SAVANYÚ JÓSKA
(Izsákfa, 1841. szeptember 12. – Tótvázsony, 1907. április 9.)

betyár

Apja, idősebb Savanyú József juhászszámadó volt a Veszprém megyei Orosziban, anyját Kovárczi Erzsébetnek hívták. Birkalopás miatt kellett elbujdosnia. Veszprém, Vas Zala és Győr megyékben folytatta kóborló életét. 1860-ban 8 hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért. 1872-ben egy sitkei rablás miatt ismét letartóztatták, de bűnrészességét nem tudták bizonyítani. 1875-ben Sümegen egy hónapot töltött börtönben súlyos testi sértés miatt.

1881-ben Bogyai Kálmán csabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, eközben lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét. A nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon fényes nappal harmadmagával rabolta ki.

1883-ban már országos körözést adtak ki ellene, 1000 forintos díjat tűztek ki a fejére és 1884-ben statáriumot hirdettek elfogatására. 1884 áprilisában Magyarósi István billegi bojtár a zalaegerszegi szolgabírónál bejelentést tett, hogy hajlandó Savanyú Jóskát és társait a hatóság kezére adni. Tettét bosszúvágy vezérelte, mivel nagybátyját 1883-ban Savanyúék a henyei erdőben agyonlőtték. Magyarósi a Tapolca környékén tartózkodó betyárokat áldomásra hívta a halápi erdőbe: csaliként egy romos akolban elrejtett fél akó bor szolgált, de az első kulacs borba még nagy adag erős altatót is kevert. A csendőrök a zalahalápi erdőben május 4-én fogták el a kábult Savanyút és társait.

A szombathelyi törvényszék előtt felelt tetteiért. Az 1884. évi börtöntörzskönyv 85. sz. és az 1887. év 166. sz. bejegyzésében szereplő személyleírás szerint 159 cm magas, zömök testalkatú, arca gömbölyű, piros szeplős, haja gesztenyeszínű, homloka magas, szemöldöke szőke, szeme kék, orra és álla rendes, szája széles, bajusza gesztenyeszín, fogai épek, különös ismertetője a homlokán jobboldalt felül látható forradásos sebhely. Az ügyész 27 pontban adta elő a vádat, amelyek között bobai és szergényi emberölés is szerepelt. Savanyú mindent tagadott. „Igénytelen alak. Szemei, ajkai egyre vonaglanak, görcsösen szorongatja a kalapját. A közönségre azonban kihívó tekinteteket vet. Szemöldökeit összevonja és sötéten néz a kiváncsiakra. Szemei villognak. A vádbeszéd hallatán többször mosolygott, sőt egyszer hangos nevetésre fakadt, amiért az elnök megrótta" – írta a perről tudósító újságíró. Savanyú védője Stirling József volt, aki Horváth Boldizsár politikai köréhez tartozott, de számos botrány fűződött a nevéhez. A tárgyalás során kiderült, hogy a bűnéűl felrótt rablások és fosztogatások jelentős részét nem ő, hanem a nevében követték el.

Az ügyész halálbüntetést javasolt, de csak életfogytiglan tartó fegyházra ítélték. Fellebezése után másodfokon 1886. november 22-én tárgyalta az ügyet a Királyi Ítélőtábla. Ekkor halálra ítélték. Az ismételt fellebezés alapján a Kúria III. számú büntetőtanácsa újfent életfogytiglani fegyházra módosította az ítéletet. A büntetés letöltésére két társával az illavai országos börtönbe szállították. Huszonkét év raboskodás után Csáky Károly váci püspök közbenjárására kapott kegyelmet. Rövid ideig – mint látványosságot – egy pesti kávéháztulajdonos mutogatta. Hamarosan testvéréhez, a tótvázsonyi juhászhoz költözött. Szabóműhelyt nyitott, de súlyos reuma kínozta, és – búcsúlevele szerint – a fájdalmak miatt főbe lőtte magát. Sírja idegenforgalmi látványosság, emlékét számos betyártörténet, népdal őrzi.

Irodalom:

Feiszt György: Savanyú Józsi vázlatos élete. In: Vas Népe, 1983. december 17. p. 6.
Feiszt György: Savanyú Jóska Vas megye törvényszéke előtt. In: Vas megyei levéltári füzetek 3. Szombathely,1990. pp. 219-229.
Veszprém megyei életrajzi lexikon. Veszprém, 1998.
Sipőcz József: Savanyó Józsi, a jó betyár. Veszprém : Viza, 2006. — 121 p. (tovább)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 17:00)

STEUER JÓNÁS GYULA
(Kemenessömjén, 1841 – Budapest, 1913. március?)

kávés, vendéglátós

Szülőföldjén, majd a bécsi Daum Kávéházban tanult, ahol pár év múlva már üzletvezető. Rövid idő elteltével Pestre tette át a székhelyét, ahol az egyik legtekintélyesebb fogadó főpincére és 1869-től kezdve egyik utolsó bérlője volt. A 32 szobás "Két Oroszlán"-hoz 13 külön istálló csatlakozott, és itt szállásolták el a verhetetlen "Kincsem" kancát is. Steuer 1875-ben nyitotta meg a Duna-parti Lloyd Kávéházat és 1883-ban alapította meg a Múzeum körúti Fiume Kávéházat. A nagy, tizenöt ablakos, kettős oszlopsorral felosztott helyiségben volt szellőző-berendezés, hálós izzótesteket alkalmaztak, valamint három vadonatúj biliárdasztalt állítottak fel és jelképként Fiume címerét függesztették ki, amelyről a kávéház a nevét kapta. A kitűnő konyha ellenére az igazi fellendülést az éjjel-nappal folyamatosan nyitva tartásra való áttérés hozta meg. A vendégek otthonosságát fokozta, hogy a pesti újságokon kívül vidéki hírlapokra is előfizetett a tulajdonos. Az első pesti vendéglátóhely volt, ahol csak magyarul lehetett rendelni. Az első kávés volt, aki – svábhegyi tehenészetére alapozva – "valódi" tejet garantált a kávéhoz. Külön asztaltársaságot alkottak a színészek, az újságírók, a függetlenségi képviselők, valamint az írók, akik közül Ambrus Zoltán és Reviczky Gyula törzsvendégnek számított. Steuer hírnevére jellemző, hogy szakmai körök szerint már születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét. Vendégkörét megbecsülte, de vigyázott arra, hogy ne legyen bizalmaskodó.

Az előzmények után nem hatott meglepetésként újabb alapítása: 1888-ban az Abbázia Kávéház kezdte meg működését irányítása alatt. A főváros egyik legfényesebb kávéházához hatalmas terasz tartozott, belül alpakka csillárok, a Monarchia talán két legnagyobb, Brüsszelből hozatott falitükre és ónixmárvány asztallapok fogadták a betérőket. A kávéház Eötvös Károly "második otthona" lett, akinek asztalánál gyakran megfordult – többek között – Bródy Sándor, Heltai Jenő és Molnár Ferenc. A századforduló környékén a képzőművészek leglátogatottabb találkozóhelyének tekintették, akiknek külföldi és hazai napilapok, folyóiratok tömege állt rendelkezésére. Az általuk kedvelt asztal az Új Magyar Pantheon nevet viselte: nem alaptalanul, hiszen Csók István, Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál alkották az asztaltársaságot.

Steuer Gyula alapításától, 1885-től tagja volt a "Deák Ferencz a Testvériséghez" elnevezésű szabadkőműves páholynak. Tekintélyét jelzi, hogy hosszú időn keresztül szerepelt a budapesti virilisek, vagyis az 1200 legtöbb adót fizető polgár listáján. 1908. december 18-án közkereseti társaságként vették nyilvántartásba a "Steuer Gyula céget".

Temetésén részt vett a francia és a spanyol konzul is, akik Hevesi Simon rabbi búcsúbeszédét hallgathatták a sírnál. Halálával a kávéházi "hőskorszak" egyik nagy öregjét veszítette el a szakma, de tapasztalatait fiára, Marcellre (1875-1944) hagyományozta, aki –miután 1907-ben eladták a "Fiumé"-t, az Abbázia kávésaként őrizte a kávés dinasztia jó hírét.

Steuer Gyulának két házasságból (Hoffmann Karolina és Hoffmann Henriette) 6-6 fiú- és leánygyermeke született, így özvegyének 1920-ban történt halálakor tizenkét utód között kellett megosztani az örökséget. Az alapító érdemeinek elismeréseként 1924-től 1936-ig "Steuer Gyula Abbázia Kávéház" néven működött tovább a cég.

Az 1949-ben államosított Abbázia helyén jelenleg a Kereskedelmi Bank Rt. épülete található, falán a hírneves kávéházra utaló emléktáblával.

Irodalom:

Erki Edit: Kávéház-sirató. Bp. 1995.
Gundel Imre-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, 1979.
Schweitzer Gábor: Lapok az Abbazia kávéház történetéhez (az 1888-as alapítástól az 1944-es ideiglenes bezárásig). In: Budapesti Negyed 12-13. (1996/2-3). pp. 121-138.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:06)

SZABÓ JÓZSEF
(Alsómesteri, 1902. április 2. – Győr, 1986. október 17.)

evangélikus püspök, Madách-kutató


Tősgyökeres kemenesaljai, szorgalmas parasztcsaládból született. „Parasztivadék vagyok” – hangoztatta öntudattal, mint egykoron Luther, akinek hitéből merített, s aki ugyanezt vallotta magáról. Édesapja és bátyja is falusi bíró volt. Az alsóbb iskolákat szülőfalujának osztatlan elemi iskolájában végezte. Sokat köszönhetett osztatlan elemi iskolai tanítójának, Gaál Sándornak, aki felismerte a benne szunnyadó tehetséget és szüleinek még az 1914-es hadifogságából is azt üzente: „a Jóska gyereket ne felejtsék elvinni a soproni líceumba”. A kiváló képességű, tehetséges fiú a patinás soproni tanintézet növendéke lett, s érettségi után ugyancsak a soproni evangélikus hittudományi karon folytatta tanulmányait. Teológiai tanulmányait befejezve Szombathelyen szentelték lelkésszé, s egyházi főhatósága Győrbe helyezte gyülekezeti segédlelkésznek. Rövidesen vallásoktató lelkészi szolgálatba nevezték ki. Eme szolgálatai közben egy szemesztert ösztöndíjasként Angliában töltött. Remekül elsajátította az angol nyelvet, de németül is kiválóan értett.

Három év múlva püspöki másodlelkész, majd a győri gyülekezet megválasztotta rendes lelkipásztorává, s újabb előrelépésként igazgató lelkész lett. Győri lelkészi szolgálata éveiben vette át az evangélikus egyházi sajtó irányítását. Főszerkesztője volt a Harangszó című országos evangélikus hetilapnak, tíz éven át szerkesztette a 40000 példányban megjelent Evangélikus Naptárt, ezen kívül kiadóhivatalt, könyvkereskedést és nyomdát szervezett. Cikkek és tanulmányok sokaságát írta és gyakran fordított is. Luther írásaiból állította össze, s adta ki a "Jer örvendjünk keresztények" című, mindennapra szóló áhitatoskönyvet. A Dunáninneni Egyházkerület püspökévé 1948. március 18-án iktatták be. „Palócország”-ba, Balassagyarmatra került, ahol megismerkedett a madáchi életművel. Alig négy évi püspöki szolgálat után, a kommunista államhatalom nyomására püspöki tisztéről le kellett mondania, de megmaradhatott balassagyarmati gyülekezeti lelkésznek. Kiváló hitszónok volt: szemléletesen, színesen, ízes beszéddel, a szókincs változatos alkalmazásával hirdette az igét. Képes volt magával ragadni közönségét, szavainak nem csak zengése, de súlya és hitele is volt. 1973-ban vonult nyugdíjba és ekkor tért vissza Győrbe.

Szabó Józsefet már ifjúkorától kezdve foglalkoztatta Madách nagy műve és ezt húzta érettségi tételéül is. Roppant nagy szorgalommal és kitartó szenvedéllyel foglalkozott Madách Imre: Az ember tragédiája című művével. Összegyűjtötte a mű elérhető összes hazai és külföldi kiadását, Arany János után pedig elsőként gondozta a dráma szövegét. Mikrofilológiai alaposságára jellemző: a Tragédia 4140 sorát egybevetette Madách kéziratával, annak változtatásaival és Arany Jánosnak a költő által felhatalmazott javításaival. Korrigálta az apró tollhibákat, mérlegelte a Madách életében megjelent két kidás nyomdahibáit és áttekintette a több mint száz újabb kiadás szövegingadozásait is. Kutatásainak legjelentősebb eredménye: kilenc helyen az Arany-módosítás helyett – részletes indoklással – visszaállította az eredeti madáchi szöveget. Sok évtizedes kutatásainak eredményeként 1972-ben látott napvilágot a mű díszkiadása Madách Imre születésének 150. évfordulójára Bálint Endre illusztrációival. Komoly irodalomtörténészi és filológiai búvárkodás, valamint a nyugalom éveit megédesítő munkálkodás eredménye a győri Xantus János Múzeumban lévő, több mint 8000 dokumentumból álló hagyatéka, a világhírű Madách Gyűjtemény.

Tudományos munkásságát előbb 1983-ban Madách-díjjal ismerték el, majd az Evangélikus Teológiai Akadémia 1984. február 5-én tiszteletbeli doktori (doctor honoris causa) címmel tisztelte meg.

Születésének centenáriuma alkalmából Mesteriben, 2002. április 1-jén Ittzés János evengélikus püspök idézte fel alakját és avatta fel szülőházán a Réti Zoltán balassagyarmati festőművész által alkotott és adományozott domborművet.

2003. január 29-én, a Civitas Fortissima Nap alkalmából Balassagyarmat város Önkormányzata Szabó Józsefnek posztumusz díszpolgári címet adományozott.

Irodalom:

Veöreös Imre: „Fényben, borúban te maradj velem!” : Szabó József emlékezete. In: Diakónia, 1987. 1. sz. pp. 15-24.
Tóth László: „Fedetlen fővel és levetett saruval”. /Emlékezés dr. Szabó József munkásságára/. In: Palócföld, 1992. 2. sz. pp. 134-137.
Sümeghy József: D. Szabó József. In: Lelkipásztor, 1996. 3. sz. pp. 84-86.
Tóth László: Szabó József (1902-1986). In: Arrabona, 1999. 1-2. sz. pp. 365-374.
Kovalcsik András: Dr. Szabó József, a Madách-kutató püspök. In: Honismeret, 2003. 2. sz. pp. 25-28.

N. L. - N. T.