SAVANYÚ JÓSKA
Címlap
SZAKÁLY DEZSŐ
(Iharosberény, 1903. december 17. – Celldömölk, 1979. július 30.)
tanító, szőlész-borász
Szülei néhány holdas kisbirtokon gazdálkodtak, édesapja egyetlen fiában látta az ősi juss örökösét, de a fiú nem akart földműves lenni. Édesanyja egyetértett a tanító javaslatával, aki többször szorgalmazta a szülőknél a taníttatását. Végül a tanító készítette elő édesanyja útját, aki titokban elment Sopronba és beíratta fiát az evangélikus tanítóképzőbe, ahol az első évet végezte. A következő két tanévet édesanyja kérésére Csurgón töltötte, de a záróévre ismét visszatért Sopronba, ahol 1923-ban kapott tanítói oklevelet. 1923 decemberében Csurgón kántori bizonyítványt szerzett.
Első munkahelye Balatonakali volt. 1924 őszén meghívták egy ún. államsegély nélküli törpe iskolához, ahol a tanítás mellett a kántori teendőket is el kellett látnia, továbbá vasárnaponként prédikálnia kellett a templomban. A kis létszámú közösség csak nagy nehézségek árán tudta a tanítói javadalmakat biztosítani, ezért fájó szívvel, de jelentkezett az alsósági gyülekezet pályázati felhívására. Az 1925. november 25-én megtartott választási közgyűlés résztvevői nagy többséggel Szakály Dezsőre voksoltak.
Az alsósági gyülekezet létszámának folyamatos növekedése (ebben az időben körülbelül 1200 evangélikus élt ott) indokolta, hogy a nemesdömölki gyülekezettől leválva önálló gyülekezetet alkossanak. Tervek voltak az iskola felújítására, bővítésére és egy harmadik tanítói állás létrehozására is. Előbbi 1926-ban, utóbbi 1929-ben, a gyülekezet önállósulása pedig 1931-ben valósult meg. A fiatal tanítónak bőven jutott feladat.
A tanköteles gyermekek oktatása, vallásos szellemű nevelése mellett a tanítóra hárultak az egyesületek irányításai is. Alsóságon az addig meglévő nőegylet és ifjúsági egyesület mellett 1930-ban leány egyesület is alakult. Volt időszak, amikor mindhárom egyesületet Szakály Dezső irányította. Az egyházi jellegű egyesületeken túl a lövész egyesület parancsnoka is volt. Alsóságon 1926-ban alakultak meg a leventék, ahol előbb ellenőr, titkár, majd főoktató és végül parancsnok lett. A sági leventék kimagasló eredményeket értek el a különböző szintű lövészversenyeken. Nekik volt a legkorszerűbb lőterük a járásban. 1941-ben pedig az országos népies tornaviadalon 45 csapat közül a 17. helyen végeztek Csepelen Szakály Dezső irányításával.
Munkaigényes feladat volt a falusi színjátszás is, az évi 2-3 előadás betanítása. Nevéhez sok színdarab rendezése fűződik. Az egykori szereplők visszaemlékezései szerint kedvelt rendező volt, ha valakit meghívott egy-egy szerep eljátszására, az megtiszteltetésnek érezte. A műsorokon a korabeli népszínművek szerepeltek, de maga is írt színdarabokat, a Harmadás Jóska című darabját többször előadták.
Szakály Dezsőt ott találjuk az ezüst és aranykalászos gazdatanfolyamok szervezői és oktatói között is.
1931-ben az elhunyt másodtanító helyére az alsósági gyülekezet a budapesti születésű, elárvult Haitl Ilonát választotta meg, aki 1931-ben Szarvason szerzett oklevelet. A „szelíd lelkű, kötelességtudó" tanító lett később Szakály Dezső felesége.
Szakály Dezsőt tanítóként és ifjúsági vezetőként jól ismerték Kemenesalján, azonban szélesebb körben ismert költészeti munkáival, főként hazafias tárgyú verseivel lett. 1933-ban jelent meg a Magyar Akarat! című kötete a Királyi Egyetemi nyomda előállításában, amely 48, főként a kor szellemének megfelelő, szavalókórusra feldolgozott hazafias tárgyú költeményt tartalmazott. A szerző közéletiségére vall, hogy az iskolák és a különféle egyesületek a nyilvános előadás jogát a szerzői kiadásban megjelent könyv megvételével megszerezhették. A korabeli pedagógiai tárgyú lapokban kivétel nélküli méltatások jelentek meg a kötetről.
Szakály Dezső az ifjúság oktatása során nagy hangsúlyt helyezett a hazafias nevelésre. E célból felhívta a figyelmet a szavalókórusok szerepére. Saját tapasztalataira alapozva pedig módszertani kiadványt jelentetett meg a szavalókórus működéséről, szervezéséről. Saját kórusával rendszeresen felléptek különböző ünnepeken. A kórusnak sikere volt, folyamatosan növekedett a létszám is. 1933 őszén, amikor a katolikus egyház és Celldömölk nagyközség megünnepelte a az apátság alapításának 800 éves évfordulóját, 180-an öltöztek díszmagyarba, s már felvonulásukkal is hatalmas sikert arattak. Legnagyobb sikerüket, immár 200 taggal – alsóságiak, celliek, fiúk és lányok, fiatalok és idősebbek – 1934. szeptember 23-án, a Ság hegyi Trianoni emlékmű avatásán érték el. Elképzelhető, hogy a történelmi háttér, a trianoni trauma hatására az emlékmű ünnepélyes avatásának pillanataiban a résztvevők többezres tömegéből milyen hatást váltottak ki a az emelvényen díszmagyarba öltözött 200 fős kórus tagjainak ajkáról Szakály Dezső beintésére három szólamban felcsendülő verssorok.
Az államosítás után, 1948-ban lett az alsósági iskola igazgatója. 1955-ben azonban ellentmondásos körülmények között leváltották. Tanítóként még maradhatott volna, de a döntés hatására távozott a pedagógusi pályáról. Ekkoriban alakult meg a legeltetési bizottság, annak pénztárosa lett. A bizottság keretében jött létre a járásra kiterjedő Mesterséges Termékenyítő Állomás, ott főelőadó lett. 1967 januárjában ment nyugdíjba.
Nyugdíjazását követően még inkább sághegyi szőlejének szentelte minden idejét. A szőlő szeretetét még gyermekkoráb
ól hozta magával, szülei birtokának része volt egy 970 négyszögöles szőlő is. Nagy terve volt a hegy fajtaszerkezetének átalakítása, a főként olaszrizlingből álló szőlők helyett a Ság hegy talajához, az uralkodó széljáráshoz jól alkalmazkodó, korán, szeptemberben érő fajták meghonosítása. E célból kísérleti telepekkel is tartott kapcsolatot. Saját birtokán kivágott 10 sor szőlőt, azt különféle fajtákkal betelepítette. A tőkékről térkép készült, s minden tőkéről külön feljegyzést vezettek. Ebben külön szerep jutott konkrét feladatokra lebontva gyermekeinek, Gábornak, Áronnak és Ildikónak. A terméseredményeket és a bor jellegét is figyelembe véve kiválasztották azokat a fajtákat, amelyeket a Ság hegyi gazdáknak javasolt új telepítéshez és pótláshoz. A szőlőkultúra váltásához a legmegfelelőbbnek az ezerfürtű (a tramini és a hárslevelű keresztezéséből nemesített) szőlőfajtát tartotta. Saját konyhakertjében oltványtelepet is létesített, hogy az érdeklődő szőlősgazdákat segítse, s nem utolsósorban alacsony nyugdíját kiegészítse.
A szőlősgazda Szakály Dezső híres volt vendégszeretetéről, ennek ellenére nem volt könnyű bejutni a pincéjébe annak, aki először járt nála. A belépéshez jogot kellett szerezni. A hagyományt Szabó Péter szolgabírótól örökölte, aki előtte évtizedekig volt gazdája a szőlőnek. A szolgabíró, mikor idegen érkezett a pincéjéhez, megállította az ajtóban, teleöntött egy korsót, ún. ürgét – amely 4 dl jó sági bort tartalmazott – és felajánlotta barátságát. S ha a vendég kiitta a tartalmát, beengedte, ha nem, azt mondta: „Édes öcsém, kívül tágasabb!" Ezt a hagyományt 1937-ben Szakály Dezső a szőlővel együtt átvette. Alóla egyetlen alkalommal tett kivételt, Latabár Kálmán esetében, mikor az egy művészcsoporttal Celldömölkön járt, és a társaság részt vett a szokásos Ság hegyi ürgés vendégavatáson. A koros művész betegségei miatt nem ihatott alkoholt, így az ürgeivásra helyette Koós János vállalkozott, miután a magáét már „kicsókolta". A Szakály-pincében történt élményeikről többen is beszámoltak írásban, mint pl. Kuntár Lajos, dr. Tenk Antal egyetemi tanár vagy Káldi János vasi költő, aki tollat ragadott a látogatás emlékére.
Szakály Dezső több ízben feltűnt a Magyar Rádió és a Győri Rádió különböző szőlészet-borászattal foglalkozó műsoraiban, és gyakran szerepelt a Falurádióban is. Tagja volt a celldömölki honismereti közösségnek is, amelynek 30 éves jubileumán, 2003 októberében rá is emlékeztek.
Irodalom:
Káldos Gyula: Egy néptanító életének fő állomásai. Szakály Dezső (1903-1979). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/3. sz. pp. 55-84. (tovább)
K. Gy.
Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:43)
SZÉLL JÓZSEF
(Nemesdömölk, 1813. január 6. – Pozsony, 1886. augusztus 12.)
honvéd őrnagy
Iskoláit elvégezve nagyon fiatalon, 1833-ban lépett katonai pályára: a 34. számú császári és királyi gyalogezredben szolgált. Két év múlva a daliás termetű tisztet Bécsbe rendelték a királyi nemesi testőrséghez, ahol öt évet töltött. Bécsből főhadnagyi rangban került vissza a "Porosz Prinz" nevet viselő korábbi gyalogezredéhez, mely Galíciában állomásozott. Egy Lemberg közelében élő földbirtokos lányát vette feleségül.
Széll József ezredét 1848 tavaszán rendelték vissza Pestre, az új magyar kormány székhelyére. Szeptember 18-i előléptetése után immár őrnagyként vett részt a Jellasics elleni harcokban. Októbertől alakulatával a feldunai hadtest kötelékében szolgált. A schwechati csatavesztést követő utóvédharcokban, a december 28-i bábolnai ütközetben – miután zászlóalját a császári lovasság bekerítette – szívós védekezés után kitűzette a fehér zászlót. A veszteségeiken feldühödött császári vértesek azonban nem vették figyelembe a megadás jelét és a zászlóalj nagy részét lekaszabolták. Széll József tizenhét sebből vérezve maradt a harcmezőn. A Széll sebeiből folyó vér a dermesztő hideg ben jéggé fagyott, így megmenekült a haláltól. Két sebesült katonája egy közeli majorba vonszolta, ahol menedéket és ellátást kapott. Az osztrákok hat héttel később, egy majorbéli cseléd árulása következtében fogták el, majd Budára szállították. Ott, látva még mindig súlyos állapotát, éppen csak behegedt sebeit, kórházi ápolásra küldték és értesítették feleségét. Budára érkező felesége férjét már börtönben találta. A haditörvényszék kötél általi halálra ítélte.
A Windischgrätz herceghez benyújtott kegyelmi kérvény hideg elutasításban részesült. A kérvény végül a császár elé került; Széll József a császári hadbíróságtól 1849 márciusában a következő indoklással kapott kegyelmet: "Noha ezen elítélt egyén személyessége és tettei a büntetés enyhítésére nézve semmi indokul nem szolgálhattak, ő magassága mégis azon körülményt tekintve, hogy Széll József 17 sebje következtében hosszabb ideig élet és halál között forgott, s tökéletes gyógyulása után is csonkult és törődött állapotban maradand, az ellene, ki testi sanyarúsága által egy részben már úgyis bűnhődött, kimondott halálos ítéletet az emberiség szempontjából végrehajtani nem akarta, hanem azt 10 évi vasban eltöltendő várfogságra enyhíteni, a többiben a hadi törvényszék által kimondott ítéletet helyben hagyni méltóztatott"
Széll József 1854 májusáig volt a kufsteini várbörtön foglya. Azzal a feltétellel részesült amnesztiában, hogy felesége birtokára költözik, s azt el nem hagyhatja. 1861-ben, három évvel felesége halálát követően költözött vissza szülőföldjére. Egy ideig Kis-Czellben élt, ahol a hős szabadságharcos tisztet a mezőváros első díszpolgárává választotta. 1868-tól Ajkán élt, tagja lett a Veszprém megyei Honvédegyletnek. Élete végső szakaszáról keveset tudni. A Vasárnapi Újság 1886. évi augusztusi számában rövid nekrológ tudatja: "Széll Józsefet Pozsonyban temették el nagy részvét közt."
Celldömölkön a márciusi forradalom 150. évfordulója alkalmából kopjafát avattak a tiszteletére a római katolikus temetőben. Széll József kopjafája Virághalmi Ferenc honvéd százados sírja mellett áll.
Sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.
Irodalom:
Nádasdy Lajos: Hév napok hőse - Kis Czell díszpolgára. In: Vas Népe, 1989. 63.sz. (márc. 15.), pp. 4-5.
Nádasdy Lajos: Széll József - 1848. In: Új Kemenesalja, 1991. 3.sz. p. 1., 7.
Burkon László: Széll József kopjafája. In: Vas Népe, 1998. márc. 18. p. 9.
Nádasdy Lajos: Edvy Illés Pál: Széll József őrnagy, nemesdömölki forradalmár (1-3) : Részletek egy eddig kiadatlan, kéziratos emlékiratból. In: Új Kemenesalja, 1998. 16. sz. p. 5. ; 17. sz. p. 6. ; 18. sz. p. 6.
Gasztonyi Erzsébet: Széll József - császári-királyi gárdistából a szabadság harc őrnagya... In: Ajkai Századok, 2019 október. 13. sz. pp. 106-111. (tovább)
N. L.
TAKÁCH-TOLVAY JÓZSEF
(Kiscell, 1876. október 26. – Budapest, 1945. január 2.)
katonatiszt, altábornagy, politikus, diplomata
Pozsony mellől származó nemesi családban született. Édesapja Takách Jenő, aki Kiscell első MÁV-osztálymérnöke volt. Takách József a gimnázium alsó négy osztályát még a komáromi bencéseknél végezte el, majd a Ludovika Akadémián tanult. 1894-ben hadapród-tiszthelyettes a pápai 7. honvéd huszárezrednél, majd bécsi hadiiskolai évek következtek. Pályafutására döntő hatással volt, hogy 1904-től József Ferenc királyi herceg nevelője lett öt esztendőn keresztül. Ferenc József király 1905 februárjában grófi rangra emelte és engedélyezte, hogy a gróf Takách névvel együtt a kihalt Tolvay grófi család nevét együttesen használhassa. 1909-ben vezérkari századosi kinevezést kapott.
A németül, angolul és franciául tökéletesen beszélő, művelt katonatiszt az első világháború kitörése idején már őrnagy és az 1912-ben újonnan felállított 1. lovas hadosztály vezérkari főnöke volt. Előbb a szerb, majd az orosz fronton harcolt hadosztályával. Tífuszos megbetegedése következtében 1915 júliusától három hónapig Komáromban vezérkari főnökként vesztegelt, de amint lehetett, rögtön visszatért a harctérre. A világégés hadszínterein (például a híres lucki áttörés harcaiban) szerzett érdemeiért gyorsan emelkedett a ranglétrán és 1917 májusában ezredessé nevezték ki. Decembertől a honvédelmi miniszter képviselőjeként a bécsi hadügyminisztériumba rendelték. Az összeomlás után fontos szerepe volt a magyar csapatok hazaszállításánál, később mint a Nemzetközi Felszámoló Bizottság tagjának a volt közös hadügyi javak tárgyalásánál.
A Tanácsköztársaság idején, 1919. május 3-ra virradó éjjel 40 tisztjével ő hajtotta végre a bankgassei puccsot: elfogta és internálta a Tanácsköztársaság követeit, a követségen talált javakat, titkos okmányokat pedig lefoglalta és a bécsi rendőrséghez illetve a szegedi ellenkormányhoz juttatta. Kun Béla követelésére letartóztatták, de hatvannapi vizsgálati fogság után a Bethlen István gróf által letétbe helyezett kaució ellenében szabadlábra helyezték. 1919 augusztusától a magyar kormány bécsi katonai meghatalmazottja lett, majd 1920 júniusától katonai szakelőadó volt Varsóban. 1921 januárjában foglalta el a bukaresti követség tanácsosi-katonai szakelőadói állását, ahol egészen 1925 augusztusáig teljesített diplomáciai szolgálatot. Mindössze 47 éves korában, 1924. szeptember 1-től altábornagyi kinevezést vehetett át: ennél "fiatalabb" korukban csak hárman érték el ezt a rendfokozatot 1919 és 1944 között.
Katonadiplomata pályafutásának befejezése és 1929-es nyugdíjba vonulása után megszervezte az Országos Frontharcos Szövetséget, amelynek néhány év múlva vezetője lett. Közéleti érdeklődését és aktivitását jelzi, hogy 1931-ben a Frontharcosok Egyesült Nemzeti Pártjának listáján székesfővárosi törvényhatósági bizottsági taggá választották, majd 1935-ben Szentgotthárd környékén a Nemzeti Egység Pártjának programjával lett országgyűlési képviselő. 1934-ben szülővárosa, Celldömölk díszpolgárává választotta és ezen év október 23-án díszvendégként – mint az Országos Frontharcos Szövetség elnöke – beszédet mondott a Ság hegyi trianoni kereszt avatási ünnepségén. Tekintélyét bizonyítja, hogy 1935 és 1939 között rangos pozíciót töltött be: a Tisztelt Ház külügyi bizottságának elnökeként tevékenykedett. 1939-ben a Magyar Élet Pártja támogatásával szerzett képviselői mandátumot a jászberényi választókerületben.
A Horthy-Magyarország felső katonai és diplomáciai köreinek ismert és népszerű alakja szinte egyidőben szállt sírba a számára életteret és felemelkedési lehetőséget biztosító korral…
Irodalom:
Keresztény magyar közéleti almanach. II. köt. Bp. 1940. pp. 1055-1056.
Ki kicsoda? Kortársak lexikona. Bp. 1937. pp. 827-828.
A magyar legújabb kor lexikona. Bp. 1930. p. 1022.
Szakály Sándor: Az ellenforradalmi Magyarország (1919-1944) hadseregének felső vezetése. Adattár 2. L-Z. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1984. 3. sz., p. 591.
N. T.
TIMA FERENC
(Borgáta, 1919. december 14. - Budapest, 1976. december 7.)
fõiskolai világbajnok, nyolcszoros magyar bajnok atléta, rövidtávfutó
Szülei kisbirtokosok voltak a kemenesaljai Borgátán. Fiuk 1934-ben kezdett el sportolni és hamar kitûnt tehetségével, amelynek köszönhetõen már a II. világháború kitörése elõtt a leggyorsabb magyar sprinterek között tartották számon. Elsõ, 100 m-es bajnoki címét a KEAC színeiben nyerte, majd a szegedi atlétikai klubba igazolt át. A világégés után, 1946-ban 100 és 200 méteren egyaránt bajnoki elsõséget szerzett. Az igazi kiugrás lehetõségét 1947 szeptembere hozta meg számára, amikor a patinás fõvárosi egyesület, a Vasas igazolta le. Ezzel egyrészt lehetõsége nyílt, hogy részt vegyen a válogatott edzésein, másrészt kialakult a Tima Ferenc - Bartha László - Csányi György - Goldoványi Béla 4 x 100-as kvartett, amely a következõ években kibérelte a váltószám bajnoki dobogójának tetejét és nemzetközileg is egyre inkább jegyzett eredményekkel rukkolt ki.
1947/48-ban hét nemzetközi versenyen is gyõztek, amelyek közül a legértékesebb sikert a párizsi fõiskolai világbajnokságon 42,1 másodperccel elért diadalukkal aratták. Az 1947 októberében Milánóban lebonyolított olasz-magyar viadalon elért 41,1 másodperces sikerükkel országos csúcsot állítottak fel. Ezek alapján nem tûnt nehéznek a Magyar Olimpiai Bizottság londoni olimpiai részvételi szintet számukra 41,6 másodpercben meghatározó döntése. A váltó azonban 1948 tavaszán nem versenyzett csúcsformában és két héttel a megnyitó elõtt még mindig nem teljesítette a szintet. Az utolsó pillanatban, július 16-án azonban egy budapesti versenyen 41,5 másodperccel beverekedték magukat a londoni csapatba.
Az olimpián Tima egyéniben nem indult, társai közül Csányi és Bartha az elõfutamban, Goldoványi a középfutamban esett ki. 4x100 méteren 15 ország indította csapatát: a magyarok elõfutamukban a házigazda britek mögött második helyen jutottak tovább 41,4 másodperces idõvel, amely megegyezett a gyõztesével. A döntõben a kvartett a legrosszabb állapotú egyes pályán rajtolt, ráadásul a Timától a váltóbotot átvevõ Bartha lerándult és csak nagy nehézségek árán tudta folytatni a versenyt így csapatunk 41,6 másodperces eredménnyel a negyedik helyen futott a célba. Nagy meglepetésre azonban a gyõztes amerikaiakat diszkvalifikálták túlváltás miatt, ezért Timáék a harmadik helyre kerültek. Lezajlott az eredményhirdetés és a magyarok is megkapták a bronzérmet teljesítményükért. Az Egyesült Államok azonban óvott, amelynek helyt adtak és újfent megváltoztatták a sorrendet, az eredeti befutást fogadva el véglegesnek. Mindezt a váltó tagjai úgy tudták meg, hogy Tima Ferenc egy angol úr újságjába pillantva látta meg a kellemetlen fejleményrõl tudósító cikket. 48 órával a verseny után a magyarok visszaszolgáltatták az érmeket. Az újkori olimpiák hosszú ideje íródó históriájában a magyar 4x100 m-es atlétaváltó az egyetlen negyedik helyezett, akik dobogón álltak és tiszteletükre felhúzták az árbocra a nemzeti lobogót.
Tima a csapatbajnokságokon a Vasassal még öt bajnoki címet szerzett: 4x100 méteren hármat (1947-1949) és 4x200 méteren kettõt (1947-1948). 1949-ben kiszorult a válogatott keretbõl és 1952-ben visszavonult a versenyzéstõl. A sporttal megszakadt a kapcsolata és 57 éves korában hunyt el.
Irodalom:
Hencsei Pál: Tima Ferenc. In: Vasi olimpikonok. Szombathely, 2001. pp. 35-36.
N. T.