréseként 1941-ben a pécsi egyetemen magántanárrá képesítették. 1944-ben minisztériumi tanácsos, a nyilas puccsot követően novembertől 1945 márciusáig a külügyminisztérium sajtófőnöke és a kulturális osztály irányítója. Szálasi bukása után Nyugatra szökött, de november 2-án hazahozták és kilenc havi börtönbüntetésre ítélték, aminek letöltése után nyelvtanításból élt.

Főbb művei:

A nemzetiségi statisztika jelentősége a kisebbségi jogvédelem számára. Bp., 1928.
A magyar diák külföldön egykor és most. Debrecen, 1935.
Öt világrész magyarsága. Bp., 1935.
Az amerikai magyarság. Pécs, 1939.

N. T.

NAGY JÓZSEFNÉ
(Nagysimonyi, 1921. augusztus 14. – Bp., 1999. november 2.)

közgazdász, országgyűlési képviselő, könnyűipari miniszter

Névváltozat: Szarka Jolán (1939-ig)


Háztartási alkalmazottként dolgozott 1935 és 1938 között, majd éttermi kiszolgáló lett Sopron vármegyében. 1945. március 27-én édesapját, Szarka Gyulát - aki nagysimonyi hegypásztorként dolgozott - a falu felszabadításának egyetlen áldozataként veszítette el. A negyvenes években az újpesti Magyar Pamutipar gyárában helyezkedett el: 1945-től 3 éven át az MKP alapszervezeti párttitkára, 1948-ban a gyár személyzeti osztályának vezetője (káderese) lett. A pártkarrier felrepítette a Hazai Pamutszövő Vállalat és az Óbudai Pamutipar vezérigazgatói székébe (1949-1950). A Magyar Dolgozók Pártja Pártfőiskolájának elvégzése után pályája már országos szinten ívelt felfelé: a Könnyűipari Minisztérium főosztályvezetője (1950-1951), majd 1951. január 27-től 1952. augusztus 30-ig könnyűipari miniszterhelyettes lett. Ezután 1955. szeptember 8-ig az Országos Tervhivatal elnökhelyetteseként funkcionált. Közben 1952-től 1954-ig folytatott tanulmányai eredményeként a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) diplomát is szerzett. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1951 és 1954 között póttagja, majd 1956-ig tagja volt.

1955. szeptember 8-tól 1956. november 3-ig könnyűipari miniszter. A forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár János nevével fémjelzett Munkás-Paraszt Kormányban a Könnyűipari Minisztérium ügykezelésének vezetője (1956-1957), majd május 9-től több mint 14 éven át újfent könnyűipari miniszter 1971. május 12-ig. Pártvonalon tovább tartott aktív közéleti részvétele, hiszen 1959-től 1966-ig az MSZMP Központi Bizottságának pót-, később 1970-ig rendes tagjává választották. 1970 és 1980 között a párt Központi Ellenőrző Bizottságának tagja. Több ciklusban vett részt az Országgyűlés munkájában: előbb Budapest (1958-1962), majd Győr-Sopron megye (1963-1967), végül Mosonmagyaróvár (1971-1975) képviseletében.

Lokálpatriotizmusának is köszönhető, hogy a hatvanas évek elején a kormány vidéki ipartelepítési koncepciójában helyet kapott egy celldömölki textilüzem létesítése. A gyáregységet az 1963. november 7-i állami ünnepen Nagy Józsefné személyesen avatta fel. A kesztyűgyár korszerű konfekcióüzemmé fejlődve a helyi ipar egyik zászlóshajója volt hosszú évtizedeken keresztül.

A magyar történelemben ő volt az első magyar női miniszter, akinek a nevéhez egyúttal napjainkig a leghosszabb női hivatali időszak fűződik.



Magyar Filmhíradó. 1964/2. sz. Részlet. A celldömölki Kesztyűgyárról. 1:05 min.

N. T.

NAGY MÉDA (Kiscell, 1899. július 15. – Budapest, 1984. január 21.)

író, költő

Névváltozat: Kovács Antalné, Nagy Margit


Tanári diplomát Budapesten szerzett, majd a főváros környéki iskolákban tanított 1960-ban történt nyugdíjba vonulásáig. Első versei a "Nyugat" hasábjain jelentek meg, és költeményei kötetté formálva a harmincas évek közepén láttak napvilágot. Alkotásaiban a fegyelmezetten nőies úriasszonyok lelkületét jelenítette meg. Verseit áthatja az asszonyi lélek elmélkedő merengése és ha nem sajátosan női téma bukkan elébe, azt is igyekszik asszonyi szemszögből megformálni. Lírája egyfelől a feminista ideológia, másfelől az egyszerű és egyetemes asszonyi fájdalmak felé sugárzik. Puha formavilágával a harmonikus nő egyik legszabatosabb megjelenítője a két világháború közötti magyar költészetben, de ismertté a női lélek rezdüléseit ábrázoló regényei és ifjúsági könyvei révén vált. 1945 után írásai főként katolikus lapokban (Élet, Katolikus Szó, Új Ember, Vigilia) jelentek meg. Számos regényt, regényes kiséletrajzot, elbeszélést, ifjúsági regényt és színdarabot publikált. Szauder Mária (1926-1981) irodalomtörténész édesanyja.

Művei:

Asszonyoknak üzenem. 1934.
Mélyből hoztam. 1936
Megjelölt évek. 1938.
Zsóka levelei. 1939.
A kis lakatosinas. Fadrusz János életregénye. 1940.
Elhajolt utak. 1945.
Asszonypanasz (vers)
Ez a késői ősz oly furcsa... (vers)
A zsákmány (novella)

Irodalom:

Kardos László: Nagy Méda: Asszonyoknak üzenem. In: Nyugat. 1935. 4. sz.
Vas István: Mélyből hoztam. Nagy Méda versei. In: Nyugat. 1937. 9.sz.

N. T.

NEMES (PÁL) VAZUL
(Pápa, 1906. október 30. – Győr, 1979. március 22.)

teológus, bölcsészdoktor, latin-görög szakos tanár, plébános

Szülővárosa bencés gimnáziumában érettségizett. 1924. augusztus 6-án lépett Szent Benedek Rendjébe. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte, latin-görög szakos tanári oklevelét pedig a budapesti egyetemen szerezte, majd ugyanott doktorált. 1932. június 19-én szentelték pappá, az ezt követő években Pannonhalmán tanított.

1941. júniusában bízták meg a celldömölki plébánia vezetésével. Szerény, közvetlen és emberséges lénye, valamint új közösségéért végzett odaadó és önzetlen munkája révén kiérdemelte a vezetésére bízottak bizalmát. Idekerülése után hamarosan megszervezte a templom belső renoválásának munkáját. A mennyezeti freskók, az oldalhajók stációsképei, valamint a lábazat süttői márványlapjai ma is díszei a templombelsőnek. Érdekesség, hogy a mennyezeti freskó "Szűz Mária mennybemenetelé"-t ábrázoló festményén Nemes Vazul alakja is megörökítésre került. Az 1945. február 13-án Celldömölköt megcélzó bombatámadás az apátsági templomot sem kímélte: két nagyméretű bomba vágódott a tornyok tövébe, erősen megrongálva a műemléket. A béke beálltával, a hívek áldozatkészsége révén a plébánosnak sikerült eltüntetnie a szomorú nyomokat. A kegytemplom 200 éves jubileumán, – 1948. szeptember 12-én – külsőleg is megújulva fogadta a zarándokok ezreit.

Nemes Vazul a plébánia vezetőjeként az anyagi gondokkal párosuló nehézségek mellett sem feledkezett meg lelkipásztori teendőiről. Hitoktatást végzett, egyesületeket és vallásos közösségeket vezetett. (Mária Kongregáció, Dolgozói Leányok Egyesülete, Katolikus Kör). E közösségekben gyakoriak voltak a – nem csak vallásos tárgyú – műsoros rendezvények és a közművelődési előadások. Az iskolán kívüli népművelés Celldömölkön történő szervezése a Szabadművelődési Tanács feladata volt, amelynek elnöki posztját éveken át Nemes Vazul töltötte be. Ünnepélyek és előadások, továbbá a történelmi évfordulókról való megemlékezések szervezésének sora fűzödött személyéhez. A Katolikus Kör részére megszerezte a Kemenesalja (ma: Új Kemenesalja) c. lap kiadói jogát. 1948-ban a búcsújáróhely történetét ismertető monográfiát állított össze.

Az 1950-ben végrehajtott rendfeloszlatás után – a szombathelyi egyházmegye papjaként – 1953-ig szolgált Celldömölkön.

1953-ban Nemeskoltára, majd 1958-ban Iváncra helyezték plébánosnak. 1972-től Pannonhalmán élt a szociális otthon lakójaként. 1979. március 22-én hunyt el a győri kórházban. Pannonhalmán a Boldogasszony Kápolnában temették el.

A celldömölki egyházközség kezdeményezésére hamvai 1994. október 15-én – Jándi Bernardin utolsó dömölki apát földi maradványaival együtt – "tértek haza". A celli kegytemplom Szent Benedek oltárának fülkéjében – még az általuk kialakított kriptában – leltek végső nyughelyet. A gyászszertartást Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát végezte.

Főbb művei:

Celldömölki Plébániai Körlevél. 1945 és 1947 között szerk. és kiadta dr. Nemes Vazul
A magyar Mária-Cell kegyhelyének ismertetése. Celldömölk, 1948.

Irodalom:

Celldömölk új plébánosa : Nemes Vazul főiskolai tanár. In: Kemenesalja, 1941. 18. sz. p. 3.
A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Névtára. 1802-1986.
A celldömölki R. K. Egyházközség Képviselőtestületének és Tanácsának jegyzőkönyvei 1941 és 1953 között

H. L.

Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:07)

NÉMETH ANDOR
(Celldömölk, 1891. december 28. – Budapest, 1953. november 13.)

író, költő, kritikus


Ősei között akadtak jómódú elődök (Grünfeldek, Pickek), de szülei már szegénynek számítottak. Családja Szombathelyre költözését követően a gimnázium első hat osztályát a premontreieknél végezte el. Az utolsó két osztályt Kolozsvárott tette le, ahol az önképzőkörben korán megnyilvánult költői tehetsége. Érettségi után, 1909-ben a "Kolozsvári Újság"-nál fizetés nélküli újságíró lett. Ekkor kötött személyes ismeretséget Osvát Ernővel és Adyval is. 1910 nyarán pár óra alatt írta meg "Veronika tükre" című egyfelvonásos legendáját. Rövid szolnoki tanárságot követően a művet 1913-ban a Galilei Kör mutatta be, amelynek Németh Andor alelnöke volt. A következő esztendőben Párizsba utazott, hogy megismerkedjen az új francia líra vonulatával és közvetlen érintkezésbe lépett Apollinaire-rel. Az első világháború kitörése után egy francia szigetre internálták, ahol négy keserves esztendőt húzott le. 1919-ben a Tanácsköztársaság követségi titkára Bécsben, később pedig a "Bécsi Magyar Újság" és a "Diogenes" munkatársa. Avantgarde hangvételű lírája révén közel került Kassák köréhez, a "Ma című folyóirathoz. Emigrációja idején ismerkedett meg József Attilával és Déry Tiborral, akikhez élete folyamán szoros barátság fűzte. Megérintette József Attila személyiségének varázslatos ereje, és az idősebb barát gyöngéd szeretetével vette pártfogása alá – az életmű két versében a Németh Andornak is emléket állító – költőt. József Attila költői érzékenysége azonnal rátapintott a Németh Andorban bujkáló melankóliára, s biztatását verssé formálta "Németh Andor" című költeményében:

"Egy nagyon tiszta vízcseppet
dörgöljetek a szemire -
harminchat éve várja már
térden a kékpúpú teve. Lidi, főzz neki húslevest,
rabbi, mondj neki kabbalát,
vegyetek békákat neki,
hogy legyen népe legalább. Vad ágyúszóval vágtatott
gyöngyház-korán a tenger át
két fürtjén őrzi a leölt
halacskák szürke sóhaját."

1926-ban tért vissza Magyarországra, de a tizenkét évi távollét olyan messze sodorta őt a "Nyugat" nagy íróitól, hogy – bár Babits és Kosztolányi is sokra becsülte – a "Nyugat"-tal polemizáló folyóiratokban (A Dokumentum, A Toll, Literatúra, Szép Szó) vélte megtalálni szellemi otthonát.

A magyar irodalom nagy magányosai közé tartozott, aki egész élete folyamán nem lelte meg gondolatainak irodalmi kifejezési formáját. A vers, a dráma és a regény területén egyaránt csak ígéretes töredékek jelzik a pályaívet. Irodalmi szegénylegényként tengődött a kávéházakban, akit belülről feszített az önkifejezés, az alkotás igénye – s egyúttal félelme. Arthur Koestler találóan jellemzi alakját: "Budapesti tartózkodásom alatt, később pedig Svájcban és Párizsban mindvégig elválaszthatatlanok maradtunk, s közös barátaink csak úgy neveztek bennünket: a cég. (…) Németh volt a leginkább barokk személyiség, akivel valaha találkoztam. Fiatalkorában nemzedéke legkifinomultabb prózaírójaként tartották számon Magyarországon. Az volt a tragédiája, hogy orvosolhatatlan lustasága, a maga elé állított túlságosan magas mérce és az ismertség iránti teljes közönye következtében soha egyetlenegy regényét sem fejezte be." (Arthur Koestler: A láthatatlan írás. Bp. 1997. 187 p.)

Németh Andor egyike volt a legmodernebb nyugati áramlatok csatornáinak és esszéiben, filozófiai alapozású kritikáiban Kafka, Joyce, Tzara és Cocteau értékeit közvetítette. Irodalomtörténetileg különösen értékesek József Attilához fűződő közeli barátságából fogant tanulmányai, a költő tragikus halála után ő rendezte sajtó alá összes verseinek első gyűjteményes kiadását.

 1939 nyarán Franciaországba utazott. A háború kitörésének híre Párizsban érte – ugyanúgy, mint negyedszázaddal korábban. 1947-ben tért haza és elvállalta a népfrontpolitika égisze alatt induló, de egyre inkább a Kommunista Párt által irányított "Csillag" főszerkesztői állását. Tétova kísérletet tett a sematizálódó irodalompolitikához történő alkalmazkodásra, de képtelen volt átvenni az új rend "egyhangú" ritmusát. Nyugdíjazása után súlyosan megbetegedett, és 397 forintnyi rokkantsági segélyből élt társbérletben. Halála után jelent meg Tótfalusi Kis Miklósról írt biográfiája ("A betű mestere"), amelyben mintegy saját hányattatásait és önnön pályájának mérlegét vonta meg. 1953 novemberében, halála előtt három nappal keserű és kegyetlen számvetésként tör fel belőle "Távolság" című vallomása:

"Nem érdekelnek a velem egyívásuak
és nem érdekelnek az utánam következők.
Én egy magányos fa vagyok,
egy hirtelen és rosszul összetákolt keresztfa a Golgotán."

Németh Andor kéziratos hagyatéka a Petőfi Irodalmi Múzeumban található. Halálának 50. évfordulója alkalmából az MTA Irodalomtudományi Intézete konferenciát rendezett életművének értékelése céljából. 2005 októberében, a József Attila-emlékévben Celldömölkön a Kresznerics Ferenc Könyvtárban tartottak konferenciát emlékére és szülőhelyén, a vasútállomás épületében emléktáblájának felállítására is sor került.

Főbb művei:

A betű mestere : Tótfalusi Kis Miklós életregénye. Bp. 1954. 329 p.
A császár diktátor. Bp. 1939. 187 p.
Egy foglalt páholy története. Bp. 1942. 168 p.
Előhang negyvennyolchoz. Bp. 1948. 219 p.
József Attila. Bp. 1942. 222 p.
József Attiláról. Bp. 1989. 478 p.
József Attila. 2. jav. kiad. Bp. 1991. 273 p. (Egyéniség és alkotás)
A kegyenc : Gróf Teleki László élete. (Horváth Zoltánnal). Bp. 1936. 227 p. (Sorsok és emberek)
Mária Terézia. Bp. 1938. 236 p. [2. kiad. Bp. 1996. 301 p.]
Metternich vagy A diplomácia magasiskolája. Bp. 1939. 262 p. [2. jav. kiad. Bp. 1999. 307 p.]
Nagyvárosi történetek. (Arthur Koestlerrel). Bp. 1997. 255 p.
A párisi kommün (1871). Bp. 1932. 258 p. (Sorsok és emberek)
A szélén behajtva. Válogatott írások. Bp. 1973. 779 p.
Veronika tükre. Bp. 1913. 231 p. (Modern könyvtár)

Irodalom:

Németh Andor. In: Komlós Aladár: Táguló irodalom. Bp., 1967., pp. 254-257.
Lírai emlékezés Németh Andorról. In: Horváth Zoltán: Irodalom és történelem Bp. 1968. pp. 41-52.
Németh Andor. In: Réz Pál: Kulcsok és kérdőjelek. Bp. 1973. pp. 205-251.
Németh Andorról. In: Déry Tibor: Botladozás. 1. köt. Bp. 1978. pp. 668-675.
Az átutazó. In : Pomogáts Béla: Sorsát kereső irodalom. Bp., 1979., pp. 70-87.
József Attila és Németh Andor. In: Tverdota György: Ihlet és eszmélet. Bp., 1987., pp. 182-203.
Deréky Pál: Németh Andor és Kassák Lajos irodalomeszménye a húszas években. In: Acta historiae litterarum Hungaricarum. 1990. pp. 133-148.
József Attila: Németh Andor: "Elvarázsolt" portré és profán ima. (Versértelmezési kísérlet három szinten): In: "A hetedik te magad légy!" : Újabb József Attila-versértelmezések. Szerk. Szabolcsi Miklós. Bp. 1991. pp. 49-71.
Németh Andor - 1927. In: Deréky Pál: A vasbetontorony költői : A magyar avantgárd költészet a huszadik század második és harmadik évtizedében. Bp. 1992. pp. 129-136.
Nagy Sz. Péter: "Óvakodj az irodalmároktól!" Németh Andor szürrealista pillanata. In: Holmi, 1996. 1. sz. pp. 110-117.
Beney Zsuzsa: Németh Andor és József Attila. In: A határ és határolt : töprengések a magyar-zsidó irodalom létformáiról. Bp. 1997. pp. 337-348.
Szigeti Lajos Sándor: "-térden a kékpúpú teve". Kuncz Aladár, Németh Andor és József Attila szövegköztessége. In: A próza intertextualitásának retorikája és pragmatikája. Miskolc, 2001. pp. 67-76.
Lengyel András: A pszichoanalitikus gyakorlat - a páciens szemszögéből. Németh Andor és Rapaport Samu. In.: Kortárs, 2001. 2-3. sz. pp. 65-71.
Tverdota György: Németh Andor és a francia egzisztencializmus. In: Literatura, 2001. 2-3. sz. pp. 309-319.
A kékpúpú teve hátán : Németh Andor idézése. Bp. 2004. 191 p. (Európai kulturális füzetek ; 16.)
Tverdota György: Kerülő utak. In: Kortárs, 2005. 4. sz. pp. 57-68. (József Attila: Németh Andor című versének címszereplő általi értékeléséről.)
Tverdota György: Németh Andor : egy közép-európai értelmiségi a XX. század első felében 1. köt. Bp. 2009. 247 p.

N. T.

NÉMETH FERENC
(Celldömölk, 1952. július 8. - Bp., 2013. szeptember 4.)

sportfotóriporter

 „Csupán” születése révén kapcsolódott Kemenesalja fővárosához, gyermekkorát Uraiújfaluban töltötte. A hazai sportfotózás meghatározó alakja 1971-ben került az MTI-be, ahol eleinte belpolitikai fotós volt, fényképezett politikusokat és ott volt Bajkonurban is, amikor az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan útjára indult.

A nagy szerelem azonban a sport volt a számára, amelyet gyakorolt is, raliversenyzőként is nevet szerzett magának. Sportfotósként a labdarúgás volt a fő profilja, számos díjat nyert képeivel Magyarországon és külföldön egyaránt. 1989-ben elnyerte a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által kiírt, „A sport legszebb pillanatai” című fotópályázat fődíját (Arany Lencse-díj) a fekete-fehér kategóriában. Tudósított az 1980-as moszkvai, az 1988-as szöuli és az 1992-es barcelonai nyári olimpiai játékokról illetve az 1984-es szarajevói téli olimpiáról. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság, az ADIDAS és a KODAK World sportfotó-pályázatán 1990-ben aranyérmes, 1988-ban és 1991-ben 3. helyezést ért el.

A sajtófotósok számára fontos erények közül a legfontosabb volt rá igazán jellemző: alanyaival olyan bensőséges, szinte családias atmoszférát tudott teremteni, hogy felszabadultak és megnyíltak a jelenlétében a sportolók. Már-már bizalmaskodó, kedvesen erőszakos stílusa miatt családtag volt minden csapatnál, válogatottnál, klubnál, öltözőben, ő volt a „Némethferi”. Különösen a gólörömökre fordított különös figyelmet, véleménye szerint ezek a pillanatok mutatják meg a sportág és a sportoló igazi arcát.

1995-ben az akkor induló Sportissimo című lap rovatvezetője lett, majd a magazin megszűnése után a sportnapilap szerződtette. Néhány év múlva a fotórovat vezetője lett, s egy évtizeden keresztül felelt a Nemzeti Sport fotósainak a munkájáért. Ezután főmunkatársként tevékenykedett, majd 2012-től az MLSZ főállású fotósa lett, ám súlyos betegsége miatt ott nem sokáig dolgozhatott. A Magyar Sportújságírók Szövetsége 2013 nyarán Életműdíjjal ismerte el munkáját.

2013. szeptember 20-án a Puskás Ferenc Stadion déli maratoni kapujánál felállított ravatalánál búcsúzott tőle tisztelőinek sokasága. Különösen mély barátság fűzte a Celldömölkön is hosszú és sikeres edzői esztendőket töltött Pintér Attilához. 2014 májusában emlékkiállítás nyílt munkáiból a Magyar Labdarúgó Szövetség Telkiben lévő edzőközpontjában. Emlékére a Testnevelési Egyetem 2018-tól Németh Ferenc fotópályázatot, amelynek nyertesei a róla elnevezett díjat vehetik át.

Fia, Németh Péter folytatja édesapja örökségét: ugyancsak sportfotós a Nemzeti Sport szerkesztőségében.

Irodalom:
Ki kicsoda a magyar sportéletben? II. köt. Bp. 1995. p. 377.
A futball művésze : Németh Ferenc 1952-2013. In: Nemzeti Sport, 2013. 258. sz. (szeptember 21.) p. 9.

Fotógaléria: Németh Ferenc emlékoldal

Németh Tibor

NÉMETH JENŐ
(Egyházashetye, 1939. 07. 04. - Barcs, 2010. 11. 21.)

közigazgatási szakjogász, Barcs tanácselnöke (1967/89),

a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2000)

Elemi iskoláit Adorjánházán végezte, majd a mezőgazdasági technikumot Pápán illetve Kaposváron. A   jogtudományi egyetemet  Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen végezte, jogi szakvizsgát pedig Budapesten tett.

1967 -től – 1989-ig Barcs tanácselnöke volt és nevéhez fűződik a település várossá nyilvánítása 1979-ben [Celldömölkkel egy időben :-)] 1989-től a Belügyminisztérium osztályvezetője, majd főtanácsosa; 1995-2000 között a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjeként működött; 2000-től 2006-ig a Somogy Megyei Önkormányzati Hivatal főtanácsadójaként foglalkoztatták. 2003-tól haláláig a Kaposvári Egyetem óraadó tanára volt.

Közigazgatási szakjogászként és széleskörű tapasztalatokkal rendelkező települési vezetőként számos terület- és településfejlesztési program szakértőjeként működött közre. 1977-től a Pécsi Akadémiai Bizottság Települési Munkabizottságának tagja; több irányú modellkísérlet vezetője, pl. a városkörnyéki igazgatás, integrált városigazgatás, valamint ügyfélszolgálati rendszerek kialakítása területén. A Magyar Közigazgatási Intézet szakértője, 2002-től az IDEA kistérségi munkacsoport vezetője, valamint a közigazgatási szakképzésben a Közigazgatási Szakvizsga Bizottsági elnökeként is tevékenykedett. Nyugdíjas éveiben a kaposvári egyetemen „Állam- és közigazgatás és a közmédia” tantárgyat oktatott.

Külföldi tanulmányútjai során Angliában a település-tervezés és lakossági tájékoztatás rendszerét; az Amerikai Egyesült Államokban az infokommunikációs és település-üzemeltetési formákat; Franciaországban a területi közigazgatást; Németországban pedig a kistérségi társulási rendszer kialakítását tanulmányozta.

Szakmai publikációinak száma az országos szakmai folyóiratokban: 66. Tanulmányai a közigazgatás modernizációjához és racionalizációjához, a területi- és a kistérségi igazgatás új irányaihoz, a közigazgatási infokommunikációs rendszerek tervezéséhez, a kistérségi rendszer elméleti megalapozásához és módszertanához kapcsolódtak.

Négy egyetemi jegyzetet készített az állam- és közigazgatás tárgyköréből, valamint hat közigazgatási módszertani könyvet szerkesztett és részben írt az IDEA Programbizottság Kistérségi Munkacsoportjának vezetőjeként. Szakértőként a kistérségi, települési stratégiai tervezések közigazgatási módszertanával foglalkozott.

Közéleti és szakmai, tudományos tevékenységéért számos elismerésben részesült - többek között - Barcs város díszpolgára, Somogy Polgáraiért-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Deák Ferenc-emlékérem és Magyary Zoltán-díj.

Művei:

Böröcz Árpád – Kisgyura Attila – Németh Jenő: Állam- és közigazgatás-jogi ismeretek. Kaposvár, 2002. 375 p.

Kistérségi közigazgatás. (Szerk. Ágh Attila, Németh Jenő). Bp. 2003. 343 p.

Kistérségi tervezési módszertan. (Szerk. Németh Jenő). Bp. 2006. 338 p.

Irodalom:

Fogarasi József: Arcképcsarnok. Dr. Németh Jenő. In: Comitatus, 1999. 10. sz. pp. 54-57.

Németh Tibor

NÉMETH LAJOS
(Marcalgergelyi, 1916. február 28. - Celldömölk, 2015. június 28.)

pedagógus, a celldömölki gimnázium igazgató-helyettese (1953-1977)

Szülőfalujában végezte el az elemi iskolát, ahol édesapja is tanította. A Soproni Evangélikus Reál Gimnáziumban (Líceum) 1935-ben érettségizett, majd felvették a Szegedi Polgári Iskolai Tanárképző Főiskolára. A négy év elvégzése után 1939-ben magyar-történelem-német szakos tanári diplomát kapott. Október 5-én behívták katonának, rá egy hétre pedig Celldömölkön kinevezték tanárnak. Két év katonáskodás után 1941. szeptember végén szerelt le, de öt hónap múlva ismét bevonult, a 2. doni hadsereg 7. hadosztályának hírközpontját vezette. A fronton egy évet és 15 napot töltött. Egy tanévet sem taníthatott végig, amikor újra a hadsereg következett. Észak--németországi kiképzése után angol fogságba került, ahonnan 1945. szeptember 22-én megszökött. Néhány héttel később már ismét tanított.

Celldömölkön a dolgozók polgári iskoláját vezette, ahonnan Alsóságra irányították. Ott két évig tanított. Ezután kinevezték Vas megye magyar szakfelügyelőjének, ezzel egy időben igazgatóhelyettes és osztályfőnök is volt, valamint megválasztották járási szakszervezeti titkárnak. 1953-ban a celldömölki gimnáziumba hívták óraadónak, ahol fél év múlva már kinevezett tanár lett. Később Debrecenben elvégezte az egyetemet, és egészen 1977. február 28-i nyugdíjba vonulásáig a gimnáziumban tanított magyart, németet és történelmet, illetve 1953-tól igazgatóhelyettesként is működött. Hitvallásának József Attila versének szavait tartja: „Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen”.

1947-ben nősült meg; feleségével 62 évig éltek boldog házasságban. Lányuk, Németh S. Katalin irodalomtörténész, az irodalomtudományok kandidátusa, aki több mint két évtizeden át vezette az MTA Irodalomtudományi Intézetének Könyvtárát.

2004. augusztus 20-án Celldömölk Városért Érdemérmet vehetett át. Megkapta az arany, gyémánt, vas, rubin és 75 év tanügyi szolgálat után a gránitdiplomát. 2015. január 12-én, a doni áttörés emléknapján a Honvédelemért Kitüntető Cím I. fokozatával tüntették ki.

Kiváló pedagógus, szaktanár és közoktatási vezető volt, aki Celldömölkön nemzedékek sorát nevelte és oktatta.

Művei:

Berzsenyi Dániel Gimnázium Celldömölk. [Tima Lászlóval]. In: A celldömölki járás művelődési intézményeinek 25 éves krónikája. Celldömölk, 1970. pp. 337-342.
A "Tokorcsi uj kalendárium". In: Vasi Szemle, 1978. 1. sz. pp. 128-132. [A Griszl Gábor bencés szerzetes kéziratát feltáró tanulmány folytatása a "Lázadás Szent Márton hegyén a 18. század közepén" címmel a Lymbus 2010-es évkönyvében jelent meg]
Sem hősök, sem hősi halottak... élők és áldozatok. Kézirat. Celldömölk, 2011. 38 p. [Visszaemlékezés a II. világháborúra és a doni katasztrófára]

Dr. Németh S. Katalin

OSTFFY LAJOS

(Budapest, 1876. október 19. - Szombathely, 1944. december 26.)
földbirtokos; Vas vármegye főispánja; országgyűlési képviselő

Ágostai hitvallású evangélikus családban született: apja Ostffy István országgyűlési képviselő, anyja: Perlaky Jolán. Az Osl nemzetségből származó Ostffy család utolsó fiúági leszármazottja. Középiskoláit Sopronban végezte, majd a Magyaróvári Gazdasági Akadémiának volt a hallgatója, és ott szerzett oklevelet 1899. július 12-én. Ezt követően a tudományegyetem jogi és államtudományi karát végezte Budapesten és Kolozsváron. A magyar mellett németül, franciául és angolul beszélt, valamint gyorsírni is tudott. Gazdasági tanulmányait Hohenheimben, Bonnban és Berlinben a mezőgazdasági főiskolán folytatta. Egy évig gazdasági tanulmányúton járt Európa több országában.

A Magyar Királyi Koronaszabadalmi Hivatalnál 1895. augusztus 31-től magángyakornok volt 1896. augusztus 14-ig. 1900. július 1-től földbirtokosként élt, kezelte családi birtokát Ostffyasszonyfán. Tagja volt Sopron vármegye törvényhatósági bizottságának. 1903. március 11-én tiszteletbeli szolgabírónak választották meg Vas vármegyében, 1903-ban aljegyző, 1906-ban tiszteletbeli főjegyző lett. Az 1910. évi általános választásokon a celldömölki választókerület, függetlenségi és 48-as Kossuth-párti programmal országgyűlési képviselőjének választotta. Az I. világháborúban mint cs. és kir. 9. gróf Nádasdy-huszárezred hadiönkéntese szolgált az oroszországi és erdélyi fronton. Később tartalékos hadnaggyá nevezték ki.

Képviselői mandátumáról 1917-ben mondott le, amikor Vas vármegye főispánjának nevezték ki. Az 1919-es forradalom kitörése után visszavonult ostffyasszonyfai családi birtokára. 1932-ben ismét Vas vármegye ispánjának nevezték ki, és ezt a hivatalt töltötte be 1937 decemberéig. Éveken át részt vett a Rábaszabályozó Társulat önkormányzatában, mint annak elnökhelyettese. Irodalmi munkásságot is fejtett ki, három évtizeden át jelentek meg közgazdasági és politikai cikkei. Egyháza életében is tevékenyen részt vett, és 1934-37-ig választott tagja volt az evangélikus zsinatnak. 1938-tól a vármegye választott felsőházi tagja volt. Tulajdonosa a Magyar Érdemrend középkeresztjének a csillaggal, a Bajor Korona Érdemrend középkeresztjének, a Károly csapatkeresztnek.

Hosszas szenvedés után életének 68. évében 1944. december 26.-án érte a halál Szombathelyen. Temetésére 1944. december 28-án került sor Ostffyasszonyfán. Az ostffyasszonyfai evangélikus templom oltára alatti kriptában helyezték örök nyugalomra, ahol első feleségének koltai Vidos Ilonának, valamint születendő fiúgyermekének földi maradványai is nyugszanak. Mivel második feleségétől, koltai Vidos Katától fiúgyermeke nem született, (első fiúgyermeke pedig születésekor meghalt), Dr. Ostffy Lajossal kihalt az Ostffy család fiúi ága.

Az Ostffyasszonyfán jelenleg is álló Ostffy-kastélyt valószínűleg idősebb Ostffy Lajos építtette 1840 körül klasszicista stílusban, de egy korábbi, földszintes, barokk ház bővítéseként. Erre utal, hogy a szerkezete jellegzetesen klasszicista, de a földszinten lévő helyiségek barokk boltozatúak. Az egyemeletes épület homlokzata középen előreugró, timpanonnal lezárt, középrizalitos. A nyílászárók a középső részen félkörívesek, a többi részen egyenes záródásúak. Belül szép öntöttvas korlátú lépcsőház látható. Jelenleg polgármesteri hivatal, TSZ-iroda és a Petőfi-emlékszoba található a kastélyban.

Az Ostffy-kastély 1898-ban és 2010-ben

Ugyancsak az Ostffy család birtokában volt az ostffyasszonyfai Weöres – Ostffy-kastély. A mai kastély két fázisban épült: földszinti részét a Weöres család a 19. század első felében építtette klasszicista stílusban. A família ezt a hagyomány szerint az 1850-es évek közepén bővítette egy emelettel, ekkor csatolták hozzá a T-alakban hátranyúló lépcsőházat, és ekkor kapta romantikus és historizáló (eklektikus) stílusú díszítőelemeit a rezidencia.

A kastélyt 1916-ban Weöres Istvántól Ostffy Lajos Sopron- és Vas vármegyei főispán vásárolta meg, aki 1919. február 9-én átengedte a község számára, evangélikus lelkészlakás, orvoslakás és körzeti orvosi rendelő céljára. 1945 után ÁFÉSZ vegyes- és italbolt működött falai között. A rendszerváltást követően magántulajdonba került a kastély, jelenleg üresen áll, állapota egyre romlik.

Felhasznált irodalom:

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár Ostffy család 495 db oklevél 1214-től
Országgyűlési Almanach az 1939-1944. évi országgyűlésről. Bp. 1940. 640 p. (Ostffy Lajos szócikke)
Egyházi és világi anyakönyvek, mikrofilmek
Szalay-Berzeviczy Lajos: Osl nemzetsége és az Ostffyak emlékezete. Kézirat. S. l., 2012. 20 p. (tovább)

Bóka István

PACHER DONÁT
(Zirc, 1853. január 03. - Balatonfüred, 1915. január 24.)
bencés szerzetes, pedagógus, történész

Elemi iskoláit Székesfehérvárott végezte. A szülői házból nagy érdeklődést és tehetséget hozott magával az irodalom és a rajz iránt, amelyekben már kiskorában kitűnt. Tudását tovább kamatoztatta a győri bencés gimnáziumban, ahol érettségizett. 1871-ben kérte felvételét a bencés rendbe, amelynek tagjaként 1878-ban Pannonhalmán pappá szentelték. Egy évig ott maradt hitszónoknak.

Győri tanár korában kezdett igazán kibontakozni a tudása és a tehetsége. Két szaktárgya a filozófia és a német nyelv és irodalom volt: ezeket mesteri fokon művelte. Rajztehetségét az ábrázoló geometriában is kamatoztatta, amelyet szintén évekig tanított. Zenei tehetsége is számos esetben megnyilvánult. Tudományosan is művelte a pedagógiát: első értekezése Herbert pedagógiai elveiről szólt. Nagyon szigorú, következetes tanár volt, aki hivatásának élt. Nagyrészt az ő érdeme, hogy a bencés rend gimnáziumaiban eltörölték a magánoktatást. 1892-ben házfőnök és gimnáziumi igazgató lett Kőszegen: itt is alapos felkészültséggel tanított.

Kőszegen kezdett megmutatkozni másik igen értékes vonása, a történelem szeretete: megírta a rendi gimnázium történetét. Igazgatósága nem sokáig tartott, 1896-ban már Sopronba került "egyszerű" tanárként. 19 évig maradt a "hűség városában" és ezek nagyon termékeny évei voltak a történelmi kutatások terén. Mindenekelőtt egy Vas megyei kis egykori apátság, Dömölk izgatta. Évekig kutatott a hazai és külföldi levéltárakban. E nagy munkának lett az eredménye A dömölki apátság története, amely A Pannonhalmi Szent Benedek-Rend története XII/A. kötetében jelent meg. Írása igen nagy elismerést váltott ki. Maga Karácsonyi János, a neves kutató történész méltatta. Karácsonyi hivatkozik Pacher Donát nagy vonzalmára Koptik Odó kiscelli bencés apát, korának nagy pedagógusa iránt is, aki egy magyar nemes akadémia felállítását tervezte. Pacher ezt a küzdelmét külön 200 oldalas munkájában foglalta össze. Így kapcsolódott egybe nála a celli apátság históriája és a rend elkötelezettsége a nevelés ügye iránt. Pacher Donát a teljesség igényével a stájerországi sanktlambrechti bencés apátságban is kutatott, ahonnét Koptik Odó Kiscellbe érkezett.

Pacher 1911-ben a soproni gimnázium (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem Roth Gyula Gyakorló Szakközépiskola és Kollégium) igazgatója lett. Eredményes tanárként működött tovább és történészként is jeles tanulmányokat publikált. Gimnáziuma a jezsuitáké volt: szinte természetes módon ennek a történetét is feldolgozta. Miután szervezetét alattomos kór támadta meg, 1914 nyarán megoperálták és lassú lábadozása során novemberben utókezelésre Balatonfüredre kellett mennie. Állapota nem javult és 1915. január 24-én meg is halt. Rendtársai körében köztiszteletnek örvendett. Ennek jele volt, hogy perjel-jelöltként és a dömölki apáti szék várományosaként tartották számon. Halála ezeket a vele kapcsolatos szép reményeket húzta keresztül. Tudományos munkásságát sok korabeli közlöny, szaklap és a Történelmi Tár ismertette.
Művei:

- Herbert neveléstudománya . In: Győri Szent Benedek-rendi főgymnásiumi értesítő. 1889-90. p. 1-110. (Különlenyomatban: Surányi J. Győr, 1890. 110 p.)
- A kőszegi gymnasium története 1677-1895. In: Kőszegi Szent Benedek-rendi gymnasiumi értesítő 1894-5. p. 3-158. (Különlenyomatban: Kőszeg. Feigl. Gy. 1895. 158 p.).
- Koptik Odó életrajza és művei. In: A Pannonhalmi Főapátság története V. köt. Bp. 1907. pp. 541-559.
- A staierországi sanktlambrechti bencés apátság levéltárának magyar vonatkozású részei (1387-1743) In: Történelmi Tár, 1907. pp. 259-264.
- A dömölki apátság története. In: A pannonhalmi Sz. Benedek-Rend története. XII. A) köt. Bp., 1912. 646 p.
- Koptik Oddo dömölki apát a magyar ifjúságért. Kivonat "A dömölki apátság története" című munkából. Sopron, 1913. 59 p.

Irodalom:

- A Pannonhalmi Főapátság története. 6/B. köt. Szerk. Sörös Pongrác. Bp., 1916., pp. 757-759.
A dömölki apátság történetéről írott művéről könyvismertetések:
- Lukcsics József recenziója. In: Katholikus szemle, 1914. 4. sz. pp. 421-424.
- Karácsonyi János értékelése. In: Századok, 1914. 5. sz. pp. 416-422.

K. J.

Módosítás: (2012. Június 29. Péntek, 09:30)

PAPP FERENC

(Nemesmagasi, 1871. december 12. – Budapest, 1943. október 12.)
irodalomtörténész, pedagógus, az MTA rendes tagja


Édesapja 1867-ben került Nemesmagasiba, ahová az evangélikus anyagyülekezet hívta a felsőbb osztályok tanítójául. Szakmai tudását és igényességét bizonyítja, hogy a dunántúli evangélikus egyházkerület által elfogadott, felsőbb osztályok számára írt népiskolai tankönyve hat kiadásban is megjelent.

Fiát 9 éves korában a soproni evangélikus líceum ba irányította. Berzsenyi Dániel és Kis János egykori iskolájában a diák Papp Ferenc két évig a Magyar Társaság főjegyzőjeként is működött. Még nem töltötte be 20. évét, amikor Kis János költészetéről írott cikke napvilágot látott a „Törekvés” című lapban. 1895-ben a budapesti egyetemen szerzett magyar-latin szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelet. 1895 és 1897 között Gyulai Pál ajánlására az erdélyi Gernyeszegen Bánffy Györgyné családjában Teleki Domokos és Géza nevelője volt, akikkel beutazta egész Bajorországot.

1897 szeptemberétől Beöthy Zsolt invitálására Budapesten az Országos Nőképző Egyesület leánygimnáziumának, 1900-tól a szintén Gyulai-tanítvány Császár Elemér barátja mellett az I. kerületi állami főgimnáziumnak, 1917 és 1932 között pedig a budapesti középiskolai tanárképző intézet gyakorlógimnáziumának volt tanára. 1920-ban címzetes igazgatói rangot kapott és ettől az évtől kezdve vett részt rendes tagként a Kisfaludy Társaság munkájában. 1931-től szerkesztette az Országos Református Tanáregyesület Évkönyvé-t. Tudományos tevékenysége alapján nyugdíjba vonulásának évében, 1932-ben elnyerte az MTA Marczibányi-jutalmát.

Gyulai Pál egyik legkedveltebb tanítványa volt, aki mesterének hagyományait követte irodalomtörténészi munkássága során előadásmódjának finom egyszerűségével és választékos ízlésével. Adatgazdag, pozitivista monográfiákban dolgozta fel a kutatásainak középpontjában álló két személyiség, Gyulai Pál és Kemény Zsigmond életpályáját és irodalmi munkásságát. Mindkét kétkötetes opusára két évtizedet szánt, ami jelzi kimerítő alaposságát. Vaskövetkezetességgel és mindenre kiterjedő figyelemmel, élethű pontossággal rekonstruálta a választott életműveket. A tudomány logikája mellett ugyanakkor finom, lírai tapintattal rajzolta meg főhőseinek emberi arcélét és lelki életét. Kutatásai szinte egy folyamot alkottak, hiszen Kemény Zsigmond volt Gyulai Pál legkedvesebb írója. A Magyar Tudományos Akadémia érdemei elismeréseként a Kemény-monográfia megjelenése előtt 1921. május 8-án választotta levelező, a Gyulai-életrajz első felének publikálása után pedig 1939. május 12-én rendes tagjának.

1943 nyarán elbúcsúzott fővárosi, szűkebb baráti körétől és szülőfalujába utazott, ahol a nyarat mindig tölteni szokta. Szinte érzékeltette, hogy többé nem kíván visszatérni a fővárosba, ahol fél évszázadig élt. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Művei:

A valószerűség és határai a művészetben. Bp. 1894. 69 p.
Báró Kemény Zsigmond. I-II. köt. Bp. 1922-1923. 1039 p.
Rákosi Jenő, a hírlapíró. Bp. 1924. 127 p.
Gyulai Pál. I-II. köt. Bp. 1935-1941. 1330 p.

Irodalom:

Papp Ferenc 1871-1943. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1943. pp. 289-292.

N. T.

PETŐFI SÁNDOR Ostffyasszonyfán
(Kiskőrös, 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.)

költő


A tizenhat éves ifjú, aki otthagyta a selmeci líceumot, s akit éppen édesapja is kitagadott, 1839. májusának első napjaiban érkezett Székesfehérvárról, Mihály nevű nagybátyjától Osttfyasszonyfára, rokonlátogatóba Salkovics Péter földmérnök családjához. Salkovics Mihály egyike volt azoknak, akik nagy összegű kölcsön vissza nem fizetésével csődbe juttatták Petőfi édesapját; talán lelkiismeretfurdalása késztette arra, hogy unokaöccsének egy kellemes nyarat szerezzen Péter nevű vagyonos bátyjánál. A fiatal Petőfi a mérnök írnoka mellett a rajzoló munkában segédkezett, ugyanakkor tanítgatta a mérnök elemi iskolába készülő ötéves fiát, Józsefet is.

Petőfi négy teljes hónapot és rövid élete talán legszebb nyarát töltötte el Ostffyasszonyfán. Június végén, a tanév befejeztével két újabb fiú érkezett a soproni evangélikus líceumból a Salkovics-családhoz: egyikük a mezőberényi születésű (Orlay) Petrics Soma, a későbbi neves festőművész, Salkovics unokaöccse, másikuk Salkovics Károly, a mérnök öccse."Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú: villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett: hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyult fel, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát fedte tagjait." – írja első találkozásukról Orlay.


Orlay első pillanatban ugyanúgy nem tartotta Petőfit megnyerőnek, mint ahogy legtöbb kortársa. Lassan melegedtek csak össze, hogy aztán halálig tartó barátság szövődjék közöttük: Petőfi 1849-ben Orlay otthonából indult utolsó útjára, Bem táborába.

A házigazda jól bánt velük – irodai segítségüket megbecsülve – munka után biztosította a szabad szórakozást. Orlay és Petőfi délutánonként vadászni jártak. Orlay leírása szerint a Rába környékén barangoltak; több alkalommal is lőttek egy-egy nyulat a konyhára. Salkovics Károly, akivel Petőfi kevésbé melegedett össze – Salkovics nehezményezte Petőfi folytonos ugratásait – a Csöngén élő Csáfordi Tóth Ferenc nyugalmazott huszárőrnagy József nevű fiával barátkozott.

Petőfi május elején ismerhette meg a 18 éves, eladósorban lévő Csáfordi Tóth Rózát, József nővérét, és szerelemre lobbant a feltűnő szépség hírében álló leány iránt: május végi keltezéssel már verset írt hozzá: "Szende szerény ibolykák völgyén fűzögetve bokrétát,
Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirula,
S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott."
/Róza/




Az ifjú poéta nem titkolhatta sokáig szerelmét. Károly és Tóth József felfedezték az "árkusszámra" írt verseket, amelyekből kiolvashatták, hogy írójuk reménytelenül szerelmes. Orlay leírta, hogy egy alkalommal, amikor Tóth Róza Salkovicséknál járt, ő néhány dalt adott elő gitáron: Petőfi később megígérte barátjának, hogy széttöri a gitárját, ha még egyszer Róza előtt énekelni merészel.

Petőfi a vakáció végének közeledtével nyújtotta át verseit szíve hölgyének, feltehetően egyik vasárnap, templom után: Ostffyasszonyfán ugyanis nem volt lutheránus templom, az asszonyfaiak átjártak Csöngére, az 1784-ben ott közös erővel épített templomba. A három fiúnak külön élményt jelentett a csöngei istentiszteleten való részvétel. Talán nem is az ige vonzotta őket, mint inkább a szépséges Róza látása: Róza apja, mint a csöngei gyülekezet inspektora, vasárnaponként lányával együtt az oltár előtti első padban hallgatta az istentiszteletet. A fiúk a karzaton, az orgona felől a baloldali első padban ültek. Ostffyasszonyfán a néphit Petőfi Sándor keze nyomának tartja a padba vésett, ma is olvasható latin nyelvű mondatot: "Spes confisa deo nungam confusa recedit. (Az Istenbe vetett reménység nem szégyenít meg.)

Csáfordi Tóth Ferenc a lánya iránti inzultusnak érezhette Petőfi cselekedetét. Nincs nyoma, hogy ez ügyben megjelent volna a Salkovics-házban, feltehetően levelet írt az akkor éppen a Rába-közben tagosító mérnöknek, mint ahogy Salkovics Péter is levélben intézkedett. Salkovicsné férje kinyitott levelét a zongorára helyezte, amely elé Petőfi napjában többször is letelepedett. Orlay elbeszélése szerint a költő a levelet elolvasván a szokottnál is halványabb volt: "Samut és Károlyt küldjétek Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot, s menjen ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál."

Petőfi a két diákkal együtt szeptember 5-én kocsival érkezett Sopronba, és 6-án már beállt a 48. számú, báró Gollner nevét viselő cs. kir. sorgyalogezredbe.

Tóth Róza két év múlva, 1841. novemberében ment férjhez az ezerholdas földesúrhoz, Móritz Ferenchez. A Róza-versekből csak néhány maradt fent. (Az 1973-as Petőfi-összes kritikai kiadásában hét olyan vers szerepel, amely egyértelműen ostffyassszonyfai keltezésű). Ostffyasszonyfán úgy tartják, hogy Róza az ifjú költőtől kapott verslapokkal a hajsütővasát takarta be.

Ostffyasszonyfán Petőfi Sándor emlékét őrzi két emléktábla: egyik a volt Salkovics-ház, a másik a költő nevét felvett általános iskola falán. A községen kívül, az Uraiújfalu felé vezető úton átívelő Rába-hídon is található egy emléktábla "Petőfi és Orlay Soma kedvelt találkozóhelye"-felirattal.

A Petőfi-emlékszobának helyet adó művelődési ház előtt Simon Ferenc szolnoki szobrászművész bronzból készült alkotása áll. Az önkormányzati hivatal épületének lépcsőfordulójában látható alkotást Antal Károly Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, a helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából. A szobor, amelyet a Kemenesaljai Napok rendezvénysorozatának keretében, a költő születésnek 150. évfordulójára neves közreműködők részvételével (Simon István költő, Fekete Sándor és Martinkó András Petőfi-kutatók) rendezett megemlékezésen avattak fel, a Salkovics-ház udvarán lévő malomkőnél ülve ábrázolja az ifjú költőt, versírás közben.

Irodalom:

Dienes András: A fiatal Petőfi. Bp. Tankvk., 1968.
Czöndör István: Petőfi Sándor Ostffyasszonyfán (kézirat)
Petőfi évforduló – Ostffyasszonyfa, 1973. május 6. Klny. a Vasi Szemle 1973/4. számából
Balogh Ernő: Petőfi barátai Ostffyasszonyfán és Csöngén. In: Új Kemenesalja, 1999. 5. sz. (márc. 1.) p. 6.
Molnár Judit: Petőfi-kultusz Ostffyasszonyfán. In: A megértés felé. (szerk. Fűzfa Balázs). Bp. 2003. pp. 327-46.
A fénykép-felvételeket Czöndör István készítette

G.T.

PINTÉR JÓZSEF
(Zalakoppány, 1891. február 28. - Celldömölk, 1964. október 13.)

jogász, Celldömölk főjegyzője (1927-1935)

1909-ben tette le az érettségit a keszthelyi Premontrei Gimnáziumban. A Jogtudományi Egyetemet Budapesten, a jegyzői tanfolyamot Pécsen végezte 1912-ben, amely után segédjegyző lett. 1914-ben a 48. gyalogezredhez vonult be katonai szolgálatra önkéntesként. Harcolt a montenegrói és olasz harctereken, ahol súlyos maláriás beteg lett. Érdemei elismeréseként a kis Ezüst Vitézségi Érmet, a Signum Laudis bronz és a Károly csapatkereszt kitüntetésben részesült. 1919-ben hadnagyként szerelt le és Gógánfán előbb helyettes körjegyző, majd 1920-ban körjegyző lett.

1927 márciusában megválasztották Celldömölk község főjegyzőjévé. Ezen pozícióról, mivel a választást megfellebbezték, önként lemondott. A képviselőtestület ezt azzal a feltétellel fogadta el: szavát adja, hogy az újabb választáson ismét indulni fog. Júliusban ismét megválasztják erre a pozícióra, melyet 1935-ig látott el. Ezen időszak alatt épült fel a Tűzoltólaktanya szertárral és artézi kutat fúrtak a községben. Felavatták a Hősi emlékművet, valamint 1927 szeptemberében megrendezték a Faluszövetség kiállítását. Renoválták a városházát és megvásárolták a község részére a Bencés apátság 90 millió értékű birtokát. Felépítették az Egészség házat, valamint a fürdőházat. Tevékenyen hozzájárult a Trianoni kereszt 1934-es felállításához. Előadásokat tartott pl. mint a Községi Testnevelési Bizottság elnöke - a község kialakulásáról és történelméről. Lehetőségeihez mérten anyagilag is támogatott különböző rendezvényeket. A Járási Jegyzők Egyesületének elnöki, valamint a Megyei Jegyzők Egyesületének jegyzői tisztségét is betöltötte.

1935-ben megházasodott és két leánygyermeke született: Terézia és Éva. 1935-1939 között Budapesten élt, s magántisztviselőként dolgozott. 1939-ben visszaköltözött Celldömölkre és 1940-1945 között a Ság-hegyi Bazaltbánya Rt. cégvezetője és igazgatóhelyetteseként tevékenykedett. 1945 novemberében koholt vádak alapján letartóztatták, de bűncselekmény hiányában később felmentették. Mivel állást Vas megyében nem kapott, ezért Budapesten a Vasbeton Gyárépítési Nemzeti Vállalatnál segédmunkásként dolgozott. 1952-től a Celldömölki Kórház könyvelője volt 1959-ben történő nyugdíjba vonulásáig. Családjával továbbra is a városban élt haláláig.

Irodalom:
Vasmegyei fejek. Szerk. Halász Imre. Szombathely, 1930. p. 217.

Dr. Sóti Lászlóné Pintér Terézia

POLITZER CSAPÓ ZSIGMOND
(Kiscell, 1852. március 27. – Párizs, 1924. október 26.)

újságíró


Zalai származású apjának, Politzer Józsefnek dohányboltja volt Kiscellben, ahol Politzer elemi iskolába járt. Apját tíz éves korában elvesztette, és – önéletrajza szerint – egy hercegnő, gazdag gyám keze alá került, aki a tanulni vágyó fiú minden szellemi törekvését el akarta nyomni. Gyámjával szakítva a gimnáziumot Nagykanizsán végezte, ahol anyjának rokonai laktak, majd beiratkozott a műegyetemre. Tanulmányainak költségeit nyelvtanítással teremtette meg: négy nyelven beszélt a magyaron és a gimnáziumban megismert görögön és latinon kívül. A szocialista eszmék vonzásába kerülve tizenhét éves korában a Munkásegylet jegyzőjeként és az "Arany Trombita" című lap munkatársaként találkozunk nevével. Táncsics Mihállyal együtt részt vett az óbudai fiókegylet létrehozásában, népgyűléseken szónokolt, számtanra és mértanra oktatta a munkásokat és gyűjtéseket indított el sztrájkolók megsegítésére. Publicisztikai tevékenységét az "Arany Trombita" megszűnése után az "Általános Munkás Újság" hasábjain folytatta, majd az 1871. február 5-én indult "Testvériség" című lap felelős szerkesztője lett. Külföldi Viktor összeköttetése révén kapcsolatba került az Internacionáléval, és tájékozottságára utal, hogy rendszeresen forgatta a korabeli francia és német munkáslapokat. Politzer részt vett az 1871. június 11-én tartott pesti népgyűlésen és a párizsi kommün áldozatainak emléke előtt tisztelgő felvonuláson, ezért június 13-án – a Munkásegylet több vezetőjéhez hasonlóan – letartóztatták. A közel egy évig tartó vizsgálati fogságot követően megrendezett perben egyedül őt ítélték el felségsértés címén, egy korábbi gyűlésen elhangzott, Ferenc Józsefet közönséges állampolgárnak minősítő kijelentése miatt.

1873. szeptember 15-én nyíltak meg előtte a pesti törvényszék fogházának kapui. Október 5-én vette át a "Munkás-Heti Krónika" szerkesztői teendőit. Személyi ellentétek és elvi különbségek okozhatták, hogy november végén megvált a laptól, amelynek irányítását a liberális erők irányában nyitottabb Ihrlinger Antal vette át. Politzer ezután Münchenbe távozott, ahol mérnöki diplomát szerzett. A bajor munkásmozgalomba bekapcsolódván a "Zeitgest" című szociáldemokrata lap szerkesztője lett. 1878 júniusában letartóztatták Bismarck kancellár elleni sajtótámadás vétségének, valamint a bajor egyleti törvény megsértésének vádjával. Öt havi fogságra szóló büntetését a vizsgálati időszakkal letöltöttnek tekintették. Cikkei miatt kiutasították Bajorországból, mint a "nemzetközi munkásegylet egyik legveszélyesebb tagját". Rövid bécsi tartózkodás után Politzer 1879 márciusában visszatért Magyarországra és Szombathelyen telepedett le. 1880 májusában az országos munkásgyűlésen az egyesítő kongresszus az elnökök egyikévé választotta. Rendőri felügyelet alatt is tovább politizált és a Függetlenségi Párt 1882-ben alapított lapjának, a "Dunántúl"-nak lett a munkatársa. A hatalom korruptságát bíráló írásaival egyre több ellenséget szerzett és szinte kapóra jött számára, hogy a "Gazette de Hongrie" című, Budapesten megjelenő francia laphoz hívták. Nyelvtudása, közgazdasági ismeretei, politikai tájékozottsága és irodalmi műveltsége révén a lap egyik legsokoldalúbb szerzője volt. 1883-ban névmagyarosítási kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, aki szocialista múltjára hivatkozva elutasította a kérést, de 1884-ben végül a miniszterelnök engedélyezte a Csapó Zsigmondra történő névváltoztatást. Tervezett letartóztatását alig megelőzően hagyta el az országot és Párizsban telepedett le. Rendszeresen publikált a Jaures lapjában, az "Humanité"-ban. Kapcsolatot tartott fenn a Nagy György által irányított Köztársaság Párttal, sőt 1912-ben a "Magyar Köztársasági Kör" alapító elnökévé választották.

A magyarországi munkássajtó úttörőjeként az első értelmiségi volt Magyarországon, aki következetesen a munkásosztály ügye mellé állt: ő volt az egyik első letartóztatottja és elítéltje a magyar munkásmozgalomnak; továbbá az első magyar munkásmozgalomtörténeti tanulmány szerzője.


Irodalom:

H. Kohut Magda: Politzer (Csapó) Zsigmond. In: Párttörténeti Közlemények, 1963. 1.sz., pp. 165-177.
S. Vincze Edit: A hűtlenségi per 1871-1872. Budapest, 1971. 206 p. (Népszerű történelem)
Gosztonyi Miklós: Politzer Csapó Zsigmond. In: Vasi Szemle, 1974. 4. sz. pp. 607-609.
Tóth Róbert: Adalékok az Általános Munkásegylet és a hűtlenségi per történetéhez. In: Levéltári Szemle, 1979. 3. sz. pp. 653-669 .
Politzer (Csapó) Zsigmond. Összeáll. Ütő Margit. Szombathely, 1982. 42 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák 7.)
Nagy Csaba: Politzer Zsigmond a hűtlenségi perről. In: Vasi Szemle, 1983. 1. sz., pp. 102-110.
Politzer Zsigmond és a müncheni mozgalom. In: Párttörténeti Közlemények, 1986. 4. sz., pp. 121-138.
Gersei János: Politzer (Csapó) Zsigmond és a korai magyar munkásmozgalom. In: Vasi Propagandista, 1987. 1. sz. pp. 99-103.
Kemény Andrea: Válogatás Politzer Csapó Zsigmond Julius Mottelerhez írott leveleiből (1892-1901). In: Múltunk, 1992. 1. sz. pp. 111-130.

N. T.

PORKOLÁB MIHÁLY (Boba, 1857 – Celldömölk, 1929)

ügyvéd, országgyűlési képviselő


A Monarchia-beli Magyarország utolsó kemenesaljai országgyűlési képviselője ősi nemesi dinasztia sarja volt. Édesapja Porkoláb Mihály bobai közbirtokos volt. Középiskoláit a soproni evangélikus líceumban végezte, az érettségit pedig Pápán tette le. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol 1883-ban szerzett jogi doktorátust. Egy év múlva – az ügyvédi vizsgát követően – Kemenesalja fővárosában telepedett le és hivatásához hű maradt egészen haláláig.

Rögtön bekapcsolódott a helyi közéletbe, és a függetlenségi párt települési elnökeként Kiscell képviselő-testületének 40 éven keresztül oszlopos tagja volt. Hasonlóan hosszú ideig viselte az "evangélikus egyház felügyelője és ügyésze" címet. Számos közintézmény létesítését kezdeményezte, és alapítói között tartja számon a Kaszinó, valamint a Kemenesaljai Takarékpénztár, amelynek később vezetője lett. Több mint egy évtizeden át elnökölt a kórházi választmány ülésein, és a városi villanyüzem első igazgatójának is mondhatta magát. A kiváló jogász – akinek cikkei fővárosi és megyei lapokban jelentek meg – bekerült a megyei törvényhatóságba is, ahol előbb virilis, majd választott tag lett. Több nagy bűnperben tűnt ki enciklopédikus tudásával, és emberi tartáson alapuló rátermettségével. Tekintélyére jellemző, hogy 1906. április 19-én a muraszombati függetlenségi és 48-as Kossuth-párt vezetőinek gyűlésén a vend nyelvű közösség küldöttei és a megjelentek őt kiáltották ki képviselőjükké. Porkoláb Mihály ekkor még nem kívánt élni a bizalommal, de egy évtized leforgása után a szülőföld hívásának már nem tudott ellenállni: 1917 szeptemberében egyetlen jelöltként egyhangúlag őt választották függetlenségi párti programmal országgyűlési képviselővé képviselővé. Másfél éves mandátuma a Monarchia széthullásának idejére esett, ami erősen behatárolta a lehetőségeket, de az országgyűlési jegyzőkönyvek felkészültségéről és retorikai tehetségéről tanúskodnak. A kommün idején üldöztetésnek volt kitéve, és neve a túszok listáján szerepelt. Fia, Porkoláb István írta az 1927-ben megjelent, mai napig haszonnal forgatható és jelentős forrásértékkel rendelkező "Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története" című helytörténeti kiadványt.

Porkoláb Mihály puritán jelleméhez hivatásának lelkiismeretessége, a szeretetből végzett közmunka és teljes politikai függetlenség párosult. Celldömölk polgári életének egyik fő szervezőjeként minden társadalmi megmozdulásban irányító szerepet vállalt.


Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely, 1930. p. 215.

N.T.

RÁCS REICH IMRE (Celldömölk, 1901. december 20. – Balatonfüred, 1962. március 12.)

festő

Festményeit először 1927-ben a Faluszövetség kiállításán mutatta be, melyen ezüstérmet nyert. Szülőhelyén ekkor még főleg mint szoba- és címfestőt ismerték, festői hajlamáról és tevékenységéről kevesen tudtak. A vármegye kultúregyesületének művészeti szakosztálya tagjai sorába választotta. 1931. szeptember 20-23. között a celldömölki községháza tanácstermében volt kiállítása, amelyen mintegy ötven festményt állított ki. A nagysikerű tárlaton számos képe talált gazdára. Ugyanebben az évben felvételizett a Képzőművészeti Akadémiára, amelynek elvégzéséhez a község havi száz pengő támogatást szavazott meg számára. 1935-ben elvégezte a Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítőfestészeti szakát is. Később mestere édesapja, Reich Imre volt, akinek a nevéhez többek között a celldömölki zárda kápolnájának a díszítése is fűződik, s akivel minden jelentősebb munkát együtt végeztek. Díszletfestőként és restaurátorként is dolgozott. Kedvelt technikája az olaj és az akvarell volt. Előszeretettel nyúlt egyházi témához. 1948-ban az alsósági római katolikus templom neobarokk stílusban készült belső festését ő végezte el. 1949-ben a tervei alapján készült a pápai evangélikus templom renovációja. Mindezek mellett festett tájképet, csendéletet, portrét és aktot is. Műveit realista stílusban készítette. Tagja volt a városi képzőművészeti körnek. Több kollektív kiállításon is részt vett.

Irodalom:

Csengeri Háczky Egon: Egy ismeretlen festőművész Celldömölkön. In: Kemenesalja, 1931. szept. 20. p. 2.
V. S.: Reich Imre képkiállítása Celldömölkön. In: Vasvármegye, 1931. szept. 27. p. 2.
Wéber Gyula: Ifj. Reich Imre tárlatán. In: Kemenesalja, 1931. szeptember 27. p. 1.
Rács Reich Imre. In: Képző- és iparművészek Vas megyében. Szombathely, 1994. p. 77.

Gy. G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:05)

RÁTZ SÁNDOR
(Nemesdömölk, 1813 - ?, 1855 után)
 
honvéd őrnagy (1848/49)

A vagyontalan, kisnemesi származású ifjú a gimnázium elvégzése után 20 éves kora óta szolgált a császári hadseregben. 1834-ben lett a 9. huszárezred önkéntese, ahol 12 évet húzott le. 1835-ben tizedessé, majd 6 év múlva őrmesterré léptették elő. 1846-ban saját kérésére 7. Kress altábornagy nevét viselő könnyűlovasezredhez helyezték át.

1848. július 7-én hadnaggyá nevezték ki az 1. honvédzászlóaljhoz, de nem vonult be, mert tévedésből Rátz Miklós néven jelent a közzététel a közlönyben. Jellasics horvát bán támadásakor a hadügyminisztérium 1848. szeptember elsején hadnaggyá nevezte ki az újonnan létrehozott Hunyadi önkéntes csapat lovasságában. Ettől kezdve gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán: október 19-től már főhadnagy. Az önkéntesekből novemberben megalakult a 13. Hunyadi-huszárezred, amelynek elsőként felállított két százada vele együtt a feldunai hadsereghez került. A hadtest egységeivel végig küzdte a téli hadjáratot, közben 1848. január 16-tól alszázados lett, majd március 12-én főszázadosként (századkapitányként) találkozunk a nevével. A dicsőséges tavaszi hadjárat egyik nagy csatájában, az április 6-i isaszegi ütközetben a császáriak fogságába esett, de három hét múltán sikerült megszöknie és április végén újra csatlakozott a honvédsereghez. Ekkor ezrede 5. századának vezetését vette át. Hősies tettéért május 16-án 3. osztályú katonai érdemjellel tüntették ki.

1849. július 11-én Komáromnál megsebesült és a várban lévő kórházban ápolták. Felépülése után a szabadságharc utolsó védőbástyájában Klapka szeptember elején őrnagyi rangra emelte, és kinevezte a megalakuló 6. Württemberg huszárezred 4. osztályának parancsnokává. Komárom kapitulációjakor hazatért Dömölkre, az állandó zaklatások miatt azonban újra magára öltötte a mundért. 1850 elején önkéntes lett újfent a 9. huszárezrednél, a Miklós-huszároknál, akik a szabadságharc egyik legkiválóbb alakulatát alkották. Itt szolgált egészen 1855-ig, amikor őrmesteri ragban végleg leszerelt. Életének további alakulásáról nem állnak rendelkezésre források.

Irodalom:
Bona Gábor: A '48-as honvédsereg Vas megyei származású huszártisztjei. In: Életünk, 1994. 10-11. sz. pp. 961-962.

N. T.

REICHER ISTVÁN
(Uszor, 1881. július 15. - Sárvár, 1962. október 28.)

pedagógus, a Polgári Fiúiskola igazgatója (1926-1945)

Pozsony megyei vasutas családban született. 1901-ben érettségizett a Pozsonyi Királyi Katolikus Főgimnáziumban. Budapesten a Királyi Magyar Tudományegyetemen szerzett bölcsészkari végbizonyítványt 1906-ban. Valószínűleg anyagi okok miatt nem tette le a tanári vizsgát. 1905 óta tagja volt a Királyi Magyar Természettudományi Társaságnak.1915-ben Bp.-en polgári iskolai tanári oklevelet szerzett. Ezt követően előbb a gróf Csáky (1905-1906), majd a gróf Vay családnál (1906-1915) helyezkedett el nevelőtanárként, illetve Bars megyei Újbányán (1915-1917) tanított a polgári fiú és leányiskolában. Ebben az időszakban ismerte meg leendő feleségét, az ír származású Scharpe Augustát: házasságukból két leány és egy korán elhunyt fiú született. Az I. világháborúban népfelkelő önkéntesként 10 hónapot szolgált a 72. gyalogezredben, de iskolai nélkülözhetetlensége miatt hivatalból felmentették.

1917-ben került Celldömölkre: a Gyömörey György Állami Polgári Fiúiskolának 1926-1927-ig megbízott, 1927-1945-ig kinevezett igazgatója volt. Érdekesség, hogy hosszú pedagógusi időszaka alatt háromszor tett hivatali esküt: 1918-ban Celldömölkön, 1923-ban Szombathelyen és 1945-ben újra Celldömölkön. Képesítése mennyiség és természettudományi szakcsoportra szólt. Ezen kívül tanított – végzettsége alapján – latint, németet, történelmet és rajzot. Németül, angolul tökéletesen, de franciául is jól beszélt. Emellett a Celldömölki Községi ipartanonc iskola igazgatója és óraadó, az Ifjúsági Segítő Egyesület ügyvezető elnöke, a helyi testnevelési bizottság kinevezett tagja, a Magyar Vöröskereszt egylet helyi megbízottja volt. Igazgatói beosztásából vélhetően 1945. december 31-én, tanítói állásából 1946. október 1-től mentették fel. A szerveződő celldömölki gimnázium indulása előtt polgári iskolát végzett hallgatóknak különbözeti vizsgát kellett tenniük.  Nádasdy Lajos ref. lelkész felkérte, hogy matematikából készítse fel a jelentkezőket. A gimnázium induló V. (az átszervezések utáni I.) osztályában ő tanította a matematikát. A következő időszakban a reáltagozatú osztályok tanulóit heti 2 órában ábrázoló geometriára oktatta.

Az 1950-es évek végén romló egészségi állapota miatt Sárvárra költözött kisebbik lányához. Szellemi frissességét bizonyítja, hogy utolsó éveiben unokájának matematikai egyetemi tanulmányait segítette. Bár Sárváron hunyt el, a celldömölki római katolikus temetőben helyezték örök nyugalomra.

Irodalom:

Dr. Horváth Jenő: Reicher István (1881-1962). In: Velük kezdődött. A celldömölki gimnázium tanárai 1946-1953. Celldömölk, 2011. pp. 51-54.    

N. T.

REMPORT ELEK (Alsóság, 1895 – Budapest, 1984. augusztus ?)

pedagógus

Álnév: Vathy Elek


Alsóságon született 1895-ben egy hat gyermeket felnevelő, szorgalmas földműves családban. Szüleire, Remport Sámuelre és Esztergályos Rozáliára hat gyermekük nevelésének és taníttatásának gondja hárult. Szülőfaluja elemi iskolájának elvégzése után, tizenkét éves korában a soproni evangélikus líceumba került. Az ország egyik legősibb egyházi intézete abban az esztendőben, 1907-ben ünnepelte fennállása 350 éves jubileumát. A "Soproni Líceumi Diákszövetség Emlékkönyve" (Sopron, 1938.) egyik írásából – "Líceumtól a honvédlaktanyáig" – tudhatjuk meg, milyen mozgalmas életük volt az első világháborús katona-diákoknak a rövidített tanulmányi idő és az előrehozott hadiérettségi miatt. Remport Elek is ebbe a korosztályba tartozott. Az 1895/96-belieket 1915 februárjában sorozták be, s április 15-ére jelezték bevonulásukat. Március 27-én kezdődött a két hetes húsvéti vakációjuk. Ezen a napon kapták meg a besorozott diákok az érdemjegyeiket, s azt ígérték, a bizonyítványukat postán küldik. Közben azonban a hadügyminisztérium egy hónappal elhalasztotta az újoncok bevonulását. Ezért a húsvéti vakáció után vissza kellett ülniük az iskolapadba, jóllehet március 27-én már hivatalosan is elbúcsúztatták őket. Április végén kapták meg az érettségi bizonyítványukat, s rá két hétre bevonultak a soproni 48. számú gyalogezred laktanyájába. A kiképzés rövidített ideje után máris vitték őket a frontra. Hetvenöt lícista diáktársa soha nem tért haza onnan. Remport Eleket Isten megtartotta, hazatérhetett. A világégés után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán, Eötvös-kollégistaként folytatta tanulmányait. Klasszika-filológiát tanult kiváló eredménnyel, és magyar-latin-görög szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd megszerezte a doktori fokozatot is. Az általa tanított nyelveken kívül franciául és olaszul is kiválóan értett.

A bölcsészettudományok doktora ezután kezdte meg oktató-nevelői tevékenységét. Az 1921-22-es tanévben a nagyhírű Fasori Evangélikus Gimnáziumban óraadó helyettes tanárként kezdte meg működését. Az 1923-24-es tanévben, a gimnázium fennállásának 100. évében már rendes, kinevezett tanár. Fiatal tanárként egymás után jelentek meg írásai és költeményei, előbb a Fasori Értesítőben, majd később sok más, főképp egyházi lapban, folyóiratban is. Felvette a Vathy Elek írói álnevet, e néven publikált. A "Vathy" írói álnév szülőfaluja Külsővati utcájához kötődik. Több mint négy évtizedes tanári munkássága után nyugdíjasként is sokat dolgozott. Családi életét Isten több gyermekkel áldotta meg. Éva leánya Svájcban él, a Közgazdasági Egyetemen szerzett diplomát. István fia vegyészmérnök lett a Chinoin gyárban. Remport Elek 89 éves korában, 1984. augusztusában halt meg, hamvait a rákoskeresztúri temetőben augusztus 29-én helyezték örök nyugalomra.


Főbb művei:

A magyar szépirodalom története. Kolozsvár, 1928. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Nevezetes anekdoták. Kolozsvár, 1939. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Kéztől- kézig. Budapest, 1934.
Játszunk tovább. Budapest, 1941.



Irodalom:

Mesterházy Sándor: Emlékezés Remport Elekre. In: Evangélikus Élet, 1988. 52. sz. (dec. 18.) p. 4.

Sz. P.

RÉVÉSZ MIHÁLY
(Kemenesmihályfa, 1884. december 16. – Budapest, 1977. május 18.)

újságíró, történész, politikus

Apja Reisner Gyula szabósegéd, anyja Fellner Hanna háztartásbeli volt, akik vele együtt nyolc gyermeküket nevelték fel. Révész Mihály 1908-ban kötött házasságot Nóbis Margit nyomdai munkással. Két gyermekük született: Györgyi és András.

A budapesti Tavaszmező utcai gimnáziumban letett érettségit követően a kolozsvári egyetemen jogi diplomát szerzett ifjú 1906-ban Budapesten doktorált.

Publicisztikai pályafutását Makón, a "Maros" című szociáldemokrata szemléletű lap munkatársaként kezdte 1905-ben. Az MSZDP-nek 1903-tól lett tagja, a szocialista diákmozgalom egyik első szervezője volt, továbbá 1904-1929 között az MSZDP kongresszusi jegyzőkönyveinek szerkesztője. 1906 májusában a "Népszava" szerkesztőségének rovatvezetőjévé nevezték ki, és egészen 1948-ig a lap belső munkatársa maradt. Gazdag irodalmi tevékenységet fejtett ki: elsősorban a munkásmozgalom történetével kapcsolatosan írt novellákat, életrajzokat és cikkeket. 1912-től hét éven át az "Ifjúmunkás" című lapot szerkesztette. A Tanácsköztársaság időszakában 1919 május elejéig huszonnégy kormányzótanácsi ülés teljes jegyzőkönyvét készítette el. Korának egyik legképzettebb gyorsírója volt, de egy mára elfeledett rendszert alkalmazott és egyéni rövidítéseit szinte lehetetlen feloldani. Révész 1919-ben tagja volt az írói választmánynak, és elévülhetetlen érdemei voltak a munkásmozgalmi dokumentumok összegyűjtésére alakult Proletármúzeum szervezésében. Tevékenységéért külföldre kényszerült emigrálni, s előbb a "Pozsonyi Munkásújság" szerkesztője lett, majd 1920-tól 1924-ig Bécsben vett részt a szociáldemokrata emigráció munkájában és szerkesztette a "Jövő" című lapot. Ebben az időszakban is a "Népszava" munkatársa maradt: "... minden nap 1-2 hasábnyit várhattak tőlem... Azon akarok lenni, hogy a lap külföldi hírszolgálatának ez a része a legjobb legyen a budapesti zsurnalisztikában".

1924 januárjában Magyarországra visszatérve a "Népszava" éjszakai szerkesztője lett. 1925 és 1944 között a Budapesti Törvényhatósági Bizottságban működött. 1927-től 1933-ig szerkesztette a szociáldemokraták elméleti folyóiratát, a "Szocializmus"-t. Túlzásoktól mentes, higgadt egyéniségét mutatja, hogy amikor a "Népszava" szerkesztőségében nagy viták dúltak az újság hírlap illetve pártlap szerepének erősítéséről 1933 szeptemberében, ő a hírszolgáltatás "pártjára állt". Talán ennek is köszönhető, hogy rövidesen felmentették a "Szocializmus" irányításának feladatától. Munkásságának kiemelkedő eredménye a szociáldemokrata mozgalom történetéről – erősen cenzúrázott formában – 1941-ben megjelent "Fél évszázad" című kötete. (1946-ban a teljes kézirat látott napvilágot – vastagabb betűvel szedve a korábban kihagyásra ítélt részeket, s így egyúttal kor- és cenzúratörténeti dokumentummá vált.) A "Népszava" híres, 1941. december 25-i számában "Magyarság, szocializmus" címmel írt cikket a nemzeti és szociális küzdelem szerves egységéről. 1945-től három éven át a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt, egyben 1948-ig nemzetgyűlési képviselő. Egy jellemző történet róla: 1945 végén tudósítást kapott arról, hogy Rákosi valahol beszédet mondott. A hírközlő így diktálta a neve után a rangját: "az MKP vezére". Révész áthúzta a vezér szót és föléírta.: vezetője... Az egyesülés előtt visszahívta a pártja mindkét pozícióból, melybe a párt révén került, az MTI-ből is és a Nemzetgyűlésből is. Mihály tele volt tervekkel és azt remélte, hogy ha a politikai pozíciókból ki is szorítják, megírhatja azokat a nagy monográfiákat, melyekhez évtizedek óta gyűjtötte az anyagot.

A magyar szociáldemokrácia nagy öregjéhez nem mertek nyúlni, de fia 1950. szeptemberi koncepciós perbe fogásával egyidejűleg nyugdíjazták, sőt ki is fosztották és elvitték az egész hatalmas, jegyzeteit is tartalmazó magánarchívumát, melyet különgyűjteményként remélt a munkásmozgalmi archívumon belül megőriz(tet)ni. Több mint hét évtized alatt rengeteget publikált a napilapokban, de cikkeinek zöme aláírás nélkül, egy-egy betűjellel vagy az általa kedvelt "borgisz" szignó alatt jelent meg.

A munkásmozgalom történetírásának úttörői közé tartozott: először ő foglalta össze a magyar munkásmozgalom históriáját, aminek összefüggéseit nála jobban senki sem ismerte. Az általa alapított Révész-dinasztia (fia: Révész András [1909-1996] az újjáalakult Független Szociáldemokrata Párt elnöke lett 1989-ben) a magyar szociáldemokrácia meghatározó, progresszív vonulatát képviselte a XX. században.

Főbb művei:

A hűtlenségi pör. Bp. 1911. 16 p.
A magyarországi munkásmozgalom története (1867-1913). Bp. 1913. 95 p.
Somogyi Béla élete és munkássága. Bp. 1925. 72 p.
A Népszava története. Bp. 1930. 24 p.
Weltner Jakab. Bp. 1936. 37 p.
A magyar politika és a magyar szociális kérdések száz év előtt. Bp. 1941. 32 p.
Táncsics Mihály és kora. Bp. 1942. 152 p.

Irodalom:

Gárdos Miklós: A krónikás. In: Évfordulók '84. Budapest, 1983. pp. 275-279.
Az 1945. évi november 29-re összehívott nemzetgyűlés almanachja. Bp. 1999. pp. 498-499.

N. T.

Módosítás: (2013. Január 02. Szerda, 13:56)

SALGÓ ERNŐ (Jánosháza, 1873. december 31. – Budapest, 1946. április 24.):

újságíró, műfordító, orvos


Az egyetemet Budapesten végezte, ahol doktori oklevelet szerzett. Orvosi tanulmányokat folytatott Párizsban és Berlinben is. Megalakulásától az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesületének orvosa volt. Első kritikai cikkeivel már egyetemi hallgató korában magára vonta az irodalmi körök figyelmét. Eleinte az Egyetértés c. lapnak volt irodalmi- és színikritikusa, de dolgozott a Budapesti Szemlének is. Később a Független Magyarország, majd a Pesti Napló belső munkatársa volt. Ezt követően a Magyarország színikritikusa lett. Mindezek mellett publikált A Hét, a Nyugat, az Új Magyar Szemle és a Jelenkor hasábjain is. Színikritikái gazdag ismeretekről, európai szempontokról és kitűnő logikai érzékről tanúskodtak. 1899-ben a Magyar Színház, 1903-ban a Királyi Színház titkára lett, utóbb itt színházi orvosként is működött. Az eredetihez alkalmazkodó dús stíluskézséggel fordította Stendhal, Goncourt, Goethe, Flaubert, Anatole France, Victor Hugo, Emile Zola és mások műveit. Egyetlen kötetében – amelyben húsz év munkásságának legjavát gyűjtötte össze – olyan nagyságokról közölt esszét és kritikákat, mint Stendhal, Sophokles, Anatole France, Guy de Maupassant, de értően szólt kortársai alkotásairól is.

Művei:

Írók és színdarabok. Budapest, 1916.

Jelentősebb fordításai:

J. W. Goethe: Egmont (1930.)
H. B. Stendhal: A szerelemről (1913. és 1922.)
G. Flaubert: Szalambó (1907., 1928., 1930.)
A. France: Bonnard Sylvester vétke (1930.)
A. France: Coignard abbé véleményei (1924.)
A. France: Vörös liliom (1902., 1917., 1922., 1925.)
V. Hugo: A nyomorultak (1926.)
E. Zola: Emlékeim. Jean Gourdon négy napja (1930.)


Irodalom:

Lengyel Menyhért: Salgó Ernő: Írók és színdarabok. In: Nyugat, 1916. II. köt., p. 140.
Gálos Rezső: Salgó Ernő. In: Egyetemes Philológiai Közlöny, 1928.

Gy. G.

SÁNDOR JÓZSEF
(Kapolcs, 1895. október 30. - Szombathely, 1976. szeptember 13.)

tanító, népköltésgyűjtő


Ősei apai ágon több nemzedékre visszamenően kovácsok voltak. Az elemi iskolát a festői szépségű völgyben elhelyezkedő Kapolcson, a négy polgárit Tapolcán végezte el. A szorgalmas, jó tanuló fiút a család taníttatta. A soproni Evangélikus Tanítóképző Intézetben 1916-ban szerzett oklevelet. Tizenkét éves volt, amikor az első, rokonoktól és bizalmas ismerősöktől hallott dalokat leírta. Az ismerteket ösztönösen elhagyta, a régi szövegeket gyűjteménybe írta. Tanítónövendék korában könyvtárakat, könyvkereskedéseket látogatott, mindinkább elkötelezve magát gyűjtő tevékenységének.

1917-ben Kapolcson segédtanítói állást kapott, majd egy év múlva Zalagalsára került tanítónak, ahol egyben a községi ifjúsági egyesület elnöke lett és 1919-ben családot is alapított. A zárt falusi környezet jó talaja volt a gyűjtőmunkának, ami kiterjedt dalokra, versekre és balladákra, valamint az ünnepkörökhöz tartozó szokások, gúnyversek, kortesnóták, a népélet különféle területeire vonatkozó gyűjtésre. 1920-ben a Néptanítók Lapjában felhívás jelent meg népköltési anyag beküldésére. Sándor József addig gyűjtött anyagát elküldte a pályázatra, és a népes mezőnyben harmadik helyezést ért el, 500 korona jutalomban részesülve. Sebestyén Gyula neves néprajztudós dicsérő, elismerő levele, - addig ismeretlen regös ének és balladák beküldéséért - további ösztönzést adott számára. Kapcsolatba kerül Darnay Kálmánnal, a híres sümegi múzeum alapítójával, aki nagyra becsülte áldozatos munkáját.

1927-ben pályázat útján Kemenesmagasi választotta meg tanítójának, ahol közel 30 évig folytatta a gyűjtést. Az 1930-as évek elején a megyei népművelési bizottság Kőszegen tartott egyhetes tanfolyamán ismertette gyűjtési módszereit. Itt figyelt fel rá Dezső Lipót tanfelügyelő, aki közlésre kérte hozzászólását, amit elküldött, de nem jelent meg. Ősszel a tanfelügyelő látogatást tette az iskolában, és Sándor Józseftől anyaga átadását szerette volna elérni. Szerencsére ellen tudott állni főnöke fellépésének. 1956-ban nyugdíjazását kérte. 1957-ben fiához költözött Vönöckre és ott vásároltak lakást. Bár a gyűjtést abbahagyta, szerette volna, ha addigi munkája nem vész kárba, ezért 1960-ban a Savaria Múzeumnak ajánlotta fel anyagát. Szentléleky Tihamér igazgató személyesen kereste fel. Sándor József népköltési gyűjtését, sok régi könyvét, pénzeket adott át neki, amit négy nagy csomagban szállítottak el Szombathelyre. A múzeumba került a nagyapjától örökölt, árverésen vett becses emlék, az első magyar nyelvű újság, a Magyar Hírmondó 1780. évi első teljes évfolyama. Sándor József közel ötven évig élt és dolgozott Kemenesalján. Az 1912-1959 között gyűjtött népköltési anyagának mintegy harmada, 243 szöveg származik Magasiból. Különösen sokat köszönhetett az ott élő, iskolázatlanul is művelt és köztiszteletben álló Szuh Károly kiváló memóriájának. Sajnos, Sándor József pályázatra beküldött anyaga közlésre már nem került, mert a Magyar Népköltési Gyűjtemény, ami a legújabb kutatásokat megjelentette, 1924-ben megszűnt. Kéziratban maradt Kemenesmagasi rövid története című dolgozata is. A lelkes néptanító, mint népköltésgyűjtő feledésbe merült.

Irodalom:

Káldos Gyula: Sándor József népköltésgyűjtő. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1996. 1. sz. pp. 58-68.

K. Gy.

SÁRKÖZY PÁL ENDRE
(Jánosháza, 1884. december 3. - Pannonhalma, 1957. május 10.)

matematikus, egy. tanár, pannonhalmi főapát (1952/57)

E nagy tudományos és egyházi sikereket elért tudós tanár és főpap Jánosházán született, 1884. december 3-án. A tehetséges ifjú a pannonhalmi főgimnáziumba került, ahol a sikeres érettségi után bencésnek készült. 1902. augusztus 6-án öltözött be szerzetesnek. Első fogadalomtétele 1906. június 4-én volt (egyszerű fogadalom), ünnepélyes fogadalomtételére 1909. június 6-án került sor, és ugyanebben az évben június 29-én Pannonhalmán pappá szentelték. Egy évig a győri bencés gimnázium matematika tanára volt. Tehetségére főapátja hamar felfigyelt, így visszahelyezte őt Pannonhalmára, ahol aztán majdnem az egész életét - kis megszakítással - leélte.

1910-től 1938-ig Pannonhalmán maradt. 1910-ben kinevezték főiskolai tanárnak, amely tisztét 1947-ig betöltötte, bakonybéli apát korában is. Matematikát adott elő, és már akkor foglalkozott a magasabb matematikával, valamint annak történetével, amikről később jelentős tankönyveket írt. Közben készült a bölcseleti doktorátusára is, amelyet a budapesti egyetemen 1914-ben szerzett meg. Tudományos és egyházi elismerése egyaránt megtörtént. Mint matematikus, a budapesti tudományegyetemen magán-, majd rendkívüli tanár lett, a Szent István Akadémia tagja és alelnöke. Ugyanakkor otthon, Pannonhalmán 1929-1938-ig főmonostori perjel, közben 1930-1933-ig rendi főigazgató, 1931-1938-ig pedig iskolai igazgató is. Pannonhalmi évei alatt jelentek meg fontos gimnáziumi tankönyvei, amelyek közül a legjelentősebbek: A differenciálegyenletek elméletének elemei (Pannonhalma, 1932) ; Bevezetés a differenciálgeometriába (Pannonhalma, 1936). Írt tanulmányokat a matematika történetéről is. 1938-tól 1952-ig Bakonybélben volt apát.

1947 fordulópontot jelentett az életében. Kelemen Krizosztom főapát kénytelen volt elhagyni az országot, így a főapáti szék de facto üres lett, de jogilag nem maradhatott az. Ezért nem választhattak új főapátot, - de a dolgok ügyvitelére Sárközy Pál visszaköltözött Pannonhalmára, és kormányzó apát lett, megtartva bakonybéli apáti címét. Közben jött az 1950-es esztendő, amikor Rákosi Mátyással folytatott tárgyalásokon ő képviselte a bencés rendet. Érdeme, hogy a rend, bár nagyon sok gimnáziumát elvesztette, de megtarthatta Győrt és főleg Pannonhalmát. 1952-ben Svájcban meghalt Kelemen Krizosztom főapát, így a jogilag is megüresedett székbe Sárközy Pál került. Megbízatását 1957. május 10-én bekövetkezett haláláig töltötte be, rendtársai és a magyar katolikus egyház megelégedésére. Holttestét a pannonhalmi Nagyboldogasszony kápolna kriptájában temették el.

Halálának 50. évfordulója alkalmából tiszteletére születési helyén, Jánosházán emléktáblát avattak a katolikus templomban.

Irodalom:
Sárközy Pál főapát. In: Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 369-373.
Krilov István: Emléktábla-avatás a főapát tiszteletére. In: Vas Népe, 2007. április 30. (100. sz.) p. 4.
Várszegi Asztrik - Hirka Antal: Ötven éve hunyt el Sárközy Pál főapát úr. In: Bencés Hírlevél, IX. évf. 2. sz. (2007 nyár), pp. 3-4.
Rétfalvi Balázs: Sárközy Pál főapáti kinevezése. In: Örökség és küldetés : Bencések Magyarországon. 1. köt. Bp. 2012. pp. 561-572.

K. J.

SAVANYÚ JÓSKA
(Izsákfa, 1841. szeptember 12. – Tótvázsony, 1907. április 9.)

betyár

Apja, idősebb Savanyú József juhászszámadó volt a Veszprém megyei Orosziban, anyját Kovárczi Erzsébetnek hívták. Birkalopás miatt kellett elbujdosnia. Veszprém, Vas Zala és Győr megyékben folytatta kóborló életét. 1860-ban 8 hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért. 1872-ben egy sitkei rablás miatt ismét letartóztatták, de bűnrészességét nem tudták bizonyítani. 1875-ben Sümegen egy hónapot töltött börtönben súlyos testi sértés miatt.

1881-ben Bogyai Kálmán csabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, eközben lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét. A nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon fényes nappal harmadmagával rabolta ki.

1883-ban már országos körözést adtak ki ellene, 1000 forintos díjat tűztek ki a fejére és 1884-ben statáriumot hirdettek elfogatására. 1884 áprilisában Magyarósi István billegi bojtár a zalaegerszegi szolgabírónál bejelentést tett, hogy hajlandó Savanyú Jóskát és társait a hatóság kezére adni. Tettét bosszúvágy vezérelte, mivel nagybátyját 1883-ban Savanyúék a henyei erdőben agyonlőtték. Magyarósi a Tapolca környékén tartózkodó betyárokat áldomásra hívta a halápi erdőbe: csaliként egy romos akolban elrejtett fél akó bor szolgált, de az első kulacs borba még nagy adag erős altatót is kevert. A csendőrök a zalahalápi erdőben május 4-én fogták el a kábult Savanyút és társait.

A szombathelyi törvényszék előtt felelt tetteiért. Az 1884. évi börtöntörzskönyv 85. sz. és az 1887. év 166. sz. bejegyzésében szereplő személyleírás szerint 159 cm magas, zömök testalkatú, arca gömbölyű, piros szeplős, haja gesztenyeszínű, homloka magas, szemöldöke szőke, szeme kék, orra és álla rendes, szája széles, bajusza gesztenyeszín, fogai épek, különös ismertetője a homlokán jobboldalt felül látható forradásos sebhely. Az ügyész 27 pontban adta elő a vádat, amelyek között bobai és szergényi emberölés is szerepelt. Savanyú mindent tagadott. „Igénytelen alak. Szemei, ajkai egyre vonaglanak, görcsösen szorongatja a kalapját. A közönségre azonban kihívó tekinteteket vet. Szemöldökeit összevonja és sötéten néz a kiváncsiakra. Szemei villognak. A vádbeszéd hallatán többször mosolygott, sőt egyszer hangos nevetésre fakadt, amiért az elnök megrótta" – írta a perről tudósító újságíró. Savanyú védője Stirling József volt, aki Horváth Boldizsár politikai köréhez tartozott, de számos botrány fűződött a nevéhez. A tárgyalás során kiderült, hogy a bűnéűl felrótt rablások és fosztogatások jelentős részét nem ő, hanem a nevében követték el.

Az ügyész halálbüntetést javasolt, de csak életfogytiglan tartó fegyházra ítélték. Fellebezése után másodfokon 1886. november 22-én tárgyalta az ügyet a Királyi Ítélőtábla. Ekkor halálra ítélték. Az ismételt fellebezés alapján a Kúria III. számú büntetőtanácsa újfent életfogytiglani fegyházra módosította az ítéletet. A büntetés letöltésére két társával az illavai országos börtönbe szállították. Huszonkét év raboskodás után Csáky Károly váci püspök közbenjárására kapott kegyelmet. Rövid ideig – mint látványosságot – egy pesti kávéháztulajdonos mutogatta. Hamarosan testvéréhez, a tótvázsonyi juhászhoz költözött. Szabóműhelyt nyitott, de súlyos reuma kínozta, és – búcsúlevele szerint – a fájdalmak miatt főbe lőtte magát. Sírja idegenforgalmi látványosság, emlékét számos betyártörténet, népdal őrzi.

Irodalom:

Feiszt György: Savanyú Józsi vázlatos élete. In: Vas Népe, 1983. december 17. p. 6.
Feiszt György: Savanyú Jóska Vas megye törvényszéke előtt. In: Vas megyei levéltári füzetek 3. Szombathely,1990. pp. 219-229.
Veszprém megyei életrajzi lexikon. Veszprém, 1998.
Sipőcz József: Savanyó Józsi, a jó betyár. Veszprém : Viza, 2006. — 121 p. (tovább)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 17:00)

SEREGÉLY PÁL
(Celldömölk, 1920. június 30. - Veszprém, 1989. január 30.)

laboratóriumi szakorvos, a Veszprém Megyei Kórház igazgatója

Édesapja Seregély Pál körorvos, édesanyja Klasna Leopoldina volt. Alapfokú tanulmányait Celldömölkön végezte, érettségi bizonyítványt pedig Pápán szerzett 1940-ben. Beiratkozott a Pázmány Péter Tudományegyetem orvosi karára, de szigorló orvosként 1945 januárjában félbe kellett szakítania a képzést, mert az egyetemi zászlóaljjal Halléba vitték. Hosszas kálváriát követően, a fogságból hazatérve folytathatta tanulmányait és 1950. március 24-én avatták orvossá.

1950. május 26-tól az Országos Közegészségügyi Intézet szombathelyi állomásán kapott állást és a több mint 3 éves itteni időszaka alatt laboratóriumi szakképesítést szerzett. 1953. október 1-től a Veszprém Megyei Kórház Központi laboratóriumának osztályvezető főorvosa lett. Megbízatását több mint 3 évtizeden keresztül, 1984-es nyugdíjba vonulásáig töltötte be. A kórházban ő volt az első, aki főállásban vezethette a laboratóriumot. Fontos szerepe volt a megyei jellegű új diagnosztikai eljárások és módszerek alkalmazásának bevezetésében. Széles körű tapasztalataira alapozva részt vett az egészségügyi szakdolgozók és a laborasszisztensek képzésében.

Nem véletlen, hogy az osztályvezetés mellett két időszakra is (1970. február 1-től december 31-ig illetve 1974. március 16-tól 1975. október 31-ig) megbízták a kórházigazgatói teendők ellátásával, hiszen 1969 és 1980 között a mindenkori kórházigazgató állandó helyettese volt. Aktív tevékenységet fejtett ki az Egészségügyi Szakszervezetben, valamint az Orvosetikai Bizottságban is.

Számos kitüntetéssel ismerték el magas színvonalú munkáját: Érdemes Orvos (1957), Egészségügy Kiváló Dolgozója (1965), Veszprém megyéért arany fokozat (1972), Munka Érdemrend arany fokozata (1988).

Bár Veszprémben hunyt el, hamvait szülőföldjén, a celldömölki temetőben helyezték örök nyugalomra.

Irodalom:

Hogya György: Veszprémi főorvosok. Veszprém, 1999. pp. 108-109.  

N. T.

SÍK CSABA
(Celldömölk, 1934. július 9. - Bp., 1997. november 25.)

könyvkiadó, kritikus, művészettörténész, szerkesztő

Gimnáziumi tanulmányait Kőszegen és Celldömölkön végezte és a celli Gábor Áron Gimnáziumban érettségizett 1952-ben. 1956-ban a budapesti tudományegyetemen magyar-történelem szakos tanári oklevelet szerzett. 1956-ban munkanélküli volt, majd néhány hónapig nevelőtanárként dolgozott egy rákoskerti általános iskolában. 1957-től négy évtizeden át a magyar könyvkiadás ügyét szolgálta. Előbb a Magvető Könyvkiadó lektora és szerkesztője volt, majd 1966-től főszerkesztője, 1972 és 1977 között pedig irodalmi vezetője. 1977-től egy másik patinás műhely, a Móra Ifjúsági Könyvkiadó Kozmosz Fantasztikus Könyvek szerkesztőségének irányítójaként tevékenykedett. 1988-ban önálló kiadót alapított Holnap Könyvkiadó néven, amelynek 1988/89-ben igazgatója volt.

Publikációiban főleg a XX. század irodalmával és képzőművészetével foglalkozott. Szakírói munkássága a klasszikus avantgárd és az 1960-as évek neoavantgárd képzőművészetét ölelte fel. Jelentős tanulmányokat tett közzé – többek között – Nicolas Schöffer, Étienne Hajdu, Henry Moore, Kassák Lajos és Vilt Tibor munkásságáról. Meghatározó írásokat jelentetett meg a kubizmusról, az absztrakt expresszionizmusról, a pop-artról, valamint érzékeny elemzője és népszerűsítője volt az ún. Iparterv-generáció tevékenységének. Széles körű szerkesztői tevékenységet folytatott: számos antológiát állított össze és 1973-tól 1978-ig ő válogatta a Körkép című reprezentatív éves, elbeszéléseket tartalmazó gyűjtemény népszerű köteteit.  

Munkásságát 1988-ban József Attila-díjjal ismerték el.

Műveiből:

Rend és kaland. Bp. 1971. 271 p.
Egy önérzet története. Kísérlet egy regény régészeti feltárására. In: Irodalomtörténet, 1978. 4. sz. pp. 956-980.
„Nem harcoltam csak nézelődtem”. (A regényíró Móra Ferencről). In: Irodalomtörténet, 1979. 2. sz. pp. 213-230.
A Parthenon lovain innen és túl. Bp. 1979. 342 p.
Ars poeticák a XX. századból. (Vál. és szerk. Sík Csaba). Bp. 1982. 418 p.
Sem kő, sem bronz, sem vászon. Bp. 1985. 246 p.
Picasso. Bp. 1985. 58 p.
Az értelem bilincsei. Esszék a XX. századi művészetről. Bp. 1987. 346 p.
Az öreg festő és a világ. Picasso 347 erotikus rajza. In: Nagyvilág, 1988. 9. sz. pp. 1373-1385.
Örök törvény, új világ. Békéscsaba, 1993. 161 p.

Irodalom:

Tandori Dezső: A csöndesen izzó értés. Sík Csaba művészettörténési munkáiról. In: Műhely, 1986. 5. sz. pp. 68-71.
Vekerdi László: Sík Csaba: Sem kő, sem bronz, sem vászon. In: Forrás, 1986. 6. sz. pp. 75-78.

N. T.

SIMON ANDRÁS
(Kiscell, 1794. február 16. - Eger, 1849. március 30.)

honvéd alezredes (1848/49)

Simon László iparos és Sarotár Anna fia vagyontalan, kisnemesi családba született. A jogakadémia elvégzése után 1817-ban a 19. császári gyalogezred katonája lett. Folyamatosan lépdelt előre a ranglétrán, és hadi képzettségét bizonyítja, hogy több mint három évtizedes katonai pályafutása alatt hosszabb ideig a grazi katonaiskolában is oktatta a jövendő katonáit, köztük a szabadságharc számos későbbi tisztjét. 1845-ben alszázadosi kinevezést kapott. A forradalom kitörése után, 1848. július 18-tól főszázados az Ernő főherceg nevét viselő 48. gyalogezred 3. zászlóaljánál. Szeptemberben alakulatával a Dráva vonalán állva az elsők között ütközött meg a horvát bán inváziós seregével. A magyar hadügyminisztérium a pákozdi győzelem után, október 27-től őrnaggyá és a honvédsereg oldalára álló gyalogezredének parancsnokává nevezte ki. Csapatai élén részt vesz a schwechati, majd különösen jeleskedett a december 16-i nagyszombati ütközetben. A feldunai hadtest Vácott történt átszervezésekor 1849. január 5-től dandárnok, a "főhadiszállás hadoszlopának" parancsnoka lett. Április 3-án a hadügyminisztérium hivatalosan is megerősítette az e beosztással járó alezredessé történő kinevezését, amelyet azonban már nem vehetett át, hiszen néhány nappal korábban szélütés következtében elhunyt.

Irodalom:
Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 1-2. köt. Miskolc, 2015. 644 p.

N. T.

SIMONFFY ANDRÁS
(Szeged, 1941. augusztus 6. – Ajka, 1995. december 16.)

író

NV: Simonffy-Tóth András

Budapesten érettségizett, majd a tervezőiskola elvégzése után kirakatrendezőként dolgozott. 1964-től 1968-ig az Egyetemi Lapok munkatársa volt, közben – Váci Mihály segítségével, egyéni levelezőként – a budapesti tudományegyetem olasz–magyar szakát végezte. 1968–1969-ben az Esti Hírlap munkatársaként működött, 1969 és 1973 között szabadfoglalkozású író. 1973-tól 1976-ig az Új Írás rovatvezetője lett, közben egyidejűleg 1973–1974-ben a Mozgó Világ főszerkesztője. 1976-tól 1989-ig ismét szabadfoglalkozású író. 1989-től az Életünk főmunkatársa, 1992-től pedig a Hitel főszerkesztője. Első kötetében a hatvanas évek végén kibontakozó új nemzedék lázadó előfutára, a későbbiekben a kiábrándulás jellemezte. Számos műfordítás fűződik a nevéhez az olasz irodalomból. Műveiből televízió- és rádióműsorok készültek.

A történelmi kollázsregényként definiált „Kompország katonái” először folytatásokban az „Életünk”-ben jelent meg. E forrásértékű könyvében az 1944-45-ös időszak eseményeit édesapjának, a Horthy-hadsereg vezérkari tisztjének sorsán keresztül idézte fel számos első ízben itt közölt dokumentum, vallomások és tárgyilagos hangvételű kommentárok segítségével. A kötet népszerűségét bizonyítja, hogy alig 3 éven belül újabb kiadása látott napvilágot. „Rozsda ősz” című művében önéletrajzi töredékek alapján számol be a forradalom eseményeiről.

Életének utolsó évtizedében Dukára költözött és Devecserben élő családját innen látogatta meg hetente kétszer. Döntésében két tényező játszott szerepet. Egyrészt Németh Gyula segítségével itt tudott kialakítani egy olyan polcrendszert, amely könnyen kezelhetővé tette számára az évtizedek folyamán felgyülemlett jegyzeteit, másrészt Dukai Takács Judit emlékének ápolására és a kúria felújítására. Feleségével, Árvai Anikóval a vasi kastélyprogramhoz kapcsolódva 1984 szeptemberében írták alá Vas Megye Tanácsa illetékeseivel azt a haszonbérléti szerződést, amely 50 évre az új lakóknak adta át a késő barokk stílusú dukai Takách Kúriát. Az általa kialakított emlékszoba – amelyet több kis részre szétfalazva örökölt – Dukai Takách Judit második házasságából származó eredeti bútorait, valamint szülő- és halálos ágyát, továbbá a költő fiának néhány bútordarabját ölelte fel. Utolsó két kötete már ebben az irodalmi műhelyben született. Szellemi találkahellyé szerette volna emelni lakhelyét: elképesztő energiákat ölt a kulturális és a kézműves örökség megőrzésébe – egy alapvetően más értékek felé forduló világban. Grúz, lengyel, amerikai és kínai írókat látott vendégül. 1992 decemberében új szerződés született: az önkormányzat vállalta a kúria teljes felújítását, megtartva annak eredeti jellegét. Élete végéig itt lakhatott, de örökösödési joga megszűnt.

Elhunytát követően 1995. december 28-án református szertartás szerint búcsúztatták Kisorosziban. Halála után a múzeumok visszavették az emléktárgyakat, az épület pedig külföldi magántulajdonba került...

Kitüntetései: József Attila-díj (1974, 1982) ; Gáll István-díj (1986), Artisjus Irodalmi Díj (1988), Művészeti Alap Irodalmi Díja (1994).

Művei:

Lázadás reggelig. Bp. 1965. 107 p.
Egy remek nap. Bp. 1973. 207 p.
Idegen városban. Bp., 1976. 195 p.
A világnagy zsíros kenyér. Bp. 1977.
Kompország katonái. Bp. 1981. 529 p.
Rozsda ősz, emlékezés. Bp. 1990. 202 p.
Várunk rám. Bp., 1990. 365 p.
Dániel és Judit. In: Kortárs, 1992. 7. sz. pp. 79-83.
Dukai Takács Judit 1795 – 1995. In: Életünk, 1995. 12. sz. pp. 1127-1132.
A zenélő gondola. Válogatott novellák 1965-1977. Bp. 2001. 256 p.

Irodalom:

Dala József: Milyen utak visznek Dukára – Interjú Simonffy Andrással. In: VN, 1987. 8. sz. (január 10.) p. 9.
Dala József: „Meneküljetek a fénybe”. Interjú Simonffy Andrással. In: ÚK, 1990. 7. sz, (július) pp. 6-7.
Pósfai János: Térdig gazban a medveölő fia. Látogatóban Simonffy Andrásnál. In: 1991. 162. sz. (július 12.) p. 1., 7.
Pardi Anna: A megharcolt harmóniáért – Látogatóban Simonffy András írónál. In: Új Mo., 1991. 167. sz. (november 9.) p. 10.
Csirkovics Katalin: Meneküljetek a fénybe! Simonffy András bemutatása és a Rozsda ősz című műve. Kézirat. Duka, 1993. 13 lev.
Ambrus Lajos: Szókalauz. „Felépül végül a házunk”. In: VN, 1993. 65. [!66. sz.]. (március 20.) p. 6.
Ölbei Lívia: „Ő volt a kapunyitó”. Pete György, az Életünk főszerkesztője – Simonffy Andrásról. In: VN, 1995. 300. sz. (december 22.) p. 7.

N. T.

SOLTIS LAJOS
(Kavilló, 1950. május 20. – Veszprém, 2000. november 22.) 

rendező, színész

A bácskai tanyavilág egyik ritkább fajtájából való, amely egy sor házból állt, egy másfél kilométeres, csaknem szabályos utcából. Soltis gyermekkorában mintegy 200 lakosból állt: uradalmi cselédekből, birtokon dolgozókból, kisgazdákból. Erről a szórványtelepről, a Csík-ér mentéről indult el a felemelkedés útján. Soha nem szakadt azonban el a földtől, a falutól, a tanyavilágtól és beszédében is megőrizte szűkebb környezetének hangzóit. A topolyai gimnáziumban érettségizett, majd ösztöndíjasként 1972-ben diplomázott Vámos László osztályában a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán a legjobb eredménnyel, megszelídülve közben, levetkőzve a dévajkodó tanyai legény allűrjeit. Az ígéretes tehetség a szabadkai Népszínházban kezdte meg pályáját, egyik első szerepében Sancho Panzát személyesítette meg a La Mancha lovagja című musicalban. A már koros Garay Béla, a színész és rendező, aki egyúttal színházi történetíró is volt, már 1973-ban írt róla Színészportré a mából címmel, mintegy előlegezve a bizalmat. Robosztus, impulzív alkata nem tette lehetővé az egy helyben maradást. 1975-ben már az Újvidéki Színházban találjuk, majd egy évet töltött az Újvidéki Rádióban. Évekig rendezett az Újvidéki Televízióban is. Ötletadója és frontembere volt az 1978-ban létrejött Tanyaszínháznak: iskola- és kocsmaudvarokban, rögtönzött játszóhelyeken rendezett és alakított - hogy a színészi játékot visszavigye abba az eredeti közegébe, amelyből származott. Propagandista, jegykezelő és kellékes volt egy személyben, művelődési programokat állított össze, még a bográcsos birkapaprikást, marhapörköltet is ő főzte a vendégeknek. 1987-től, Pataki László asszisztenseként, színészmesterséget tanított az Újvidéki Művészeti Akadémián. Alakításait csupa erő és lobbanékonyság hatotta át, zengő orgánuma klasszikus és mai hősszerepekben is érvényesült. Nyugtalan természete ellenére egy rendkívül termékeny évtizedet töltött az Újvidéki Színházban (1979–1989). Ez volt pályafutásának csúcsa, s egyúttal az Újvidéki Színház fénykora is. A Három nővérrel (Andrej) és Beckett Godot-ra várva (Estagon) című darabjával kezdődött, s folytatódott a Csehov-trilógia másik két, ugyancsak a kolozsvári Harag György által rendezett darabjaival, a Cseresznyéskerttel (Lopatin) és a Ványa bácsival (Asztrov). Emlékezetes szerepei voltak még: Baal (Brecht: Baal), dr. Moviszter Miklós (Kosztolányi: Édes Anna), Én (Mrożek: Ház a határon), Polgármester (Dürrenmatt: Az öreg hölgy látogatása), A Mester (Örkény: Forgatókönyv), Tót (Örkény: Tóték). 1989-ben kilépett a színházból és egy ideig autószerelő volt.

Soltis 1994-ben, nejével, Rövid Eleonórával, elhagyta az országot. A veszprémi Petőfi Színházba szerződött, ahol megszervezte a kocsiszínház tevékenységét. Kísérlete azonban nem hullt olyan termékeny talajra, mint a Tanyaszínház a Vajdaságban. Nagy Gábor, a Sitkei Színkör vezetője 1991-ben ismerte meg Zsámbékon, és ekkor került kapcsolatba a vajdasági Tanyaszínházzal is. A sitkeiek el is mentek egy három napos Falusi Műhelyfesztivál keretében a Vajdaságba. Mentoruknak épp őt jelölték ki, és a harmadik nap végére szívükbe zárták. Meghívták Sitkére a Szent Iván napi rendezvényre 1997 nyarán eljött, és látva a fiatalok alázatát a színház iránt: felajánlotta segítségét. Vezette a Sitkén megrendezett nyári színész-rendezőképző nemzetközi tábort. Mindeközben aktívan részt vett a magyarországi hivatásos és nem hivatásos színházi életben. Nagy Gábornak azonnal feltűnt remek pedagógiai érzéke, elsősorban a növendékeihez való civil viselkedése, illetve a tanítványok Soltis Lajossal szemben tanúsított magatartása alapján. Morcos, morgós medvének tűnő, nagyszívű ember volt, aki a sitkeiekkel egy csapásra szót értett, s Soltis Lajos művészeti vezetésével az egyik legeredményesebb, legeredetibb alternatív színházat teremtették meg. Munkáikban egészségesen ötvöződtek a falusi színjátszás hagyománytisztelete és az avantgárd színházi formák.

A veszprémi székhelyén kívül vendégművész volt még a pesti Merlin Színházban és a szolnoki Szigligeti Színházban is, de játszott Egerben és Pécsett is. A békéscsabai regionális színészképző alapítványi iskolában és számos amatőr rendező tanfolyamon tanított, valamint létrehozta a Halasi Színi Stúdiót Kiskunhalason. Autóbaleset áldozata lett: a sitkei színkör tagjai hazafelé tartottak Pécsről, a budapesti Merlin Színház „Márton partjelző fázik” című előadásáról, ahol Soltis Lajos is fellépett, színésztársai pedig mesterük játékára voltak kíváncsiak. Vétlenek voltak, azonban egy autó beléjük rohant, és a négy utasból hárman – Soltis Lajos, Figer Szabina és Kurucz László – életüket vesztették. Nagy Gábor, a társulat vezetője súlyos sérülésekkel élte túl a tragédiát A Celldömölkre költözött sitkei társulat 2001-ben vette fel a Soltis Lajos Színház nevet. A szabadkai Népszínház Magyar Társulata stúdiójának is ő lett a névadója, az Újvidéki Színház pedig bérletet nevezett el róla.

Irodalom:

Ölbei Lívia: „Én egy alternatív ember vagyok”. Beszélgetés Soltis Lajossal, aki Rákosi Mátyást játssza a Kegyelem című darabban. In: VN, 1998. 32. sz. (február 7.) p. 6.

Ölbei Lívia: Búcsú. In: VN, 2000. 278. sz. (november 28.) p. 7.
Nánay István: Töredékek egy színészemberről. In: Színház, 2001. 2. sz. (február) pp. 35-37.
Varga Rita: A színház névadója: Soltis Lajos. In: ÚK, 2002. 14. sz. (április 11.) p. 4.
Kalapis Zoltán: Életrajzi kalauz. Ezer magyar biográfia a délszláv országokból. III. köt. P-Zs. Újvidék, 2003. pp. 123-124.
Czérna Ágnes: Tanyaszínház (1978-2008). Újvidék, 2009. 217 p.

N. T.

STEUER JÓNÁS GYULA
(Kemenessömjén, 1841 – Budapest, 1913. március?)

kávés, vendéglátós

Szülőföldjén, majd a bécsi Daum Kávéházban tanult, ahol pár év múlva már üzletvezető. Rövid idő elteltével Pestre tette át a székhelyét, ahol az egyik legtekintélyesebb fogadó főpincére és 1869-től kezdve egyik utolsó bérlője volt. A 32 szobás "Két Oroszlán"-hoz 13 külön istálló csatlakozott, és itt szállásolták el a verhetetlen "Kincsem" kancát is. Steuer 1875-ben nyitotta meg a Duna-parti Lloyd Kávéházat és 1883-ban alapította meg a Múzeum körúti Fiume Kávéházat. A nagy, tizenöt ablakos, kettős oszlopsorral felosztott helyiségben volt szellőző-berendezés, hálós izzótesteket alkalmaztak, valamint három vadonatúj biliárdasztalt állítottak fel és jelképként Fiume címerét függesztették ki, amelyről a kávéház a nevét kapta. A kitűnő konyha ellenére az igazi fellendülést az éjjel-nappal folyamatosan nyitva tartásra való áttérés hozta meg. A vendégek otthonosságát fokozta, hogy a pesti újságokon kívül vidéki hírlapokra is előfizetett a tulajdonos. Az első pesti vendéglátóhely volt, ahol csak magyarul lehetett rendelni. Az első kávés volt, aki – svábhegyi tehenészetére alapozva – "valódi" tejet garantált a kávéhoz. Külön asztaltársaságot alkottak a színészek, az újságírók, a függetlenségi képviselők, valamint az írók, akik közül Ambrus Zoltán és Reviczky Gyula törzsvendégnek számított. Steuer hírnevére jellemző, hogy szakmai körök szerint már születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét. Vendégkörét megbecsülte, de vigyázott arra, hogy ne legyen bizalmaskodó.

Az előzmények után nem hatott meglepetésként újabb alapítása: 1888-ban az Abbázia Kávéház kezdte meg működését irányítása alatt. A főváros egyik legfényesebb kávéházához hatalmas terasz tartozott, belül alpakka csillárok, a Monarchia talán két legnagyobb, Brüsszelből hozatott falitükre és ónixmárvány asztallapok fogadták a betérőket. A kávéház Eötvös Károly "második otthona" lett, akinek asztalánál gyakran megfordult – többek között – Bródy Sándor, Heltai Jenő és Molnár Ferenc. A századforduló környékén a képzőművészek leglátogatottabb találkozóhelyének tekintették, akiknek külföldi és hazai napilapok, folyóiratok tömege állt rendelkezésére. Az általuk kedvelt asztal az Új Magyar Pantheon nevet viselte: nem alaptalanul, hiszen Csók István, Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál alkották az asztaltársaságot.

Steuer Gyula alapításától, 1885-től tagja volt a "Deák Ferencz a Testvériséghez" elnevezésű szabadkőműves páholynak. Tekintélyét jelzi, hogy hosszú időn keresztül szerepelt a budapesti virilisek, vagyis az 1200 legtöbb adót fizető polgár listáján. 1908. december 18-án közkereseti társaságként vették nyilvántartásba a "Steuer Gyula céget".

Temetésén részt vett a francia és a spanyol konzul is, akik Hevesi Simon rabbi búcsúbeszédét hallgathatták a sírnál. Halálával a kávéházi "hőskorszak" egyik nagy öregjét veszítette el a szakma, de tapasztalatait fiára, Marcellre (1875-1944) hagyományozta, aki –miután 1907-ben eladták a "Fiumé"-t, az Abbázia kávésaként őrizte a kávés dinasztia jó hírét.

Steuer Gyulának két házasságból (Hoffmann Karolina és Hoffmann Henriette) 6-6 fiú- és leánygyermeke született, így özvegyének 1920-ban történt halálakor tizenkét utód között kellett megosztani az örökséget. Az alapító érdemeinek elismeréseként 1924-től 1936-ig "Steuer Gyula Abbázia Kávéház" néven működött tovább a cég.

Az 1949-ben államosított Abbázia helyén jelenleg a Kereskedelmi Bank Rt. épülete található, falán a hírneves kávéházra utaló emléktáblával.

Irodalom:

Erki Edit: Kávéház-sirató. Bp. 1995.
Gundel Imre-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, 1979.
Schweitzer Gábor: Lapok az Abbazia kávéház történetéhez (az 1888-as alapítástól az 1944-es ideiglenes bezárásig). In: Budapesti Negyed 12-13. (1996/2-3). pp. 121-138.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:06)

SÜKÖSD JÓZSEF
(Budapest, 1928. szeptember 27. - Szombathely, 2013. április 26.)

helytörténész, játékvezető, vizsgáló főkalauz

Szülei szegények voltak és pár évi együttlét után elváltak. Fiúk nevelését 7 esztendős korától Dömölkön élő anyai nagyanyja végezte. Elemi és polgári iskolai tanulmányait Cellben végezte és tanítói közül különösen Horváth Lajos volt rá nagy hatással. 1945. szeptember 3-án állt a MÁV alkalmazásába. 1955-ben kötött házasságot, amelyből két leánya született, akik édesanyjuk óvónői hivatását választva találták meg helyüket az életben. 1961-ben érettségizett a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban. Imádta a sportot és hosszú évtizedekig labdarúgó játékvezetőként is hódolt a szenvedélyének. Egész életét a vasútnak szentelte és kiapadhatatlan tudásvágya, szorgalma és emberismerete révén folyamatosan lépdelt előre az erősen szabályozott „vasúti pályán”. Közel 38 év szolgálati viszony után vizsgáló főkalauzként 1983. május 1-től lett nyugdíjas.

Egy súlyos betegség legyőzését követően szőlőt vett a Sághegyen, ami napi elfoglaltságot jelentett számára. Gyermekei, a három unoka és a két dédunoka mindig számíthatott támogatására és segítségére. A Bencés Diákszövetség tiszteletbeli pártoló tagjaként gyakran felkereste Pannonhalmát és tartotta a kapcsolatot a bencés szerzetesekkel. Hosszú időn keresztül aktív tagja volt a könyvtárban működő Honismereti Munkaközösségnek és forrásértékű kéziratos tanulmányok sorával gazdagította ismereteinket Celldömölk és Kemenesalja múltjáról. A celli vasutas társadalom közismert személyisége egy másik pályán is maradandót alkotva élete utolsó időszakáig tiszteletre méltó alapossággal kutatta a múlt emlékeit. Törékeny alkatú egyénisége páratlan kitartással ötvözve maradandó helytörténeti értéket hagyott az utókor számára.

Műveiből:
Celldömölk … Nemesdömölk lakóinak élete, munkakörülményei 1936-tól napjainkig. Kézirat. Celldömölk, 1983. 32 lev.
A Celldömölki Római Katolikus Elemi Népiskola és nevelői 1927-1948. Kézirat. Celldömölk, 2000. 182 lev.
Visszaemlékezések. Hitelt érdemlő emberek, birtokosok munkássága, ténykedése, elkerülő birtokaik bemutatása. Vallási viszonyok 1810-től. Megszűnt államigazgatási szervek, iskolák leírása Kisczell, Nemesdömölk valamint a mai Celldömölk térségében. Kézirat. Celldömölk, 2003. 105 lev.
Kemenesalja egy kis községének ismertetése. Inta, majd Intapuszta és végül Intaháza eredete, múltja és jelene, 1196-2005. Kézirat. Celldömölk, 2005. 5, [9] lev.

Irodalom:
Völgyi László: Tanítóinak állít emléket. In: Új Kemenesalja, 2001. 41. sz. (november 8.) p. 5.
Káldos Gyula: Sükösd József (1928-2013). In: Új Kemenesalja, 2013. 11. sz. (július 5.) p. 9.

N. T.

SZABÓ JÓZSEF
(Alsómesteri, 1902. április 2. – Győr, 1986. október 17.)

evangélikus püspök, Madách-kutató


Tősgyökeres kemenesaljai, szorgalmas parasztcsaládból született. „Parasztivadék vagyok” – hangoztatta öntudattal, mint egykoron Luther, akinek hitéből merített, s aki ugyanezt vallotta magáról. Édesapja és bátyja is falusi bíró volt. Az alsóbb iskolákat szülőfalujának osztatlan elemi iskolájában végezte. Sokat köszönhetett osztatlan elemi iskolai tanítójának, Gaál Sándornak, aki felismerte a benne szunnyadó tehetséget és szüleinek még az 1914-es hadifogságából is azt üzente: „a Jóska gyereket ne felejtsék elvinni a soproni líceumba”. A kiváló képességű, tehetséges fiú a patinás soproni tanintézet növendéke lett, s érettségi után ugyancsak a soproni evangélikus hittudományi karon folytatta tanulmányait. Teológiai tanulmányait befejezve Szombathelyen szentelték lelkésszé, s egyházi főhatósága Győrbe helyezte gyülekezeti segédlelkésznek. Rövidesen vallásoktató lelkészi szolgálatba nevezték ki. Eme szolgálatai közben egy szemesztert ösztöndíjasként Angliában töltött. Remekül elsajátította az angol nyelvet, de németül is kiválóan értett.

Három év múlva püspöki másodlelkész, majd a győri gyülekezet megválasztotta rendes lelkipásztorává, s újabb előrelépésként igazgató lelkész lett. Győri lelkészi szolgálata éveiben vette át az evangélikus egyházi sajtó irányítását. Főszerkesztője volt a Harangszó című országos evangélikus hetilapnak, tíz éven át szerkesztette a 40000 példányban megjelent Evangélikus Naptárt, ezen kívül kiadóhivatalt, könyvkereskedést és nyomdát szervezett. Cikkek és tanulmányok sokaságát írta és gyakran fordított is. Luther írásaiból állította össze, s adta ki a "Jer örvendjünk keresztények" című, mindennapra szóló áhitatoskönyvet. A Dunáninneni Egyházkerület püspökévé 1948. március 18-án iktatták be. „Palócország”-ba, Balassagyarmatra került, ahol megismerkedett a madáchi életművel. Alig négy évi püspöki szolgálat után, a kommunista államhatalom nyomására püspöki tisztéről le kellett mondania, de megmaradhatott balassagyarmati gyülekezeti lelkésznek. Kiváló hitszónok volt: szemléletesen, színesen, ízes beszéddel, a szókincs változatos alkalmazásával hirdette az igét. Képes volt magával ragadni közönségét, szavainak nem csak zengése, de súlya és hitele is volt. 1973-ban vonult nyugdíjba és ekkor tért vissza Győrbe.

Szabó Józsefet már ifjúkorától kezdve foglalkoztatta Madách nagy műve és ezt húzta érettségi tételéül is. Roppant nagy szorgalommal és kitartó szenvedéllyel foglalkozott Madách Imre: Az ember tragédiája című művével. Összegyűjtötte a mű elérhető összes hazai és külföldi kiadását, Arany János után pedig elsőként gondozta a dráma szövegét. Mikrofilológiai alaposságára jellemző: a Tragédia 4140 sorát egybevetette Madách kéziratával, annak változtatásaival és Arany Jánosnak a költő által felhatalmazott javításaival. Korrigálta az apró tollhibákat, mérlegelte a Madách életében megjelent két kidás nyomdahibáit és áttekintette a több mint száz újabb kiadás szövegingadozásait is. Kutatásainak legjelentősebb eredménye: kilenc helyen az Arany-módosítás helyett – részletes indoklással – visszaállította az eredeti madáchi szöveget. Sok évtizedes kutatásainak eredményeként 1972-ben látott napvilágot a mű díszkiadása Madách Imre születésének 150. évfordulójára Bálint Endre illusztrációival. Komoly irodalomtörténészi és filológiai búvárkodás, valamint a nyugalom éveit megédesítő munkálkodás eredménye a győri Xantus János Múzeumban lévő, több mint 8000 dokumentumból álló hagyatéka, a világhírű Madách Gyűjtemény.

Tudományos munkásságát előbb 1983-ban Madách-díjjal ismerték el, majd az Evangélikus Teológiai Akadémia 1984. február 5-én tiszteletbeli doktori (doctor honoris causa) címmel tisztelte meg.

Születésének centenáriuma alkalmából Mesteriben, 2002. április 1-jén Ittzés János evengélikus püspök idézte fel alakját és avatta fel szülőházán a Réti Zoltán balassagyarmati festőművész által alkotott és adományozott domborművet.

2003. január 29-én, a Civitas Fortissima Nap alkalmából Balassagyarmat város Önkormányzata Szabó Józsefnek posztumusz díszpolgári címet adományozott.

Irodalom:

Veöreös Imre: „Fényben, borúban te maradj velem!” : Szabó József emlékezete. In: Diakónia, 1987. 1. sz. pp. 15-24.
Tóth László: „Fedetlen fővel és levetett saruval”. /Emlékezés dr. Szabó József munkásságára/. In: Palócföld, 1992. 2. sz. pp. 134-137.
Sümeghy József: D. Szabó József. In: Lelkipásztor, 1996. 3. sz. pp. 84-86.
Tóth László: Szabó József (1902-1986). In: Arrabona, 1999. 1-2. sz. pp. 365-374.
Kovalcsik András: Dr. Szabó József, a Madách-kutató püspök. In: Honismeret, 2003. 2. sz. pp. 25-28.

N. L. - N. T.

SZABÓ KÁROLY
(Kemenesmihályfa, 1925. augusztus 19. - Budapest, 2012. május 3.)

villamosmérnök

Az elemi iskolát követően 1936-tól 1944-ig a Pápai Református Kollégium 8 osztályos gimnáziumában végezte középiskolai tanulmányait. A zaklatott háborús körülmények következtében a szokásos tanévi időrendnél korábban, 1944. április 26-án szerezte meg az érettségi bizonyítványt. Villámgyorsan bevonultatták és hamarosan a fronton találta magát, ahol 1944 nyarán Olaszországban hadifogságba esett.

Hazatérve 1946-tól a Budapesti Műszaki Egyetemen tanult és szerzett 1951-ben villamosmérnöki oklevelet. Az egyetemen 1950 és 1957 között működő Hadmérnöki Karon bekapcsolódott az oktatómunkába. 1957-től nyolc éven át a nagy hírű Beloiannisz Híradástechnikai Gyár (BHG) mikrohullámú fejlesztési részlegén részt vett a rádiórelé hírközlő berendezések rendszervezérlő, valamint automatizált felügyeletet biztosító áramköreinek a kidolgozásában. Első találmányáért 1963-ban Munka Érdemérmet kapott: digitális rádióösszeköttetés alkalmazása egyszerű áramkörök felhasználásával (fázismodulátor, frekvenciademodulátor, Schmitt-trigger áramkörökl), tehát a legegyszerűbb eszközökkel, melyet a katonai hírközlésben használták elsőként. A szabadalom a vezeték nélküli, mikrohullámos összeköttetésű rádióadók működési elvét tartalmazza, azaz a mai mobiltelefonok működési elvét!

A következő évtizedekben a technikai fejlődés révén és a kereskedelmi lehetőségek bővülésével a hírásdástechnika mellett a számítástechnikai eszközök (adatátviteli modemek, monitorok, display készülékek stb.) kidolgozását, majd később gyártását is elkezdték. 1985 végén történt nyugdíjazásáig a számítástechnikai terület fejlesztését irányította főmérnökként. 1983-ban Jánossy-díjat kapott másik jelentős szabadalmáért, az M&X mágnesszalagos tárolóegység kifejlesztéséért.

További kitüntetései: Az Oktatásügy Kiváló Dolgozója (1956), Kiváló Feltaláló arany fokozat (1970), Haza Szolgálatáért Érdemérem arany fokozat (1981), Kiváló Munkáért (1985).

A Műszaki Egyetem Tanácsa 2001-ben Aranydiplomával, 2011-ben pedig Gyémántoklevéllel ismerte el értékes mérnöki tevékenységét.

Életét a műszaki innovációnak szentelte és ez jelentette a hobbiját is, hiszen balatonföldvári nyaralójukban mindig „bütykölt” valamit...

Irodalom:

Arany-, Gyémánt-, Vas-, Rubin- és Platinadiplomások 2011. Villamosmérnöki és Informatikai Kar. Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem. Bp. 2011. p. 39. (Internetes elérhetőség: https://www.vik.bme.hu/files/00008880.pdf [Letöltés: 2016.12.21.])

Finta Krisztián

SZABÓ LAJOS
(Ukk, 1929. augusztus 27. - Celldömölk, 1999. május 2.)

belgyógyász

Szülőfalujában végzett elemi iskolai tanulmányai után a sümegi 8 osztályos gimnáziumban tanult tovább, ahol 1949-ben érettségizett. A budapesti orvostudományi egyetem elvégzése után 1955. szeptember 16-án kezdte szakmai pályafutását a celldömölki kórházban. 1959. október 25-én szerzett belgyógyász szakorvosi képesítést. 1960. február 21-én kötött házasságot Kristóf Margit gyógyszerésszel, aki hű társa és biztos támasza volt élete során. 1964 októberében nyert belgyógyász főorvosi kinevezést a nagyközség rendelőintézetében. Szakmáját magas szinten művelő és szerető, példamutatóan kollegiális orvos volt. Munkatársai és betegei a gyógyító szakember tudása mellett mindig érezhették a karizmatikus, hívő ember erejét is. Közel négy és fél évtizedes szolgálat után 1989. december 1-jén vonult nyugdíjba. Utolsó kórházi ügyelete során imádsággal adott hálát a Mindenhatónak, hogy felelősséggel járó ügyeleteiben megsegítette.

Ezt követően sem szakadt el a gyógyító intézményektől és gyakran meglátogatta egykori kollégáit. A rendszerváltást követően 1990-től 1994-ig a Kereszténydemokrata Néppárt színeiben vett részt a celldömölki önkormányzat munkájában. Az egészségügyi és szociális bizottság elnökeként is igyekezett szakmai tapasztalatait és emberi értékeit ezen az új terepen is a közösség javára kamatoztatni. A ciklus során valamennyi tiszteletdíját a celldömölki kórház támogatására létrehozott alapítvány számára ajánlotta fel.

1998 júliusában olyan betegség érte el, amely után a külvilág elveszett számára. Hosszú hónapokig a lét és nemlét határán időzve a lélek csatornáin keresztül bizonyára érezte házastársának és rokonainak reménykedését, valamint az érte aggódók fohászait...

Irodalom:
In memoriam dr. Szabó Lajos. [Dr. Marek József gyászbeszéde]. In: ÚK, 1999. 10. sz. (május 20.) p. 3.

N. T.

SZAKÁLY DEZSŐ

(Iharosberény, 1903. december 17. – Celldömölk, 1979. július 30.)

 tanító, szőlész-borász

 Szülei néhány holdas kisbirtokon gazdálkodtak, édesapja egyetlen fiában látta az ősi juss örökösét, de a fiú nem akart földműves lenni. Édesanyja egyetértett a tanító javaslatával, aki többször szorgalmazta a szülőknél a taníttatását. Végül a tanító készítette elő édesanyja útját, aki titokban elment Sopronba és beíratta fiát az evangélikus tanítóképzőbe, ahol az első évet végezte. A következő két tanévet édesanyja kérésére Csurgón töltötte, de a záróévre ismét visszatért Sopronba, ahol 1923-ban kapott tanítói oklevelet. 1923 decemberében Csurgón kántori bizonyítványt szerzett.

Első munkahelye Balatonakali volt. 1924 őszén meghívták egy ún. államsegély nélküli törpe iskolához, ahol a tanítás mellett a kántori teendőket is el kellett látnia, továbbá vasárnaponként prédikálnia kellett a templomban. A kis létszámú közösség csak nagy nehézségek árán tudta a tanítói javadalmakat biztosítani, ezért fájó szívvel, de jelentkezett az alsósági gyülekezet pályázati felhívására. Az 1925. november 25-én megtartott választási közgyűlés résztvevői nagy többséggel Szakály Dezsőre voksoltak.

Az alsósági gyülekezet létszámának folyamatos növekedése (ebben az időben körülbelül 1200 evangélikus élt ott) indokolta, hogy a nemesdömölki gyülekezettől leválva önálló gyülekezetet alkossanak. Tervek voltak az iskola felújítására, bővítésére és egy harmadik tanítói állás létrehozására is. Előbbi 1926-ban, utóbbi 1929-ben, a gyülekezet önállósulása pedig 1931-ben valósult meg. A fiatal tanítónak bőven jutott feladat.

A tanköteles gyermekek oktatása, vallásos szellemű nevelése mellett a tanítóra hárultak az egyesületek irányításai is. Alsóságon az addig meglévő nőegylet és ifjúsági egyesület mellett 1930-ban leány egyesület is alakult. Volt időszak, amikor mindhárom egyesületet Szakály Dezső irányította. Az egyházi jellegű egyesületeken túl a lövész egyesület parancsnoka is volt. Alsóságon 1926-ban alakultak meg a leventék, ahol előbb ellenőr, titkár, majd főoktató és végül parancsnok lett. A sági leventék kimagasló eredményeket értek el a különböző szintű lövészversenyeken. Nekik volt a legkorszerűbb lőterük a járásban. 1941-ben pedig az országos népies tornaviadalon 45 csapat közül a 17. helyen végeztek Csepelen Szakály Dezső irányításával.

Munkaigényes feladat volt a falusi színjátszás is, az évi 2-3 előadás betanítása. Nevéhez sok színdarab rendezése fűződik. Az egykori szereplők visszaemlékezései szerint kedvelt rendező volt, ha valakit meghívott egy-egy szerep eljátszására, az megtiszteltetésnek érezte. A műsorokon a korabeli népszínművek szerepeltek, de maga is írt színdarabokat, a Harmadás Jóska című darabját többször előadták.

Szakály Dezsőt ott találjuk az ezüst és aranykalászos gazdatanfolyamok szervezői és oktatói között is.

1931-ben az elhunyt másodtanító helyére az alsósági gyülekezet a budapesti születésű, elárvult Haitl Ilonát választotta meg, aki 1931-ben Szarvason szerzett oklevelet. A „szelíd lelkű, kötelességtudó" tanító lett később Szakály Dezső felesége.

Szakály Dezsőt tanítóként és ifjúsági vezetőként jól ismerték Kemenesalján, azonban szélesebb körben ismert költészeti munkáival, főként hazafias tárgyú verseivel lett. 1933-ban jelent meg a Magyar Akarat! című kötete a Királyi Egyetemi nyomda előállításában, amely 48, főként a kor szellemének megfelelő, szavalókórusra feldolgozott hazafias tárgyú költeményt tartalmazott. A szerző közéletiségére vall, hogy az iskolák és a különféle egyesületek a nyilvános előadás jogát a szerzői kiadásban megjelent könyv megvételével megszerezhették. A korabeli pedagógiai tárgyú lapokban kivétel nélküli méltatások jelentek meg a kötetről.

Szakály Dezső az ifjúság oktatása során nagy hangsúlyt helyezett a hazafias nevelésre. E célból felhívta a figyelmet a szavalókórusok szerepére. Saját tapasztalataira alapozva pedig módszertani kiadványt jelentetett meg a szavalókórus működéséről, szervezéséről. Saját kórusával rendszeresen felléptek különböző ünnepeken. A kórusnak sikere volt, folyamatosan növekedett a létszám is. 1933 őszén, amikor a katolikus egyház és Celldömölk nagyközség megünnepelte a az apátság alapításának 800 éves évfordulóját, 180-an öltöztek díszmagyarba, s már felvonulásukkal is hatalmas sikert arattak. Legnagyobb sikerüket, immár 200 taggal – alsóságiak, celliek, fiúk és lányok, fiatalok és idősebbek – 1934. szeptember 23-án, a Ság hegyi Trianoni emlékmű avatásán érték el. Elképzelhető, hogy a történelmi háttér, a trianoni trauma hatására az emlékmű ünnepélyes avatásának pillanataiban a résztvevők többezres tömegéből milyen hatást váltottak ki a az emelvényen díszmagyarba öltözött 200 fős kórus tagjainak ajkáról Szakály Dezső beintésére három szólamban felcsendülő verssorok.

Az államosítás után, 1948-ban lett az alsósági iskola igazgatója. 1955-ben azonban ellentmondásos körülmények között leváltották. Tanítóként még maradhatott volna, de a döntés hatására távozott a pedagógusi pályáról. Ekkoriban alakult meg a legeltetési bizottság, annak pénztárosa lett. A bizottság keretében jött létre a járásra kiterjedő Mesterséges Termékenyítő Állomás, ott főelőadó lett. 1967 januárjában ment nyugdíjba.

Nyugdíjazását követően még inkább sághegyi szőlejének szentelte minden idejét. A szőlő szeretetét még gyermekkorából hozta magával, szülei birtokának része volt egy 970 négyszögöles szőlő is. Nagy terve volt a hegy fajtaszerkezetének átalakítása, a főként olaszrizlingből álló szőlők helyett a Ság hegy talajához, az uralkodó széljáráshoz jól alkalmazkodó, korán, szeptemberben érő fajták meghonosítása. E célból kísérleti telepekkel is tartott kapcsolatot. Saját birtokán kivágott 10 sor szőlőt, azt különféle fajtákkal betelepítette. A tőkékről térkép készült, s minden tőkéről külön feljegyzést vezettek. Ebben külön szerep jutott konkrét feladatokra lebontva gyermekeinek, Gábornak, Áronnak és Ildikónak. A terméseredményeket és a bor jellegét is figyelembe véve kiválasztották azokat a fajtákat, amelyeket a Ság hegyi gazdáknak javasolt új telepítéshez és pótláshoz. A szőlőkultúra váltásához a legmegfelelőbbnek az ezerfürtű (a tramini és a hárslevelű keresztezéséből nemesített) szőlőfajtát tartotta. Saját konyhakertjében oltványtelepet is létesített, hogy az érdeklődő szőlősgazdákat segítse, s nem utolsósorban alacsony nyugdíját kiegészítse.

A szőlősgazda Szakály Dezső híres volt vendégszeretetéről, ennek ellenére nem volt könnyű bejutni a pincéjébe annak, aki először járt nála. A belépéshez jogot kellett szerezni. A hagyományt Szabó Péter szolgabírótól örökölte, aki előtte évtizedekig volt gazdája a szőlőnek. A szolgabíró, mikor idegen érkezett a pincéjéhez, megállította az ajtóban, teleöntött egy korsót, ún. ürgét – amely 4 dl jó sági bort tartalmazott – és felajánlotta barátságát. S ha a vendég kiitta a tartalmát, beengedte, ha nem, azt mondta: „Édes öcsém, kívül tágasabb!" Ezt a hagyományt 1937-ben Szakály Dezső a szőlővel együtt átvette. Alóla egyetlen alkalommal tett kivételt, Latabár Kálmán esetében, mikor az egy művészcsoporttal Celldömölkön járt, és a társaság részt vett a szokásos Ság hegyi ürgés vendégavatáson. A koros művész betegségei miatt nem ihatott alkoholt, így az ürgeivásra helyette Koós János vállalkozott, miután a magáét már „kicsókolta". A Szakály-pincében történt élményeikről többen is beszámoltak írásban, mint pl. Kuntár Lajos, dr. Tenk Antal egyetemi tanár vagy Káldi János vasi költő, aki tollat ragadott a látogatás emlékére.

Szakály Dezső több ízben feltűnt a Magyar Rádió és a Győri Rádió különböző szőlészet-borászattal foglalkozó műsoraiban, és gyakran szerepelt a Falurádióban is. Tagja volt a celldömölki honismereti közösségnek is, amelynek 30 éves jubileumán, 2003 októberében rá is emlékeztek.

Irodalom:

Káldos Gyula: Egy néptanító életének fő állomásai. Szakály Dezső (1903-1979). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/3. sz. pp. 55-84. (tovább)

K. Gy.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:43)

SZÉLL JÓZSEF
(Nemesdömölk, 1813. január 6. – Pozsony, 1886. augusztus 12.)

honvéd őrnagy


Iskoláit elvégezve nagyon fiatalon, 1833-ban lépett katonai pályára: a 34. számú császári és királyi gyalogezredben szolgált. Két év múlva a daliás termetű tisztet Bécsbe rendelték a királyi nemesi testőrséghez, ahol öt évet töltött. Bécsből főhadnagyi rangban került vissza a "Porosz Prinz" nevet viselő korábbi gyalogezredéhez, mely Galíciában állomásozott. Egy Lemberg közelében élő földbirtokos lányát vette feleségül.

Széll József ezredét 1848 tavaszán rendelték vissza Pestre, az új magyar kormány székhelyére. Szeptember 18-i előléptetése után immár őrnagyként vett részt a Jellasics elleni harcokban. Októbertől alakulatával a feldunai hadtest kötelékében szolgált. A schwechati csatavesztést követő utóvédharcokban, a december 28-i bábolnai ütközetben – miután zászlóalját a császári lovasság bekerítette – szívós védekezés után kitűzette a fehér zászlót. A veszteségeiken feldühödött császári vértesek azonban nem vették figyelembe a megadás jelét és a zászlóalj nagy részét lekaszabolták. Széll József tizenhét sebből vérezve maradt a harcmezőn. A Széll sebeiből folyó vér a dermesztő hideg ben jéggé fagyott, így megmenekült a haláltól. Két sebesült katonája egy közeli majorba vonszolta, ahol menedéket és ellátást kapott. Az osztrákok hat héttel később, egy majorbéli cseléd árulása következtében fogták el, majd Budára szállították. Ott, látva még mindig súlyos állapotát, éppen csak behegedt sebeit, kórházi ápolásra küldték és értesítették feleségét. Budára érkező felesége férjét már börtönben találta. A haditörvényszék kötél általi halálra ítélte.

A Windischgrätz herceghez benyújtott kegyelmi kérvény hideg elutasításban részesült. A kérvény végül a császár elé került; Széll József a császári hadbíróságtól 1849 márciusában a következő indoklással kapott kegyelmet: "Noha ezen elítélt egyén személyessége és tettei a büntetés enyhítésére nézve semmi indokul nem szolgálhattak, ő magassága mégis azon körülményt tekintve, hogy Széll József 17 sebje következtében hosszabb ideig élet és halál között forgott, s tökéletes gyógyulása után is csonkult és törődött állapotban maradand, az ellene, ki testi sanyarúsága által egy részben már úgyis bűnhődött, kimondott halálos ítéletet az emberiség szempontjából végrehajtani nem akarta, hanem azt 10 évi vasban eltöltendő várfogságra enyhíteni, a többiben a hadi törvényszék által kimondott ítéletet helyben hagyni méltóztatott"

Széll József 1854 májusáig volt a kufsteini várbörtön foglya. Azzal a feltétellel részesült amnesztiában, hogy felesége birtokára költözik, s azt el nem hagyhatja. 1861-ben, három évvel felesége halálát követően költözött vissza szülőföldjére. Egy ideig Kis-Czellben élt, ahol a hős szabadságharcos tisztet a mezőváros első díszpolgárává választotta. 1868-tól Ajkán élt, tagja lett a Veszprém megyei Honvédegyletnek. Élete végső szakaszáról keveset tudni. A Vasárnapi Újság 1886. évi augusztusi számában rövid nekrológ tudatja: "Széll Józsefet Pozsonyban temették el nagy részvét közt."

Celldömölkön a márciusi forradalom 150. évfordulója alkalmából kopjafát avattak a tiszteletére a római katolikus temetőben. Széll József kopjafája Virághalmi Ferenc honvéd százados sírja mellett áll.

Sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Nádasdy Lajos: Hév napok hőse - Kis Czell díszpolgára. In: Vas Népe, 1989. 63.sz. (márc. 15.), pp. 4-5.
Nádasdy Lajos: Széll József - 1848. In: Új Kemenesalja, 1991. 3.sz. p. 1., 7.
Burkon László: Széll József kopjafája. In: Vas Népe, 1998. márc. 18. p. 9.
Nádasdy Lajos: Edvy Illés Pál: Széll József őrnagy, nemesdömölki forradalmár (1-3) : Részletek egy eddig kiadatlan, kéziratos emlékiratból. In: Új Kemenesalja, 1998. 16. sz. p. 5. ; 17. sz. p. 6. ; 18. sz. p. 6.
Gasztonyi Erzsébet: Széll József - császári-királyi gárdistából a szabadság harc őrnagya... In: Ajkai Századok, 2019 október. 13. sz. pp. 106-111. (tovább)
N. L.

SZENES BÉLÁNÉ
(Jánosháza, 1896. június 22. - Izrael, 1992. június ?)

Szenes Hanna, Izrael és Nagy-Britannia nemzeti hőse édesanyja

NV: Salzberger Katalin

Édesanyját, a Sopron megyei Bősárkányban született Apfel Jozefint, Salzberger Pál jánosházi kereskedő vette feleségül. Négy leánygyermekük közül harmadikként jött világra Katalin. A környék legkedveltebb gabonakereskedője hetente utazott a bécsi tőzsdére, háza pedig a község zsidó intelligenciájának központja lett. A művészetek iránt is fogékony apa gyerekeit a klasszikus polgári nevelésben részesítette: a helyi zsidó elemi iskola után magánúton elvégezték a polgári iskolát, és angolul, németül és franciául, valamint zongorázni tanultak. 1905-ben váratlanul elhunyt a családfő. Az özvegy 1913-ban feladta üzletét, és az egymillió koronás vagyonból biztosította a család jövőjét. A sok megpróbáltatás megviselte a szívét, ezért 1914 nyarát Balatonfüreden töltötte. Itt ismerkedett meg Kató egy Szenes Béla nevű újságíróval. A következő évek sűrű levélváltásban teltek közöttük, majd 1919-ben összeházasodtak.

Szenes Anikó (Hanna) asszimilált zsidó családba született. Mindössze 6 éves volt, amikor édesapja elhunyt, így György nevű testvérével együtt édesanyja nevelte fel. Hanna egy református lányok számára létesített magániskolába, a Baar-Madasba járt, mely (magasabb tandíjért cserébe) katolikus és zsidó tanulókat is felvett. Itt kitűnő eredménnyel tett érettségit, de továbbtanulását megakadályozták a zsidótörvények és 1939 szeptemberében kivándorolt Palesztinába. Csatlakozott a Haganához, a zsidó fegyveres védelmi szervezethez. Egyike volt annak a 17 magyar zsidónak, akit a brit mandátum területén az angol hadsereg kiképzett, hogy Jugoszláviába ejtőernyővel ledobva őket megkíséreljék megakadályozni a magyar zsidók deportálását. 1944 márciusában értek földet, de csak májusban lépték át a magyar határt. Szenes Hannát egy csendőrjárőr elfogta, a Margit körúti fogházba került, kínozták, majd a nyilas hatalomátvétel után a fogház udvarán agyonlőtték. Amikor édesanyja megtudta, hogy lányát kivégezték – így fogalmazott: "Tudom, hogy lányom Isten és Ember előtt ártatlan, ami ma bűnnek számít, az a jövőben majd érdem lesz."

Hanna 1944-es mártírhalála után Szenes Béláné élete második felét leánya emléke ápolásának szentelte. Hanna hamvait 1950-ben Izraelbe szállították és nemzeti hősként temették el a jeruzsálemi Herzl-hegyen. Szenes mama vagy ahogy Izraelben nevezték: „Imá Szenes” 1992 nyarán hunyt el. 2007 novemberében állították fel Szenes Hanna síremlékét, amelyre még édesanyja adott megbízást évtizedekkel korábban. A sírkövet - amely egy Szenes-költeményben szereplő nőalakot ábrázol - a védelmi minisztérium támogatásával, katonai tiszteletadással avatták fel a Szenes Hanna-emlékház mellett. A Szdot Jam kibucban kialakított emlékhelyet évente 15 ezer zarándok keresi fel.

Filmográfia:

Szenes Hanna – Anikó. 1999. 70 perc. Rendező: Dénes Gábor.
Boldog a gyufaszál – Szenes Hanna élete. 54 perc. 2008. Rendező: Roberta Grossmann.

Irodalom:

Magyar asszonyok lexikona. Bp. 1931. h. 909.
Szenes Hanna: Napló - Levelek - Versek - Szépirodalmi kísérletek - rövid írások. Bp. 1991. 590 p.
Szenes Hanna : egy igazi Mensch. Bp. 2014. 35 p.
Németh Nóra: Szenes Hanna emlékest. In: ÚK, 2014. 21. sz. (november 21.) p. 5.

N. T.

SZERDAHELYI PÁL
(Szombathely, 1922. július 22. – Szombathely, 1999. december 10. előtt)

ev. lelkész, helytörténész

Egy evangélikus (Gyurátz Ferenc) és egy katolikus püspök (István Vilmos) családjából származik. Gyermekkorában szülei Rohoncon taníttatták, hogy kiválóan tudjon németül. Középiskolai tanulmányait a Faludi Reálgimnáziumban végezte, így amikor 1940-ben beiratkozott a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karára Sopronba, pótolnia kellett az ógörög alapvizsgákat és kollokviumot kellett tennie az újgörög illetve héber nyelvekből. 1944. május 14-én szentelték fel és segédlelkészként Vadosfára került. Amikor 1944 decemberében Szombathelyen lett tábori lelkésznek és hadtestét nyugatra vitték, akkor megtagadta a távozást. A kitelepítés megakadályozásának indokaként ekkor felhozhatta friss házasságát is, amelyre 1945. január 6-án került sor. A frontvonal mozgásának következtében állandóan változott kijelölt szolgálati helye is. Végül Olcsvára került missziós lelkésznek, amelyhez nagy térség tartozott olyan jelentős településekkel, mint Mátészalka, Tarpa, Vásárosnamény. 1949-ben került vissza a Dunántúlra, ahol a német nemzetiségiek lakta Somogydöröcske lett a következő állomáshelye. Nem sejtette, hogy a nagy vándorlás után két évtizedig e táj lesz az otthona. A hazai, háborús kollaboránsnak minősített németség rendkívül hátrányos helyzetben volt és a filiákkal együtt 2400 fős közösségből 600 főt tudtak megőrizni az egyház kebelében.

Fél évszázad alatt mintegy 200 publikációja jelent meg hazai és külföldi lapokban. Önálló novellái mellett olyan mesterek műveit fordította, mint Bertolt Brecht, Friedrich Dürrenmatt és Stefan Zweig. 1960 és 1970 között rendszeres szereplője és munkatársa volt a Magyar Rádió német nyelvű nemzetiségi adásainak. A somogyi régi német népdalok felkutatása és betanítása révén elévülhetetlen érdemeket szerzett e népdalkincs átörökítésében. Ez már át is vezetett a helytörténeti tevékenységhez. Komoly kutatómunka révén megírta Somogydöröcske monográfiáját és község legújabb kori, 1945 és 1970 közötti történetét is. Somogydöröcske földrajzi neveiről írott munkájával első díjat nyert a megyei honismereti pályázaton. (A második díjat a feleségével közösen írt döröcskei személynév monográfia kapta...)

1970-ben került haza a vasi tájra, elfogadva a csöngei gyülekezet hívását. Itt bontakozott ki igazán honismereti aktivitása. Egy évtized alatt felfedezte Petőfi Sándor csöngei emléknyomait, beszámolt Weöres Sándor gyermekéveiről és neki köszönhető Tessedik Sámuel csöngei akácfájának identifikálása is. A csöngei lelkészlakból Berlin, Eisenach, München és Stuttgart jegyezték az írásait. 1980-ban Körmendre, felesége szülőhelyére került. A nemzetiségek kutatójának vallotta magát: Somogyban a németség, Csöngén a magyarság, Körmenden pedig a szlovénok történetének, kapcsolatainak és hagyományainak feltárójává vált. 1987-ben vonult nyugdíjba és költözött Szombathelyre.

Kitüntetései:
Honismereti Munkáért Emléklap (1993)
Pável Ágoston Emlékplakett [posztumusz] (2007)

Műveiből:
Csöngei mozaikok Weöres Sándor gyermek- és ifjúkori éveiből. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 145-158.
„... ámul széles ország, büszke lehet Csönge”. In: Életünk, 1978. 3. sz. pp. 201-212.
Csöngei pap a vasi népfelkelők seregében. In: Vas Népe, 1990. 60. sz. (március 11.) p. 5.
Kisfaludy Károly Kemenesalján. In: Vas Népe, 1990. 205. sz. (szeptember 1.) p. 10.
Küzdelem egy irodalmi emlékházért. In: Életünk, 1994. 12. sz. pp. 1093-1098.
Irodalmi emlékek a Vas megyei Csöngén. In: Honismeret, 1997. 5. sz. pp. 9-15.
A magyar irodalom zarándokhelye Vas megyében. Irodalmi emlékek Csöngén. In: Életünk, 1998. 11-12. sz. pp. 1053-1061.
Evangélikusok Vas megyében. In: Vasi Szemle, 1999. 2. sz. pp. 183-198.

Irodalom:
Bariska István: Szolgálat megalkuvás nélkül. Szerdahelyi Pál portréjához. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 24-28.
Elhunyt Szerdahelyi Pál. In: Vas Népe, 1999. 288. sz. (december 10.) p. 13.

N. T.

SZILÁGYI MÁRIA
(Krasznokvajda, 1916. március 1. - Bp., 1979. április 19.)


keramikus

Édesapja Szilágyi Géza gyógyszerész, édesanyja Toperczer Ilona. Trianon után szülei átköltöztek Jászszentandrásra és Szilágyi Mária itt kezdett iskolába járni. Az 1926/27-es tanévet a belgiumi Ostende városában egy rendi iskolában töltötte. 1929-ben a család a fővárosba költözött és a két leánytestvér: Erzsébet és Mária az Állami Erzsébet Leánygimnázium tanulója lett. Az ötödik gimnáziumi osztály elvégzése után egy sikeres felvételi tehetségvizsgát követően tanulmányait a Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában végezte, ahol mesterei Domanovszky Endre és Orbán Antal voltak.

1938-ban szerzett oklevelet és édesapjától egy teljesen felszerelt műtermet kapott ajándékba. A következő évben egy pályázaton elnyert ösztöndíjjal Rómában Vittorio del Colbertaldo tanítványa volt. 1939. február 19-én férjhez ment Mokcsay Sándor gépészmérnökhöz, aki azonban nem engedte számára az alkotómunkát. 1940 januárjában született meg Zsuzsa lányuk. Négy év után elvált és kislányával a háborús körülmények között anyai barátnője Feszty Masa segítségével a „Vissza az életbe” mozgalom keretében talált megélhetést. 1945 után egy évnyi vidéki nélkülözés után a Magyar Rádió alkalmazta konyhalányként, majd később büfévezető lett. Egy ideig a Rádiónyomda rajzolójaként dolgozott, 1949 szeptemberében átszervezések miatt felmondták az állását. 1949 decemberében újra férjhez ment Koncz Imre ortopéd orvoshoz, akitől 1952 decemberében Imre nevű fia született. Rövid ideig a Honvédség szentendrei parancsnokságán a makett-műhelyt vezette illetve a pesti Dobozgyárban dolgozott. Második házassága sem volt sikeres, 1956 nyarán férje végleg elhagyta őt és kisfiát. 1952 januárjában megalakult a Kerámiaipari Szövetkezet, ahol egy évtizeden át modellező művészként vázákat, étkészleteket, edényeket és tálakat, valamint népballadai és irodalmi ihletésű figurális kompozíciókat, faliképeket és maszkokat készített.

1958 szeptemberében ismerte meg Kemenes Béla építészmérnököt. A szimpátia kölcsönös volt, de két rossz házasság után Mária bizalmatlan volt a szintén elvált emberrel. Kemenes édesanyja iparművész volt, aki felismerte Szilágyi Mária tehetségét. 1961 karácsonyára sikerült közös erővel kialakítani egy keramikus-műtermet. 1962. április 1-től a Magyar Népköztársaság önálló művésze lett. Alkotásai pillanatok alatt elfogytak a kereskedelemben, szinte alig győzte a sok munkát. Családi és szakmai élete is sínre került.

Első önálló kiállítása a szakmai zsűrizést követően 1968. január 12-én nyílt meg a Fényes Adolf Teremben. A tárlat Devecseri Gábornak annyira megtetszett, hogy szűkebb pátriájában, Szombathelyen ösztönzésére még abban az évben, augusztus 11-én a Savaria Múzeum adott helyet Szilágyi Mária újabb kiállításának. 1969 szeptemberében egy ferencvárosi pincetárlatának megnyitóján írta alábbi, Vallomás című versét:

„Gondolataim agyagba véstem,
A szivárványtól színeket loptam,
Tüzet szítottam a kemencébe...
Azt hiszem, hogy nem hazudtam.”

Kerámiáit, térkompozícióit dekoratív szemlélet, népművészeti ihletettség jellemzi. Erős gyökerekkel kapaszkodott a régmúlt mítoszaiba: alaposságát jelzi, hogy néprajzi tárgyi tanulmányokat is írt. 1973-ban több rosszullét után infarktust kap és nem tudott részt venni a novemberi, Derkovits Teremben tartott kiállításának megnyitóján. Utolsó éveit a betegséggel való küzdelem hatotta át.

A művész pályázati úton kiválasztott 6 négyzetméteres dekoratív kerámiafala díszíti az 1972-ben átadott Kemenesaljai Művelődési Központot, mely szimbolikus emberábrázolásával szépen illusztrálja a mottóul felhasznált Berzsenyi idézetet:

„Nem sokaság, hanem lélek,
S szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Dózsa Györgyöt ábrázoló mellszobra és „Páva” című fali kompozíciója ugyancsak Celldömölk számára készült. 1975-ös celldömölki kiállítása az ún. fehér-korszakának reprezentatív összefoglalása volt: vázákat, gyertyatartókat és a népművészetből gazdagon merítő, de újszerűen átfogalmazott jelképes figuráit és parasztikonjait mutatta be. Celldömölk várossá avatása napján, 1979. január 6-án közel 100 munkáját bemutató életműtárlata nyílt. Az „agyag lírikusának” nevezett művész Celldömölk várossá válásának hírére úgy döntött, hogy a műveit kísérő szeretet és figyelem, továbbá az alkotói kibontakozást segítő gondoskodás iránti hálaként alkotásainak zömét a városnak adományozta. A gyűjteményből több keresztmetszetben időszaki kiállítást rendeztek illetve 2007-től állandó tárlat várja a művészete iránt érdeklődőket. Kerámiáit nézők milliói a „Szomszédok” című, 1987-től 1999-ig tartó 331 részes televíziós sorozatból ismerhették meg, a Csűrös Karola által megszemélyesített keramikus alkotásaiként.

 a celldömölki állandó kiállításból

Irodalom:

Bauer Jenő: Szilágyi Mária keramikusművésznél. In: Művészet, 1971. 6. sz.
Pósfai János: Kőcsipkék, kerámiák fehérben. In: VN, 1979. január 13. p. 6.
Kemenes Béla: Szilágyi Mária ajándéka Celldömölknek. Kézirat. Bp. 1979. 115 lev. (tovább)
Kemenes Béla: Szilágyi Mária keramikusművész kiállításai. Kézirat. Bp. 1979. 108 lev. (tovább)

N. T.

Szomraky Zoltán
(Szombathely, 1889 - Celldömölk, 1938. január 18.)

sebész

Névváltozat: Szumrák Zoltán

1913-ban a szombathelyi Fehér Kereszt Egyesület gyermekkórházában dolgozott. Az I. világháború alatt sorhajóorvos volt. Sebészi szakképesítését a debreceni egyetemen szerezte. A világégést követően Vasmegye és Szombathely Város Közkórházában 4 esztendeig alorvosként praktizált. 1923-ban került Celldömölkre, ahol haláláig igazgató-főorvosként dolgozott.

Valóságos virtuóza volt az ún. kis sebészetnek és a baleseti sebészetnek, de műtéti repertoárja elsősorban a féregnyúlvány eltávolításra és a sérvműtétekre korlátozódott.

Egészségügyi menedzserként is jól működött, hiszen a harmincas évek gazdasági válsága ellenére anyagilag és szakmailag is stabilizálta az intézményt, majd fejlődési pályára állította. Az intézet 1930-ban 12000 pengő értékű röntgen készüléket kapott és a harmincas évek közepén évi átlagban 400-500 műtétet is végeztek. A kórház kertjében 1935 folyamán új pavilont húztak fel, amelyben hullakamra, fertőtlenítő helyiség, elmebeteg-megfigyelő és kötszerraktár is kialakításra került. Az ennek révén felszabadult részbe → Maráczi Jenő alorvos belosztálya került elhelyezésre, ahol már rövidhullám, kvarc és EKG is szolgálta a gyógyítást. A laboratóriumban évente 1200 röntgen, 1500 laboratóriumi vizsgálat, 500 quarz és 270 rövidhullám kezelés történt. A sebészet átalakítása során új mozaikpadlót fektettek le, a villanyvezetékeket a falba süllyesztették és a régi röntgen helyén szülőszobát alakítottak ki. Agilis kórházépítő tevékenységének és sikeres sebészi munkásságának is köszönhető, hogy 1935-ben választott tagja lett a celldömölkii képviselő-testületnek.

Végakaratának megfelelően Maráczi Jenő a szívét kioperálta és a kórház számára szent ereklyeként megőrizte. Az ezt őrző urna feliratát is ő fogalmazta meg búcsúbeszédében: ez a szív „mindig ezért a házért dobogott” - „Pro hac domo palpi tabat”. Celldömölkön egy kórház közelében fekvő utca elnevezése is őrzi emlékét.

Irodalom:

Széll Kálmán: Celldömölk és környéke egészségügyének története. Kézirat. Szombathely. 1987. 226 lev.
Az egészségügy története. Celldömölk, 1996. 170 p.

N. T.

TAKÁCH-TOLVAY JÓZSEF
(Kiscell, 1876. október 26. – Budapest, 1945. január 2.)

katonatiszt, altábornagy, politikus, diplomata


Pozsony mellől származó nemesi családban született. Édesapja Takách Jenő, aki Kiscell első MÁV-osztálymérnöke volt. Takách József a gimnázium alsó négy osztályát még a komáromi bencéseknél végezte el, majd a Ludovika Akadémián tanult. 1894-ben hadapród-tiszthelyettes a pápai 7. honvéd huszárezrednél, majd bécsi hadiiskolai évek következtek. Pályafutására döntő hatással volt, hogy 1904-től József Ferenc királyi herceg nevelője lett öt esztendőn keresztül. Ferenc József király 1905 februárjában grófi rangra emelte és engedélyezte, hogy a gróf Takách névvel együtt a kihalt Tolvay grófi család nevét együttesen használhassa. 1909-ben vezérkari századosi kinevezést kapott.

A németül, angolul és franciául tökéletesen beszélő, művelt katonatiszt az első világháború kitörése idején már őrnagy és az 1912-ben újonnan felállított 1. lovas hadosztály vezérkari főnöke volt. Előbb a szerb, majd az orosz fronton harcolt hadosztályával. Tífuszos megbetegedése következtében 1915 júliusától három hónapig Komáromban vezérkari főnökként vesztegelt, de amint lehetett, rögtön visszatért a harctérre. A világégés hadszínterein (például a híres lucki áttörés harcaiban) szerzett érdemeiért gyorsan emelkedett a ranglétrán és 1917 májusában ezredessé nevezték ki. Decembertől a honvédelmi miniszter képviselőjeként a bécsi hadügyminisztériumba rendelték. Az összeomlás után fontos szerepe volt a magyar csapatok hazaszállításánál, később mint a Nemzetközi Felszámoló Bizottság tagjának a volt közös hadügyi javak tárgyalásánál.

A Tanácsköztársaság idején, 1919. május 3-ra virradó éjjel 40 tisztjével ő hajtotta végre a bankgassei puccsot: elfogta és internálta a Tanácsköztársaság követeit, a követségen talált javakat, titkos okmányokat pedig lefoglalta és a bécsi rendőrséghez illetve a szegedi ellenkormányhoz juttatta. Kun Béla követelésére letartóztatták, de hatvannapi vizsgálati fogság után a Bethlen István gróf által letétbe helyezett kaució ellenében szabadlábra helyezték. 1919 augusztusától a magyar kormány bécsi katonai meghatalmazottja lett, majd 1920 júniusától katonai szakelőadó volt Varsóban. 1921 januárjában foglalta el a bukaresti követség tanácsosi-katonai szakelőadói állását, ahol egészen 1925 augusztusáig teljesített diplomáciai szolgálatot. Mindössze 47 éves korában, 1924. szeptember 1-től altábornagyi kinevezést vehetett át: ennél "fiatalabb" korukban csak hárman érték el ezt a rendfokozatot 1919 és 1944 között.

Katonadiplomata pályafutásának befejezése és 1929-es nyugdíjba vonulása után megszervezte az Országos Frontharcos Szövetséget, amelynek néhány év múlva vezetője lett. Közéleti érdeklődését és aktivitását jelzi, hogy 1931-ben a Frontharcosok Egyesült Nemzeti Pártjának listáján székesfővárosi törvényhatósági bizottsági taggá választották, majd 1935-ben Szentgotthárd környékén a Nemzeti Egység Pártjának programjával lett országgyűlési képviselő. 1934-ben szülővárosa, Celldömölk díszpolgárává választotta és ezen év október 23-án díszvendégként – mint az Országos Frontharcos Szövetség elnöke – beszédet mondott a Ság hegyi trianoni kereszt avatási ünnepségén. Tekintélyét bizonyítja, hogy 1935 és 1939 között rangos pozíciót töltött be: a Tisztelt Ház külügyi bizottságának elnökeként tevékenykedett. 1939-ben a Magyar Élet Pártja támogatásával szerzett képviselői mandátumot a jászberényi választókerületben.

A Horthy-Magyarország felső katonai és diplomáciai köreinek ismert és népszerű alakja szinte egyidőben szállt sírba a számára életteret és felemelkedési lehetőséget biztosító korral…

Irodalom:

Keresztény magyar közéleti almanach. II. köt. Bp. 1940. pp. 1055-1056.
Ki kicsoda? Kortársak lexikona. Bp. 1937. pp. 827-828.
A magyar legújabb kor lexikona. Bp. 1930. p. 1022.
Szakály Sándor: Az ellenforradalmi Magyarország (1919-1944) hadseregének felső vezetése. Adattár 2. L-Z. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1984. 3. sz., p. 591.

N. T.

TAMÁS ENDRE 
(Sárvár, 1922. január 14. - Celldömölk, 2006. december 27.)

igazságügyi orvosszakértő, sebész

Édesapja álmát valósította meg az orvosi hivatás választásával, aki az I. világháborúban megsebesülve a hazatérés után örült, hogy egyáltalán állást kapott. Fia a répcelaki gyermekkor után a szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumban maturált. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán folytatta tanulmányait. 1944 végén hallgató társaival együtt megkapta katonai behívóját. Másnap Budapestről a németországi Halléba indultak, ahová a háborús körülmények miatt az orvosi egyetemeket áttelepítették. Itthoni professzorok tanították őket, de a végzettséget igazoló oklevelet a hallei egyetem adta 1945 tavaszán. Emlékezetes pillanatok voltak Tamás Endre számára: két bombázást túlélve, egy óvóhelyen, gyertyafénynél vehette át a diplomát...

1945 decemberében jött vissza Szombathelyre a megyei kórház sebészetére, ahol Pető Ernő igazgató mellett segédorvosként dolgozott. Főnöke szaktudása és betegek iránta empátiája egy életre meghatározta szakmai ars poeticáját. Különleges helyzetet tükröz, hogy közben a hatodéves szigorlatokat letéve 1947. március 22-én immár Budapesten is megkapta orvosi diplomáját. Ebben az esztendőben kötött házasságot Illye Gizellával († 1981), aki két leányának: a gyermekgyógyász Juditnak és a dietetikus Katalinnak lett az édesanyja. 1951-ben hívták be hivatásos honvéd orvosnak és átkerült a mostani kámoni kórházba. 1953-ban kinevezték az új győri honvéd kórház osztályvezető főorvosává, ahonnan 1956-ban szerelt le véglegesen. Előtte azonban a hippokratészi eskünek megfelelően mindent megtett a forradalmi események sebesült áldozatainak gyógyításáért...

A vasi megyeszékhelyre visszatérve Szabolcs Zoltán sebész főorvos adjunktusa lett, aki kevesek által ismert, nagy jelentőségű kísérleteket folytatott a gyomorrákkal kapcsolatban. Ő avatta be a fiatal adjunktust a szinte „vértelen” operáció technikájába.

1961-ben nevezték ki a celldömölki kórház sebészeti osztály főorvosának. Több mint negyedszázadon keresztül, 1987-ben történt nyugdíjazásáig töltötte be ezt a pozíciót. Több mint három évtizeden keresztül igazságügyi orvosszakértőként is tevékenykedett. Karizmatikus egyéniség volt: sok ezer műtéttel a kezében mindig igyekezett megvalósítani a test és a lélek összhangban történő gyógyításának művészetét. Ismereteit igyekezett átadni az operáló team illetve a kórházi személyzet tagjainak, mert a csapatmunka fontosságát vallotta. Magáénak érezte a kórház első sebészének, Szomraky Zoltánnak szívét tartalmazó, műtő előtti csarnokban álló urna feliratát: „Pro hac domo palpitabat...” azaz „Ezért a házért dobogott...”

1982-ben újra nősült: második felesége, Berdál Mária sebész főorvos hivatásában is társa lett. Nyugdíjazása után még hosszú évekig vett részt a szakrendelés munkájában és nővérképzésben. 1998-ban vette át aranydiplomáját, 2004-ben pedig Celldömölk Városért Érdemérem kitüntetésben részesült. Utolsó éveiben fontosnak tartotta azoknak az emlékeinek a publikálását, amelyek kevéssé ismert fontos eseményekről számoltak be a szemtanú hitelességével.

Művei:

A hallei orvosi diploma története - 1945. In: VSz, 2002. 5. sz. pp. 600-617.
Az annunciáta szerzetes nővérek elhurcolása a szombathelyi közkórházból (1949. október 20.). A koronatanú szemével. In: 2004. 5. sz. pp. 527-534.

Irodalom:

Budai Rózsa: A sebészet végvárában. In: VN, 1998. 302. sz. (december 28.) p. 3.
Tömböly Ágnes: Kétdiplomás sebész főorvos. In: ÚK, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 3.
Uő.: Példaértékű életút. In: ÚK, 2002. 19. sz. (május 16.) p. 2.
Rozmán László: Búcsú Dr. Tamás Endre sebész főorvostól. [Dr. Mazur Sándor gyászbeszédének közlésével]. In: ÚK, 2007. 1. sz. (január 12.) p. 6.

N. T.

TARRÓSY IMRE
(Celldömölk, 1934. november 25. – Szombathely, 2013. március 24.)

játékvezető, labdarúgó, sportvezető

Már iskolás korában a labdarúgás világában érezte otthon magát. Középiskolai tanulmányainak befejezése után rövid ideig a Celldömölki MÁV Vontatási Főnökségen dolgozott, de már ekkor a helyi vasutas labdarúgóklub játékosa volt. Tehetséges játékos volt, kiváló kapus lett belőle. Az 1950-es - 60-as években mindvégig a hazai csapatot erősítette. A CVSE e korszakban rövidebb-hosszabb ideig játszott az NB III-ban illetve a megyei első osztályban. „Mimis” társaival együtt sok örömet szerzett a hűséges szurkolótábornak. Sportolói pályafutását követően sem szakadt el a sporttól - folytatta a munkáját sportfelügyelőként. Hosszú ideig volt labdarúgó játékvezető. Munka mellett végezte el a Testnevelési Főiskola sportszervezői szakát. A közigazgatási átszervezésekhez kapcsolódóan volt járási, majd városi sportfelügyelő, utolsó munkában töltött időszakában pedig egyszerre volt sportreferens és a CVSE ügyvezető elnöke. Nyugdíjazását követően is kitartott a sport mellett és szorgos gyűjtőmunkájának eredményeként született meg könyve, amely városunk sportéletének egy egész évszázadát fogja át. E munka helytörténeti értéke páratlan adatgazdagsága révén egyedülálló.

Nevéhez fűződik az 1979-ben városi rangot kapott négy dunántúli város (Barcs, Celldömölk, Körmend és Lenti) évenkénti, nyári felkészülési labdarúgótornájának elindítása. Az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának a lap indulásától kezdve másfél évtizeden át tagja, a sportesemények hűséges krónikása volt.

Nem feledkezhetünk el élete meccséről, amelyet a Pápai Textiles csapatával vívtak, idegenben. A végeredmény 1:1 lett. Az újság azonban egyedi módon tudósított a mérkőzés végeredményéről: Pápai Textiles – Tarrósy 1:1. Kapusként felvonultatott erényei egész életét szimbolizálják: megbízhatóság és kiváló szervező- és irányítókészség jellemezte, amely igazi bravúrokkal párosult - elég az említett meccsre, valamint a celli sportélet enciklopédiájaként forgatható összefoglalójára gondolnunk.

Művei:

Celldömölk szervezett sportélete 1945-1956. Kézirat. Celld., 1975. 46 lev.
Celldömölk szervezett sportéletének kialakulási előzményei – a versenysport nélküli egyesületi tevékenység 1889-1919. Kézirat. Celld., 1975. 66 lev.
Boldog leventekor. Leventeintézmény sportja. Kézirat. Celld., 1994. 100 lev.
Celldömölk járási és városkörnyéki falusi spartakiád történései és legjobbjai 1952-1995. Kézirat. Celld., 1996. 103 lev.
CVSE centenáriuma. Egyletek, klubok, egyesületek. Celld., 2000. 536 p.
A mi leventéink. Celldömölk és Alsóság 1921-1945. Kézirat. Celld., 2010. [2], 96 lev.

Irodalom:

Molnár Gábor: Tarrósy Imre (1934-2013). In: ÚK, 2013. 5. sz. (április 5.) p. 5.

N. T.

TASNÁDI GÉZA

(Alsóság, 1912. július 30. - Budapest, 2003. augusztus 13.)

éremgyűjtő, numizmatikus, szűcsmester

Elemi iskoláit a Sághegy tövében fekvő településen végezte, majd a népi iparosmesterségek egyik hazai központjában, Mezőtúron sajátította el a szűcs szakma fortélyait. Budapesten képezte tovább magát e területen és 1939-től az engedélyeket kiváltva kisiparosként tevékenykedett.

Véletlenül, egy hévízi üdülése alkalmával összeismerkedett egy gyűjtővel, aki felkeltette érdeklődését a régi pénzekkel történő foglalkozás iránt. Eleinte újkori magyar pénzeket gyűjtött, majd figyelme egyre inkább a papírpénzek irányába fordult. Elsődleges gyűjtési területét az 1848-as szabadságharc papírpénzei képezték, amelyek sorában kuriózumként az úgynevezett Almásy-bankók teljes sorozatával is rendelkezett. Tagja volt a Magyar Numizmatikai Társaságnak illetve a Magyar Éremgyűjtők Egyesületének is.

Magas színvonalú szakmai tevékenységének elismeréseként Rádóczy Gyulával társszerzőségben jelentette meg a magyar papírpénzek 1848 és 1992 közötti időszakának monográfiáját. Hallatlanul értékes kiadvány a tollából 1997-ben megjelent magyar papírpénzek érték és ritkaságjelzéseit 1848-től összefoglaló publikációja.

92. évében hunyt el és a főváros cinkotai temetőjében helyezték örök nyugalomra.

Művei:

Magyar papírpénzek 1848-1992. (Társszerző: Rádóczy Gyula). Bp. 1992. 384 p.

Magyar papírpénzek érték és ritkaságjelzése 1848-1997. Bp. 1997. 32 p.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:09)

TIMA FERENC
(Borgáta, 1919. december 14. - Budapest, 1976. december 7.)

fõiskolai világbajnok, nyolcszoros magyar bajnok atléta, rövidtávfutó


Szülei kisbirtokosok voltak a kemenesaljai Borgátán. Fiuk 1934-ben kezdett el sportolni és hamar kitûnt tehetségével, amelynek köszönhetõen már a II. világháború kitörése elõtt a leggyorsabb magyar sprinterek között tartották számon. Elsõ, 100 m-es bajnoki címét a KEAC színeiben nyerte, majd a szegedi atlétikai klubba igazolt át. A világégés után, 1946-ban 100 és 200 méteren egyaránt bajnoki elsõséget szerzett. Az igazi kiugrás lehetõségét 1947 szeptembere hozta meg számára, amikor a patinás fõvárosi egyesület, a Vasas igazolta le. Ezzel egyrészt lehetõsége nyílt, hogy részt vegyen a válogatott edzésein, másrészt kialakult a Tima Ferenc - Bartha László - Csányi György - Goldoványi Béla 4 x 100-as kvartett, amely a következõ években kibérelte a váltószám bajnoki dobogójának tetejét és nemzetközileg is egyre inkább jegyzett eredményekkel rukkolt ki.

1947/48-ban hét nemzetközi versenyen is gyõztek, amelyek közül a legértékesebb sikert a párizsi fõiskolai világbajnokságon 42,1 másodperccel elért diadalukkal aratták. Az 1947 októberében Milánóban lebonyolított olasz-magyar viadalon elért 41,1 másodperces sikerükkel országos csúcsot állítottak fel. Ezek alapján nem tûnt nehéznek a Magyar Olimpiai Bizottság londoni olimpiai részvételi szintet számukra 41,6 másodpercben meghatározó döntése. A váltó azonban 1948 tavaszán nem versenyzett csúcsformában és két héttel a megnyitó elõtt még mindig nem teljesítette a szintet. Az utolsó pillanatban, július 16-án azonban egy budapesti versenyen 41,5 másodperccel beverekedték magukat a londoni csapatba.

Az olimpián Tima egyéniben nem indult, társai közül Csányi és Bartha az elõfutamban, Goldoványi a középfutamban esett ki. 4x100 méteren 15 ország indította csapatát: a magyarok elõfutamukban a házigazda britek mögött második helyen jutottak tovább 41,4 másodperces idõvel, amely megegyezett a gyõztesével. A döntõben a kvartett a legrosszabb állapotú egyes pályán rajtolt, ráadásul a Timától a váltóbotot átvevõ Bartha lerándult és csak nagy nehézségek árán tudta folytatni a versenyt így csapatunk 41,6 másodperces eredménnyel a negyedik helyen futott a célba. Nagy meglepetésre azonban a gyõztes amerikaiakat diszkvalifikálták túlváltás miatt, ezért Timáék a harmadik helyre kerültek. Lezajlott az eredményhirdetés és a magyarok is megkapták a bronzérmet teljesítményükért. Az Egyesült Államok azonban óvott, amelynek helyt adtak és újfent megváltoztatták a sorrendet, az eredeti befutást fogadva el véglegesnek. Mindezt a váltó tagjai úgy tudták meg, hogy Tima Ferenc egy angol úr újságjába pillantva látta meg a kellemetlen fejleményrõl tudósító cikket. 48 órával a verseny után a magyarok visszaszolgáltatták az érmeket. Az újkori olimpiák hosszú ideje íródó históriájában a magyar 4x100 m-es atlétaváltó az egyetlen negyedik helyezett, akik dobogón álltak és tiszteletükre felhúzták az árbocra a nemzeti lobogót.

Tima a csapatbajnokságokon a Vasassal még öt bajnoki címet szerzett: 4x100 méteren hármat (1947-1949) és 4x200 méteren kettõt (1947-1948). 1949-ben kiszorult a válogatott keretbõl és 1952-ben visszavonult a versenyzéstõl. A sporttal megszakadt a kapcsolata és 57 éves korában hunyt el.

Irodalom:

Hencsei Pál: Tima Ferenc. In: Vasi olimpikonok. Szombathely, 2001. pp. 35-36.

N. T.
 

TIMA LÁSZLÓ (Csorna, 1928. november 25. – Celldömölk, 2008. december 9.)

pedagógus, a Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatója (1957-1973),
Celldömölk alpolgármestere (1994-2002)

Vasutas családban született. Az elemi iskola 1. osztályát Csornán, a 2-4. osztályt Celldömölkön végezte. A nyolcosztályos gimnázium első évfolyamát Szegeden a piarista gimnáziumban járta ki, ahol vasutas kollégiumban lakott. A 2-8. osztályt Pápán, a bencés gimnáziumban végezte. Egyetemi tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen kezdte meg 1947-ben, és az egyetem névváltoztatása után immár az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerzett magyar-történelem szakos tanári oklevelet 1951-ben.

1951 őszén helyezték Celldömölkre a Gábor Áron Gimnáziumba. Rövid tanítás után megbízták a népi kollégium után újjászerveződő diákotthon igazgatói teendőinek ellátásával. A 70 tanulóval induló diákotthonban új nevelési tervet kellett kialakítania. Ennek során felhasználta a vasúti kollégiumban diákként szerzett tapasztalatait. Célja az udvarias, szigorú, emberbarát, egymást segítő magatartás kialakítása volt. Fontosnak tartotta a sportolási lehetőségek (iskolaudvar, sportpálya) biztosítását is a diákotthon lakóinak, és a gimnáziummal való együttműködésre törekedett. Három évig volt az intézmény igazgatója, majd visszakerült a gimnáziumba, tanári beosztásban. Mindkét szaktárgyát tanította. A tanítás mellett nyaranta több kollégájával együtt elkísérte a diákokat különböző építőtáborokba. Dolgoztak különféle állami gazdaságokban, a Hanságban, és tanártársaival a diákokkal együtt kivették a részüket a munkából.

1957 augusztusában nevezték ki a Gábor Áron Gimnázium igazgatójává, melynek új épülete a következő év szeptemberében készült el. Ezzel sokat javultak az oktatás körülményei: a 12 osztályterem mellett tornatermet ill. biológiai, fizikai és kémiai előadótermeket alakítottak ki, így évfolyamonként több osztály is elindulhatott. Az új lehetőségekkel élve fellendült a sport- és kulturális élet, a gimnázium növendékei jól szerepeltek a különféle tanulmányi versenyeken.

Vezetőként nem sokkal az átköltözés után vetette fel, hogy a gimnáziumot Kemenesalja szülöttéről, Berzsenyi Dánielről kellene elnevezni, és a gimnázium sok utánjárással nevet változtathatott.

Tima Lászlónak mindene volt a gimnázium. Szinte mindig megtalálható volt az iskolában, ahol szolgálati lakást kapott. Ha szükséges volt, fizikai munkát is végzett. Amennyiben az iskola érdeke úgy kívánta, akkor volt celldömölkiek, a gimnázium egykori diákjainak (Szekér Gyula, Gosztonyi János és mások) segítségét kérte. Pedagógustársai szerint bár szigorú, de roppant igazságos vezetőként terelgette a tantestület és a diákok életét. A munka szeretete, a következetesség, az elvei melletti kiállás jellemezte. Tanári tevékenységében a maximalizmus, emberi kapcsolataiban a közösségi szellem, a kapcsolattartás, az elszemélytelenedő világgal való ellenállásra törekvés kísérte végig életútját.

1973 augusztusáig volt az intézmény igazgatója, majd 1989-ig, nyugdíjazásáig „egyszerű” tanár. 1989-ben bekapcsolódott az akkor alakult önkormányzat munkájába, az MSZP celldömölki szervezetének elnöke lett. Az 1990-es választások után egyedüli szocialista képviselőként vett részt a képviselő-testület munkájában. Négy évig vezette a közművelődési és sportbizottságot, majd nyolc éven át Celldömölk alpolgármestere volt. Ez idő alatt szerepet játszott az egyházi iskolák visszaadása és az alsósági sportcsarnok felépítése ügyében is. 2002-től vonult vissza a közélettől.

Két fő kedvtelése a vadászat és a szőlészet volt. A vadásztársaságnál a gazdasági vezetői pozíciót töltötte be. A Ság hegyre közlekedő helyi járat egyik elmaradhatatlan utasa volt, élete szinte utolsó pillanatáig hűségesen feljárt szeretett hegyére. Aktív tagja volt a Kemenesaljai Baráti Körnek is. Munkája elismeréseként két ízben, 1997-ben és 2003-ban tüntették ki Celldömölk Városért Érdeméremmel. Halála után posztumusz Vas Megye Oktatásáért kitüntetésben részesítette Vas Megye Közgyűlése.

Irodalom:

Dr. Horváth Jenő: Életutak: Tima László. In: A Kemenesaljai Baráti Kör Híradója. 2007/2. sz. p. 7.
Fehér László: Gyászoló család, barátok, tisztelők! In: Új Kemenesalja. 2009/1. sz. p. 5.
Dr. Horváth Jenő: Emlékezünk és búcsúzunk. Tima László 1928-2008. In: A Kemenesaljai Baráti Kör Híradója. 2009/2. sz. p. 8.
Velük kezdődött. A celldömölki gimnázium tanárai 1946-1953. [Celldömölk] : Kemenesaljai Baráti Kör, 2011. 95 p.

G.T.

Módosítás: (2012. Április 04. Szerda, 13:45)

TŐKE JÁNOS
(Kemenesszentmárton, 1919. április 04. – Szombathely, 1987. február 25.)

Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnök


Szegényparaszti család ötödik gyermekeként született, szülei bérelt földeken gazdálkodtak. Származása hamar tudatosult benne. Az elemi iskolában kitűnő tanulót szülei, de főleg csendőr testvérbátyja taníttatni szerette volna: úgy tervezték, hogy a soproni evangélikus líceumba fog járni. A beajánlás azonban nem sikerült. Különböző alkalmi munkákat vállalt, majd behívták katonának. Hajmáskérre, az altisztképzőbe került. Továbbszolgálatra jelentkezett, amelynek során az őrmesteri rangig vitte. Ezután a frontszolgálat és a hadifogság időszakát élte meg. A fogságban táborparancsnoknak nevezték ki.

1947 nyarán került haza. Családjával - 1943-ban nősült - a földosztáskor kapott földön gazdálkodott. Bírónak választották, pártiskolába küldték és közölték vele, hogy a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) járási titkára lesz.

Kemenesszentmártonban 1949-ben alakult meg a termelőszövetkezet, amelynek tizedmagával alapító tagja lett. Az akkori celldömölki járásban elsőként ők hoztak létre tsz-t 110 hold földön. 1950. október 1-től az Úttörő Tsz elnökének választották, mely beosztását egészen nyugdíjazásáig megtartotta. 1951 őszén egy ember kivételével az egész falu belépett a szövetkezetbe. 1954 óta rendszeresen minden hónapban munkaegység előleget fizettek dolgozóiknak és ennek is köszönhető, hogy a faluban felnövő fiatalok jórésze szívesen maradt a tsz-ben. 1960-ban a szentmártoni szövetkezet 10 éves évfordulóján a Munka Vöröszászló Érdemrendet kapta a szövetkezet addig elért termelési eredményeiért. Tőke János 1961-ben a Kossuth-díj harmadik fokozatát vehette át. 1959 márciusára Kemenesszentmárton, Vönöck, Mersevát egyesülésével kialakult a nagy szövetkezet. 1967-ben hozzájuk csatlakozott még a Celldömölki Vörös Csillag Tsz. és 1974-ben Kemenessömjén, Kemenesmihályfa tsz-ei. Ezzel Vas megye egyik legnagyobb termelőszövetkezete jött létre Kemenesszentmártonban. Jó érzékkel nyúltak a fejlesztésekhez: irodaházat, üzemi konyhát, egy hatszáz férőhelyes tehénistállót építettek a meglévők mellé. 100 hold gyümölcsöst telepítettek, hozzá pedig egy 120 vagonos hűtőházat. Kialakult feldolgozó üzemeik rendszere. Tejpalackozó üzemük a járás lakossági ellátásában vállalt fontos szerepet. Boltokat, vendéglátó helyeket hoztak létre Ajkán és Celldömölkön is. Szolgáltatói szintre fejlesztették gépjavító műhelyüket. Évi átlagban 8-10 millió Ft értékű saját beruházást végeztek és végrehajtották termőterületük teljeskörű meliorációját. Az Úttörő Tsz terméseredményeiben mind a növényágazat, mind pedig az állattenyésztés terén megyei első lett. 1982-ben 6300 hektáron gazdálkodtak és a bruttó 195 millió forintos termelési érték mellett 19 milló forintos nyereséget értek el. Tőke János 1982-ben Nyisztor György-díjban, 1984-es nyugdíjazásakor pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben részesült. 1958 után választott járási és megyei, állami és párttestületekben végzett munkát több cikluson keresztül. Emberöltőnyi szakmai és közéleti munkáját a fentieken kívül – többek között – a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Fürst Sándor-díjjal és a Szántó Kovács János Emlékéremmel ismerték el.

“Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van mögöttünk, ez pedig mezőgazdaság lehet” - mondotta. Tőke János a mezőgazdaság iránt elkötelezett, a fajtájához húzó, a szó nemes értelmében vett ízig-vérig parasztember volt.

Irodalom:

Hétvégi beszélgetés Tőke János Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnökkel, az MSZMP Vas megyei végrehajtó bizottságának tagjával. In: Vas Népe, 1964. május 10. p. 3.
Kiss Elemér: A Kemenesaljai Úttörő Termelőszövetkezet története. A mezőgazdasági termelés kialakulása és fejlődése Kemenesszentmártonban, Merseváton és Vönöckön. Szombathely, 1972. 157 p.
Barna Zsuzsa: Az ezrekből milliók lettek. Beszélgetés Tőke János Nyisztor-díjas tsz-elnökkel. In: Magyar Mezőgazdaság, 1982. 44. sz. p. 6.
Udvardy Gyula: Tőke János, a Kossuth-díjas parasztkapitány. In: Vasi Propagandista, 1986. 2. sz. pp. 129-132.
Káldos Gyula : Tőke János nyugalmazott termelőszövetkezeti elnök visszaemlékezése (kézirat). (Celldömölk, 1987. 53 p.)
Káldos Gyula: “Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van a lábunk alatt.” Tőke János (1919-1987) In: Vasi Szemle, 1989. 3. sz. pp. 350-352.

K. Gy.

TÖMBÖLY TAMÁS
(Szombathely, 1954. június 21. – Szombathely, 2009. augusztus 8.)

jogász, a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2007)


A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban 1972-ben tette le az érettségit. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam és Jogtudományi karán, 1978-ban avatták az állam- és jogtudományok doktorává, majd 1981-ben jogi szakvizsgát tett.

Életét a közszolgálat határozta meg, pályája kezdetétől a haláláig a közigazgatásban tevékenykedve legjobb szakmai tudásával és emberséggel intézte ügyfélként hozzá forduló embertársai ügyes-bajos dolgait.

1978. március 1-jétől Körmend Nagyközség Tanácsa VB. Szakigazgatási Szervénél előadó, majd Körmend várossá válását követően 1979. január 1-jétől 1983. augusztus 31-ig Körmend Város Tanácsa VB. Szervezési és Jogi Osztályának osztályvezetője, ezt követően 1983. szeptember 1-jétől Celldömölk Város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága vb-titkára lett.

A rendszerváltás után 1990. október 1-jétől Celldömölk Város Önkormányzata megbízott, majd kinevezett jegyzője. 1991. január 21-től a Köztársasági Megbízott Vas Megyei Területi Hivatala hivatalvezetője lett, majd a közigazgatási szervezetrendszer átszervezése, átalakulása következtében 1995. január 1-jétől a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal hivatalvezetője, 2007. január 1-jétől pedig a Nyugat-dunántúli Regionális Közigazgatási Hivatal Vas Megyei Kirendeltségének vezetője 2007. december 7-ig. 2009. március 1-jétől a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal Jogi és Humánpolitikai Osztályának vezetőjeként dolgozott haláláig.

Tömböly Tamás közigazgatási életpályája során megismerte a helyi (községi, városi) és a területi (regionális szervek) közigazgatás valamennyi szegmensét, s így szerzett gyakorlati tapasztalatait hasznosítva közreműködött olyan új közigazgatási elképzelések valóra váltásában, mint a tanácsi időszakban a korszerű ügyfélszolgálati irodák ügyfélközpontú kialakításában; az ún. kisvárosi modell gyakorlati megvalósításában. Később oroszlánrészt vállalt a köztársasági megbízotti intézmény területi hivatalának megszervezésében; az önálló megyei közigazgatási hivatal létrehozásában; majd a regionális közigazgatási hivatalon belül a régiós és megyei feladatok elhatárolásában. Közreműködött jogszabálytervezetek véleményezésében, formálásában, illetve részt vett az államigazgatási szervezetrendszer korszerűsítési elképzeléseinek előkészítésében. Ismereteinek, látókörének bővítése érdekében 1995-ben és 1997-ben Franciaországban, 2001-ben pedig Svédországban vett részt közigazgatási tanulmányúton. A szakmai közéletben az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottság Állam- és Jogtudományi Szakbizottságának tagjaként illetve a Közigazgatási Jogi Szakbizottság alelnökeként is aktívan részt vett. A minőségbiztosítási követelmények teljesítésének híveként személyes és közösségi sikerként is tekinthette, hogy a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal 2006-ban „Magyar Közigazgatás Minőségi Díj” elismerésben részesült.

A köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadását követően 1993-tól aktív közreműködője volt oktatóként, vizsgáztatóként és tananyagfejlesztőként a közigazgatási alapvizsga és közigazgatási szakvizsga tanfolyamoknak. A köztisztviselői kar továbbképzése szempontjából nagy jelentőséggel bíró ROP 3.1.1 programsorozat végrehajtásában számos tárgy (oktatásában vett részt. Az Országos Közigazgatási Vizsgabizottság elnöke 2009. július 1-jétől a közigazgatási versenyvizsga vizsgáztatójának kérte fel. Felkérésre szakmai rendezvényeken, konferenciákon előadásokat tartott, illetve szakmai cikkeket publikált folyóiratokba.

Több mint harminc évig dolgozott a köz szolgálatában, nagy szakmai tudással és elhivatottsággal, empátiával és mások problémái felé segítőkészséggel fordulva, csendes szorgalomban, - de az esetenkénti, tevékenységéhez és emberségéhez méltatlanul őt érő támadások alkalmával is - belső vívódásokkal végezte munkáját közvetlen munkatársai, a vele kapcsolatban álló ügyfelek és társszervek megbecsülésétől övezve. 2006. március 15-én a belügyminiszter eredményes tevékenysége elismeréséül festmény emléktárgyat adományozott a részére.

Tömböly Tamás utolsó percéig küzdve súlyos betegségével 2009. augusztus 8-án hunyt el Szombathelyen.

Művei:

Kiss László – Tömböly Tamás: Szociális ellátások és támogatások. Pécs, 1996. 205 p. (Közigazgatás a gyakorlatban; 5.) (Jegyzők dokumentumtára; 4.)
Önálló hatáskörű szakigazgatási szervek a közigazgatási hivatalokban. In: Magyar Közigazgatás, 2006. 2. sz. pp. 94-98.

Irodalom:

Gyergyák Ferenc: Dr. Tömböly Tamás. In: Új Magyar Közigazgatás, 2009. 8. sz. pp. 64-65.
In memoriam dr. Tömböly Tamás (1954-2009). In: Új Kemenesalja, 2009. 16. sz. p. 6.

N. T.


 

Tóth II. József
(Mersevát, 1929. május 16. - Budapest, 2017. október 9.)

világbajnoki ezüstérmes és magyar bajnok, 12-szeres válogatott labdarúgó,
az Aranycsapat tagja

Külsővati származású édesapja, Tóth József vasutasként dolgozott Celldömölkön, édesanyja Szabó Karolina mersei illetőségű volt. Érdemes megemlíteni, hogy anyai ágon rokona Szabó Ferenc, aki a Ferencváros, a Haladás és a Rába ETO egykori kiváló centereként focizott az élvonalban. Szülei a jobb megélhetés érdekében a csepeli Weiss Manfréd Gyárban dolgoztak és csak a szülés idejére mentek vissza Mersére, hogy fiúk nyugodt körülmények között születhessen meg. Édesanyja hamarosan visszatért Csepelre dolgozni, a kisfiú pedig nagyszülei gondoskodása mellett élete első évtizedét töltötte a faluban. Az iskola első két osztályát Takáts Károlyné tanító keze alatt végezte, akinek fia, Takáts Árpád később Győrben híres sportriporter lett. Tóth József tíz esztendősen költözött Csepelre és ezután már csak a nyarakon volt nagyszülei vendége. A labdarúgás szenvedélyét a falu környéki mezők "grundjain"szívta magába.

1953. október 4-én volt először A-válogatott a Szófiában 1:1-re végződött Bulgária elleni mérkőzésen. Balszerencséjére több rokona is Nyugatra disszidált, ezért nem vehetett részt a helsinki olimpián illetve az Anglia elleni 6:3-as Wembley-beli "évszázad mérkőzésén". A történelmi győzelem visszavágóján 1954. május 23-án a Népstadionban a 7:1-es kiütéses diadal 5. magyar gólját ő szerezte. Kislánya megszületése után lett biztos a helye az 1954-es világbajnokságra készülő válogatottban. A vébén a későbbi győztes németek elleni 8:3-as csoportmérkőzésen a hetedik találat fűződik a nevéhez. A brazilok ellen negyeddöntőn súlyosan megsérülve is végig a pályán maradt, de több szerep nem juthatott számára a későbbi döntős csapatban. 1955-ben az utolsó válogatott mérkőzés az Olaszország elleni derbi volt, akiket több mint 3 évtizede nem győztünk le hazai pályán. A 80. percben Tóth II. mértani pontosságú beadásából Puskás szerezte meg a vezetést, majd 3 perccel később már ő maga adta meg a kegyelemdöfést az olasz gárdának.

A klubhűség mintapéldájaként végig a Csepel színeiben futballozott és nagyon büszke volt arra, hogy a sztár klubok előtt az ő irányításával 1959-ben sikerült elhódítaniuk az egyesület történetében negyedszer a magyar bajnoki címet. 1961-ben akasztotta szögre a futballcsukát. Jellemző szerénységére, hogy válogatottként is esztergályos volt a csepeli üzemben. Címeres mezben 12 alkalommal lépett pályára és 5 gólt szerzett, az élvonalban pedig 296 klubmérkőzésen 78 góllal terhelte meg az ellenfelek hálóját. Visszavonulása után Kaposvárott, majd Pápán edzősködött.

1989-ben ment nyugdíjba és visszavonultan élt, mert az Aranycsapat ikonjai mellett alig jutott rá figyelem. Idős korára utolsó mohikánként egyedül ő maradt a legendás, világverő gárdából. Ekkor már sorra érték az elismerések, amelyek egyikeként a 2015-ös merseváti falunapon a település sportpályáját róla nevezték el. A Magyar Labdarúgás Napján, 2017. november 25-én avatták fel a Tóth II. József és Czibor Zoltán pályafutásának emléket állító egész alakos bronz szoborpárt a Csepel Stadion bejáratánál. "Bozsi" - ahogy barátai becézték - nem volt sztár, de a merseváti származású csepeli melós mégis a magyar labdarúgás arany lapjainak felejthetetlen alakjai közé emelkedett...

Kitüntetései:
Magyar Népköztársaság Érdemes Sportolója (1955)
Vas Megye Önkormányzata Szolgálatáért Sport Tagozata (2006)
Csepel díszpolgára (2011)
Budapest díszpolgára (2014)
Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (2015)

Irodalom:
Németh Tibor: Puskás - testközelből. Tóth II. József emlékei a focilegendáról. In: Új Kemenesalja, 2007. 1. sz. pp. 12-13. 
Temesi László: Csepeli esztergályos az Aranycsapatban. In: Magyar Nemzet, 2011. július 5. p. 23.
Gál László: Az Aranycsapat elfeledett legendái. Tóth II. József és Várhidi Pál élete. Bp. Aposztróf Kiadó, 2015. 191 p. (Halmay könyvek; 7.)
Horváth Erika: Tóth II. József sportpálya. Névadó ünnepséget rendeztek a merseváti falunapon. In: Vas Népe, 2015. augusztus 18. p. 9. 
Sinkovics Gábor: "Elfáradtam, fiam..." In: Nemzeti Sport, 2017. június 4. p. 20.
Tóth II. József - Mersevátról a Csepel bajnokcsapatába [2018] (Letöltés: 2020. június 16.)

Németh Tibor

TUNGLI GYULA
(Izsákfa, 1932. május 9. - Budapest, 2014. január 13.)

helytörténész, nyelvész, pedagógus, főiskolai docens

Tungli Károly földműves és Gyűrű Ida fia tanulmányait 1938 és 1942 között a római katolikus elemi népiskolában kezdte Izsákfán, majd 1946-ig a Gyömörei György Polgári Fiúiskolában tanult Celldömölkön. Középiskolai éveit 1946-tól 1950-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban töltötte. Diplomát előbb 1953-ban Budapesten az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán szerzett, majd 1955-ben elvégezte az ELTE BTK magyar szakát, később 1958-ban a történelem szakát is. 1976-ban magyar nyelvészetből doktorált, disszertációját „Pápa földrajzi nevei” című értekezésével védte meg.

Vas megyében 18 éves koráig élt. Kemenesalján már diák korától kezdve foglalkozott szülőföldje történetével és népnyelvével. 1952/53-ban Mezőlak Általános Iskolájában tanárjelölt, 1955-től 1958-ig az Ajkai Gimnázium magyar szakos tanára volt. 1958 és 1983 között a pápai Türr István Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, közben1973/74-ben a Nyitrai Főiskola magyar lektora volt. 1983-tól 1992-ig a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusa, majd docense volt. 1992/93-ban a Veszprémi Egyetem teológia fakultásának pedagógia tanára. 2003-2004-ben – nyugdíjba vonulása után – történelmet tanított a pápai Batthyány Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában.

1958 óta vett részt az ismeretterjesztésben. Kutatási területei: névtan, művelődéstörténet, helytörténet. 1962 és 1992 között honismereti szakkört, speciálkollégiumot vezetett. Számos tudományos társaságnak (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Pápai Művelődéstörténeti Társaság) volt a tagja.

Az 1970-ben Pápán megtartott II. Diák honismereti Konferencia főrendezője volt. 1973-ban lektorként – Tőzsér Árpád költővel együtt – Petőfi-kiállítást rendezett, melyet 6000 szlovák és magyar diák tekintett meg. 1982-ben életre hívta a Kemenesaljai Baráti Kört, amelynek elnökségi tagja volt és 1988-ban a Pápai Művelődéstörténeti Társaságot. Győrben is végzett magyarságkutató tevékenységet. Részt vett a Veszprémi Akadémiai Bizottság néprajzi és neveléstörténeti tagozatának munkájában. 1992 és 2012 között Pápán folytatta honismereti munkáját. Tevékenyen dolgozott a Várostörténeti és az Ipartörténeti Körben. Tevékenyen részt vett a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület munkájában és az Országos Honismereti Akadémiák Veszprém megyei delegációjának oszlopos tagja volt.

1969-ben a Művelődési Minisztérium felkérésére egyik szerzője volt a „Honismeret az iskolában” című kiadványnak. 1970-ben jelentette meg a „Hűség” című szakkör folyóiratát. 1987-ben látott napvilágot a „Pápai járás földrajzi nevei” című dolgozata, majd 1995-ben „Izsákfa évszázadai” munkája. Főszerkesztője volt az 1997-ben megjelent Pápai Pedagógus Lexikonnak. 1999-ben jelent meg „Szülőföldünk Kemenesalja” című könyve. 2002 után került kiadásra a Pápai Pedagógus Lexikon II. kötete: „A Pápai Járás Pedagógusainak Adattára” valamint a „Pápai Krónika” című munkája. Nagy gonddal szerkesztette a Pápai Művelődéstörténeti Társaság füzeteit. 2009 októberében jelent meg „A pápai névtani konferencia előadásai”című kiadványa. Több mint 400 cikket publikált különböző újságokban és folyóiratokban. Maradandó értéket tárt fel a tudományos élet és az irodalom területén. Évtizedek óta három megyében (Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém) tevékenykedett a helytörténeti munkában.

Kiemelkedő közművelődési és kulturális munkásságáért, helyi és országos tudományos életben betöltött szerepéért, valamint egy életen át tartó pedagógiai munkájáért: 1971-ben, 1978-ban és 1987-ben „Veszprém Megyéért”, 1988-ben Csűry Bálint-emlékérem és díj, 1992-ben Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1998-ban Pro Cultura, 2000-ben Celldömölk város jubileumi ezüst emlékérem kitüntetésekben, 2008-ban az „Oktatási Miniszter Elismerő Oklevele” díjban részesült. 2012-ben az Országos Honismereti Akadémián átvehette a mozgalom legmagasabb kitüntetését, a Bél Mátyás-díjat.

Végső nyughelye Celldömölk alsósági városrészének temetőjében található.

Egyénisége mély emberszeretetet, barátságot és közvetlenséget sugárzott környezetére. Így fordult tanítványaihoz, barátaihoz is. Ha az ember örömét leli abban, amit csinál, akkor a munka hivatássá válik számára. Számára a pedagógiai és tudományos kutatómunka, az alkotás mély elhivatottságot jelentett.

Kemenesaaljai vonatkozású művei:

Kresznerics Ferenc emlékzete. In: Magyartanítás, 1982. 4. sz. pp. 191-192.
A Kemenesaljai Baráti Kör. In: Honismeret, 1987. 4. sz. pp. 60-61.
Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Szülőföldünk Kemenesalja. Celld., 1999. 181, [2] p.

Irodalom:

Burkon László: Megjelent Izsákfa monográfiája : Falutörténet egy városrészről. In: Vas Népe, 1995. 157. sz, (július 7.) p. 5.
Németh Tibor: Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. [Könyvismertetés]. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999. 3. sz. pp. 89-92.
Tungli Gyula. (Összeáll. és szerk. Tölgyesi József). Veszprém, 1999. 53. p. (Veszprém megyei pedagógiai bibliográfiák, 8.)
Tölgyesi József: Tungli Gyuláról. Pedagógus a kultúra horizontján. In: Szín, 2009. 1. sz. p. 90.
Kiss Zoltánné: Tartalmas nyolcvan év. In: Napló, 2012. 119. sz, (május 22.) p. 15.
Molnár Gábor: Dr. Tungli Gyula (1932-2014). In: Új Kemenesalja, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 14.

N. T.

UGHY JENŐ (Celldömölk, 1922. május 15. – Budapest, 1967. szeptember 14.)

könyvtáros, olvasásszociológus, újságíró


A középparaszti környezetből származó fiú a szülők erőfeszítései és gondoskodása révén szerezhette meg az érettségit 1940-ben a sümegi Kisfaludy Gimnáziumban. (Két lánytestvére pedagógus végzettséget szerzett.) Ughy Jenő sorsának alakulásába rögtön beleszólt a történelem: szinte az iskolapadból csöppent a második világháború lövészárkaiba. A világégés következtében kénytelen volt abbahagyni alig megkezdett orvosegyetemi tanulmányait és a fronton harcolt fogságba eséséig. Tífusz tört rá, de sikerült hazatérnie, és a demokratikus átalakulás lázában égő új rendszer mellé állt. Amíg tehette... Hazatérve Szombathelyen MÁV-tisztviselő, majd 1946-47-ben a Kisgazdapárt érdekkörébe tartozó "Nyugati Kis Újság" belső munkatársa lett.

Provokáció révén lebuktatták és a "Magyar Közösség" ügyéhez csatolva a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt 8 évi börtönre ítélték. A szabadságvesztés büntetést 1947. november 13-tól 1954. február 2-ig töltötte le, amelyből az utolsó éveket a recski munkatábor emberpróbáló bányáiban vészelte át. Vallásos meggyőződése, az életbe vetett hite adott lelkierőt neki ezekben a nehéz esztendőkben. Szabadulása után még 2 évig a tatai szénbányáknál volt kőrakó vasúti munkás. E közben vette feleségül Zalaszegváron Szabó Saroltát. Az 1956-os forradalom alatt október 26-án ő lett a Független Kisgazdapárt Országos Közpomtjában a sajtóosztály vezetője. A szabadságharc után  Pápán, a Jókai Mór Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s pár év múlva az olvasószolgálati csoport vezetője, majd 1962 végén egy hónapig megbízott könyvtárigazgató lett.

1963. február 1-től az Országos Széchényi Könyvtárban a Könyvtártudományi Módszertani Központ munkatársa lett, ahol az Új Könyvek társadalomtudományi és történettudományi vonatkozású szerkesztése mellett fő területként az olvasáskutatással foglalkozott.

Az "Ezer falusi lakos és a könyv" című, 1965-ben mindössze háromszáz példányban napvilágot látott olvasásszociológiai alapműve módszertani kézikönyvként forgatható. Ughy Jenő műhelygyakorlatnak tekintette a kötet alapjául szolgáló, 1964 március 1. és 31. között lebonyolított felmérést: igyekezett kialakítani a reprezentatív kiválasztás technikáját és az interjúkészítés módszertanát. Addigi életútjának, elméleti tájékozottságának és gyakorló könyvtárosi időszakának minden tapasztalatát belesűrítette a vizsgálatsorozatba, amely szigorúan tudományos alapon a valóság tükörképét kívánta bemutatni. A vizsgálat módszertani alapját a bielefeldi EMNID Társadalom- és Közvéleménykutató Intézet Rolf Frőhner által irányított "Könyv a jelenkorban" című felmérése jelentette. A falusi lakosság olvasási struktúrájának felvázolása érdekében az ország különböző tájain fekvő, eltérő adottságokkal/viszonyokkal bíró öt más-más népességkategóriába tartozó település 200-200 lakosáról (tehát a nemolvasók köréről is) szakemberek által kitöltött 58 pontos kérdőív segítségével készített olvasásszociológiai pillanatfelvételt. A Nyírmeggyesen, Bácsán, Bátorban, Bácsalmáson és Dákán lebonyolított kutatás korszerű művelődési szemlélet jegyében, az olvasást a többi kulturális tevékenységgel egységben vizsgálta. A szabadidő szerkezete, a könyvvásárlás és a könyvtári tagság mellett az olvasás motívumainak és hatásának is gazdag tárházát biztosította a mintegy 80 ezer adat feldolgozása. Az információs bázist az akkoriban korszerű lyukkártyás módszerrel rögzítette. Kutatásainak minden eleme továbbgondolásra érdemes volt, és szinte csábított a folytatásra, még átfogóbb felmérések készítésére: az olvasás összefüggésrendszerének minél pontosabb bemutatására. Tervezte a folytatást, alapozó vizsgálatainak kiterjesztését és továbbfejlesztését. Pályájának felfelé ívelő szakaszában tragikus hirtelenséggel, máig nem tisztázott gyanús körülmények között, közlekedési baleset következtében hunyt el. Magyarországon elsőként vizsgálta tudományos eszközökkel a községi lakosok olvasási szokásait és a magyar olvasásszociológia egyik úttörőjének tekintjük.

Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja (ma: Könyvtári Intézet) 1987 novemberében a hazai olvasáskutatás apostola halálának 20. évfordulójáról konferencia keretében emlékezett meg.


Főbb művei:

Egy úttörő falusi könyvtáros : Székely Imre. In: A Könyvtáros, 1961. 10. sz. pp. 593-594. (A nemeskeresztúri könyvtárosról.)
Az olvasás helyzete Dákán (Tóth Dezsővel). In: A veszprémi megyei könyvtár évkönyve. Veszprém, 1961.
Ezer falusi lakos és a könyv. Bp. 1965. 119 p. (A Könyvtártudományi és Módszertani Központ kiadványai 11.)

Irodalom:

V[argha] B[alázs]: Ughy Jenő 1922-1967. In: Könyvtáros, 1967. 10. sz. p. 583.

Két évtized az olvasáskutatás könyvtári műhelyében : In memoriam Ughy Jenő. In: Könyvtáros, 1988. 4. sz. pp. 189-202.

Pártay Tivadar: Testvériség a pokolban. (Recski rabtársaim: Mezőfi Károly, dr. Endrődy Zoltán, Ughy Jenő és Földváry-Boér Elemér emlékére). In: Kis Újság, 1989. 5. sz. (június 29.) p. 6. 

P.Toldi Márta: Ughy Jenő könyvtáros, olvasáskutató hagyatéka. In: Közép-európai Könyvtár- és Információtudományi Szemle (CELISR), 2025. 1. sz.

N. T.

UHLÁR GYULA
(Esztergom, 1891. november 24. – Celldömölk, 1955. - április 20.)

kántortanító, karnagy


Az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző Intézetben 1909-ben szerzett tanítói- és kántori oklevelet. Pályáját Budapesten kezdte. Tanítói munkája közben négy félévet hallgatott az egyetem jogi karán. Az I. világháborút követő nehéz időkben abbahagyta jogi tanulmányait. Ebben közrejátszott az is, hogy 1921-ben – zenei irányultságának hatására – a Fejér megyei Bodajkon (hazánk egyik búcsújáróhelyén) vállalt kántortanítói állást. Ezt követően kötött házasságot a jánosházi születésű Fazekas Irénnel. Házassága révén ismerkedett meg Kemenesaljával és hamarosan beadta pályázatát egy Celldömölkön meghirdetett kántortanítói állásra.

1924. augusztus 7-től lett – a voksolók többségének bizalmából – Celldömölk kántortanítója. 1928-ban az egyházi főhatóságtól igazgatói címet kapott. A harmincas évek elejétől a Kemenesaljai Esperesi Kerületben – az esperesi ellenőrzések során – iskolalátogatóként működött közre. Tanfelügyelői javaslatra a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1937-ben iskolafelügyelővé nevezte ki. Iskolai tevékenységén kívül értékes karnagyi munkát is végzett. Ide kerülésekor átvette a Katolikus Legényegylet férfikarának vezetését. Az együttessel 1926. augusztus 20-án - a Budapesti Központi Katolikus Legényegylet alapításának 70. évfordulóján - nagy sikerrel vett részt a Zeneakadémia nagytermében rendezett hangversenyen. Rendszeresen vezényelte ezt a dalárdát az egyházi szertartásokon kívül más műsoros rendezvényeken is. 1928-ban megszervezte az egyházi vegyeskart, melynek élete végéig serlegeket nyerő karnagya volt. A Vasutas Kör Koptik utcai székházában 1927-ben férfi dalosokat tömörítő, ún. Vasutas Dalárda szerveződött: első karnagya Uhlár Gyula volt. Vezetésével nagy sikerrel szerepeltek a 1929 júliusában Debrecenben rendezett Országos Dalosversenyen. A felnőtt énekkarokon kívül saját iskolájának gyermekkórusát is ő vezette. A "Kis-Mária-Celli Imák és Énekek" c. imakönyv összeállítása, s a dr. Székely László által írt "Ének a kiscelli Szűzanyához" c. vers dallamának megalkotása is nevéhez fűződik. Az iskolák államosítása után még két évig tanítóskodott a helyi állami fiúiskolában. 1950-ben nyugdíjba ment, de a kántorizálást haláláig, 1955. április 20-ig folytatta.

Műve:

Kis-Mária-Celli Imák és Énekek. Imakönyv. Celldömölk, 1949.

Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely. 1930. p. 233.
Celldömölk egyházi zenéje. In: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977). Szombathely. 1977. pp. 362-376.
Horváth Lajos : Gondolatok, tények, emlékek a celldömölki iskolánkívüli népművelési munkáról. (Kézirat, 1988.)

H. L.

ÚJVÁRY ISTVÁN
(Alsóság, 1796 - Szombathely, 1873. szeptember 7.)

honvéd alezredes (1848/49), a szabadságharc tábori kórházainak főfelügyelője

A vagyontalan nemesi származású fiatalember 1813-ban lépett be a császári seregbe és három évtizedet húzott le az erdélyi 31. gyalogezrednél. 1843-ban főszázadosi ranggal helyezték nyug¬állományba. Ezután Szombathelyen élt a szabadságharc kitöréséig.

1848. június 19-én lett a megyei nemzetőrség őrnagya és az egyik legaktívabb szervezője. Szeptembertől a vasi önkéntes nemzetőr-zászlóalj parancsnokaként a drávai őrvonal védelmében részt vett a Jellasics elleni harcokban, Októberben a Szombathelyen alakuló 45. honvédzászlóalj parancsnoka, amelynek élén november 11-én őrnaggyá nevezték ki. Decemberben Perczel drávai hadtestébe, majd 1849 januárjában Görgei feldunai seregéhez csatlakozott egységeivel. A három évtizedes katonai tapasztalattal rendelkező Újváryt Görgei márciusban dandárnokká léptette elő, és a sereg II. hadtestében az I. hadosztály negyedik dandárának parancsnokává nevezte ki. A Kmety-hadosztályhoz tartozó csapatai élén végigharcolta a téli és a tavaszi hadjáratot. Vitézségéért május 3-án 3. osztályú katonai érdemjellel tüntették ki. Buda visszafoglalását követően a város térparancsnoka lett, majd ezután nyár elejétől a Feldunai hadsereg tábori kórházainak főfelügyelője. Augusztus elejétől már alezredesi rangban a Paulis - Világos - Radna térségben koncentrálódott tábori kórházak főparancsnoka. A világosi fegyverletétel után Aradon 12 évi várfogságra ítélték, de Olmützből 1854-ben amnesztiával került haza. Kiszabadulása után napidíjas írnokként tudott munkát találni. A kiegyezést követően telekkönyvi hivatalnok lett Szombathelyen. Birtokszomszédjával, egykori fogolytársával, Berzsenyi Lénárddal alapító tagja lett a Vas megyei önsegélyző honvédegyletnek.

Irodalom:
Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek az 1848/49. évi szabadságharcban. 2. köt. Miskolc, 2015. p. 573..
Hermann Róbert: Újváry István őrnagy 1849. évi naplója a 45. honvédzászlóalj történetéről. In: Előadások Vas megye történetéről VII. Szombathely, 2020. pp. 363-384.

N. T.

URANOVICZ IMRE
(Celldömölk, 1931. május 18. - Budapest, 1992. december 23.)

diplomata

Szülei: Uranovicz Mihály és Heiner Rozália. Édesapja ritzer kőfaragó volt a Sághegyen, bár alapszakmája a kocsigyártó bognár volt. Néhány év múlva Budapestre költöztek, ahol a családfő a csepeli Weisz Manfréd Művek esztergályos-marósa lett. 1944 tavaszán az első bombázások után visszaköltöztek Cellbe a nagyszülőkhöz. Így Uranovicz Imre a 3-4. polgárit már itt végezte. Ezt követően a pápai gimnáziumban tanult, majd az akkor induló celli Gábor Áron Gimnáziumban folytatta tanulmányait. A második osztály végén hetedmagával kirúgták az iskolából és Pannonhalmára küldték őket. Két hónapig volt a bencés székhelyen, majd újra Pestre került és a fővárosban érettségizett.

1950-től 1954-ig a budapesti egyetem jogtudományi karán, majd 1954/55-ben a Külügyi Főiskolán képezte magát. Közben házasságot kötött Molnár Gizellával és két gyermekük született: László (1954) és Ágnes (1956). 1954-től közel négy évtizeden át a Külügyminisztérium munkatársa volt. 1956-tól 1959-ig a washingtoni magyar nagykövetségen és a New York-i magyar ENSZ-képviseleten attasé és harmadtitkár. Mandátumának lejártakor hazatérve az állomáson tudta meg, hogy édesanyja meghalt és azonnal indulnia kell a celldömölki temetésre, amellyel megvárták őt...

1959 és 1963 között a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán előadóként dolgozott. 1964-től 1969-ig az ENSZ-titkárság politikai és a Biztonsági Tanács főosztályának tisztségviselője, egyúttal a ciprusi ENSZ-erők parancsnokának és az ENSZ-főtitkár ciprusi különmegbízottjának politikai tanácsadója. 1969-től a Külügyminisztérium nemzetközi szervezetek főosztályán főelőadó, 1971/72-ben főosztályvezető-helyettes, 1973-tól Saigonban a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság magyar tagozatának általános vezető-helyettese. 1974 és 1976 között magyar nagykövet Ausztráliában, canberrai székhelye mellett egyúttal Indonéziába, Malajziába és Új-Zélandra is akkreditálva. 1976-tól 1980-ig indonéziai magyar nagykövet, Malajziába is akkreditálva. 1980-tól 1984-ig az európai biztonság és együttműködés tárcaközi bizottságának titkári funkcióját látta el. 1984-től a Kulturális Fórum előkészítő értekezlete végrehajtó titkárhelyettese; 1985 és 1989 között tervező és elemző főosztályvezető-helyetteseként működött. 1986-ban újra nősült, második felesége Tóth Györgyi. 1989-től haláláig ciprusi magyar nagykövet volt Nicosiában.

Műveiből:

A Vietnami Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottság, 1973. Doktori disszertáció. Bp. 1974. 83, 15 p.
Az emberi jogok napja. In: Magyar Jog, 1988. 3. sz. pp. 193-196.

Irodalom:

Magyar és nemzetközi ki kicsoda 1992. Bp. 1991. p. 901.
Új magyar életrajzi lexikon. VI. köt. Bp., 2007. p. 969.

N. T.

VAJDA SÁMUEL (Jánosháza, 1718. február 18. – Szombathely, 1795. szeptember 29.)

tihanyi apát, egyházi író


Vajda Sámuel jánosházi gazdag, birtokos nemesi családból származott. Vajda Zsigmond és Baczere Julianna László nevű fiát 1718. március 9-én keresztelték meg a római katolikus plébánián.

Középiskolai tanulmányai után a bencés rendbe lépett 1735. november 28-án és 1736. november 21-én tette le a fogadalmat. A bölcseletet Pannonhalmán tanulta, a teológiát pedig Nagyszombatban, ahol báró Majthényi Ádám esztergomi érseki helynök, püspök 1742. május 24-én szentelte pappá. Visszakerülve Pannonhalmára, egy évig bölcseletet tanított, majd 1743-1757 között – kisebb megszakításokkal – a teológia tanára és pannonhalmi magyar hitszónok. 1746-ban a bencések fellázadtak Sajghó Benedek főapát irányvonala ellen (közöttük Koptik Odó celldömölki apát is) ezért – miután megfosztották katedrájától – 1746. október 6-tól Tihanyban élt. 1747-ben rendtársai bizalmából Jankovics Mártonnal együtt Bécsbe ment panaszra a főapát ellen a Kancelláriához, de itt Mária Terézia parancsára elfogták, és a bécsi érseki palota börtönébe zárták. A zavargások elültével ismét elfoglalhatta katedráját Pannonhalmán. Életének ebben a szakaszában főleg a teológia elméleti részével foglalkozik, munkái kéziratban maradtak meg Pannonhalmán. Kéziratainak főbb témái: a hit és az isteni erények, az angyalok, az ember céljai, az emberi cselekedetek.

1757 májusától 1760 áprilisáig a dömölki apátság kormányzói tisztségét töltötte be, s annak főleg anyagi ügyeit intézte. Kormányzósága idején tovább szépítette a Koptik által építtetett új templomot és nevéhez kötődik az új kolostor épületének megterveztetése, az építés előkészületeinek megszervezése és az alapkő letétele 1760. március 14-én. Közben megenyhült a feszültség közte és a főapát között, és 1760. április 16-án a tihanyi bencés apátság vezetőjévé nevezték ki.

Az apátság vagyonával gondosan gazdálkodott, minden esztendőben precíz számadásokat készített. Legendásan aszketikus életmódot folytatott (állítólag negyven évig nem evett húst / nem ivott bort és csupasz deszkákon aludt), szigorúan vette a klauzurát, de ugyanakkor karitatív hajlama is közismert volt az apátsági birtokokon élők körében. A tihanyi templomot és a rendházat adományokkal látta el, adakozott a bakonybéli bencés templomnak is. Az apátsági templom mai berendezése sok tekintetben az ő időszakára vezethető vissza: 1765-ben új orgonát szereltek be; Magyarországon Vajda építtette az első oltárt Jézus Szívének tiszteletére; a toronyban három harangot és egy órát helyeztetett el. Az új templomot 1778. szeptember 13-án Bajzáth József veszprémi püspök szentelte fel.

Vajda Sámuelnek sokat köszönhet Balatonfüred. Gondoskodása nyomán lett országosan ismert gyógyforrás: apátsága idején ötszobás, emeletes fogadó (1764), kilencszobás épület és nagyvendéglő (1781) épült. A vendéglátó helyeket (fürdő, szálloda, étterem) a bencés rend bérbe adta és Vajda mindig méltányos szerződéseket kötött a vállalkozókkal és ugyanezt a mértéktartást várta el tőlük áraik tekintetében.

Apátsága idején főleg gyakorlati teológiai munkákat írt. Ekkor keletkezett a fő műve, a három kötetes: A Mi Urunk Jézus Krisztusnak élete... (Pozsonyban, 1772-74.). 1782-ben névtelenül kiadta – a Pray-kódex nyomán – Szűz Szent Margit életének legendáját, amely Budán jelent meg. Ugyancsak tihanyi apát korában fordította le VI. Pius pápa imádságos könyvét (Budán, 1784.). A bencés rend 1787-es feloszlatása után barátjához, Szily János szombathelyi püspökhöz vonult vissza, ahol a Nagykar utcában lakott. Egy 1795. május 19-én Kis Pál veszprémi nagyprépostnak küldött levelében azt írta, hogy majdnem teljesen megvakult. 1795-ben, szeptember 29-én halt meg, és kívánsága szerint a közkedvelt ferences templom kriptájában temették el.

Művei:

A' meg-ditsőült szenteknek jelesül pedig a' boldog Szűz Máriának tiszteletéről néhány rövid, és könnyen érthető bizonyítások. - Veszprém, 1792. 39. p. Forrás: http://mek.oszk.hu/07800/07870/# (tovább)

Irodalom:

Lukácsi Márk: Vajda Sámuel élete és irodalmi munkássága. Pannonhalma, 1997. 198 p. (Pannonhalmi füzetek 40.)

K. J. – N. T.

VARGA LÁSZLÓ CSABA
(Celldömölk, 1957. július 3. - Celldömölk, 2007. június 7.)

gépészmérnök, Celldömölk alpolgármestere (1990/94)

A Savaria Szakközépiskolában érettségizett Szombathelyen, majd Miskolcon a Nehézipari Egyetemen tanult tovább. Gépészmérnöki diplomájának kézhezvételét követően a Tatabányai Szénbányáknál helyezkedett el. 1983 októberében a celldömölki gázprogram indulásakor tért vissza Kemenesaljára és az ÉGÁZ munkatársa lett. A kirendeltség vezetőjeként koordinálta és szívügyének tekintette Celldömölk és Jánosháza gázművesítésének fejlesztését. 1987-ben kötött házasságot Kovács Marietta gimnáziumi testnevelő tanárral és három gyermekük (Csaba, Réka és Marietta) született. A rendszerváltást követő első önkormányzati választáson független jelöltként a legmagasabb, 62.67%-os támogatottsággal lett a celldömölki helyhatóság tagja. A testület megválasztotta alpolgármesternek és egyúttal Alsóság részönkormányzat-vezetői feladatait is ellátta.

Személyesen is sokat tett a Sághegy lábánál fekvő városrész érdekében és büszke volt az elért eredményekre. A ciklus során épült meg a tornacsarnok, átadták az iskola konyháját és a ravatalozó épületét és elkészült a II. világháború áldozatainak emlékműve. Szívügyének tekintette a hegyen a Bányász Emlékmű felállítását és fontos érdemeket szerzett a geológiai tanösvény megvalósításában. Ebben az időszakban indult el az Alsósági Tavaszi Napok máig tartó rendezvény-sorozata. Közreműködött az olaszországi Pagnaccoval való testvérvárosi kapcsolat kialakításában.

1993-tól négy évig egyéni vállalkozóként működött: 1995-ben újraindította a felesége révén családi vállalkozásnak számító egykori Csoma Sütödét, majd megvásárolta a Jánosházi Sütőipari Kft.-t. A pékség fénykorában celldömölki, jánosházi és sárvári üzemekben is készült a Nyugat-Dunántúlon márkanévvé emelkedett „jánosházi kenyér”. Filozófiája szerint a hagyományos technológiájú, adalékmentes és minőségi alapanyagokat felhasználó gyártási folyamat jelentette a siker kulcsát. Tevékenységének elismeréseként a Vállalkozók Országos Szövetsége a „2006. év vállalkozója” elismerésben részesítette.

Az 1990-es években a Kemenesaljai Ipartestület elnöki feladatait is lelkiismeretesen végezte. 1997-től haláláig a Celldömölk határában épült stratégiai olajtárolót működtető IPR Rt. munkatársa volt. Fiatalon, korunk gyógyíthatatlan betegségében hunyt el.

Irodalom:

Burkon László: Bemutatjuk Celldömölk új vezetőit – Varga László Csaba alpolgármester. In: ÚK, 1990. 12. (november) p. 3.
Rozmán László: A 2006. év vállalkozója – Varga László Csaba. In. ÚK, 2007. 1. sz. (január 12.) p. 10.
Uő.: Varga László Csabára emlékezünk. In: ÚK, 2007. 13. (június 29.) p. 5.

N. T.

VAS KÁROLY
(Nyárád, 1906. december 13. – Pécs, 1985. június 4.)

pedagógus, főiskolai tanár


Középparaszti családból származott, Nagy László és Ágh István költők nagybátyja volt. Pályaválasztásában a szülők akarata érvényesült, akik papnevelő szemináriumba küldték; előbb a pápai bencés, majd a veszprémi piarista gimnáziumban tanult. Tanulmányai során azonban erősödő történelem és társadalomszemlélete – amiben fontos szerepet játszottak a népi írók és műveik – a világi élet felé irányították. A budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán 1935-ben történelem-latin szakon szerzett középiskolai tanári oklevelet, ezt követően az ajkai Nirnsee Pál nagybirtokos, országgyűlési képviselő gyermekeinek lett a nevelője.

1939-től 1945-ig az érsekújvári Pázmány Péter Gimnáziumban tanított, ahol az Országos Falusi Tehetségmentési akció tankerületi feladataival és népfőiskola szervezésével is megbízták. Ezekről az évekről A magyar lélek szolgálatában (Budapest, 1943.) című munkájában számolt be. A háború végén Győrben kapott állást, a Révay Miklós Gimnázium igazgatóhelyettese lett. A tankerületi főigazgató 1946-ban bízta meg a történelem, valamint a latin nyelv és irodalom tantárgyak szakfelügyeletével. Tagja és titkára lett a Nemzeti Paraszt Pártnak és a Nemzeti Bizottságnak. Népi kollégium megszervezésére is felkérték (Kovács Pál Népi Kollégium) melynek egyben igazgatói tisztségét is betöltötte. Azonban alighogy elkezdte a munkát, Keresztury Dezső kultuszminiszter 1947. január 21-től Celldömölkre helyezte – az 1946. november 26-án alapított – gimnázium és kollégium megszervezésére.

Vas Károly magáévá tette azt a saját korát jóval megelőző gondolatot, miszerint az új gimnáziumnak úgy kell megépülnie, hogy hozzá kapcsolódjanak, vagy pavilon-szerűen épüljenek ki a közművelődési intézmények: tájmúzeum, kultúrház, nyilvános könyvtár, diákotthon, sportpálya stb. Celldömölk, bár az 1946-os év a gimnázium-alapítás tervével telt, nem volt felkészülve az iskola beindítására. Sem helyiség, sem költségvetési források nem álltak a rendelkezésre. Bebizonyosodott, hogy az eredményesség nem elsősorban a tárgyi feltételek sokaságán múlik, hanem mindenekelőtt a nevelő személyiségeken.

Vas Károly húsz évet szánt tervei megvalósítására, azonban csak huszonhárom hónapot tölthetett Celldömölkön, akarata ellenére a szombathelyi tankerületi főigazgatóságra helyezték általános tanulmányi felügyelőnek, majd Budapestre került az oktatási minisztériumba, a történelem tantárgy országos felügyelőjének.

1950-től 1972-es nyugdíjazásáig a Pécsi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanáraként dolgozott, egyidejűleg minisztériumi főelőadóként az új történelemtantervek és módszertani útmutatók elkészítését irányította. A történelemtanítás-módszertan nemzetközileg elismert szakértőjének számított. Tankönyveiből és jegyzeteiből tanárok generációi tanultak.

Művei:

Érzelmi nevelés az általános iskolai történelemtanításban. Bp. 1964.
A történelemtanítás módszertana. Bp. 1973.

Irodalom.:

Vas Károly : A celldömölki gimnázium története 1947. II-1949. XII-ig. Pécs, 1977.)
Vas Károly: Nevelés a Felsőbüki Nagy Pál Kollégiumban. In: Vasi Szemle, 1972. 4. sz.
Tungli Gyula: Aki tanárnemzedékeket nevelt. Bemutatjuk Vas Károly nyugalmazott főiskolai tanárt. In: Köznevelés, 1981. 20. sz. p. 5.
Uő: Nagy László és Vas Károly. In: Honismeret, 1986. 1. sz. pp. 10-11.
Uő: Vas Károly (1906-1985). In: Vas Népe, 1985. 150. sz. (jún. 28.) p. 5.
Tungli Gyula: Ki volt Vas Károly? In: [Veszprémi] Napló. 2008. júl. 11. p. 15.

K. Gy.

VIDOS JÓZSEF

(Kemenesmihályfa, 1805. április 18. – Kemenesmihályfa,1849. augusztus 3.)

politikus, alispán, kormánybiztos (1848/49)


A Vidos család nemessége a 13. századig vezethető vissza, kiterjedt rokonságuk szinte az egész Kemenesalját átfogta. Közéleti szerepvállalásukat bizonyítja, hogy a 17. századtól kezdve tagjai sorra bukkantak fel a megyei adminisztráció különféle pozícióiban. A soproni evangélikus líceum után jogi végzettséget szerzett fiatalember a reformkorban Széchenyi eszméinek követője volt. 1836-tól Vas megye főjegyzője, a liberálisok megyei vezére, akit kétszer választották alispánná az 1838-1848 közötti években s számos más tisztséget is viselt. Edvi Illés Pál jellemzése szerint: „Külsejére nézve barna, daliástermetű, nyílt arcú, magas homlokú férfiú. Társalgásban beszédes, lovagi, önkedveltető, mívelt. A jogban jártas, rögtönzött politikai ékeszólás neki nagyon díszlett. Mint ama híres francia költészről, Racine-ről életírója megjegyzé, miszerint oly szép szavú, hogy lehetetlen, neki a mennyek kapui meg ne nyílnának: úgy Vidos Józsefről is elmondható, hogy neki minden szívek kapui megnyíltak.”

Vas megye követeként vett részt az utolsó rendi országgyűlésen, 1848 tavaszától testestől lelkestől Kossuth híve. Aktívan részt vett a diéta munkájában s nevéhez fűződik a népképviseleti törvény azon liberális módosítása, mely szerint az értelmiségű foglalkozásúak az általuk fizetett lakbér összegétől, tehát a cenzustól függetlenül kapják meg az aktív választójogot. Tagja volt a forradalom kitörése előtti napokban Bécsbe küldött országgyűlési deputációnak is. Felemelő érzés lehetett számára, amikor az utolsó rendi országgyűlés április 8-i ülésén kerületi jegyzőként ő olvashatta fel azt a 31 cikkelyből álló törvényjavaslatot, amelynek V. Ferdinánd általi szentesítésével a polgári Magyarország alapköve ünnepélyesen letétetett.

Az 1848 júliusára összeállított 3000 fős nemzetőrsereg parancsnoka a "katonai pályát nem próbált, de sokoldalú, fényes talentumánál fogva a közbizalmat Vasban osztatlanul bíró" Vidos József lett 1848. június 19-én Vas megye nemzetőrségének főparancsnoka. A miniszterelnök Batthyány Lajos szeptember 19-én a vasi népfelkelés parancsnokává is kinevezi, és Kanizsa felszabadítására utasítja, amit a nemzetőrség Jellačić hátrahagyott helyőrségének elűzésével végre is hajtott. A diadalról küldött beszámoló jelentése után október 4-én hivatalosan kérte betegségére való hivatkozással, hogy katonai megbizatása alól mentsék fel. Eme kérésének helyt adtak, azzal a feltétellel, hogy kormánybiztosi tisztjét továbbra is megtartja. Időközben a vasi nemzetőrökkel és a Miklós huszárokkal visszaindult a megyébe, serege e hazavonulás során szétszéledt, és csupán az önkéntesek maradtak meg, akik a toborzáskor a továbbszolgálatot vállalták. De még így is katonai szempontból a legütőképesebb egységet Vidos vezette, s nemzetőreivel, népfölkelőivel és a Miklós huszárokkal Kiscellen át Csepregre vonult a fosztogató horvát horda ellen. Hadseregparancsnoki szolgálata befejeztével 1849 januárjáig, a császáriak bevonulásáig kormánybiztosként működött, majd részese maradt a megyei közéletnek.

A megtorlás elől menekülnie kellett és hosszabb ideig bújdosott Zichy Lajos somlói pincéjében. Augusztusban megtámadta a kolera és Éva testvére szállította haza a kemenesi birtokra. Bátyja ápolása során ő is megbetegedett és egy napon hunytak el. Vidos Józsefet Mersevát határában egy Cinca-parti nagy akácfa tövében temették el. A családi kripta 1852-es megépítése óta már ott pihen Vas megye 1848-as szabadságküzdelmének jeles alakja.


Irodalom:

Ordas Iván: Vidos József (1805-1849). In: Vasi Szemle, 1968. 3. sz. pp. 429-437.
Szász Erzsébet: Vidos József országgyűlési beszámolója. 1848. május 1-én. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1978. 1. sz. pp. 35-40.
Tilcsik György: Széchenyi barátjából Kossuth harcostársává. 180 éve született Vidos József. In: Vas Népe, 1985. 90. sz. (április 18.) pp. 2-3.
Ordas Iván: 1848 Vas megyei eseményeiből. Koltai Vidos József nemzetőrparancsnok. In: Honismeret, 1986. 2. sz. pp. 13-15.
Molnár András: A vasi nemzetőrség kanizsai „kalandja” 1848 októberében : Chernel Kálmán visszaemlékezése. Vasi Szemle, 1991. 2. sz. pp. 227-232.
Tilcsik György: Vidos József politikai pályája. In: Vas megyei levéltári füzetek 6. köt. Előadások Vas megye történetéről II. Szombathely, 1993. pp. 27-39.
Baloghné Lasics Judit: Edvi Illés Pál végbúcsúja Vidos Józseftől 1849-ben. Gondolatok egy 145 évvel ezelőtti esemény évfordulóján. In: Vas Népe, 1994. 234. sz. (október 6.) p. 6.
Hermann Róbert: Vidos József kormánybiztos jelentései (1848. október 16. – december 27.). In: Savaria : A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 22/1., Pars Historica : 1992-1995. Szombathely, 1995. (!1997). pp. 49-95.
Hermann Róbert: „… Tán a tavasz a durva tél után kellemetes leend”. Vidos József levelei és jelentései 1848 február – szeptember. In: Vasi Szemle, 1998. 2. sz. pp. 141-160.
Kozma Gábor: Testvérek, keresztutak és koszorúk. A Vidos család merseváti sírboltja nemzeti emlékezésünk fontos és értékes darabja. In: Vas Népe, 1998. 62. sz. (március 14.) p. 11.
Kozma Gábor: Gróf Széchenyi István barátja volt : Szinte génjeiben hordozta a hadművészet csínját-bínját : Vidos József és a forradalom. In: Vas Népe, 2000. 62. sz. (március 14.) p. 10.

N. L. – N. T.

VIRÁGHALMI FERENC

(Révkomárom, 1826.szeptember 5. – Kiscell, 1875. szeptember 24.)

író, műfordító, honvéd százados (1848/49)

Névváltozat: Blumentritt Ferenc (1851-ig)


Szülei: Blumentritt Ferenc komáromi városi hivatalnok és Graff Erzsébet. Édesapját négy éves korában elveszítette. Középiskolai tanulmányait a komáromi bencéseknél kezdte, majd a Pannonhalmi Szent Benedek-rend győri főgimnáziumában fejezte be és a piarista rend fogadalmasaként Besztercén, Kecskeméten és Kolozsvárott volt tanár. A szabadságharc kitörésekor, 1848 szeptemberében honvédnek állt a győri 23. honvédzászlóaljnál. A schwechati ütközetben tanúsított hősies helytállásáért december 5-től az ugyancsak győri 39. zászlóalj hadnagya, majd 1849 áprilisától már főhadnagya lett. 1849 májusában nyitrai térparancsnok és júniustól ugyanitt százados. Haditettei közül kiemelkedik az 1849 júliusi ácsi erdőben lezajlott véres ütközet, ahol három sikeres rohamot is vezetett. Világosnál tette le a fegyvert, s két hónap bujdosás után besorozták az osztrák ármádiába közkatonának. Olaszországba vitték, ahol előbb Piacenzában, majd Bresciában szolgált.

Szabadulása után piarista rendfőnöke elutasította visszatérését a szerzetesek közé. Nagybátyja, Szilágyi Sándor nyújtott számára menedéket nagydémi otthonában. Ezt követően bontakozott ki irodalmi munkássága, s Jókai mutatta be az irodalmi közéletnek az 1851 óta Virághalmira magyarosított nevű írót. Több regénye jelent meg, köztük "Egy cserepár naplója” című művében teljes hiteleséggel örökítette meg az osztrák katonai szolgálatban a többi magyarral együtt átélt sorsát. Az 1866-ban megjelent első kiadást elkobozták és megsemmisítették. A kényszerkatonaságtól megszabadulva Nagydémen, a Szabadhegyi családnál nevelő, s itt kezdődik irodalmi munkássága. A Győri Közlöny 1858-as évfolyamában értekezést írt egy új ércről, melyet timanynak nevezett el, s országosan ez az első híradás az alumíniumról. 1859-ben két regénye is megjelent Győrben: a „Fegyverkovács” és a „Török világ Győrben”. 1862-ben publikált, „A király védencei” című kétkötetes művében a majdani kiegyezés jogalapját fogalmazta meg regényes formában.

Tökéletes német nyelvtudása alapján a hatvanas években a fővárosban a Pester Lloyd és az Ungarischer Lloyd munkatársa és más külföldi lapok tudósítója lett. Háza a fiatal ellenzéki írók egyik találkozóhelyévé vált. Balladái, elbeszélései, versei, verses elbeszélései, humoros karcolatai, komoly tanulmányai jelentek meg a korabeli magyar lapokban, folyóiratokban. Vas megyei vonatkozásúk miatt külön hangsúlyozandók a "Felső vasmegyei képek" című közleményei. Pesti időszakához fűzödik házassága: 1864. április 10-én vette feleségül a veresegyházi származású Ubrankovics Konstantinát (akitől egy fia született), de alig két esztendő múltán társa meghalt. Amikor 1868-ban újjászervezték a magyar hadügyminisztériumot, elismerve a szabadságharcban szerzett rangját, oda osztották be. 1867-től két évig Győr megye második aljegyzője volt. 1868-ban jelent meg „A bekvártélyozott huszár” című költeménye, amelynek külön érdekessége, hogy Munkácsy Mihály illusztrációi díszítették. 1869-ben Pesten újra nősült és Reischer Irmát vezette oltár elé, s hamarosan egy leányuk született. Virághalmyt 1872-ben századosként reaktiválták a honvédségnél, de 1874-ben nyugdíjaztatta magát.

Jó barátjánál, Hollósy Jusztinián dömölki apátnál tett látogatásakor vízkórban halt meg s a vendéglátónak kellett szomorú szívvel elbúcsúztatnia a temetési szertartáson. A sors furcsa fintora, hogy leghíresebb művének („Egy cserepár naplója”) immár legális kiadása csak pár hónappal halála után látott napvilágot. Barátai a Somló hegyen 1880-ban emléktáblát helyeztek el az irodalompártoló Schönauer-család házán, síremléke pedig a celldömölki temetőben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepségeinek állandó zarándokhelye.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Lám Frigyes: Virághalmi Ferenc. 1824-1875. In: A győri Magyar Kir. Állami Leánygimnázium évkönyve az 1926/27. iskolai évről. Győr, 1927. pp. 3-14.
Nádasdy Lajos: Tollal és karddal a hazáért. In: Vigilia, 1977. 3. sz. pp. 167-171.
Nádasdy Lajos: Híven szolgálta a hazát. In: Helytörténet I. (Szerk. Káldos Gyula). Celldömölk, 1975. pp. 30-36.
Virághalmy Lea: Virághalmi Ferenc. In: Arrabona 35/1-2. Győr, 1996. pp. 261-276. (tovább)

N. L. - N. T.

WEÖRES SÁNDOR
(Szombathely, 1913. június 22. – Budapest, 1989. január 22.)

költő, műfordító, drámaíró


Szombathelyen látta meg a napvilágot 1913. június 22-én, mégis a cseri dombok tetején gubbasztó kis falut, Csöngét tekintette szűkebb hazájának, mivel itt, szülei otthonában töltötte gyermekéveit és ifjúkorát. Szűkebb pátriájához, Vas megyéhez, Kemenesaljához egész életén át szoros szálakkal kötődött. Bármerre sodorta az élet, sohasem szakadt el lélekben e tájtól.

Már négy-öt éves korában megismerkedett a betűk és a számok világával, édesanyja és nevelőnője pedig németül és franciául tanította. Nyolc-kilenc évesen már Shakespeare műveit vette a kezébe, s mohón végigolvasta az evangélikus parókián található lexikonokat.

Az elemi iskola elvégzése után a szombathelyi reáliskolában végezte középiskolai tanulmányait, s az irodalmár Pável Ágostonéknál lakott. Ekkoriban kezdett el verselni, s mindössze tizenöt éves volt, amikor megjelent első verse, az Öregek, melyre Kodály Zoltán is felfigyelt és megzenésítette. Rossz tanulmányi eredményei miatt a győri reálba íratták át, de végül Sopronban tett érettségi vizsgát. A pécsi egyetem bölcsészkarán folytatta felsőfokú tanulmányait, ahol esztétikából doktorált. 1932-ben jelent meg első verse a Nyugatban, majd 1934-ben Pécsett első verseskötete, a Hideg van. 1935-ben Baumgarten-díjban részesült, melynek összegéből távol-keleti utat tett. Ekkoriban már rendszeres kapcsolatban állt Babits Mihállyal és Kosztolányi Dezsővel. Egyetemi tanulmányai végeztével Pécsen lett könyvtáros, majd Budapestre került. 1947-ben nősült meg, Károlyi Amy költőnőt vette feleségül.

Bölcsőhelyétől soha nem szakadt el teljesen, visszajárt Csöngére, ahol barátai, költőtársai rendszeresen meglátogatták. Szombathelyről Pável Ágoston, Bárdosi Németh János, Pécsről Várkonyi Nándor járt ki hozzá, de sűrűn megfordult Csöngén a bakonytamási papfiú, az íróvá lett Tatay Sándor, Pestről pedig Berda József. 1934-ben Kodály Zoltánt is a vendégül látta.

Egyik legtermékenyebb költőnk volt. 1989. január 22-én, hetvenhat éves korában hunyt el. Bár úgy végrendelkezett, hogy "kis Csöngéje földjében" szeretne nyugodni, az ősi családi sírboltban pihenni meg, özvegye kívánságára mégis Budapesten, a Farkasréti temetőben helyezték örök nyugalomra.

Szűkebb hazája, Csönge, Kemenesalja és Vas megye hűséggel ápolja nagy fia emlékét. Csöngén lakóház, a Lánka-patak partján emlékpad őrzi emlékezetét, az általános iskolások körében pedig évente szavalóversenyt rendeznek gyermekverseiből Ostffyasszonyfán.

Irodalom:

Tamás Attila: Weöres Sándor. Bp. 1978. 263 p.
Bata Imre: Weöres Sándor közelében. Bp. 1979. 367 p.
Kenyeres Zoltán: Tündérsíp : Weöres Sándorról. Bp. 1983. 354 p.
Weöres Sándor és Károlyi Amy élete képekben. Bp. 1984. 284 p.
Magyar Orpheus : Weöres Sándor emlékezete. (Összeáll., szerk., sajtó alá rend. Domokos Mátyás). Bp., 1990. 642 p.
Egyedül mindenkivel : Weöres Sándor beszélgetései, nyilatkozatai, vallomásai. (Összeáll., szerk., sajtó alá rend. Domokos Mátyás). Bp. 1993. 485 p.
Weörestől Weöresről. (Összeáll. Tüskés Tibor). Bp. 1993. 365 p.
Schein Gábor: Weöres Sándor. Bp. 2001. 114 p.
Domokos Mátyás: A porlepte énekes : Weöres Sándorról. Bp. 2002. 199 p.
Öröklét : in memoriam Weöres Sándor. (Vál., szerk. és összeáll. Domokos Mátyás). Bp. 2003. 402 p.
Tüskés Tibor: A határtalan énekese : írások Weöres Sándorról. Bp. 2003. 222 p.

Sz.P.

WERNER ALAJOS

(Tiszakécske, 1905. július 14. – Budapest,1978. november 8.)

zeneművész, zenepedagógus



Tiszakécskén született a Bajorországból Pozsonyba áttelepült, zongoragyártásról híres Werner-család sarjaként. Pozsonyi gyermekévei és az érettségi után Győrött jelentkezett kispapnak, de vézna, légies alkata miatt alkalmatlannak tartották a szolgálatra, és elutasították. A szombathelyi Mikes János püspök azonban a papi elhivatottságán túl muzsikusi képességeire is rögtön felfigyelt, és hittudományi valamint zeneakadémiai tanulmányaiban is támogatta. 1928. június 17-én történt pappá szentelése után Géfin Gyula vicerektor javaslatára Mikes püspök Rómába küldte zenei tanulmányokra, a Gregoriana Egyetem egyházzenei tanszékére. Több megszakítással 1928-1933 között öt évet töltött Rómában, és a magyarok közül elsőként "musica sacra" dokturátussal tért haza. Közben Budapesten 1931-ben teológiai doktorátust is szerzett.

1934-ben kezdte szervezni a később nagy hírnévre szert tett kórusát, a Schola Cantorum Sabariensist. Szombathelyi és környékbeli iskolákat bejárva keresett és válogatott ki 8-14 éves jó hangú fiúkat. Istenadta pedagógiai érzékével, fáradhatatlan és szakszerű zene- és éneknevelésével egy olyan száztagú kórust hozott létre, amely hamarosan országos hírnévnek örvendett. Személyiségével, áttszellemült vezénylésével szinte megbűvölte tanítványait. Amerre jártak, a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a sokszor hat-nyolc szólamú gregoriánokat. Egyéniségére jellemző, hogy a tapsot soha nem ő, hanem a kórus két legfiatalabb tagja köszönte meg. Az 1938-ban Budapesten rendezett Eucharisztikus Kongresszuson való szereplésük hozta meg kórusa számára a nemzetközi elismerést, amely a közelgő II. világháború miatt már nem teljesedhetett ki. A pápai követ, Eugenio Pacelli bíboros, aki a következő évben XII. Pius néven pápa lett, a szereplést aranyórával jutalmazta. (Werner Alajos Szombathelyre hazaérve, azt azonnal zálogházba adta, árát pedig a szegények között osztotta szét.)

Időközben, 1936-tól óraadó tanári állást vállalt a zeneakadémia egyházzenei tanszékén. A tanításon túl Harmath Artúrral, Bárdos Lajossal, Forrai Miklóssal, Kodály Zoltánnal (kinek gyóntatóatyja is volt) együtt tárták fel a magyar egyház- és népzene kincseit. Hatalmas munkabírás jellemezte: Szombathely és Budapest között ingázva sokszor a vonaton dolgozott. Éjjel utazott, mert azzal is időt takarított meg. Országszerte tartott előadásokat az egyházi zenéről, mellette publikált is.

1944-ben, professzori kinevezése után Pestre költözött, ahol rögtön megkezdte a Schola Regia-kórus építését. A munkával még a város bombázásakor sem hagyott fel: volt, hogy csak öt-hat kórustag jelent meg egy szétlőtt ház harmadik emeleti lakásában, akikkel rendületlenül gyakorolták a hangképzést, szolmizálást.

1948-ban lett a Regnum Marianum Hitoktató Központ házfőnöke. Egy évvel később megszüntették az egyházzenei tanszéket, s ezzel Werner atyát is megfosztották tanári állásától. Kántor-káplánként Máriaremetére került, ahol az általa vezetett gyermekkórus meghallgatására egész Budapestről zarándokoltak ki az emberek. A Regnum-béli fiatalok nevelésével való foglalatosságal sem hagyott fel, noha paptársaival együtt tudta, hogy tevékenységükért börtön várhat rájuk.

1961. február 6-án hatvannyolc paptársával együtt tartóztatták le. Öt év börtönre ítélték. Vagyontárgyait – zongoráját, könyvtárát, írógépét – elkobozták. Kodály Zoltán kísérletet tett a kiszabadítására, de ő állítólag a következőképpen utasította el: "Vagy mindenkit, vagy engem sem." ("Ha nem igaz is, de jellemző" - mondták az őt ismerők.) Márianosztrára, majd a Gyűjtőfogház cipészműhelyébe került.

A börtönben kórust alapított – rabokkal, börtönőrökkel. Ő öntött lelket az elítéltekbe, tartott napi rendet a társai között, és gyóntatta őket fürdés közben. 1963-ban, a Hruscsov és Kennedy bécsi találkozója kapcsán hirdetett amnesztia alkalmával engedték ki.

Miután Budapest területéről kitiltották és Celldömölkre helyezték, ott alapított kórust. Mellette hittant oktatott, felújíttatta az orgonát. 1964 decemberében tartóztatták le újra a "népi demokratikus rend elleni vétségért". 1967-ben szabadult, engedménnyel. Bár azt állította, hogy az ötévi szenvedést nem cserélné fel ötévi római tartózkodásért, egészségileg megviselték a börtönévek. Máriaremetére ment vissza, mivel az újabb ítélet szerint, rendőri felügyelet alatt állva, nem hagyhatta el Budapest területét. A Kodály által visszaszerzett zongoráján, a máriaremetei kórus vásárolta írógépen, maradék megmentett könyvei között dolgozott tovább. Még fogoly volt, amikor a II. vatikáni zsinat nyomán elkezdődött a liturgikus szövegek magyarra fordítása, amelynek munkálataiban, szabadulása után, ő is részt vett. Bárdos Lajossal népénekes-könyvet állított össze. Volt több saját műve, de elfoglaltságai miatt nem vált termékeny zeneszerzővé. Anyagi szegénység, lelki-szellemi gazdagság jellemezte. Derűs, nyugodt természetű ember volt. Mindig reverendában járt, más öltözéke nem is igen volt. Magára sajnált költeni. Honoráriumaiból gyerekeket kirándultatott, családokat élelmezett és öltöztetett.

Nem sokkal aranymiséje után, 1978-ban hunyt el szívinfarktus következtében. Lékai László bíboros, esztergomi érsek, többszáz rendtársa és többezres tömeg búcsúztatta Budapesten a Farkasréti temetőben. A közelmúltban Mariaremetén temették újra. A kegytemplom melletti kertben nyugszik. Nevét a szombathelyi székesegyház kórusa viseli.

Írásai:

A szombathelyi püspöki könyvtár zenei ritkaságai. In: Vasi Szemle, 1937. 4. sz. pp. 308-314.
Az éneklő egyház. Szombathely, 1937.
Musica sacra és a magyar kultúra. In: Magyar Zenei Almanach. Bp., 1944
Éneklő élet. Bp., 1947
Cantus cantorum. Bp., 1948.
Hozsanna! (átdolg. kiad., Bárdos Lajossal) Bp., 1973.

Irodalom:

Az Eucharisztikus Világkongresszus Emlékkönyve. 1938.
W. A. halálára. In: Új Ember, 1978. nov. 16.
Eltemették W. A.-t. In: Új Ember, 1978. dec. 1.
Gál József: Schola Cantorum Sabariensis. Szombathely, 1996. 130 p.
Veress Kata: Werner atya. In: Budai Polgár. 1996. 10. sz. (máj. 23.) pp. 16-17.
Varga László: Werner atya [újratemetéséről]

G. T. – K. J.

ZÁDOR GYÖRGY

(Duka, 1799. július 3. – Buda, 1866. augusztus 17.)

író, irodalomtörténész, ügyvéd, az MTA rendes tagja

Névváltozat: Stettner György (1848-ig)
Álnév: Fenyéri Gyula


Édesanyja, Soós Zsófia révén a Berzsenyi nemzetség leszármazottja. Édesapja korán, 1805-ben meghalt s így öt testvérével együtt árván nevelkedett fel. Tanulmányait 1807-től a német nyelv tökéletes elsajátítása céljából Kőszegen, 1809-től pedig a pápai református kollégiumban végezte és a győri jogtudományi akadémián fejezte be. Ennek eredményeként 1821. június 26-án Pesten ügyvédi oklevelet szerzett.

Néhány évet dukai birtokán töltött, ahol – anyja 1818-as halálát követően – intézte a családi örökség ügyeit. Szülőfalujában kezdett hozzá egy nagyszabású terve anyaggyűjtéséhez, amely alapját képezte Toldy Ferenc 1828-ban „Handbuch der ungarischen Poesie” címen kiadott, társzerzőként Fenyéri Gyulát (Zádor álneve) megjelölő kétkötetes művének. Tököy Györgynél, s a Nohus családnál uradalmi ügyészként tevékenykedett Blumenthalon és Világoson 1825-ben. Állásáról lemondva 1826-ban Pestre költözött, s ügyvédi gyakorlata mellett bekapcsolódott a korabeli irodalmi életbe. Széles baráti köréhez tartozott Deák Ferenc, Fáy András, Kazinczy Ferenc, a Kisfaludyak, Kölcsey Ferenc és az athenaeumi triász: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály is. Kisebb írásai Fenyéri Gyula néven jelentek meg 1824 és 1834 között, az Aspasiában, az Aurorában, a Hébében, a Tudományos Gyűjteményben, a Muzarionban.

Elévülhetetlen érdeme, hogy lektorálta és segítette Kresznerics Ferenc „Magyar Szótár”-ának kiadását. A szótár címében mindez így jelent meg: „Kiadják a magyar nyelv és a szerző néhány barátjai Fenyéri Gyula felügyelete alatt.” A javítások és a nyomdai ellenőrzés mellett az előfizetők szervezését is magára vállalta és jelentős részben neki köszönhető, hogy a „gyökerésző szótár” a Tudós Társaság posztumusz jutalmában részesült. Irodalmi tekintélyére jellemző, hogy Vörösmarty betegeskedése idején egy ideig ő szerkesztette a Tudományos Gyűjteményt; ugyanakkor az is tény, hogy Vörösmarty örömmel hárította át Stettnerre a szerkesztőségi robot terhét. Kazinczy egyik levelének részlete szintén elismertségét húzza alá: „… én a Fenyéry és a Bajza ítéleteit érdeme szerint tudom is akarom is becsülni.” Sokrétű és magas színvonalú irodalmi munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia 1831-ben előbb levelező, majd egy év múlva rendes tagjává választotta. A pápai ref. főiskola jogakadémiai tanárává 1832-ben választották meg. 1848-ban a vallás- és közoktatásügyi államtitkári tisztségre kapott felkérést, amit azonban nem fogadott el. Nevét ekkor magyarosította Zádorra – vélhetően Vörösmarty műveiből merítve ihletet. Ezt követően Deák Ferenc igazságügyminiszter a pesti váltótörvényszék bírájává nevezte ki. A szabadságharc bukása után állásvesztésre ítélték, de 1851-ben amnesztia után Sopronban lett törvényszéki bíró, 1861-ben pedig a legmagasabb bírói fórum, a királyi Curia bírája.

Berzsenyi Dániel és Dukai Takách Judit mellett Zádor György Kemenesaljának egyik máig ható legnagyobb személyisége volt a 19. században.

Irodalom:

Zádor Gyula: Zárdor György emlékezete. I. Levelezések Kazinczy Ferenccel. 1823-1831. Bp. 1885. 167 p.
Tóth Lőrinc: Zádor György emlékezete. Pest, 1896. 116 p.
Nádasdy Lajos : A három nevű ember. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 159-163.
Nádasdy Lajos: Megyénk szülötte, a Berzsenyi Nemzetség ivadéka volt. In: Vas Népe, 1974. 151. sz. p. 7.
Taxner-Tóth Ernő: A Vörösmarty-Bajza-Toldy "triász" negyedik tagja. In: Irodalomtörténet, 1975. 3. sz. pp. 692-709.
Nádasdy Lajos : Zádor György emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 4.sz., pp. 593-601.
Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből. Bp. 1987. 183 p.
Tóth Péter: „A nagyok támasza tudott lenni”. A kétszáz éve született Stettner (Zádor) György pályaképe. In: Vasi Szemle, 1999. 6. sz. pp. 711-732.
Nádasdy Lajos: Kétszáz éve született Dukán Zádor György jogtudós, író. In: Új Kemenesalja, 1999. 15. sz. p. 9.
Deák barátja, Stettner (Zádor) György. [1799-1866]. In: Vas Népe, 2000. 78. sz. (ápr. 3.) p. 5.
Nádasdy Lajos: A háromnevű ember. In: Új Horizont, 2001. 5. sz.

N. L. – N. T.

 ZONGOR FERENC
(Nagysimonyi, 1915. december 31. – Veszprém, 1999. augusztus 24.)

helytörténész, pedagógus

Kisnemesi középbirtokos család legkisebb, hetedik gyermekeként született Nagysimonyiban, ahol az elemi iskolát végezte. A celldömölki polgári iskolai tanulmányokat követően átmenetileg elhagyta Kemenesalját. 1932-től Sopronban folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett a népi írókkal és műveikkel, valamint részt vett a falukutató mozgalomban. 1937-ben szerzett tanítói oklevelet a Soproni Evangélikus Tanítóképzőben.

A katedra helyett azonban a katonaság, majd a háborúban való részvétel következett. Karpaszományos őrmesterként részt vett a Csallóköz és Erdély visszacsatolásában, végül a II. Magyar Hadsereg katonájaként harcolt a doni katasztrófánál.

1943-44-ben a Vend-vidéken, a mai Szlovéniában tanított. 1945-ben hazatért Kemenesaljára és Mesteriben kezdett tanítani. 1946-tól Hegyeshalomban dolgozott. 1947-ben házasságot kötött pedagógus társával, Moravecz Erikával. Házasságukból két fiúk – László (1949 - 2002) és Gábor (1953) – született. Magyar-történelem szakos tanári oklevelét a Budapesti Pedagógiai Főiskolán szerezte (1950).

1953. szeptember 1-től nyugdíjba vonulásáig, 1976-ig az alsósági általános iskolában tanított és 1962-től iskolaigazgatóként tevékenykedett. Az iskolában „nyelvész”- néprajzi szakkört vezetett és létrehozta a jelentős tárgyi anyaggal rendelkező iskolagyűjteményt. 1969-ben életveszélyes balesetet szenvedett a Sághegyen végzett régészeti kutatómunka során. A balesetből szívós munkával épült fel.

Nevéhez fűződik Kresznerics Ferenc esperes-plébános, nyelvész, akadémikus alsósági sírjának felderítése, valamint a celldömölki posta padlásán Berzsenyi Lénárd olmützi fogsága idején készített rajzainak megtalálása, publikálása és megőrzése. Ugyancsak felkutatta a II. világháború alatt a Sághegyen működött 410-es különleges büntetőszázad történetét. Élete Kemenesalja szeretete jegyében telt, kutatta a vidék nyelvezetét, néphagyományait, kultúráját, életmódját. Számára a szülőföld, Kemenesalja jelentette a kultúrtájat. Több tanulmánya jelent meg neves szakmai folyóiratokban, valamint lelkesen és sikerrel vett részt megyei és országos szakmai pályázatokon. 1989-től haláláig Veszprémben élt, ahol folytatta és rendszerezte kutatásait.

Kitüntetései: A Szocialista Kultúráért (1970), Celldömölk Város Önkormányzata a „Városért” elismerő díszoklevele (1999).

Részt vett a celldömölki Honismereti Munkaközösség és a Magyar Nyelvtudományi Társaság tevékenységében, valamint tanácstagként a Celldömölki Nagyközségi Tanács munkájában.

Művei:

Kemenesalja és kémények alja – népi névmagyarázat In: Vasi Szemle, 1966. 3. sz. pp. 458-459.
Kresznericsnek "Sághon hallott" szavairól. In: Magyar Nyelvőr, 1967. 1. sz. pp. 53-59.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról I. rész In: Magyartanítás 1967. 4. sz. pp. 233-236.
Egy honismereti – „nyelvész” – szakkör munkájáról II. rész In: Magyartanítás 1968. 2. sz. pp. 91-94.
Honismereti szakkör Alsóságon In: Honismeret 1976. 5. sz. pp. 40-43.
Alsóság-település történetéről. Elmondások, mondák, történetek és megállapítások alapján. Kézirat. Celld., 1977. 64 lev.
A zárt e és az olvasástanítás. In: Magyar Nyelvőr 1977. 1. sz. pp. 74-76.
Munkásmozgalmi emlékek Alsóságról. Levélidézetek a 410-es „különleges büntetőszázad” Sághegyen töltött idejéből 1944-45. Kézirat. Celld., 1978. 39 lev.
Anyanyelvünk Kemenesalján a „paraszti életmód-szokások és azok változásai” tükrében. Kézirat. Celld., 1979. 47 lev.
Húsvéti népszokások Alsóságról. In: Honismeret 1979. 2. sz. pp. 27-28.
Emlékező sorok és idézetek – „a földi jogán”. →Batthyány Lajos életének utolsó évéről. Kézirat. Celld. 1981. 61 lev.
Berzsenyi Lénárd, az olmützi várbörtön „rajzolója”. In: Honismeret 1982. 2. sz. pp. 34-39.
Fennmaradt szokások, szólások a tarkósebzésről. In: Magyar Nyelv 1982. 3. sz. pp. 338-339.
Kemenesalja földrajzinév-tára. Kézirat. Celld., 1983. 105 lev.
Népi megfigyelések az időjárással kapcsolatban Alsóságról. In: VHHK, 1983. 2. sz. pp. 31-38.
Bábos és gyertyaöntő mesterség (Emlékezés Gecse Ferencre). In: VHHK, 1984. 2. sz. pp. 32-41.

Irodalom:

Ágh István: Dani uraságnak Magvető Kiadó 1984, pp. 235-238.
Ágh István: Baltaverte koponya. In: Magyar Nemzet, 1987. 44. sz. (február 21.) p. 11.
Burkon László: Érték, amihez nyúl. In: Vas Népe, 1986. 116. sz. (május 19.) p. 4.
Dala József: Levelek szárnyán. In: VN, 1991. 61. sz. (március 13.) p. 5.
Káldos Gyula: A mindennapok kutatója: Zongor Ferenc In: ÚK, 1989. 3. sz. (július) p. 4.

Z. G.

ZRÍNYI MIKLÓS
(Csáktornya, 1620. május 3. - Zrínyifalva, 1664. november 18.)

horvát bán, költő, nagybirtokos, politikus, tábornok

Nem csak halálát övezi rejtély, hanem születésének időpontja is sokáig bizonytalan volt. Az eddig ismerthez képest két nappal később, május 3-án született Csáktornyán horvát főnemesi családban. Anyja, Széchy Magdolna 1621-ben testvére, Zrínyi Péter születése után gyermekágyi lázban elhunyt. Apja, Zrínyi György horvát bán 1626-ban halt meg. A korán árvaságra jutott gyermekek előbb apjuk unokatestvére, Batthyány Ferenc németújvári udvarában nevelkedtek, majd a király megszüntette az ötös gyámságot és Pázmány Péter bízta meg a neveléssel. Zrínyi Miklós a grazi jezsuita kollégium után Bécsben, majd Nagyszombatban képezte magát. Meghatározó volt fejlődésére 1635-37-ben tett itáliai tanulmányútja. Hazatérését követően 1637. december 30-án III. Ferdinánd császár kamarása lett a 17. század magyar főméltóságai közül legfiatalabbként. A hagyományoknak megfelelően a családi örökség védelmében állandó harcot folytatott a törökökkel. Saját költségén felállított sereggel 1642-től részt vett a harmincéves háború küzdelmeiben. Hazatérve 1645 júniusában feleségül vette régi szerelmét, Draskovich Mária Euzébiát. A sors rövid időt szabott számukra, neje 1651-ben elhunyt és frigyüket gyermekáldás sem kísérte.

Szolgálatai jutalmául 1646-ban vezérőrnagyi címet elnyerve az első magyar arisztokrata császári tábornok lett. 1647-ben az uralkodó az alig 27 éves ifjút Horvátország bánjává és főkapitányává nevezte ki. 1652 áprilisában Bécsben újra nősült és feleségül vette Löbl Mária Zsófiát, akivel négy gyermekük született (kettő közülük alig ért pár évet). Házassága a monarchia elitjéhez kötötte, hiszen apósa a császárváros helyőrségének parancsnoka volt. Zrínyi katonai sikerei elméleti tájékozottságán alapultak és egyedülálló művei alapján a magyar hadtudományi irodalom megteremtőjének tekinthetjük. E téren legismertebb művének („Az török áfium ellen való orvosság”) jelmondattá vált mottóját [Ne bántsd a magyart!] 1848-49-es szabadságharc ágyúira öntette a forradalmi kormány. Kevéssé ismert tény, hogy 1659 végétől Zrínyi titkos tanácsosként tagja lett a Habsburg Monarchia legfelső tanácsadó testületének.

Ezen a ponton kell figyelmünket dömölki mezőkre összpontosítanunk, amelyeken 1663. szeptember 17-18-án Zrínyi életének nagy napja zajlott. Pálffy Géza kutatásaiból tudjuk, hogy a hadtörténeti szakirodalomban „vati hadimustra”-ként aposztrofált szemlére Mersevát és Dömölk között került sor, amely századokon keresztül fontos katonai táborhely volt. Több mint 5000 lovas és 3000 gyalogos vonult fel az ország legfőbb közjogi méltóságai: Wesselényi Ferenc nádor, Nádasdy Ferenc országbíró és Zrínyi Miklós horvát-szlavón bán előtt. A korabeli magyar hatalmi elit ilyen megjelenésére csak kivételes alkalmakkor kerülhetett sor vidéken. Illusztrációként mellékeljük azt az oltalomlevelet, amelyet a szemle napján Batthyány Kristóf dunántúli főkapitány állított ki a táborban Nagydömölk lakói számára. A nádor katonai hatáskörével eljáró országos főkapitány, Zrínyi Miklós e hétfői napon ereje teljében, az impozáns seregletet nézve bizakodva tekinthetett a jövőbe és nem sejthette, hogy alig 14 hónapja van hátra…

A felkészülést követően került sor legnagyobb haditettére, az 1664 január-februárjában lebonyolított téli hadjáratra. A lehetetlen küldetésnek tekintett előretörése során 20000 fős seregével 240 km-re behatolt a török területre és felégette a török utánpótlás szempontjából kulcsfontosságú eszéki Dráva-hidat. Sikereire Európa is felkapta a fejét és a spanyol király például aranygyapjas renddel tüntette ki. Zrínyi hadi eredményeit a törökök kiűzése felé vezető út elejének tekintette. Mérhetetlen csalódást okozott számára, hogy 1664 augusztusi szentgotthárdi győzelme után Lipót császár a vasvári békében az inkább törökök számára előnyös status quo fenntartását deklarálta.

A közvélemény ebben a helyzetben nehezen fogadta el, hogy 1664. november 18-án a Csáktornya melletti kursaneci erdőben vadászat során egy vadkan halálosan megsebesítette a hős hadvezért. Perdöntő bizonyíték nincs sem a vadászbalesetre, sem pedig merényletre…

Pályaképe torzó maradna irodalmi tevékenysége nélkül, amit azonban mindig mellékesnek tekintett. Ennek ellenére a 17. századi magyar barokk irodalom legkiemelkedőbb képviselőjeként tartjuk számon. Lírai művei közül az első felesége emlékére írt „Adriai tengernek Syrenája” elsősorban szerelmi lírájának gyöngyszemeit tartalmazza. Fő művében a „Szigeti veszedelem” című eposzban (1651) dédapjának, a szigetvári vértanúnak állít örök emléket.

A politikus, katona és költő-író Zrínyi Miklósban tragikusan korán kettétört élete ellenére különféle lojalitásainak, tisztségeinek, házasságainak és birtokainak köszönhetően Közép-Európa közös hősét tisztelhetjük. „Sors bona nihil aliud” - „Jószerencse, semmi más” - szólt a híressé vált jelmondata. Terveinek megvalósításához talán csak a jószerencse hiányzott, semmi más…

Irodalom:

Klaniczay Tibor: Zrínyi Miklós. 2. átd. kiad. Bp. 1964. 852 p.
Bene Sándor – Borián Gellért: Zrínyi és a vadkan. Bp. 1988. 138 p., [16] t.]
Perjés Géza: Zrínyi Miklós és kora. 2. bőv. kiad. Bp. 2002. 436 p.
Zrínyi-szótár. Szerk. Beke József. Bp. 2004. 948 p.
Kovács Sándor Iván: Az író Zrínyi Miklós. Bp. 2006. 304, [18] p.
Pálffy Géza: Zrínyi Miklós nagy napja - Az 1663-1664. évi török háború egyik meghatározó eseménye: a vatihadimustra 1663. szeptember 17-én. - 2. jav. kiad. - Budapest - Pápa: MTA BTK Történettudományi Intézet - Jókai Mór Városi Könyvtár, 2016. 58 p.
Pálffy Géza történész előadása a KMKK Kresznerics Ferenc Könyvtárában 2016. szeptember 16-án. 1. rész: 49 perc 30 mp. 2. rész: 23 perc 12. mp.                                                                                                                     Laczházi Gyula: Zrínyi Miklós költészete. Bp. 2018. 116 p.

Németh Tibor

ZSOLNAY DÁVID (Jánosháza, 1742 – Veszprém, 1810. augusztus 26.)

katolikus püspök

Zsolnay Dávid Jánosházán született többgyermekes családból. Péter nevű testvéréhez hasonlóan, aki Pesten lett pálos szerzetes, ő is a papi hivatást választotta. Elemi és középiskoláit Kőszegen és Sopronban végezte el, majd Nagyszombatra került, ahol mint a Szent István Szeminárium növendéke készült a papságra. Teológiai tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte.

A Davidicum épülete (http://www.vendegvaro.hu/davidikum-veszprem)

1767. december 19-én szentelték pappá, ezt követően került vissza Nagyszombatra, szentszéki jegyzőnek. Itt ismerte fel kiváló képességeit Bajzáth József esztergomi kanonok. Amikor Bajzáth 1777-ben veszprémi püspök lett, maga mellé vette Zsolnay Dávidot, aki gyorsan haladt felfelé az egyházi hierarchiában. 1777-ben somogyi főesperes, hatai prépost. 1778-ban általános püspöki helynök. 1779-től címzetes apát és Zala vármegye táblabírája. Az 1790-91., 1792., 1796. és 1802. évi országgyűléseken a veszprémi káptalan követe volt, s kiváló szónoklataival II. József figyelmét is magára vonta. 1801-től veszprémi nagyprépost, 1802-től címzetes püspök. Püspökké 1806. augusztus 21-én szentelték.

Neve az 1800-ban általa alapított, és a keresztnevéről Davidicum-nak elnevezett árvaház révén vált országosan ismertté: jelentős összeget, 302.106 Ft-ot hagyott az intézményre, hogy az árva gyerekeket és a vegyes házasságból születetteket oktassák és katolikus szellemiségű nevelésben részesüljenek. A 40 növendéket befogadó, Hild József tervezte klasszicista stílusú épület átadására 1828. augusztus 28-án került sor. Az 1873 ősze óta fiúinternátusként működő intézményben jelenleg a katolikus iskolák középiskolai kollégiuma található.

Egész életében bőkezű adakozó volt. Javadalmainak nagy részét az árvaházra költötte, de támogatta többek között Révai Miklós: Elaboratio grammatica hungarica c. művének megjelenését is. A maga korában kiváló szónok hírében álló Hajas István veszprémi esperes beszédeit négy kötetben kinyomatta és elküldte az egyházmegye papjainak. 1788-ban a veszprémi Benedek-hegyen Szent Flórián-szobrot állíttatott. Végrendeletében több templomot is segélyezett, nem feledkezve meg szülőfalujáról sem: a jánosházi templomra 200 ezüstforintot és egy arany miseruhát hagyományozott.

1810. augusztus 26-án hunyt el. A veszprémi székesegyház sírboltjában helyezték végső nyugalomra. Nevét az általa alapított árvaház ma is őrzi.

Irodalom:

Davidicum: Historia Domus
Veszprémi Káptalan Hiteles Levéltára, D. Zsolnai fasc. 5.

Perényi Antal: A veszprémi Dávid-árvaház története. Veszprém, 1892.

Szinnyei József: Magyar írók élete ... XIV. köt. Budapest, 1914.
Strausz Antal: A veszprémi nagyprépostok. Veszprém, 1930.
Pfeiffer János: A Veszprémi Egyházmegye történeti Névtára : 1630-1950. München, 1987.

A Davidikum története. Emlékfüzet. Szerk. Varga Miklós. Veszprém, 2000.

Magyar Katolikus Lexikon. XV. köt. Bp. 2010. Veszprémi Dávid Árvaház és Zsolnai Dávid szócikke

K. J.

Módosítás: (2012. Szeptember 27. Csütörtök, 08:29)