TŐKE JÁNOS
(Kemenesszentmárton, 1919. április 04. – Szombathely, 1987. február 25.)

Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnök


Szegényparaszti család ötödik gyermekeként született, szülei bérelt földeken gazdálkodtak. Származása hamar tudatosult benne. Az elemi iskolában kitűnő tanulót szülei, de főleg csendőr testvérbátyja taníttatni szerette volna: úgy tervezték, hogy a soproni evangélikus líceumba fog járni. A beajánlás azonban nem sikerült. Különböző alkalmi munkákat vállalt, majd behívták katonának. Hajmáskérre, az altisztképzőbe került. Továbbszolgálatra jelentkezett, amelynek során az őrmesteri rangig vitte. Ezután a frontszolgálat és a hadifogság időszakát élte meg. A fogságban táborparancsnoknak nevezték ki.

1947 nyarán került haza. Családjával - 1943-ban nősült - a földosztáskor kapott földön gazdálkodott. Bírónak választották, pártiskolába küldték és közölték vele, hogy a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) járási titkára lesz.

Kemenesszentmártonban 1949-ben alakult meg a termelőszövetkezet, amelynek tizedmagával alapító tagja lett. Az akkori celldömölki járásban elsőként ők hoztak létre tsz-t 110 hold földön. 1950. október 1-től az Úttörő Tsz elnökének választották, mely beosztását egészen nyugdíjazásáig megtartotta. 1951 őszén egy ember kivételével az egész falu belépett a szövetkezetbe. 1954 óta rendszeresen minden hónapban munkaegység előleget fizettek dolgozóiknak és ennek is köszönhető, hogy a faluban felnövő fiatalok jórésze szívesen maradt a tsz-ben. 1960-ban a szentmártoni szövetkezet 10 éves évfordulóján a Munka Vöröszászló Érdemrendet kapta a szövetkezet addig elért termelési eredményeiért. Tőke János 1961-ben a Kossuth-díj harmadik fokozatát vehette át. 1959 márciusára Kemenesszentmárton, Vönöck, Mersevát egyesülésével kialakult a nagy szövetkezet. 1967-ben hozzájuk csatlakozott még a Celldömölki Vörös Csillag Tsz. és 1974-ben Kemenessömjén, Kemenesmihályfa tsz-ei. Ezzel Vas megye egyik legnagyobb termelőszövetkezete jött létre Kemenesszentmártonban. Jó érzékkel nyúltak a fejlesztésekhez: irodaházat, üzemi konyhát, egy hatszáz férőhelyes tehénistállót építettek a meglévők mellé. 100 hold gyümölcsöst telepítettek, hozzá pedig egy 120 vagonos hűtőházat. Kialakult feldolgozó üzemeik rendszere. Tejpalackozó üzemük a járás lakossági ellátásában vállalt fontos szerepet. Boltokat, vendéglátó helyeket hoztak létre Ajkán és Celldömölkön is. Szolgáltatói szintre fejlesztették gépjavító műhelyüket. Évi átlagban 8-10 millió Ft értékű saját beruházást végeztek és végrehajtották termőterületük teljeskörű meliorációját. Az Úttörő Tsz terméseredményeiben mind a növényágazat, mind pedig az állattenyésztés terén megyei első lett. 1982-ben 6300 hektáron gazdálkodtak és a bruttó 195 millió forintos termelési érték mellett 19 milló forintos nyereséget értek el. Tőke János 1982-ben Nyisztor György-díjban, 1984-es nyugdíjazásakor pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben részesült. 1958 után választott járási és megyei, állami és párttestületekben végzett munkát több cikluson keresztül. Emberöltőnyi szakmai és közéleti munkáját a fentieken kívül – többek között – a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Fürst Sándor-díjjal és a Szántó Kovács János Emlékéremmel ismerték el.

“Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van mögöttünk, ez pedig mezőgazdaság lehet” - mondotta. Tőke János a mezőgazdaság iránt elkötelezett, a fajtájához húzó, a szó nemes értelmében vett ízig-vérig parasztember volt.

Irodalom:

Hétvégi beszélgetés Tőke János Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnökkel, az MSZMP Vas megyei végrehajtó bizottságának tagjával. In: Vas Népe, 1964. május 10. p. 3.
Kiss Elemér: A Kemenesaljai Úttörő Termelőszövetkezet története. A mezőgazdasági termelés kialakulása és fejlődése Kemenesszentmártonban, Merseváton és Vönöckön. Szombathely, 1972. 157 p.
Barna Zsuzsa: Az ezrekből milliók lettek. Beszélgetés Tőke János Nyisztor-díjas tsz-elnökkel. In: Magyar Mezőgazdaság, 1982. 44. sz. p. 6.
Udvardy Gyula: Tőke János, a Kossuth-díjas parasztkapitány. In: Vasi Propagandista, 1986. 2. sz. pp. 129-132.
Káldos Gyula : Tőke János nyugalmazott termelőszövetkezeti elnök visszaemlékezése (kézirat). (Celldömölk, 1987. 53 p.)
Káldos Gyula: “Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van a lábunk alatt.” Tőke János (1919-1987) In: Vasi Szemle, 1989. 3. sz. pp. 350-352.

K. Gy.

UGHY JENŐ (Celldömölk, 1922. május 15. – Budapest, 1967. szeptember 14.)

könyvtáros, olvasásszociológus, újságíró


A középparaszti környezetből származó fiú a szülők erőfeszítései és gondoskodása révén szerezhette meg az érettségit 1940-ben a sümegi Kisfaludy Gimnáziumban. (Két lánytestvére pedagógus végzettséget szerzett.) Ughy Jenő sorsának alakulásába rögtön beleszólt a történelem: szinte az iskolapadból csöppent a második világháború lövészárkaiba. A világégés következtében kénytelen volt abbahagyni alig megkezdett orvosegyetemi tanulmányait és a fronton harcolt fogságba eséséig. Tífusz tört rá, de sikerült hazatérnie, és a demokratikus átalakulás lázában égő új rendszer mellé állt. Amíg tehette... Hazatérve Szombathelyen MÁV-tisztviselő, majd 1946-47-ben a Kisgazdapárt érdekkörébe tartozó "Nyugati Kis Újság" belső munkatársa lett.

Provokáció révén lebuktatták és a "Magyar Közösség" ügyéhez csatolva a demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevékeny részvétel miatt 8 évi börtönre ítélték. A szabadságvesztés büntetést 1947. november 13-tól 1954. február 2-ig töltötte le, amelyből az utolsó éveket a recski munkatábor emberpróbáló bányáiban vészelte át. Vallásos meggyőződése, az életbe vetett hite adott lelkierőt neki ezekben a nehéz esztendőkben. Szabadulása után még 2 évig a tatai szénbányáknál volt kőrakó vasúti munkás. E közben vette feleségül Zalaszegváron Szabó Saroltát. Az 1956-os forradalom alatt október 26-án ő lett a Független Kisgazdapárt Országos Közpomtjában a sajtóosztály vezetője. A szabadságharc után  Pápán, a Jókai Mór Könyvtárban helyezkedett el könyvtárosként, s pár év múlva az olvasószolgálati csoport vezetője, majd 1962 végén egy hónapig megbízott könyvtárigazgató lett.

1963. február 1-től az Országos Széchényi Könyvtárban a Könyvtártudományi Módszertani Központ munkatársa lett, ahol az Új Könyvek társadalomtudományi és történettudományi vonatkozású szerkesztése mellett fő területként az olvasáskutatással foglalkozott.

Az "Ezer falusi lakos és a könyv" című, 1965-ben mindössze háromszáz példányban napvilágot látott olvasásszociológiai alapműve módszertani kézikönyvként forgatható. Ughy Jenő műhelygyakorlatnak tekintette a kötet alapjául szolgáló, 1964 március 1. és 31. között lebonyolított felmérést: igyekezett kialakítani a reprezentatív kiválasztás technikáját és az interjúkészítés módszertanát. Addigi életútjának, elméleti tájékozottságának és gyakorló könyvtárosi időszakának minden tapasztalatát belesűrítette a vizsgálatsorozatba, amely szigorúan tudományos alapon a valóság tükörképét kívánta bemutatni. A vizsgálat módszertani alapját a bielefeldi EMNID Társadalom- és Közvéleménykutató Intézet Rolf Frőhner által irányított "Könyv a jelenkorban" című felmérése jelentette. A falusi lakosság olvasási struktúrájának felvázolása érdekében az ország különböző tájain fekvő, eltérő adottságokkal/viszonyokkal bíró öt más-más népességkategóriába tartozó település 200-200 lakosáról (tehát a nemolvasók köréről is) szakemberek által kitöltött 58 pontos kérdőív segítségével készített olvasásszociológiai pillanatfelvételt. A Nyírmeggyesen, Bácsán, Bátorban, Bácsalmáson és Dákán lebonyolított kutatás korszerű művelődési szemlélet jegyében, az olvasást a többi kulturális tevékenységgel egységben vizsgálta. A szabadidő szerkezete, a könyvvásárlás és a könyvtári tagság mellett az olvasás motívumainak és hatásának is gazdag tárházát biztosította a mintegy 80 ezer adat feldolgozása. Az információs bázist az akkoriban korszerű lyukkártyás módszerrel rögzítette. Kutatásainak minden eleme továbbgondolásra érdemes volt, és szinte csábított a folytatásra, még átfogóbb felmérések készítésére: az olvasás összefüggésrendszerének minél pontosabb bemutatására. Tervezte a folytatást, alapozó vizsgálatainak kiterjesztését és továbbfejlesztését. Pályájának felfelé ívelő szakaszában tragikus hirtelenséggel, máig nem tisztázott gyanús körülmények között, közlekedési baleset következtében hunyt el. Magyarországon elsőként vizsgálta tudományos eszközökkel a községi lakosok olvasási szokásait és a magyar olvasásszociológia egyik úttörőjének tekintjük.

Az Országos Széchényi Könyvtár Könyvtártudományi és Módszertani Központja (ma: Könyvtári Intézet) 1987 novemberében a hazai olvasáskutatás apostola halálának 20. évfordulójáról konferencia keretében emlékezett meg.


Főbb művei:

Egy úttörő falusi könyvtáros : Székely Imre. In: A Könyvtáros, 1961. 10. sz. pp. 593-594. (A nemeskeresztúri könyvtárosról.)
Az olvasás helyzete Dákán (Tóth Dezsővel). In: A veszprémi megyei könyvtár évkönyve. Veszprém, 1961.
Ezer falusi lakos és a könyv. Bp. 1965. 119 p. (A Könyvtártudományi és Módszertani Központ kiadványai 11.)

Irodalom:

V[argha] B[alázs]: Ughy Jenő 1922-1967. In: Könyvtáros, 1967. 10. sz. p. 583.

Két évtized az olvasáskutatás könyvtári műhelyében : In memoriam Ughy Jenő. In: Könyvtáros, 1988. 4. sz. pp. 189-202.

Pártay Tivadar: Testvériség a pokolban. (Recski rabtársaim: Mezőfi Károly, dr. Endrődy Zoltán, Ughy Jenő és Földváry-Boér Elemér emlékére). In: Kis Újság, 1989. 5. sz. (június 29.) p. 6. 

P.Toldi Márta: Ughy Jenő könyvtáros, olvasáskutató hagyatéka. In: Közép-európai Könyvtár- és Információtudományi Szemle (CELISR), 2025. 1. sz.

N. T.

UHLÁR GYULA
(Esztergom, 1891. november 24. – Celldömölk, 1955. - április 20.)

kántortanító, karnagy


Az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző Intézetben 1909-ben szerzett tanítói- és kántori oklevelet. Pályáját Budapesten kezdte. Tanítói munkája közben négy félévet hallgatott az egyetem jogi karán. Az I. világháborút követő nehéz időkben abbahagyta jogi tanulmányait. Ebben közrejátszott az is, hogy 1921-ben – zenei irányultságának hatására – a Fejér megyei Bodajkon (hazánk egyik búcsújáróhelyén) vállalt kántortanítói állást. Ezt követően kötött házasságot a jánosházi születésű Fazekas Irénnel. Házassága révén ismerkedett meg Kemenesaljával és hamarosan beadta pályázatát egy Celldömölkön meghirdetett kántortanítói állásra.

1924. augusztus 7-től lett – a voksolók többségének bizalmából – Celldömölk kántortanítója. 1928-ban az egyházi főhatóságtól igazgatói címet kapott. A harmincas évek elejétől a Kemenesaljai Esperesi Kerületben – az esperesi ellenőrzések során – iskolalátogatóként működött közre. Tanfelügyelői javaslatra a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium 1937-ben iskolafelügyelővé nevezte ki. Iskolai tevékenységén kívül értékes karnagyi munkát is végzett. Ide kerülésekor átvette a Katolikus Legényegylet férfikarának vezetését. Az együttessel 1926. augusztus 20-án - a Budapesti Központi Katolikus Legényegylet alapításának 70. évfordulóján - nagy sikerrel vett részt a Zeneakadémia nagytermében rendezett hangversenyen. Rendszeresen vezényelte ezt a dalárdát az egyházi szertartásokon kívül más műsoros rendezvényeken is. 1928-ban megszervezte az egyházi vegyeskart, melynek élete végéig serlegeket nyerő karnagya volt. A Vasutas Kör Koptik utcai székházában 1927-ben férfi dalosokat tömörítő, ún. Vasutas Dalárda szerveződött: első karnagya Uhlár Gyula volt. Vezetésével nagy sikerrel szerepeltek a 1929 júliusában Debrecenben rendezett Országos Dalosversenyen. A felnőtt énekkarokon kívül saját iskolájának gyermekkórusát is ő vezette. A "Kis-Mária-Celli Imák és Énekek" c. imakönyv összeállítása, s a dr. Székely László által írt "Ének a kiscelli Szűzanyához" c. vers dallamának megalkotása is nevéhez fűződik. Az iskolák államosítása után még két évig tanítóskodott a helyi állami fiúiskolában. 1950-ben nyugdíjba ment, de a kántorizálást haláláig, 1955. április 20-ig folytatta.

Műve:

Kis-Mária-Celli Imák és Énekek. Imakönyv. Celldömölk, 1949.

Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely. 1930. p. 233.
Celldömölk egyházi zenéje. In: A 200 éves szombathelyi egyházmegye emlékkönyve (1777-1977). Szombathely. 1977. pp. 362-376.
Horváth Lajos : Gondolatok, tények, emlékek a celldömölki iskolánkívüli népművelési munkáról. (Kézirat, 1988.)

H. L.