PETŐFI SÁNDOR Ostffyasszonyfán
(Kiskőrös, 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.)

költő


A tizenhat éves ifjú, aki otthagyta a selmeci líceumot, s akit éppen édesapja is kitagadott, 1839. májusának első napjaiban érkezett Székesfehérvárról, Mihály nevű nagybátyjától Osttfyasszonyfára, rokonlátogatóba Salkovics Péter földmérnök családjához. Salkovics Mihály egyike volt azoknak, akik nagy összegű kölcsön vissza nem fizetésével csődbe juttatták Petőfi édesapját; talán lelkiismeretfurdalása késztette arra, hogy unokaöccsének egy kellemes nyarat szerezzen Péter nevű vagyonos bátyjánál. A fiatal Petőfi a mérnök írnoka mellett a rajzoló munkában segédkezett, ugyanakkor tanítgatta a mérnök elemi iskolába készülő ötéves fiát, Józsefet is.

Petőfi négy teljes hónapot és rövid élete talán legszebb nyarát töltötte el Ostffyasszonyfán. Június végén, a tanév befejeztével két újabb fiú érkezett a soproni evangélikus líceumból a Salkovics-családhoz: egyikük a mezőberényi születésű (Orlay) Petrics Soma, a későbbi neves festőművész, Salkovics unokaöccse, másikuk Salkovics Károly, a mérnök öccse."Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú: villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett: hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyult fel, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát fedte tagjait." – írja első találkozásukról Orlay.


Orlay első pillanatban ugyanúgy nem tartotta Petőfit megnyerőnek, mint ahogy legtöbb kortársa. Lassan melegedtek csak össze, hogy aztán halálig tartó barátság szövődjék közöttük: Petőfi 1849-ben Orlay otthonából indult utolsó útjára, Bem táborába.

A házigazda jól bánt velük – irodai segítségüket megbecsülve – munka után biztosította a szabad szórakozást. Orlay és Petőfi délutánonként vadászni jártak. Orlay leírása szerint a Rába környékén barangoltak; több alkalommal is lőttek egy-egy nyulat a konyhára. Salkovics Károly, akivel Petőfi kevésbé melegedett össze – Salkovics nehezményezte Petőfi folytonos ugratásait – a Csöngén élő Csáfordi Tóth Ferenc nyugalmazott huszárőrnagy József nevű fiával barátkozott.

Petőfi május elején ismerhette meg a 18 éves, eladósorban lévő Csáfordi Tóth Rózát, József nővérét, és szerelemre lobbant a feltűnő szépség hírében álló leány iránt: május végi keltezéssel már verset írt hozzá: "Szende szerény ibolykák völgyén fűzögetve bokrétát,
Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirula,
S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott."
/Róza/




Az ifjú poéta nem titkolhatta sokáig szerelmét. Károly és Tóth József felfedezték az "árkusszámra" írt verseket, amelyekből kiolvashatták, hogy írójuk reménytelenül szerelmes. Orlay leírta, hogy egy alkalommal, amikor Tóth Róza Salkovicséknál járt, ő néhány dalt adott elő gitáron: Petőfi később megígérte barátjának, hogy széttöri a gitárját, ha még egyszer Róza előtt énekelni merészel.

Petőfi a vakáció végének közeledtével nyújtotta át verseit szíve hölgyének, feltehetően egyik vasárnap, templom után: Ostffyasszonyfán ugyanis nem volt lutheránus templom, az asszonyfaiak átjártak Csöngére, az 1784-ben ott közös erővel épített templomba. A három fiúnak külön élményt jelentett a csöngei istentiszteleten való részvétel. Talán nem is az ige vonzotta őket, mint inkább a szépséges Róza látása: Róza apja, mint a csöngei gyülekezet inspektora, vasárnaponként lányával együtt az oltár előtti első padban hallgatta az istentiszteletet. A fiúk a karzaton, az orgona felől a baloldali első padban ültek. Ostffyasszonyfán a néphit Petőfi Sándor keze nyomának tartja a padba vésett, ma is olvasható latin nyelvű mondatot: "Spes confisa deo nungam confusa recedit. (Az Istenbe vetett reménység nem szégyenít meg.)

Csáfordi Tóth Ferenc a lánya iránti inzultusnak érezhette Petőfi cselekedetét. Nincs nyoma, hogy ez ügyben megjelent volna a Salkovics-házban, feltehetően levelet írt az akkor éppen a Rába-közben tagosító mérnöknek, mint ahogy Salkovics Péter is levélben intézkedett. Salkovicsné férje kinyitott levelét a zongorára helyezte, amely elé Petőfi napjában többször is letelepedett. Orlay elbeszélése szerint a költő a levelet elolvasván a szokottnál is halványabb volt: "Samut és Károlyt küldjétek Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot, s menjen ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál."

Petőfi a két diákkal együtt szeptember 5-én kocsival érkezett Sopronba, és 6-án már beállt a 48. számú, báró Gollner nevét viselő cs. kir. sorgyalogezredbe.

Tóth Róza két év múlva, 1841. novemberében ment férjhez az ezerholdas földesúrhoz, Móritz Ferenchez. A Róza-versekből csak néhány maradt fent. (Az 1973-as Petőfi-összes kritikai kiadásában hét olyan vers szerepel, amely egyértelműen ostffyassszonyfai keltezésű). Ostffyasszonyfán úgy tartják, hogy Róza az ifjú költőtől kapott verslapokkal a hajsütővasát takarta be.

Ostffyasszonyfán Petőfi Sándor emlékét őrzi két emléktábla: egyik a volt Salkovics-ház, a másik a költő nevét felvett általános iskola falán. A községen kívül, az Uraiújfalu felé vezető úton átívelő Rába-hídon is található egy emléktábla "Petőfi és Orlay Soma kedvelt találkozóhelye"-felirattal.

A Petőfi-emlékszobának helyet adó művelődési ház előtt Simon Ferenc szolnoki szobrászművész bronzból készült alkotása áll. Az önkormányzati hivatal épületének lépcsőfordulójában látható alkotást Antal Károly Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, a helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából. A szobor, amelyet a Kemenesaljai Napok rendezvénysorozatának keretében, a költő születésnek 150. évfordulójára neves közreműködők részvételével (Simon István költő, Fekete Sándor és Martinkó András Petőfi-kutatók) rendezett megemlékezésen avattak fel, a Salkovics-ház udvarán lévő malomkőnél ülve ábrázolja az ifjú költőt, versírás közben.

Irodalom:

Dienes András: A fiatal Petőfi. Bp. Tankvk., 1968.
Czöndör István: Petőfi Sándor Ostffyasszonyfán (kézirat)
Petőfi évforduló – Ostffyasszonyfa, 1973. május 6. Klny. a Vasi Szemle 1973/4. számából
Balogh Ernő: Petőfi barátai Ostffyasszonyfán és Csöngén. In: Új Kemenesalja, 1999. 5. sz. (márc. 1.) p. 6.
Molnár Judit: Petőfi-kultusz Ostffyasszonyfán. In: A megértés felé. (szerk. Fűzfa Balázs). Bp. 2003. pp. 327-46.
A fénykép-felvételeket Czöndör István készítette

G.T.

POLITZER CSAPÓ ZSIGMOND
(Kiscell, 1852. március 27. – Párizs, 1924. október 26.)

újságíró


Zalai származású apjának, Politzer Józsefnek dohányboltja volt Kiscellben, ahol Politzer elemi iskolába járt. Apját tíz éves korában elvesztette, és – önéletrajza szerint – egy hercegnő, gazdag gyám keze alá került, aki a tanulni vágyó fiú minden szellemi törekvését el akarta nyomni. Gyámjával szakítva a gimnáziumot Nagykanizsán végezte, ahol anyjának rokonai laktak, majd beiratkozott a műegyetemre. Tanulmányainak költségeit nyelvtanítással teremtette meg: négy nyelven beszélt a magyaron és a gimnáziumban megismert görögön és latinon kívül. A szocialista eszmék vonzásába kerülve tizenhét éves korában a Munkásegylet jegyzőjeként és az "Arany Trombita" című lap munkatársaként találkozunk nevével. Táncsics Mihállyal együtt részt vett az óbudai fiókegylet létrehozásában, népgyűléseken szónokolt, számtanra és mértanra oktatta a munkásokat és gyűjtéseket indított el sztrájkolók megsegítésére. Publicisztikai tevékenységét az "Arany Trombita" megszűnése után az "Általános Munkás Újság" hasábjain folytatta, majd az 1871. február 5-én indult "Testvériség" című lap felelős szerkesztője lett. Külföldi Viktor összeköttetése révén kapcsolatba került az Internacionáléval, és tájékozottságára utal, hogy rendszeresen forgatta a korabeli francia és német munkáslapokat. Politzer részt vett az 1871. június 11-én tartott pesti népgyűlésen és a párizsi kommün áldozatainak emléke előtt tisztelgő felvonuláson, ezért június 13-án – a Munkásegylet több vezetőjéhez hasonlóan – letartóztatták. A közel egy évig tartó vizsgálati fogságot követően megrendezett perben egyedül őt ítélték el felségsértés címén, egy korábbi gyűlésen elhangzott, Ferenc Józsefet közönséges állampolgárnak minősítő kijelentése miatt.

1873. szeptember 15-én nyíltak meg előtte a pesti törvényszék fogházának kapui. Október 5-én vette át a "Munkás-Heti Krónika" szerkesztői teendőit. Személyi ellentétek és elvi különbségek okozhatták, hogy november végén megvált a laptól, amelynek irányítását a liberális erők irányában nyitottabb Ihrlinger Antal vette át. Politzer ezután Münchenbe távozott, ahol mérnöki diplomát szerzett. A bajor munkásmozgalomba bekapcsolódván a "Zeitgest" című szociáldemokrata lap szerkesztője lett. 1878 júniusában letartóztatták Bismarck kancellár elleni sajtótámadás vétségének, valamint a bajor egyleti törvény megsértésének vádjával. Öt havi fogságra szóló büntetését a vizsgálati időszakkal letöltöttnek tekintették. Cikkei miatt kiutasították Bajorországból, mint a "nemzetközi munkásegylet egyik legveszélyesebb tagját". Rövid bécsi tartózkodás után Politzer 1879 márciusában visszatért Magyarországra és Szombathelyen telepedett le. 1880 májusában az országos munkásgyűlésen az egyesítő kongresszus az elnökök egyikévé választotta. Rendőri felügyelet alatt is tovább politizált és a Függetlenségi Párt 1882-ben alapított lapjának, a "Dunántúl"-nak lett a munkatársa. A hatalom korruptságát bíráló írásaival egyre több ellenséget szerzett és szinte kapóra jött számára, hogy a "Gazette de Hongrie" című, Budapesten megjelenő francia laphoz hívták. Nyelvtudása, közgazdasági ismeretei, politikai tájékozottsága és irodalmi műveltsége révén a lap egyik legsokoldalúbb szerzője volt. 1883-ban névmagyarosítási kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, aki szocialista múltjára hivatkozva elutasította a kérést, de 1884-ben végül a miniszterelnök engedélyezte a Csapó Zsigmondra történő névváltoztatást. Tervezett letartóztatását alig megelőzően hagyta el az országot és Párizsban telepedett le. Rendszeresen publikált a Jaures lapjában, az "Humanité"-ban. Kapcsolatot tartott fenn a Nagy György által irányított Köztársaság Párttal, sőt 1912-ben a "Magyar Köztársasági Kör" alapító elnökévé választották.

A magyarországi munkássajtó úttörőjeként az első értelmiségi volt Magyarországon, aki következetesen a munkásosztály ügye mellé állt: ő volt az egyik első letartóztatottja és elítéltje a magyar munkásmozgalomnak; továbbá az első magyar munkásmozgalomtörténeti tanulmány szerzője.


Irodalom:

H. Kohut Magda: Politzer (Csapó) Zsigmond. In: Párttörténeti Közlemények, 1963. 1.sz., pp. 165-177.
S. Vincze Edit: A hűtlenségi per 1871-1872. Budapest, 1971. 206 p. (Népszerű történelem)
Gosztonyi Miklós: Politzer Csapó Zsigmond. In: Vasi Szemle, 1974. 4. sz. pp. 607-609.
Tóth Róbert: Adalékok az Általános Munkásegylet és a hűtlenségi per történetéhez. In: Levéltári Szemle, 1979. 3. sz. pp. 653-669 .
Politzer (Csapó) Zsigmond. Összeáll. Ütő Margit. Szombathely, 1982. 42 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák 7.)
Nagy Csaba: Politzer Zsigmond a hűtlenségi perről. In: Vasi Szemle, 1983. 1. sz., pp. 102-110.
Politzer Zsigmond és a müncheni mozgalom. In: Párttörténeti Közlemények, 1986. 4. sz., pp. 121-138.
Gersei János: Politzer (Csapó) Zsigmond és a korai magyar munkásmozgalom. In: Vasi Propagandista, 1987. 1. sz. pp. 99-103.
Kemény Andrea: Válogatás Politzer Csapó Zsigmond Julius Mottelerhez írott leveleiből (1892-1901). In: Múltunk, 1992. 1. sz. pp. 111-130.

N. T.

PORKOLÁB MIHÁLY (Boba, 1857 – Celldömölk, 1929)

ügyvéd, országgyűlési képviselő


A Monarchia-beli Magyarország utolsó kemenesaljai országgyűlési képviselője ősi nemesi dinasztia sarja volt. Édesapja Porkoláb Mihály bobai közbirtokos volt. Középiskoláit a soproni evangélikus líceumban végezte, az érettségit pedig Pápán tette le. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol 1883-ban szerzett jogi doktorátust. Egy év múlva – az ügyvédi vizsgát követően – Kemenesalja fővárosában telepedett le és hivatásához hű maradt egészen haláláig.

Rögtön bekapcsolódott a helyi közéletbe, és a függetlenségi párt települési elnökeként Kiscell képviselő-testületének 40 éven keresztül oszlopos tagja volt. Hasonlóan hosszú ideig viselte az "evangélikus egyház felügyelője és ügyésze" címet. Számos közintézmény létesítését kezdeményezte, és alapítói között tartja számon a Kaszinó, valamint a Kemenesaljai Takarékpénztár, amelynek később vezetője lett. Több mint egy évtizeden át elnökölt a kórházi választmány ülésein, és a városi villanyüzem első igazgatójának is mondhatta magát. A kiváló jogász – akinek cikkei fővárosi és megyei lapokban jelentek meg – bekerült a megyei törvényhatóságba is, ahol előbb virilis, majd választott tag lett. Több nagy bűnperben tűnt ki enciklopédikus tudásával, és emberi tartáson alapuló rátermettségével. Tekintélyére jellemző, hogy 1906. április 19-én a muraszombati függetlenségi és 48-as Kossuth-párt vezetőinek gyűlésén a vend nyelvű közösség küldöttei és a megjelentek őt kiáltották ki képviselőjükké. Porkoláb Mihály ekkor még nem kívánt élni a bizalommal, de egy évtized leforgása után a szülőföld hívásának már nem tudott ellenállni: 1917 szeptemberében egyetlen jelöltként egyhangúlag őt választották függetlenségi párti programmal országgyűlési képviselővé képviselővé. Másfél éves mandátuma a Monarchia széthullásának idejére esett, ami erősen behatárolta a lehetőségeket, de az országgyűlési jegyzőkönyvek felkészültségéről és retorikai tehetségéről tanúskodnak. A kommün idején üldöztetésnek volt kitéve, és neve a túszok listáján szerepelt. Fia, Porkoláb István írta az 1927-ben megjelent, mai napig haszonnal forgatható és jelentős forrásértékkel rendelkező "Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története" című helytörténeti kiadványt.

Porkoláb Mihály puritán jelleméhez hivatásának lelkiismeretessége, a szeretetből végzett közmunka és teljes politikai függetlenség párosult. Celldömölk polgári életének egyik fő szervezőjeként minden társadalmi megmozdulásban irányító szerepet vállalt.


Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely, 1930. p. 215.

N.T.