REMPORT ELEK (Alsóság, 1895 – Budapest, 1984. augusztus ?)

pedagógus

Álnév: Vathy Elek


Alsóságon született 1895-ben egy hat gyermeket felnevelő, szorgalmas földműves családban. Szüleire, Remport Sámuelre és Esztergályos Rozáliára hat gyermekük nevelésének és taníttatásának gondja hárult. Szülőfaluja elemi iskolájának elvégzése után, tizenkét éves korában a soproni evangélikus líceumba került. Az ország egyik legősibb egyházi intézete abban az esztendőben, 1907-ben ünnepelte fennállása 350 éves jubileumát. A "Soproni Líceumi Diákszövetség Emlékkönyve" (Sopron, 1938.) egyik írásából – "Líceumtól a honvédlaktanyáig" – tudhatjuk meg, milyen mozgalmas életük volt az első világháborús katona-diákoknak a rövidített tanulmányi idő és az előrehozott hadiérettségi miatt. Remport Elek is ebbe a korosztályba tartozott. Az 1895/96-belieket 1915 februárjában sorozták be, s április 15-ére jelezték bevonulásukat. Március 27-én kezdődött a két hetes húsvéti vakációjuk. Ezen a napon kapták meg a besorozott diákok az érdemjegyeiket, s azt ígérték, a bizonyítványukat postán küldik. Közben azonban a hadügyminisztérium egy hónappal elhalasztotta az újoncok bevonulását. Ezért a húsvéti vakáció után vissza kellett ülniük az iskolapadba, jóllehet március 27-én már hivatalosan is elbúcsúztatták őket. Április végén kapták meg az érettségi bizonyítványukat, s rá két hétre bevonultak a soproni 48. számú gyalogezred laktanyájába. A kiképzés rövidített ideje után máris vitték őket a frontra. Hetvenöt lícista diáktársa soha nem tért haza onnan. Remport Eleket Isten megtartotta, hazatérhetett. A világégés után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán, Eötvös-kollégistaként folytatta tanulmányait. Klasszika-filológiát tanult kiváló eredménnyel, és magyar-latin-görög szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd megszerezte a doktori fokozatot is. Az általa tanított nyelveken kívül franciául és olaszul is kiválóan értett.

A bölcsészettudományok doktora ezután kezdte meg oktató-nevelői tevékenységét. Az 1921-22-es tanévben a nagyhírű Fasori Evangélikus Gimnáziumban óraadó helyettes tanárként kezdte meg működését. Az 1923-24-es tanévben, a gimnázium fennállásának 100. évében már rendes, kinevezett tanár. Fiatal tanárként egymás után jelentek meg írásai és költeményei, előbb a Fasori Értesítőben, majd később sok más, főképp egyházi lapban, folyóiratban is. Felvette a Vathy Elek írói álnevet, e néven publikált. A "Vathy" írói álnév szülőfaluja Külsővati utcájához kötődik. Több mint négy évtizedes tanári munkássága után nyugdíjasként is sokat dolgozott. Családi életét Isten több gyermekkel áldotta meg. Éva leánya Svájcban él, a Közgazdasági Egyetemen szerzett diplomát. István fia vegyészmérnök lett a Chinoin gyárban. Remport Elek 89 éves korában, 1984. augusztusában halt meg, hamvait a rákoskeresztúri temetőben augusztus 29-én helyezték örök nyugalomra.


Főbb művei:

A magyar szépirodalom története. Kolozsvár, 1928. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Nevezetes anekdoták. Kolozsvár, 1939. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Kéztől- kézig. Budapest, 1934.
Játszunk tovább. Budapest, 1941.



Irodalom:

Mesterházy Sándor: Emlékezés Remport Elekre. In: Evangélikus Élet, 1988. 52. sz. (dec. 18.) p. 4.

Sz. P.

RÉVÉSZ MIHÁLY
(Kemenesmihályfa, 1884. december 16. – Budapest, 1977. május 18.)

újságíró, történész, politikus

Apja Reisner Gyula szabósegéd, anyja Fellner Hanna háztartásbeli volt, akik vele együtt nyolc gyermeküket nevelték fel. Révész Mihály 1908-ban kötött házasságot Nóbis Margit nyomdai munkással. Két gyermekük született: Györgyi és András.

A budapesti Tavaszmező utcai gimnáziumban letett érettségit követően a kolozsvári egyetemen jogi diplomát szerzett ifjú 1906-ban Budapesten doktorált.

Publicisztikai pályafutását Makón, a "Maros" című szociáldemokrata szemléletű lap munkatársaként kezdte 1905-ben. Az MSZDP-nek 1903-tól lett tagja, a szocialista diákmozgalom egyik első szervezője volt, továbbá 1904-1929 között az MSZDP kongresszusi jegyzőkönyveinek szerkesztője. 1906 májusában a "Népszava" szerkesztőségének rovatvezetőjévé nevezték ki, és egészen 1948-ig a lap belső munkatársa maradt. Gazdag irodalmi tevékenységet fejtett ki: elsősorban a munkásmozgalom történetével kapcsolatosan írt novellákat, életrajzokat és cikkeket. 1912-től hét éven át az "Ifjúmunkás" című lapot szerkesztette. A Tanácsköztársaság időszakában 1919 május elejéig huszonnégy kormányzótanácsi ülés teljes jegyzőkönyvét készítette el. Korának egyik legképzettebb gyorsírója volt, de egy mára elfeledett rendszert alkalmazott és egyéni rövidítéseit szinte lehetetlen feloldani. Révész 1919-ben tagja volt az írói választmánynak, és elévülhetetlen érdemei voltak a munkásmozgalmi dokumentumok összegyűjtésére alakult Proletármúzeum szervezésében. Tevékenységéért külföldre kényszerült emigrálni, s előbb a "Pozsonyi Munkásújság" szerkesztője lett, majd 1920-tól 1924-ig Bécsben vett részt a szociáldemokrata emigráció munkájában és szerkesztette a "Jövő" című lapot. Ebben az időszakban is a "Népszava" munkatársa maradt: "... minden nap 1-2 hasábnyit várhattak tőlem... Azon akarok lenni, hogy a lap külföldi hírszolgálatának ez a része a legjobb legyen a budapesti zsurnalisztikában".

1924 januárjában Magyarországra visszatérve a "Népszava" éjszakai szerkesztője lett. 1925 és 1944 között a Budapesti Törvényhatósági Bizottságban működött. 1927-től 1933-ig szerkesztette a szociáldemokraták elméleti folyóiratát, a "Szocializmus"-t. Túlzásoktól mentes, higgadt egyéniségét mutatja, hogy amikor a "Népszava" szerkesztőségében nagy viták dúltak az újság hírlap illetve pártlap szerepének erősítéséről 1933 szeptemberében, ő a hírszolgáltatás "pártjára állt". Talán ennek is köszönhető, hogy rövidesen felmentették a "Szocializmus" irányításának feladatától. Munkásságának kiemelkedő eredménye a szociáldemokrata mozgalom történetéről – erősen cenzúrázott formában – 1941-ben megjelent "Fél évszázad" című kötete. (1946-ban a teljes kézirat látott napvilágot – vastagabb betűvel szedve a korábban kihagyásra ítélt részeket, s így egyúttal kor- és cenzúratörténeti dokumentummá vált.) A "Népszava" híres, 1941. december 25-i számában "Magyarság, szocializmus" címmel írt cikket a nemzeti és szociális küzdelem szerves egységéről. 1945-től három éven át a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt, egyben 1948-ig nemzetgyűlési képviselő. Egy jellemző történet róla: 1945 végén tudósítást kapott arról, hogy Rákosi valahol beszédet mondott. A hírközlő így diktálta a neve után a rangját: "az MKP vezére". Révész áthúzta a vezér szót és föléírta.: vezetője... Az egyesülés előtt visszahívta a pártja mindkét pozícióból, melybe a párt révén került, az MTI-ből is és a Nemzetgyűlésből is. Mihály tele volt tervekkel és azt remélte, hogy ha a politikai pozíciókból ki is szorítják, megírhatja azokat a nagy monográfiákat, melyekhez évtizedek óta gyűjtötte az anyagot.

A magyar szociáldemokrácia nagy öregjéhez nem mertek nyúlni, de fia 1950. szeptemberi koncepciós perbe fogásával egyidejűleg nyugdíjazták, sőt ki is fosztották és elvitték az egész hatalmas, jegyzeteit is tartalmazó magánarchívumát, melyet különgyűjteményként remélt a munkásmozgalmi archívumon belül megőriz(tet)ni. Több mint hét évtized alatt rengeteget publikált a napilapokban, de cikkeinek zöme aláírás nélkül, egy-egy betűjellel vagy az általa kedvelt "borgisz" szignó alatt jelent meg.

A munkásmozgalom történetírásának úttörői közé tartozott: először ő foglalta össze a magyar munkásmozgalom históriáját, aminek összefüggéseit nála jobban senki sem ismerte. Az általa alapított Révész-dinasztia (fia: Révész András [1909-1996] az újjáalakult Független Szociáldemokrata Párt elnöke lett 1989-ben) a magyar szociáldemokrácia meghatározó, progresszív vonulatát képviselte a XX. században.

Főbb művei:

A hűtlenségi pör. Bp. 1911. 16 p.
A magyarországi munkásmozgalom története (1867-1913). Bp. 1913. 95 p.
Somogyi Béla élete és munkássága. Bp. 1925. 72 p.
A Népszava története. Bp. 1930. 24 p.
Weltner Jakab. Bp. 1936. 37 p.
A magyar politika és a magyar szociális kérdések száz év előtt. Bp. 1941. 32 p.
Táncsics Mihály és kora. Bp. 1942. 152 p.

Irodalom:

Gárdos Miklós: A krónikás. In: Évfordulók '84. Budapest, 1983. pp. 275-279.
Az 1945. évi november 29-re összehívott nemzetgyűlés almanachja. Bp. 1999. pp. 498-499.

N. T.

Módosítás: (2013. Január 02. Szerda, 13:56)

SALGÓ ERNŐ (Jánosháza, 1873. december 31. – Budapest, 1946. április 24.):

újságíró, műfordító, orvos


Az egyetemet Budapesten végezte, ahol doktori oklevelet szerzett. Orvosi tanulmányokat folytatott Párizsban és Berlinben is. Megalakulásától az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesületének orvosa volt. Első kritikai cikkeivel már egyetemi hallgató korában magára vonta az irodalmi körök figyelmét. Eleinte az Egyetértés c. lapnak volt irodalmi- és színikritikusa, de dolgozott a Budapesti Szemlének is. Később a Független Magyarország, majd a Pesti Napló belső munkatársa volt. Ezt követően a Magyarország színikritikusa lett. Mindezek mellett publikált A Hét, a Nyugat, az Új Magyar Szemle és a Jelenkor hasábjain is. Színikritikái gazdag ismeretekről, európai szempontokról és kitűnő logikai érzékről tanúskodtak. 1899-ben a Magyar Színház, 1903-ban a Királyi Színház titkára lett, utóbb itt színházi orvosként is működött. Az eredetihez alkalmazkodó dús stíluskézséggel fordította Stendhal, Goncourt, Goethe, Flaubert, Anatole France, Victor Hugo, Emile Zola és mások műveit. Egyetlen kötetében – amelyben húsz év munkásságának legjavát gyűjtötte össze – olyan nagyságokról közölt esszét és kritikákat, mint Stendhal, Sophokles, Anatole France, Guy de Maupassant, de értően szólt kortársai alkotásairól is.

Művei:

Írók és színdarabok. Budapest, 1916.

Jelentősebb fordításai:

J. W. Goethe: Egmont (1930.)
H. B. Stendhal: A szerelemről (1913. és 1922.)
G. Flaubert: Szalambó (1907., 1928., 1930.)
A. France: Bonnard Sylvester vétke (1930.)
A. France: Coignard abbé véleményei (1924.)
A. France: Vörös liliom (1902., 1917., 1922., 1925.)
V. Hugo: A nyomorultak (1926.)
E. Zola: Emlékeim. Jean Gourdon négy napja (1930.)


Irodalom:

Lengyel Menyhért: Salgó Ernő: Írók és színdarabok. In: Nyugat, 1916. II. köt., p. 140.
Gálos Rezső: Salgó Ernő. In: Egyetemes Philológiai Közlöny, 1928.

Gy. G.