Maráczi Jenő

maraczi jenoMARÁCZI JENŐ
(Miske, 1901. szeptember 29. - Celldömölk, 1948. november 8.)

belgyógyász


Régi kemenesaljai kisbirtokos családban született. Az elemi népiskola 1-5. osztályát szülőfalujában, a gimnázium 8 osztályát pedig a felsőlövői Evangélikus Főgimnáziumban végezte. Az utolsó magyar évfolyam tagjaként 1921-ben érettségizett. Orvosegyetemi tanulmányait Budapesten kezdte, Debrecenben folytatta, végül Budapesten fejezte be. Közben 1924 szeptember 1-től 1927. október 4-ig tanulmányai folytatása mellett a II. sz. Kórbonctani és Kórszövettani Intézetben gyakornokoskodott. Az egyetemen olyan kitűnő és híres tanárai voltak, mint pl. dr. Lenhossék Mihály és dr. Krompecher Ödön. 1928. január 13-án avatták orvosdoktorrá. Közép és felsőfokú tanulmányai alatt szülei szegény helyzete miatt lakásért és ellátásért gyermekeket tanított.

1928. február 1-jén állt a celldömölki kórház szolgálatába, mint helyettesítő segédorvos. A →Szumrák (Szomraky) Zoltán vezette kórház az igazgató-főorvoson kívül mindössze egy, „nem véglegesített”, 2-2 esztendőnként újra kinevezett segédorvost tudott alkalmazni. A szabályzat szerint köteles volt a kórházban lakni. Feladatai közé tartozott egyebek mellett, hogy a kórházban fekvő betegeket vasár- és ünnepnapokon is a reggeli és a délutáni órákban meglátogassa, a műtéteknél asszisztáljon, a szüléseknél és abortuszoknál jelen legyen. Vezette a kórlapokat, végezte az összes laboratóriumi és röntgenvizsgálatokat, a boncolásokat és mindezek adminisztrációját. Egy idő után bensőséges kapcsolat alakult ki a segédorvos és a főorvos között.

1933. február 15-től kétévi fizetés nélküli tanulmányi szabadságot kapott a vármegye alispánjától, hogy szakmailag továbbképezhesse magát. Másfél esztendőt töltött el díjtalan gyakornokként a budapesti II. sz. belklinikán, közben egy hónapig a budakeszi tüdőszanatóriumban tüdőgyógyászati továbbképzésben is részesült, majd báró dr. Kétly László egyetemi tanár ajánlásával fél esztendőn át Berlinben Gustav von Bergmann professzor belklinikáján gyakornokoskodott.

Új ismeretekkel felvértezve, kitűnő ajánlólevelekkel és számos szakkönyvvel tért vissza 1935 februárjában Celldömölkre továbbra is nem véglegesített segédorvosnak. Élete nagy álmához, a belgyógyászati osztály felállításához egyre közelebb érezte magát. Főnöke, akit egyre elhatalmasodó betegsége miatt többször is helyettesítenie kellett, mindenben mellette állt és támogatta. Barátai kapcsolata és összeköttetései révén sikerült kiutaltatnia a belügyminisztériumtól a kórház számára egy nagyobb pénzösszeget. Tevékenységének elismeréseként 1935 szeptemberében tiszteletbeli főorvosi címmel ruházták fel. Bár a belgyógyászati osztály a gyakorlatban már 1935 őszétől működött, a hivatalos engedélyeztetés csak hosszas huzavona után történt meg és Maráczi Jenőt 1937. március 27-én nevezték ki az osztály élére végleges osztályvezető alorvossá. Közben 1935 decemberétől rábízták a celldömölki tüdőgondozó intézet vezetését is: a gondozási munkát gyökeresen átszervezte és a tuberkulózist látványosan visszaszorította.

1938 januárjában elhunyt dr. Szomraky Zoltán. Utóda, dr. Jósa László a kiírt pályázat alapján Maráczi Jenőt nevezte ki belgyógyász főorvossá 1939. június 3-án.

Színvonalas tevékenysége Kemenesalja elismert és megbecsült orvosává vált. Elegáns és igényesen berendezett lakást bérelt és magánrendelőt is nyitott. A Sághegyen létrehozott gazdasága a hegy szőlő- és borkultúrájának élvonalához tartozott. Tudományos dolgozatai jelentek meg szakfolyóiratokban és ő lett a csendőrség és az Állami Méntelep orvosa, majd a GySEV pályaorvosa és a MÁV-betegek belgyógyász szakorvosa is. 1943. január 3-án vette feleségül Tasch Edit soproni tanítónőt, akivel egy tragikus vasúti baleset kapcsán ismerkedett meg. Házasságukból három leány született.

1944 decemberében kinevezték a celldömölki kórház élére, amit – munkájának elismeréseként – 1945 nyarán az új hatalom is megerősített. Személyes áldozatvállalásával és éjt nappallá tevő munkával emberek és betegek százait mentette az ellátási hiányoktól, ukrán inváziótól és tífuszjárványtól szenvedő kórházban, amely egy ideig a celldömölki hadifogoly kórház munkáját is segítette. A nehéz időszak közepette is kereste a fejlesztés lehetőségeit. Terveket készített a kórház harmadik osztályaként a szülészet-nőgyógyászat illetve negyedikként az ideg- és elmeosztály létrehozására. Ez utóbbi céljára az intapusztai kastély épületét tartotta alkalmasnak, amely ápolási bevételeivel és gazdasági tevékenységével a kórház gazdasági alapját is megteremthetné. Ezzel egy olyan korszerű modell működési elveit dolgozta ki, amely napjainkban is meghatározó a Kemenesaljai Egyesített Kórház tevékenységében.

Fiatalon, 47 éves korában távozott az élők sorából: az 1959-ben elhunyt hitvese földi maradványait is őrző családi sírbolt márványtábláján az alábbi felirat szerepel: „Laborantes sunt extincti” - „A munka volt az életük”.


Művei:

A világrahozott szívbajok kórjelzési lehetőségei. Bp. 1935. 5 p.
Van-e szükség gyógysavóra a járványos agy- és gerincvelőburok-gyulladás kezelésében?. Bp. 1941. 8 p.


Irodalom:

Fehér Tamás: A celldömölki hadifogolykórház története. 1-4. rész. In: VN, 1989. 306-308. (december 28-30.) pp. 2-3.; 1990. 1. sz. (január 2.) pp. 2-3.
Fehér Tamás: A munka volt az élete. Ötven éve halt meg dr. Maráczi Jenő. 1-2. rész. In: ÚK, 1998. 21. sz. (november 5.) p. 11.; 22. sz. (november 19.) p. 11.

F. T.