mega888 Címlap

Címlap

VAJDA SÁMUEL (Jánosháza, 1718. február 18. – Szombathely, 1795. szeptember 29.)

tihanyi apát, egyházi író


Vajda Sámuel jánosházi gazdag, birtokos nemesi családból származott. Vajda Zsigmond és Baczere Julianna László nevű fiát 1718. március 9-én keresztelték meg a római katolikus plébánián.

Középiskolai tanulmányai után a bencés rendbe lépett 1735. november 28-án és 1736. november 21-én tette le a fogadalmat. A bölcseletet Pannonhalmán tanulta, a teológiát pedig Nagyszombatban, ahol báró Majthényi Ádám esztergomi érseki helynök, püspök 1742. május 24-én szentelte pappá. Visszakerülve Pannonhalmára, egy évig bölcseletet tanított, majd 1743-1757 között – kisebb megszakításokkal – a teológia tanára és pannonhalmi magyar hitszónok. 1746-ban a bencések fellázadtak Sajghó Benedek főapát irányvonala ellen (közöttük Koptik Odó celldömölki apát is) ezért – miután megfosztották katedrájától – 1746. október 6-tól Tihanyban élt. 1747-ben rendtársai bizalmából Jankovics Mártonnal együtt Bécsbe ment panaszra a főapát ellen a Kancelláriához, de itt Mária Terézia parancsára elfogták, és a bécsi érseki palota börtönébe zárták. A zavargások elültével ismét elfoglalhatta katedráját Pannonhalmán. Életének ebben a szakaszában főleg a teológia elméleti részével foglalkozik, munkái kéziratban maradtak meg Pannonhalmán. Kéziratainak főbb témái: a hit és az isteni erények, az angyalok, az ember céljai, az emberi cselekedetek.

1757 májusától 1760 áprilisáig a dömölki apátság kormányzói tisztségét töltötte be, s annak főleg anyagi ügyeit intézte. Kormányzósága idején tovább szépítette a Koptik által építtetett új templomot és nevéhez kötődik az új kolostor épületének megterveztetése, az építés előkészületeinek megszervezése és az alapkő letétele 1760. március 14-én. Közben megenyhült a feszültség közte és a főapát között, és 1760. április 16-án a tihanyi bencés apátság vezetőjévé nevezték ki.

Az apátság vagyonával gondosan gazdálkodott, minden esztendőben precíz számadásokat készített. Legendásan aszketikus életmódot folytatott (állítólag negyven évig nem evett húst / nem ivott bort és csupasz deszkákon aludt), szigorúan vette a klauzurát, de ugyanakkor karitatív hajlama is közismert volt az apátsági birtokokon élők körében. A tihanyi templomot és a rendházat adományokkal látta el, adakozott a bakonybéli bencés templomnak is. Az apátsági templom mai berendezése sok tekintetben az ő időszakára vezethető vissza: 1765-ben új orgonát szereltek be; Magyarországon Vajda építtette az első oltárt Jézus Szívének tiszteletére; a toronyban három harangot és egy órát helyeztetett el. Az új templomot 1778. szeptember 13-án Bajzáth József veszprémi püspök szentelte fel.

Vajda Sámuelnek sokat köszönhet Balatonfüred. Gondoskodása nyomán lett országosan ismert gyógyforrás: apátsága idején ötszobás, emeletes fogadó (1764), kilencszobás épület és nagyvendéglő (1781) épült. A vendéglátó helyeket (fürdő, szálloda, étterem) a bencés rend bérbe adta és Vajda mindig méltányos szerződéseket kötött a vállalkozókkal és ugyanezt a mértéktartást várta el tőlük áraik tekintetében.

Apátsága idején főleg gyakorlati teológiai munkákat írt. Ekkor keletkezett a fő műve, a három kötetes: A Mi Urunk Jézus Krisztusnak élete... (Pozsonyban, 1772-74.). 1782-ben névtelenül kiadta – a Pray-kódex nyomán – Szűz Szent Margit életének legendáját, amely Budán jelent meg. Ugyancsak tihanyi apát korában fordította le VI. Pius pápa imádságos könyvét (Budán, 1784.). A bencés rend 1787-es feloszlatása után barátjához, Szily János szombathelyi püspökhöz vonult vissza, ahol a Nagykar utcában lakott. Egy 1795. május 19-én Kis Pál veszprémi nagyprépostnak küldött levelében azt írta, hogy majdnem teljesen megvakult. 1795-ben, szeptember 29-én halt meg, és kívánsága szerint a közkedvelt ferences templom kriptájában temették el.

Művei:

A' meg-ditsőült szenteknek jelesül pedig a' boldog Szűz Máriának tiszteletéről néhány rövid, és könnyen érthető bizonyítások. - Veszprém, 1792. 39. p. Forrás: http://mek.oszk.hu/07800/07870/# (tovább)

Irodalom:

Lukácsi Márk: Vajda Sámuel élete és irodalmi munkássága. Pannonhalma, 1997. 198 p. (Pannonhalmi füzetek 40.)

K. J. – N. T.

VAS KÁROLY
(Nyárád, 1906. december 13. – Pécs, 1985. június 4.)

pedagógus, főiskolai tanár


Középparaszti családból származott, Nagy László és Ágh István költők nagybátyja volt. Pályaválasztásában a szülők akarata érvényesült, akik papnevelő szemináriumba küldték; előbb a pápai bencés, majd a veszprémi piarista gimnáziumban tanult. Tanulmányai során azonban erősödő történelem és társadalomszemlélete – amiben fontos szerepet játszottak a népi írók és műveik – a világi élet felé irányították. A budapesti tudományegyetem bölcsészettudományi karán 1935-ben történelem-latin szakon szerzett középiskolai tanári oklevelet, ezt követően az ajkai Nirnsee Pál nagybirtokos, országgyűlési képviselő gyermekeinek lett a nevelője.

1939-től 1945-ig az érsekújvári Pázmány Péter Gimnáziumban tanított, ahol az Országos Falusi Tehetségmentési akció tankerületi feladataival és népfőiskola szervezésével is megbízták. Ezekről az évekről A magyar lélek szolgálatában (Budapest, 1943.) című munkájában számolt be. A háború végén Győrben kapott állást, a Révay Miklós Gimnázium igazgatóhelyettese lett. A tankerületi főigazgató 1946-ban bízta meg a történelem, valamint a latin nyelv és irodalom tantárgyak szakfelügyeletével. Tagja és titkára lett a Nemzeti Paraszt Pártnak és a Nemzeti Bizottságnak. Népi kollégium megszervezésére is felkérték (Kovács Pál Népi Kollégium) melynek egyben igazgatói tisztségét is betöltötte. Azonban alighogy elkezdte a munkát, Keresztury Dezső kultuszminiszter 1947. január 21-től Celldömölkre helyezte – az 1946. november 26-án alapított – gimnázium és kollégium megszervezésére.

Vas Károly magáévá tette azt a saját korát jóval megelőző gondolatot, miszerint az új gimnáziumnak úgy kell megépülnie, hogy hozzá kapcsolódjanak, vagy pavilon-szerűen épüljenek ki a közművelődési intézmények: tájmúzeum, kultúrház, nyilvános könyvtár, diákotthon, sportpálya stb. Celldömölk, bár az 1946-os év a gimnázium-alapítás tervével telt, nem volt felkészülve az iskola beindítására. Sem helyiség, sem költségvetési források nem álltak a rendelkezésre. Bebizonyosodott, hogy az eredményesség nem elsősorban a tárgyi feltételek sokaságán múlik, hanem mindenekelőtt a nevelő személyiségeken.

Vas Károly húsz évet szánt tervei megvalósítására, azonban csak huszonhárom hónapot tölthetett Celldömölkön, akarata ellenére a szombathelyi tankerületi főigazgatóságra helyezték általános tanulmányi felügyelőnek, majd Budapestre került az oktatási minisztériumba, a történelem tantárgy országos felügyelőjének.

1950-től 1972-es nyugdíjazásáig a Pécsi Tanárképző Főiskola tanszékvezető tanáraként dolgozott, egyidejűleg minisztériumi főelőadóként az új történelemtantervek és módszertani útmutatók elkészítését irányította. A történelemtanítás-módszertan nemzetközileg elismert szakértőjének számított. Tankönyveiből és jegyzeteiből tanárok generációi tanultak.

Művei:

Érzelmi nevelés az általános iskolai történelemtanításban. Bp. 1964.
A történelemtanítás módszertana. Bp. 1973.

Irodalom.:

Vas Károly : A celldömölki gimnázium története 1947. II-1949. XII-ig. Pécs, 1977.)
Vas Károly: Nevelés a Felsőbüki Nagy Pál Kollégiumban. In: Vasi Szemle, 1972. 4. sz.
Tungli Gyula: Aki tanárnemzedékeket nevelt. Bemutatjuk Vas Károly nyugalmazott főiskolai tanárt. In: Köznevelés, 1981. 20. sz. p. 5.
Uő: Nagy László és Vas Károly. In: Honismeret, 1986. 1. sz. pp. 10-11.
Uő: Vas Károly (1906-1985). In: Vas Népe, 1985. 150. sz. (jún. 28.) p. 5.
Tungli Gyula: Ki volt Vas Károly? In: [Veszprémi] Napló. 2008. júl. 11. p. 15.

K. Gy.

VIDOS JÓZSEF

(Kemenesmihályfa, 1805. április 18. – Kemenesmihályfa,1849. augusztus 3.)

politikus, alispán, kormánybiztos (1848/49)


A Vidos család nemessége a 13. századig vezethető vissza, kiterjedt rokonságuk szinte az egész Kemenesalját átfogta. Közéleti szerepvállalásukat bizonyítja, hogy a 17. századtól kezdve tagjai sorra bukkantak fel a megyei adminisztráció különféle pozícióiban. A soproni evangélikus líceum után jogi végzettséget szerzett fiatalember a reformkorban Széchenyi eszméinek követője volt. 1836-tól Vas megye főjegyzője, a liberálisok megyei vezére, akit kétszer választották alispánná az 1838-1848 közötti években s számos más tisztséget is viselt. Edvi Illés Pál jellemzése szerint: „Külsejére nézve barna, daliástermetű, nyílt arcú, magas homlokú férfiú. Társalgásban beszédes, lovagi, önkedveltető, mívelt. A jogban jártas, rögtönzött politikai ékeszólás neki nagyon díszlett. Mint ama híres francia költészről, Racine-ről életírója megjegyzé, miszerint oly szép szavú, hogy lehetetlen, neki a mennyek kapui meg ne nyílnának: úgy Vidos Józsefről is elmondható, hogy neki minden szívek kapui megnyíltak.”

Vas megye követeként vett részt az utolsó rendi országgyűlésen, 1848 tavaszától testestől lelkestől Kossuth híve. Aktívan részt vett a diéta munkájában s nevéhez fűződik a népképviseleti törvény azon liberális módosítása, mely szerint az értelmiségű foglalkozásúak az általuk fizetett lakbér összegétől, tehát a cenzustól függetlenül kapják meg az aktív választójogot. Tagja volt a forradalom kitörése előtti napokban Bécsbe küldött országgyűlési deputációnak is. Felemelő érzés lehetett számára, amikor az utolsó rendi országgyűlés április 8-i ülésén kerületi jegyzőként ő olvashatta fel azt a 31 cikkelyből álló törvényjavaslatot, amelynek V. Ferdinánd általi szentesítésével a polgári Magyarország alapköve ünnepélyesen letétetett.

Az 1848 júliusára összeállított 3000 fős nemzetőrsereg parancsnoka a "katonai pályát nem próbált, de sokoldalú, fényes talentumánál fogva a közbizalmat Vasban osztatlanul bíró" Vidos József lett 1848. június 19-én Vas megye nemzetőrségének főparancsnoka. A miniszterelnök Batthyány Lajos szeptember 19-én a vasi népfelkelés parancsnokává is kinevezi, és Kanizsa felszabadítására utasítja, amit a nemzetőrség Jellačić hátrahagyott helyőrségének elűzésével végre is hajtott. A diadalról küldött beszámoló jelentése után október 4-én hivatalosan kérte betegségére való hivatkozással, hogy katonai megbizatása alól mentsék fel. Eme kérésének helyt adtak, azzal a feltétellel, hogy kormánybiztosi tisztjét továbbra is megtartja. Időközben a vasi nemzetőrökkel és a Miklós huszárokkal visszaindult a megyébe, serege e hazavonulás során szétszéledt, és csupán az önkéntesek maradtak meg, akik a toborzáskor a továbbszolgálatot vállalták. De még így is katonai szempontból a legütőképesebb egységet Vidos vezette, s nemzetőreivel, népfölkelőivel és a Miklós huszárokkal Kiscellen át Csepregre vonult a fosztogató horvát horda ellen. Hadseregparancsnoki szolgálata befejeztével 1849 januárjáig, a császáriak bevonulásáig kormánybiztosként működött, majd részese maradt a megyei közéletnek.

A megtorlás elől menekülnie kellett és hosszabb ideig bújdosott Zichy Lajos somlói pincéjében. Augusztusban megtámadta a kolera és Éva testvére szállította haza a kemenesi birtokra. Bátyja ápolása során ő is megbetegedett és egy napon hunytak el. Vidos Józsefet Mersevát határában egy Cinca-parti nagy akácfa tövében temették el. A családi kripta 1852-es megépítése óta már ott pihen Vas megye 1848-as szabadságküzdelmének jeles alakja.


Irodalom:

Ordas Iván: Vidos József (1805-1849). In: Vasi Szemle, 1968. 3. sz. pp. 429-437.
Szász Erzsébet: Vidos József országgyűlési beszámolója. 1848. május 1-én. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1978. 1. sz. pp. 35-40.
Tilcsik György: Széchenyi barátjából Kossuth harcostársává. 180 éve született Vidos József. In: Vas Népe, 1985. 90. sz. (április 18.) pp. 2-3.
Ordas Iván: 1848 Vas megyei eseményeiből. Koltai Vidos József nemzetőrparancsnok. In: Honismeret, 1986. 2. sz. pp. 13-15.
Molnár András: A vasi nemzetőrség kanizsai „kalandja” 1848 októberében : Chernel Kálmán visszaemlékezése. Vasi Szemle, 1991. 2. sz. pp. 227-232.
Tilcsik György: Vidos József politikai pályája. In: Vas megyei levéltári füzetek 6. köt. Előadások Vas megye történetéről II. Szombathely, 1993. pp. 27-39.
Baloghné Lasics Judit: Edvi Illés Pál végbúcsúja Vidos Józseftől 1849-ben. Gondolatok egy 145 évvel ezelőtti esemény évfordulóján. In: Vas Népe, 1994. 234. sz. (október 6.) p. 6.
Hermann Róbert: Vidos József kormánybiztos jelentései (1848. október 16. – december 27.). In: Savaria : A Vas Megyei Múzeumok Értesítője 22/1., Pars Historica : 1992-1995. Szombathely, 1995. (!1997). pp. 49-95.
Hermann Róbert: „… Tán a tavasz a durva tél után kellemetes leend”. Vidos József levelei és jelentései 1848 február – szeptember. In: Vasi Szemle, 1998. 2. sz. pp. 141-160.
Kozma Gábor: Testvérek, keresztutak és koszorúk. A Vidos család merseváti sírboltja nemzeti emlékezésünk fontos és értékes darabja. In: Vas Népe, 1998. 62. sz. (március 14.) p. 11.
Kozma Gábor: Gróf Széchenyi István barátja volt : Szinte génjeiben hordozta a hadművészet csínját-bínját : Vidos József és a forradalom. In: Vas Népe, 2000. 62. sz. (március 14.) p. 10.

N. L. – N. T.

VIRÁGHALMI FERENC

(Révkomárom, 1826.szeptember 5. – Kiscell, 1875. szeptember 24.)

író, műfordító, honvéd százados (1848/49)

Névváltozat: Blumentritt Ferenc (1851-ig)


Szülei: Blumentritt Ferenc komáromi városi hivatalnok és Graff Erzsébet. Édesapját négy éves korában elveszítette. Középiskolai tanulmányait a komáromi bencéseknél kezdte, majd a Pannonhalmi Szent Benedek-rend győri főgimnáziumában fejezte be és a piarista rend fogadalmasaként Besztercén, Kecskeméten és Kolozsvárott volt tanár. A szabadságharc kitörésekor, 1848 szeptemberében honvédnek állt a győri 23. honvédzászlóaljnál. A schwechati ütközetben tanúsított hősies helytállásáért december 5-től az ugyancsak győri 39. zászlóalj hadnagya, majd 1849 áprilisától már főhadnagya lett. 1849 májusában nyitrai térparancsnok és júniustól ugyanitt százados. Haditettei közül kiemelkedik az 1849 júliusi ácsi erdőben lezajlott véres ütközet, ahol három sikeres rohamot is vezetett. Világosnál tette le a fegyvert, s két hónap bujdosás után besorozták az osztrák ármádiába közkatonának. Olaszországba vitték, ahol előbb Piacenzában, majd Bresciában szolgált.

Szabadulása után piarista rendfőnöke elutasította visszatérését a szerzetesek közé. Nagybátyja, Szilágyi Sándor nyújtott számára menedéket nagydémi otthonában. Ezt követően bontakozott ki irodalmi munkássága, s Jókai mutatta be az irodalmi közéletnek az 1851 óta Virághalmira magyarosított nevű írót. Több regénye jelent meg, köztük "Egy cserepár naplója” című művében teljes hiteleséggel örökítette meg az osztrák katonai szolgálatban a többi magyarral együtt átélt sorsát. Az 1866-ban megjelent első kiadást elkobozták és megsemmisítették. A kényszerkatonaságtól megszabadulva Nagydémen, a Szabadhegyi családnál nevelő, s itt kezdődik irodalmi munkássága. A Győri Közlöny 1858-as évfolyamában értekezést írt egy új ércről, melyet timanynak nevezett el, s országosan ez az első híradás az alumíniumról. 1859-ben két regénye is megjelent Győrben: a „Fegyverkovács” és a „Török világ Győrben”. 1862-ben publikált, „A király védencei” című kétkötetes művében a majdani kiegyezés jogalapját fogalmazta meg regényes formában.

Tökéletes német nyelvtudása alapján a hatvanas években a fővárosban a Pester Lloyd és az Ungarischer Lloyd munkatársa és más külföldi lapok tudósítója lett. Háza a fiatal ellenzéki írók egyik találkozóhelyévé vált. Balladái, elbeszélései, versei, verses elbeszélései, humoros karcolatai, komoly tanulmányai jelentek meg a korabeli magyar lapokban, folyóiratokban. Vas megyei vonatkozásúk miatt külön hangsúlyozandók a "Felső vasmegyei képek" című közleményei. Pesti időszakához fűzödik házassága: 1864. április 10-én vette feleségül a veresegyházi származású Ubrankovics Konstantinát (akitől egy fia született), de alig két esztendő múltán társa meghalt. Amikor 1868-ban újjászervezték a magyar hadügyminisztériumot, elismerve a szabadságharcban szerzett rangját, oda osztották be. 1867-től két évig Győr megye második aljegyzője volt. 1868-ban jelent meg „A bekvártélyozott huszár” című költeménye, amelynek külön érdekessége, hogy Munkácsy Mihály illusztrációi díszítették. 1869-ben Pesten újra nősült és Reischer Irmát vezette oltár elé, s hamarosan egy leányuk született. Virághalmyt 1872-ben századosként reaktiválták a honvédségnél, de 1874-ben nyugdíjaztatta magát.

Jó barátjánál, Hollósy Jusztinián dömölki apátnál tett látogatásakor vízkórban halt meg s a vendéglátónak kellett szomorú szívvel elbúcsúztatnia a temetési szertartáson. A sors furcsa fintora, hogy leghíresebb művének („Egy cserepár naplója”) immár legális kiadása csak pár hónappal halála után látott napvilágot. Barátai a Somló hegyen 1880-ban emléktáblát helyeztek el az irodalompártoló Schönauer-család házán, síremléke pedig a celldömölki temetőben az 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékünnepségeinek állandó zarándokhelye.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Lám Frigyes: Virághalmi Ferenc. 1824-1875. In: A győri Magyar Kir. Állami Leánygimnázium évkönyve az 1926/27. iskolai évről. Győr, 1927. pp. 3-14.
Nádasdy Lajos: Tollal és karddal a hazáért. In: Vigilia, 1977. 3. sz. pp. 167-171.
Nádasdy Lajos: Híven szolgálta a hazát. In: Helytörténet I. (Szerk. Káldos Gyula). Celldömölk, 1975. pp. 30-36.
Virághalmy Lea: Virághalmi Ferenc. In: Arrabona 35/1-2. Győr, 1996. pp. 261-276. (tovább)

N. L. - N. T.