WERNER ALAJOS

(Tiszakécske, 1905. július 14. – Budapest,1978. november 8.)

zeneművész, zenepedagógus



Tiszakécskén született a Bajorországból Pozsonyba áttelepült, zongoragyártásról híres Werner-család sarjaként. Pozsonyi gyermekévei és az érettségi után Győrött jelentkezett kispapnak, de vézna, légies alkata miatt alkalmatlannak tartották a szolgálatra, és elutasították. A szombathelyi Mikes János püspök azonban a papi elhivatottságán túl muzsikusi képességeire is rögtön felfigyelt, és hittudományi valamint zeneakadémiai tanulmányaiban is támogatta. 1928. június 17-én történt pappá szentelése után Géfin Gyula vicerektor javaslatára Mikes püspök Rómába küldte zenei tanulmányokra, a Gregoriana Egyetem egyházzenei tanszékére. Több megszakítással 1928-1933 között öt évet töltött Rómában, és a magyarok közül elsőként "musica sacra" dokturátussal tért haza. Közben Budapesten 1931-ben teológiai doktorátust is szerzett.

1934-ben kezdte szervezni a később nagy hírnévre szert tett kórusát, a Schola Cantorum Sabariensist. Szombathelyi és környékbeli iskolákat bejárva keresett és válogatott ki 8-14 éves jó hangú fiúkat. Istenadta pedagógiai érzékével, fáradhatatlan és szakszerű zene- és éneknevelésével egy olyan száztagú kórust hozott létre, amely hamarosan országos hírnévnek örvendett. Személyiségével, áttszellemült vezénylésével szinte megbűvölte tanítványait. Amerre jártak, a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a sokszor hat-nyolc szólamú gregoriánokat. Egyéniségére jellemző, hogy a tapsot soha nem ő, hanem a kórus két legfiatalabb tagja köszönte meg. Az 1938-ban Budapesten rendezett Eucharisztikus Kongresszuson való szereplésük hozta meg kórusa számára a nemzetközi elismerést, amely a közelgő II. világháború miatt már nem teljesedhetett ki. A pápai követ, Eugenio Pacelli bíboros, aki a következő évben XII. Pius néven pápa lett, a szereplést aranyórával jutalmazta. (Werner Alajos Szombathelyre hazaérve, azt azonnal zálogházba adta, árát pedig a szegények között osztotta szét.)

Időközben, 1936-tól óraadó tanári állást vállalt a zeneakadémia egyházzenei tanszékén. A tanításon túl Harmath Artúrral, Bárdos Lajossal, Forrai Miklóssal, Kodály Zoltánnal (kinek gyóntatóatyja is volt) együtt tárták fel a magyar egyház- és népzene kincseit. Hatalmas munkabírás jellemezte: Szombathely és Budapest között ingázva sokszor a vonaton dolgozott. Éjjel utazott, mert azzal is időt takarított meg. Országszerte tartott előadásokat az egyházi zenéről, mellette publikált is.

1944-ben, professzori kinevezése után Pestre költözött, ahol rögtön megkezdte a Schola Regia-kórus építését. A munkával még a város bombázásakor sem hagyott fel: volt, hogy csak öt-hat kórustag jelent meg egy szétlőtt ház harmadik emeleti lakásában, akikkel rendületlenül gyakorolták a hangképzést, szolmizálást.

1948-ban lett a Regnum Marianum Hitoktató Központ házfőnöke. Egy évvel később megszüntették az egyházzenei tanszéket, s ezzel Werner atyát is megfosztották tanári állásától. Kántor-káplánként Máriaremetére került, ahol az általa vezetett gyermekkórus meghallgatására egész Budapestről zarándokoltak ki az emberek. A Regnum-béli fiatalok nevelésével való foglalatosságal sem hagyott fel, noha paptársaival együtt tudta, hogy tevékenységükért börtön várhat rájuk.

1961. február 6-án hatvannyolc paptársával együtt tartóztatták le. Öt év börtönre ítélték. Vagyontárgyait – zongoráját, könyvtárát, írógépét – elkobozták. Kodály Zoltán kísérletet tett a kiszabadítására, de ő állítólag a következőképpen utasította el: "Vagy mindenkit, vagy engem sem." ("Ha nem igaz is, de jellemző" - mondták az őt ismerők.) Márianosztrára, majd a Gyűjtőfogház cipészműhelyébe került.

A börtönben kórust alapított – rabokkal, börtönőrökkel. Ő öntött lelket az elítéltekbe, tartott napi rendet a társai között, és gyóntatta őket fürdés közben. 1963-ban, a Hruscsov és Kennedy bécsi találkozója kapcsán hirdetett amnesztia alkalmával engedték ki.

Miután Budapest területéről kitiltották és Celldömölkre helyezték, ott alapított kórust. Mellette hittant oktatott, felújíttatta az orgonát. 1964 decemberében tartóztatták le újra a "népi demokratikus rend elleni vétségért". 1967-ben szabadult, engedménnyel. Bár azt állította, hogy az ötévi szenvedést nem cserélné fel ötévi római tartózkodásért, egészségileg megviselték a börtönévek. Máriaremetére ment vissza, mivel az újabb ítélet szerint, rendőri felügyelet alatt állva, nem hagyhatta el Budapest területét. A Kodály által visszaszerzett zongoráján, a máriaremetei kórus vásárolta írógépen, maradék megmentett könyvei között dolgozott tovább. Még fogoly volt, amikor a II. vatikáni zsinat nyomán elkezdődött a liturgikus szövegek magyarra fordítása, amelynek munkálataiban, szabadulása után, ő is részt vett. Bárdos Lajossal népénekes-könyvet állított össze. Volt több saját műve, de elfoglaltságai miatt nem vált termékeny zeneszerzővé. Anyagi szegénység, lelki-szellemi gazdagság jellemezte. Derűs, nyugodt természetű ember volt. Mindig reverendában járt, más öltözéke nem is igen volt. Magára sajnált költeni. Honoráriumaiból gyerekeket kirándultatott, családokat élelmezett és öltöztetett.

Nem sokkal aranymiséje után, 1978-ban hunyt el szívinfarktus következtében. Lékai László bíboros, esztergomi érsek, többszáz rendtársa és többezres tömeg búcsúztatta Budapesten a Farkasréti temetőben. A közelmúltban Mariaremetén temették újra. A kegytemplom melletti kertben nyugszik. Nevét a szombathelyi székesegyház kórusa viseli.

Írásai:

A szombathelyi püspöki könyvtár zenei ritkaságai. In: Vasi Szemle, 1937. 4. sz. pp. 308-314.
Az éneklő egyház. Szombathely, 1937.
Musica sacra és a magyar kultúra. In: Magyar Zenei Almanach. Bp., 1944
Éneklő élet. Bp., 1947
Cantus cantorum. Bp., 1948.
Hozsanna! (átdolg. kiad., Bárdos Lajossal) Bp., 1973.

Irodalom:

Az Eucharisztikus Világkongresszus Emlékkönyve. 1938.
W. A. halálára. In: Új Ember, 1978. nov. 16.
Eltemették W. A.-t. In: Új Ember, 1978. dec. 1.
Gál József: Schola Cantorum Sabariensis. Szombathely, 1996. 130 p.
Veress Kata: Werner atya. In: Budai Polgár. 1996. 10. sz. (máj. 23.) pp. 16-17.
Varga László: Werner atya [újratemetéséről]

G. T. – K. J.

ZÁDOR GYÖRGY

(Duka, 1799. július 3. – Buda, 1866. augusztus 17.)

író, irodalomtörténész, ügyvéd, az MTA rendes tagja

Névváltozat: Stettner György (1848-ig)
Álnév: Fenyéri Gyula


Édesanyja, Soós Zsófia révén a Berzsenyi nemzetség leszármazottja. Édesapja korán, 1805-ben meghalt s így öt testvérével együtt árván nevelkedett fel. Tanulmányait 1807-től a német nyelv tökéletes elsajátítása céljából Kőszegen, 1809-től pedig a pápai református kollégiumban végezte és a győri jogtudományi akadémián fejezte be. Ennek eredményeként 1821. június 26-án Pesten ügyvédi oklevelet szerzett.

Néhány évet dukai birtokán töltött, ahol – anyja 1818-as halálát követően – intézte a családi örökség ügyeit. Szülőfalujában kezdett hozzá egy nagyszabású terve anyaggyűjtéséhez, amely alapját képezte Toldy Ferenc 1828-ban „Handbuch der ungarischen Poesie” címen kiadott, társzerzőként Fenyéri Gyulát (Zádor álneve) megjelölő kétkötetes művének. Tököy Györgynél, s a Nohus családnál uradalmi ügyészként tevékenykedett Blumenthalon és Világoson 1825-ben. Állásáról lemondva 1826-ban Pestre költözött, s ügyvédi gyakorlata mellett bekapcsolódott a korabeli irodalmi életbe. Széles baráti köréhez tartozott Deák Ferenc, Fáy András, Kazinczy Ferenc, a Kisfaludyak, Kölcsey Ferenc és az athenaeumi triász: Bajza József, Toldy Ferenc és Vörösmarty Mihály is. Kisebb írásai Fenyéri Gyula néven jelentek meg 1824 és 1834 között, az Aspasiában, az Aurorában, a Hébében, a Tudományos Gyűjteményben, a Muzarionban.

Elévülhetetlen érdeme, hogy lektorálta és segítette Kresznerics Ferenc „Magyar Szótár”-ának kiadását. A szótár címében mindez így jelent meg: „Kiadják a magyar nyelv és a szerző néhány barátjai Fenyéri Gyula felügyelete alatt.” A javítások és a nyomdai ellenőrzés mellett az előfizetők szervezését is magára vállalta és jelentős részben neki köszönhető, hogy a „gyökerésző szótár” a Tudós Társaság posztumusz jutalmában részesült. Irodalmi tekintélyére jellemző, hogy Vörösmarty betegeskedése idején egy ideig ő szerkesztette a Tudományos Gyűjteményt; ugyanakkor az is tény, hogy Vörösmarty örömmel hárította át Stettnerre a szerkesztőségi robot terhét. Kazinczy egyik levelének részlete szintén elismertségét húzza alá: „… én a Fenyéry és a Bajza ítéleteit érdeme szerint tudom is akarom is becsülni.” Sokrétű és magas színvonalú irodalmi munkásságáért a Magyar Tudományos Akadémia 1831-ben előbb levelező, majd egy év múlva rendes tagjává választotta. A pápai ref. főiskola jogakadémiai tanárává 1832-ben választották meg. 1848-ban a vallás- és közoktatásügyi államtitkári tisztségre kapott felkérést, amit azonban nem fogadott el. Nevét ekkor magyarosította Zádorra – vélhetően Vörösmarty műveiből merítve ihletet. Ezt követően Deák Ferenc igazságügyminiszter a pesti váltótörvényszék bírájává nevezte ki. A szabadságharc bukása után állásvesztésre ítélték, de 1851-ben amnesztia után Sopronban lett törvényszéki bíró, 1861-ben pedig a legmagasabb bírói fórum, a királyi Curia bírája.

Berzsenyi Dániel és Dukai Takách Judit mellett Zádor György Kemenesaljának egyik máig ható legnagyobb személyisége volt a 19. században.

Irodalom:

Zádor Gyula: Zárdor György emlékezete. I. Levelezések Kazinczy Ferenccel. 1823-1831. Bp. 1885. 167 p.
Tóth Lőrinc: Zádor György emlékezete. Pest, 1896. 116 p.
Nádasdy Lajos : A három nevű ember. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 159-163.
Nádasdy Lajos: Megyénk szülötte, a Berzsenyi Nemzetség ivadéka volt. In: Vas Népe, 1974. 151. sz. p. 7.
Taxner-Tóth Ernő: A Vörösmarty-Bajza-Toldy "triász" negyedik tagja. In: Irodalomtörténet, 1975. 3. sz. pp. 692-709.
Nádasdy Lajos : Zádor György emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 4.sz., pp. 593-601.
Taxner-Tóth Ernő: A fiatal Vörösmarty barátainak levelezéséből. Bp. 1987. 183 p.
Tóth Péter: „A nagyok támasza tudott lenni”. A kétszáz éve született Stettner (Zádor) György pályaképe. In: Vasi Szemle, 1999. 6. sz. pp. 711-732.
Nádasdy Lajos: Kétszáz éve született Dukán Zádor György jogtudós, író. In: Új Kemenesalja, 1999. 15. sz. p. 9.
Deák barátja, Stettner (Zádor) György. [1799-1866]. In: Vas Népe, 2000. 78. sz. (ápr. 3.) p. 5.
Nádasdy Lajos: A háromnevű ember. In: Új Horizont, 2001. 5. sz.

N. L. – N. T.

ZSOLNAY DÁVID (Jánosháza, 1742 – Veszprém, 1810. augusztus 26.)

katolikus püspök

Zsolnay Dávid Jánosházán született többgyermekes családból. Péter nevű testvéréhez hasonlóan, aki Pesten lett pálos szerzetes, ő is a papi hivatást választotta. Elemi és középiskoláit Kőszegen és Sopronban végezte el, majd Nagyszombatra került, ahol mint a Szent István Szeminárium növendéke készült a papságra. Teológiai tanulmányait a bécsi Pazmaneumban végezte.

A Davidicum épülete (http://www.vendegvaro.hu/davidikum-veszprem)

1767. december 19-én szentelték pappá, ezt követően került vissza Nagyszombatra, szentszéki jegyzőnek. Itt ismerte fel kiváló képességeit Bajzáth József esztergomi kanonok. Amikor Bajzáth 1777-ben veszprémi püspök lett, maga mellé vette Zsolnay Dávidot, aki gyorsan haladt felfelé az egyházi hierarchiában. 1777-ben somogyi főesperes, hatai prépost. 1778-ban általános püspöki helynök. 1779-től címzetes apát és Zala vármegye táblabírája. Az 1790-91., 1792., 1796. és 1802. évi országgyűléseken a veszprémi káptalan követe volt, s kiváló szónoklataival II. József figyelmét is magára vonta. 1801-től veszprémi nagyprépost, 1802-től címzetes püspök. Püspökké 1806. augusztus 21-én szentelték.

Neve az 1800-ban általa alapított, és a keresztnevéről Davidicum-nak elnevezett árvaház révén vált országosan ismertté: jelentős összeget, 302.106 Ft-ot hagyott az intézményre, hogy az árva gyerekeket és a vegyes házasságból születetteket oktassák és katolikus szellemiségű nevelésben részesüljenek. A 40 növendéket befogadó, Hild József tervezte klasszicista stílusú épület átadására 1828. augusztus 28-án került sor. Az 1873 ősze óta fiúinternátusként működő intézményben jelenleg a katolikus iskolák középiskolai kollégiuma található.

Egész életében bőkezű adakozó volt. Javadalmainak nagy részét az árvaházra költötte, de támogatta többek között Révai Miklós: Elaboratio grammatica hungarica c. művének megjelenését is. A maga korában kiváló szónok hírében álló Hajas István veszprémi esperes beszédeit négy kötetben kinyomatta és elküldte az egyházmegye papjainak. 1788-ban a veszprémi Benedek-hegyen Szent Flórián-szobrot állíttatott. Végrendeletében több templomot is segélyezett, nem feledkezve meg szülőfalujáról sem: a jánosházi templomra 200 ezüstforintot és egy arany miseruhát hagyományozott.

1810. augusztus 26-án hunyt el. A veszprémi székesegyház sírboltjában helyezték végső nyugalomra. Nevét az általa alapított árvaház ma is őrzi.

Irodalom:

Davidicum: Historia Domus
Veszprémi Káptalan Hiteles Levéltára, D. Zsolnai fasc. 5.

Perényi Antal: A veszprémi Dávid-árvaház története. Veszprém, 1892.

Szinnyei József: Magyar írók élete ... XIV. köt. Budapest, 1914.
Strausz Antal: A veszprémi nagyprépostok. Veszprém, 1930.
Pfeiffer János: A Veszprémi Egyházmegye történeti Névtára : 1630-1950. München, 1987.

A Davidikum története. Emlékfüzet. Szerk. Varga Miklós. Veszprém, 2000.

Magyar Katolikus Lexikon. XV. köt. Bp. 2010. Veszprémi Dávid Árvaház és Zsolnai Dávid szócikke

K. J.

Módosítás: (2012. Szeptember 27. Csütörtök, 08:29)