LIMPÁR JÓZSEF
(Jánosháza, 1940. január 28. - Celld., 2014. december 8.)

közgazdász, Celldömölk tanácselnöke (1973/1979)

A vasutas családból származó fiatalember általános iskoláit szülőhelyén, a középiskolát Pécsett, a Közgazdasági Technikumban végezte 1954 és 1958 között. Érettségi után az Autóközlekedési Vállalatnál dolgozott Pápán forgalmi szolgálattevőként, később menetirányítóként, majd 1966-tól áthelyezéssel kinevezték a celldömölki kirendeltség vezetőjének. 1968/69 folyamán közlekedési tiszti iskolát végzett. A közélet iránti érdeklődése következtében 1967-től tanácstagként vett részt a helyhatóság munkájában. Innovatív szemléletmódját jól jellemzi, hogy 1968-ban elindította a celldömölki helyi autóbuszjáratot, amely akkoriban csak a városi rangú települések kiváltsága volt. 1973-ban megválasztották Celldömölk tanácselnökévé és meghatározó szerepe volt a település városi rangjának megszerzésében. A nagyközség a hetvenes években a dinamikus fejlődés időszakát élte, amit a település vezetése hatékony programokkal támogatott. 1975-ben az országban ötödikként kapta meg a Ság hegy a tájvédelmi körzet minősítést. Az OTP által finanszírozott egyre minőségibb lakásépítési program összhangban zajlott azzal a munkahely-teremtési folyamattal, amelynek eredményeként Celldömölkön a városiasodás küszöbére érve már több mint 7000 munkahely teremtődött. A miniszteri rendeletben meghatározott 34 városi kritérium közül 33-nak megfelelt Celldömölk, mindössze az uszoda hiányzott. 1978. június 30-án tanácselnökként írta alá az 19/1978. számú tanácshatározaton alapuló, Elnöki Tanácshoz címzett, várossá nyilvánítási kérelmet.

1979-től 1990-ig Kemenesalja fővárosának tanácselnök-helyettese volt, s e pozíciójában a városüzemeltetés és a városfejlesztés felelőse. Közben 1985-ben elvégezte az Államigazgatási Főiskolát. A városi rang erőteljes fejlesztéseket indított el: tovább folytatódott a lakásépítési program, a közművesítés magasabb szintje valósult meg (gáz- és szennyvízhálózat). A várost adósság nélkül, 16 millió Ft tartalékkal adta át az önkormányzati választások után megalakult képviselő-testületnek.

1990-ben három párt (KDNP, MDF, MSZP) kérte fel közös polgármesterjelöltnek, de nem vállalta, mert képviselő szeretett volna lenni. Körzetében azonban csekély szavazatkülönbséggel alulmaradt. A rendszerváltást követően szakirányban képezte magát tovább: 1995-ben diplomázott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem egészségügyi menedzserképző szakán. 1991-től az intaházi Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet, majd 1996-tól a Kemenesaljai Egyesített Kórház gazdasági igazgatójaként működött. Komoly érdemeket szerzett a kórház-rekonstrukció megvalósításában, az egészségügyi intézmény modernizálásában. 1994-től Celldömölkön önkormányzati képviselő lett, valamint Vas Megyei Közgyűlés tagja, ahol az egészségügyi bizottság elnöki tisztségét is ellátta, a következő két ciklusban (1998-2006) pedig bizottsági alelnök volt. 1998-tól a celld-i önkormányzatban előbb egészségügyi bizottsági, majd 2002-től pénzügyi bizottsági elnök.

Kitüntetései: Pro Humanitate (1978), Közbiztonsági Érem Arany Fokozata (1980), Munka Érdemrend Bronz Fokozata (1986), Pro Natura (1990), Köz Szolgálatáért Érdemjel Arany Fokozata (2004), Pro Sanitate (2004), Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2008).

Irodalom:

Losoncz Andrea: „A sors által vezérelt élet jutott nekem...” 1-2. rész. In: ÚK, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 6.; 2014. 7. sz. (április 18.) p. 7.
In memoriam Limpár József. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 7.

N. T.

MERCZ GÁBOR
(Bp., 1974. február 17. - Ajka és Bakonygyepes között, 2006. május 24.)

asztaliteniszező

Tehetségét már fiatalon bizonyította azzal, hogy serdülő magyar bajnoki címet szerzett. Pályafutását Sidó Ferenc tanítványaként a Budapesti Spartacusban kezdte, majd a Postás SE, a Győri Elektromos, a Kiskunfélegyháza, a Wiener Neudorf, majd újfent a Ceglédi VSE csapatait erősítette. Sportszerűséggel párosuló eredményessége és nagyszerű emberi tulajdonságai miatt nemcsak a honi élcsapatok versengtek érte, hanem külföldre is csábították. 2004 tavaszán mégis a CVSE-Mávépcell csapatához igazolt, és rögtön az első szezonban 84%-os teljesítményével oroszlánrészt vállalt abban, hogy gárda bronzérmet szerzett. A 2005/2006-os szezon még ennél is fényesebbre sikeredett. Nagyrészt az ő 93%-os eredményességének köszönhetően a csapat bejutott a bajnoki döntőbe. Egyéniben a magyar bajnokságon 1994, 1995, 1996 és 1998-ban az 5-8. helyen végzett, 1998-ban pedig párosban harmadik lett. Felnőtt TOP 12 bajnokságon ötödik helyezett volt 1996-ban. Igazi közösségi ember volt: a csapatversenyben egyesületeivel hatszor végzett dobogós helyen a magyar bajnokságban. A Cegléd játékosaként 1995-ben és 2000-ben szerzett csapatbajnoki ezüst volt legnagyobb sikere. Válogatott kerettag volt mind ifjúsági korosztályban, mind felnőttként.

2006. május 25-én legnagyobb sportsikerére készült Celldömölk, mert délután rendezték volna az asztalitenisz extraliga döntőjét, melyen lépéselőnyben volt a Celldömölk csapata a Kecskeméti Spartacussal szemben, mivel a döntő első mérkőzésén 10-7-re győztek. Ünnepelni akart az egész város, de a reménykedést felváltotta a gyász. Előző nap vidáman, izgatottan indult el otthonából a 3 celldömölki játékos: ifj. Kovács János, Szabó Krisztián, és Mercz Gábor, hogy a másnapi döntőn pihenten állhassanak asztalhoz. Az esti órákban a 8-as számú főúton Veszprém felől haladva Ajka határában a hármas leágazónál a vizes, csúszós úton autójuk egy lejtős, balra ívelő szakaszon nekiütközött a szalagkorlátnak, majd a bal oldali forgalmi sávba átsodródott és egy szemből jövő kisteherautó oldalát találta el. Az autóba egy másik személygépkocsi is belehajtott. A jobb hátsó ülésen utazó Mercz Gábor a helyszínen szörnyethalt, a másik két játékost súlyos sérülésekkel szállították kórházba.

A Magyar Asztalitenisz Szövetség felajánlotta a csapatnak, hogy a döntőt egy későbbi időpontban - ha már a játékosok felépülnek - lejátszhatják, de ők nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel. Bár az évkönyvek a kecskemétieket tüntetik fel bajnokként, a szövetség elnökségének döntése értelmében az aranyérmet a celldömölki csapat is megkapta, így Mercz Gábor posztumusz bajnok lett...

A ceglédi sportolót a legbecsületesebb asztaliteniszezőként tartották számon azok, akik megfordultak az asztalok környékén. Imádta feleségét, Csillát, négyéves kislányát, Dorinát és választott sportját, az asztaliteniszt. Tiszteletére minden évben Celldömölkön rendezik meg a Mercz-emlékversenyt.

Irodalom: 

Mercz Gábor emlékére. Internet: http://cvse.gportal.hu/gindex.php?pg=14771797 [Letöltés: 2014. december 27.]
Tulok Gabriella: Gyász, posztumusz bajnoki cím + In memoriam. In: ÚK, 2006. 11. sz. (június 9.) p. 11.

N. T.

MIKOLÁS TIBOR
(Celldömölk, 1924. szeptember 28. - 2014. március 8.)


Széchenyi-díjas és kétszeres Ybl-díjas építészmérnök, főiskolai tanár

Ősei - Léránt Ferenchez hasonlóan – francia hugenották voltak. Édesapja a győri származású Mikolás Imre pedagógus, aki 1919-ben fejezte be a soproni képzőt és első tanári állását a celldömölki polgári fiúiskolában kapta, ahol egészen 1930-ig tanított. Itt ismerkedett meg Gindly Olgával, a kemenesszentmártoni tanító legidősebb lányával, akivel 1921-ben keltek egybe. Édesanyja a csáfordi Tóthok tősgyökeres kemenesaljai nemzedékének leszármazottja volt és leánykori nevén 1917 és 1921 között számos verse jelent meg a Kemenesalja című lap hasábjain.

Édesapját Veszprémbe helyezték, így alapfokú iskoláit Mikolás Tibor 1930-tól 1934-ig az evangélikus egyház ottani elemijében végezte. A 8 osztályos gimnáziumot a veszprémi Piarista Gimnáziumban kezdte el, majd az első 5 osztály után 1939 és 1942 között a váci Piarista Gimnáziumban fejezte be. A jeles érettségit követően a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán képezte magát. (Közben 1944/45-ben a háborús körülmények között Németországba vitték.) Már az egyetem alatt is dolgozott tervező irodáknak. Diplomájának 1948-as megszerzése után az Építéstudományi Tervező Irodában helyezkedett el, majd 1951-től az Építési Minisztérium tervezési főosztályának főmérnökeként az egész ország tervezőirodáit irányította. 1954 és 1956 között az Iparterv Tervező Vállalat vezető tervezője volt: legnagyobb munkája a tiszaújvárosi Tiszai Vegyi Kombinát lakótelepe és a kapcsolódó intézmények tervei. 1956-ban került Debrecenbe, amely élete végéig otthona maradt. 1957 és 1988 között a Debreceni (Kelet-Magyarországi) Tervező Vállalat főmérnöke és műszaki igazgatója volt. Széleskörű helyi építészi munkájából az Orvostudományi Egyetem elméleti tömbje és az Agrártudományi Egyetem aulája, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Kémiai Intézete, a Kölcsey Művelődési Központ komplexuma, valamint a Zeneművészeti Főiskola épülete külön is kiemelendő. Munkásságának fontos területét képviselte kórházak tervezése az egész országban (pl. Balassagyarmat, Kisvárda, Orosháza, Siófok). 1988-ban saját tervezőirodát alapított, amely elsősorban társasházak tervezésével foglalkozott.

A gyakorlat mellett az elmélet terén is maradandót alkotott: építőipari folyóiratokban több száz publikáció fűződött a nevéhez. 1951 és 1956 között a Budapesti Műszaki Egyetem tanársegéde volt, majd 1961-től a Debreceni Agrártudományi Egyetemen, 1971-től pedig az Ybl Miklós Építőipari Főiskola tanáraként adta át tudását a fiataloknak. Érdekfeszítő előadásait gyakran színesítette páratlan diagyűjteményének képeivel. Életművéért 1998-ban kiérdemelte a DLA tudományos minősítést, illetve rangos elismerések sorát: Ybl Miklós-díj (1961, 1970), Alpár-díj (1971), Széchenyi-díj (1992), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2005).

Művei:

Tervezési ismeretek : mezőgazdasági építészet. Bp. 1976. 185 p.
Hol élünk ma? Hol élünk holnap? In: Napjaink, 1980. 10. sz. pp. 3-8.
Kórházépítészetünk múltja és jövője. In: Egészségügyi Gazdasági Szemle, 1985. 1. sz. pp. 72-77.
Gazdálkodás szellemi erőinkkel. In: Magyar Építőipar, 1986. 7. sz. pp. 385-390.

Irodalom:

Németh Tibor: Celldömölktől a Széchenyi-díjig : beszélgetés Mikolás Tibor építészmérnökkel. In: Vasi Szemle, 1997. 1. sz. pp. 99-104.
Berta Erzsébet: Építészeti ideológia: beszélgetés Mikolás Tiborral, a Kölcsey művelődési központ építésztervezőjével. In: Debreceni Disputa, 2003. 1. sz. pp. 31-35.

N. T.