Medgyesi Somogyi János

MEDGYESI SOMOGYI JÁNOS
(Izsákfa, 1756. április 21. – Pest, 1809. december 23.)

királyi alkancellár


Az Izsákfalván birtokos kisnemesek közül vezető szerepe volt a Medgyesi Somogyi családnak, akik a XIX. század elejére már jómódú, 7-8 ezer hold földet birtokló középnemesekké emelkedtek.

Medgyesi Somogyi János édesapja Somogyi Ferenc tábornok, édesanyja Festetics Viktória, aki Festetics György keszthelyi művészet- és tudománypártoló főúr közeli rokona volt és maga is jeles mecénása egyházi és világi intézményeknek. Fiuk a soproni jezsuita gimnáziumban tanult, ahol kiváló eredménnyel végzett. Tanulmányai befejezésekor latinul és németül is írt és olvasott. Előbb Vas, majd Veszprém vármegye közigazgatási adminisztrációjában dolgozott, 1787-től 1791-ig az utóbbi alispánjaként. Bakonyjákó, Döbrönte, Izsákfa, Lovászpatona és Pápakovácsi földesuraként került a királyi kancelláriára. Nádori főjegyző 1791-től, kancelláriai tanácsos 1795 után, 1801-ben állam- és konferenciatanácsossá nevezték ki és 1808-ban lett alkancellár. I. Ferenc bizalmasaként a király után a második embernek számított, akinek érdemeit az uralkodó 1802-ben a Magyar Királyi Szent István Rend Középkeresztje kitüntetéssel, 1806-ban pedig grófi címmel is honorálta. Emlékét őrzik a magyarországi szerzetesrendek, akik sokat köszönhetnek annak, hogy közbenjárására a király 1802-ben visszaállította a II. József által megszüntetett rendeket (bencések, piaristák, premontreiek). Előremutató volt, hogy ugyanakkor tanításra is kötelezte őket, amelyhez anyagi javakat is biztosított.

Medgyesi Somogyi János életének nagy részét Bécsben, Pozsonyban, Pesten és Veszprémben töltötte. Izsákfai és patonai birtokára évente négylovas hintón látogatott haza. Kastélyában látta vendégül –többek között– Révai Miklós nyelvtudóst és Ányos Pál költőt. A poéta Somogyi Ferenc 1778-as halálakor a fiának címzett versében így fogalmazott:

„Ámbár kimúlt atyád az élők számából
S örök lakhellyre röpült Izsákfából,
Mégis hideg hamvát az kecsegtetheti,
Hogy benned erkölcsit élni szemlélheti.”

Révai Miklós 1804-ben több mint egy hónapig élvezte az izsákfai házigazda vendégszeretét. Medgyesi Somogyi János építtette 1798-ban az izsákfai római katolikus barokk templomot, amely a település legjelentősebb műemléke.

Szerénység jellemezte egész életében: nem tette elbizakodottá sem vagyona, sem pedig előkelő állása. Közel engedte magához az embereket és különösen honfitársait támogatta kéréseik teljesítésével. Fiának nevelését 1804-ben Bécsben több hónapig Kresznerics Ferencre bízta.

53 éves korában pesti tárgyalása közben hunyt el és az ideiglenes pesti temetést követően 1810. január 30-án a dömölki apátsági templomban helyezték örök nyugalomra. Sírja a Szent László oltár előtt található szüleivel és testvérével együtt.

Tungli Gyula

Irodalom:

Patonay József: Medgyesi Somogyi János államtanácsos és a magyar kegyestanítórend. 1-2. rész. In: Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1933-34. tanévről. Tata, 1934. pp. 33-81. + Tatai Kegyestanítórendi Gróf Esterházy Miklós Reálgimnázium értesítője az 1934-35. tanévről. Tata, 1935. pp. 5-46.

Sz.Csorba Tibor: Előkerültek Somogyi János alkancellár földi maradványai a celldömölki plébánia templomban. In: Kemenesalja, 1935. 4. sz. (jan. 20.) p. 1. 
Tungli Gyula: Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Uő.: A király után a második. Gróf Medgyesi János emlékezete. In: Napló, 1996. dec. 28.

Martonfalvay Imre

MARTONFALVAY IMRE 
(Martonfalva, 1510 – Pápa, 1591 után)

az egyik legkorábbi magyar emlékirat szerzője
Névváltozatok: Lacza Imre ; Lukács Imre

A Martonfalvai család a Vas megyei Martonfalváról (ma Kemenespálfa része) származott és első írásbeli említésük az 1440-es évekre esik. Martonfalvay Imre a régi vasvármegyei nemesi család sarjaként az 1520-as évek elején diákként Török Bálint szolgálatába szegődött. Alig lehetett húsz esztendős, amikor elnyerte a számtartói tisztséget Somogyvárott. Kulcsárként, majd sáfárként említik, sőt egy 1591-ben kelt levél is Török Bálint unokájának, Török Istvánnak primarius familiarisaként, "főember szolgájának" nevezi. Egy ideig Vas vármegye alispánja, majd 1543-től Pápa várnagya is volt és nevéhez fűződik Szigliget várának (kép) erődítménnyé történő kiépítése. Gazdag tapasztalatait öntötte formába emlékiratában, amely – bár dátumot nem tartalmaz – az 1528-1585 közötti időszak eseményeinek leírása.

Az emlékirat első öt lapja idegen kéz írása, a többit azonban maga a szerző rótta a papírra. A magyar nyelvű kézirat utolsó feljegyzése Pápán, 1585. november 29-én íródott. Az emlékirat majdnem 300 évig lappangott. Érdekes kemenesaljai vonatkozása van megtalálásának: Horváth Elek csöngei földbirtokos bukkant rá Felsőbüki Nagy Sándor sitkei családi levéltárában a Dunántúli Történetkedvelők 1866-os vándorgyűlésén. Ugyanekkor került elő Martonfalvay Imre 15 lapnyi naplótöredéke, amely valószínűleg az 1555-ös esztendő krónikája. Ez az év személyes életében is jelentős, mert Török János és Ferenc ekkor fosztották meg – nem tudni mi okból – a korábban neki adományozott acsádi és köveskúti birtokaitól.

A már beteges Imre deák tulajdonképpen egy kérvény "mellékleteként" sorolja fel indoklás gyanánt a Török családnak, az ország egyik legbefolyásosabb főúri dinasztiájának tett szolgálatait. Célja az, hogy a neki már régebben beígért birtokokat meg- vagy visszaszerezze családja számára.Éppen ez a személyesség, az öreg és beteg ember segélykiáltása emeli ki a korabeli, humanista sablonokkal feldíszített, latin nyelvű visszaemlékezések köréből.

A szemtanú hitelességével ábrázolja az ország három részre szakadását hozó század általa megélt történéseit. 65 nyomtatott lapon foglal össze 65 esztendőt, s ez eleve korlátozza leírásának részletességét. A gyors iramú, nagy időbeli ugrásokat tartalmazó elbeszélés csak ritkán tesz lehetővé dinamikus ábrázolásmódot. Ennek ellenére meggyőzően számol be Buda elfoglalásáról és Török Bálint elfogásáról, valamint idézi fel a török elleni harcok hétköznapjait. Pápa török ostromának leírása "vérbeli" írói teljesítmény a deák tollából. Az "Emlékirat" rendkívül értékes és érdekes kortörténeti, szociológiai, műfaj- és irodalomtörténeti, s nem utolsó sorban nyelvtörténeti dokumentum. A művet Szopori Nagy Imre adta ki először a „Monumenta Hungariae Historica, Scriptores" sorozatban „Martonfalvay beteges Imre deák szolgálatjárul rövidedőn való emlékezet" címmel.

Műve:

Török Bálint deákjának Martonfalvay Imrének naplótöredéke és emlékirata, 1555, 1585 : A kézirat hasonmása és betűhű átirata bevezetéssel és jegyzetekkel. Bp. 1986 [!1987]. VII, [74], 74 p. (A magyar nyelvtörténet forrásai ; 1.)

Elektronikus verzió: In: Magyar emlékírók. 16-18. század. Bp., 1982. pp. 77-114. (Forrás:  http://mek.oszk.hu/06100/06187/html/mei16_180010040001/mei16_180010040001.html)

Irodalom:

Nagy Imre: Egy magyar emlékirat a XVI. századból. In: Századok, 1867. 1. sz. 47-53 p.

Bitskey István: História, emlékirat, önvallomás. In: Irodalom és ideológia a 16-17. században. Bp. 1987. 61-89 p.

Szávai János: Magyar emlékírók. Bp. 1988. 71-74 p.

N.T.

Módosítás: (2018. szeptember 26. Szerda, 16:40)

Lőrincz József

LŐRINCZ JÓZSEF (Csönge, 1930. december 25. – Bp., 1990. július 24.)

építészmérnök


Elemi iskoláit szülőfalujában végezte a tizenegy éves korában árván maradt kisfiú, akit édesanyja nevelt. A 6. osztály után egy sikeres tehetségvizsga eredményeként a szombathelyi Premontrei Gimnáziumban tanult tovább. Öt esztendőt követően a celldömölki gimnáziumba tették át, ahol egy esztendőben két év anyagából is levizsgázott. Zsellér édesapjának ezermestersége élt tovább a fiúban, aki a budapesti műszaki egyetemen szerzett építészmérnöki diplomát 1955-ben. Első munkahelye a budapesti LAKÓTERV volt, ahol pár év múlva műteremvezetői beosztásban dolgozott. 1960-ban elvégezte a Magyar Építőművészek Szövetségének kétéves mesteriskoláját, amelynek később mestere is lett. 1963-tól tizenhét éven át a Győri Tervező Vállalat tervező építésze, a kiemelt munkák irányítója. 1980-ban áttette székhelyét Budapestre, ahol az Országos Műemléki Felügyelőség munkatársa, majd műteremvezetője lett. 1982-től négy éven át az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium főosztályvezető-helyettese, majd haláláig a LAKÓTERV igazgatója, 1989-től már a Budapesti Műszaki Egyetem címzetes egyetemi docenseként.

Elsősorban ipari csarnokok és középületek tervezésére specializálódott. Budapesten tető alá hozott kereskedelmi épületeiért először 1967-ben kapta meg az Ybl-díjat. Újszerű, acélszerkezetű tágas ipari épületeivel iskolateremtő személyiségnek bizonyult a magyar építészetben. Tervei közül kiemelkednek a Győri Vagon- és Gépgyárban (ma Rába Holding Rt.) megvalósított munkái: hátsóhídgyár (1970), szerszámgyár (1972), acél- és szürke-vasöntöde (1974). Az utolsó épületegyüttes tervezéséért részesült másodízben Ybl-díj elismerésben. Vendéglátóipari alkotásai közül említést érdemel a budapesti Üllői úti egység (1963), a győri Vaskakas-taverna (1973), valamint a fővárosi, hárshegyi Hotel Európa (1974). Élete egyik fő műve a Magyar Vagon- és Gépgyár káptalandombi Vendégháza (1981). Mindig ragaszkodott szülőföldjéhez, de a sors fintora, hogy épületekkel nem gazdagíthatta e tájat. Nevéhez fűződik azonban Celldömölk város ma is használatos címerének megtervezése.

Irodalom:

Winkler Gábor: Elment egy építész. In: Kisalföld, 1990. augusztus 7. p. 5.
Rozmán László: Rendhagyó nekrológ. In: Új Kemenesalja, 1990. 9. sz. p. 10.

N. T.

Lengyel Pál

LENGYEL PÁL
(Nagysitke, 1922. február 6. – Győr, 1986. december 29.)
pedagógus, helytörténész


Alapiskoláit az osztatlan tagozatú evangélikus elemiben végezte Sitkén, ahol a híres tanító, Ludván János volt a mestere. Alakját “A sághegyi őstelep” című könyvében évtizedekkel később így idézte fel: “Reád emlékszem sitkei őszhajú tanítóm, Ludván János, aki a szülőföldet, A Hazát, az Embert küzdve-szeretni tanítottál, történelmének kutatására elindítottál. Te vittél el engem - mint kis tanítványodat - először a Sághegyre. Te dicsérted nekem először a dolgos, a munkás, az alkotó Embert.” 1934-ben a Budapesti Fasori Evangélikus Gimnáziumban kezdte középiskolai tanulmányait, amit 1935-től 1942-ig a soproni evangélikus líceumban folytatott. A Magyar Királyi Horthy Miklós Tudományegyetemre beiratkozott fiatalember a közben József Attila nevét felvett szegedi tudományegyetem történelem-földrajz szakán államvizsgázott, majd 1949-ben bölcsészdoktori diplomát szerzett. Három évig a szentgotthárdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban (1949-52) tanított, majd 1958-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban (ma: Berzsenyi Dániel Gimnázium) oktatta a diákokat. Ekkor a soproni fiúkollégium igazgató-nevelő tanára lett 1963-ig, majd 1982. novemberi nyugdíjazásáig a Bercsényi Miklós Közlekedési Szakközépiskola tanára volt. Pedagógusi munkája mellett a Győr-Sopron Megyei Tanács VB Művelődési Osztályán is dolgozott. Alig néhány nyugdíjas esztendő adatott számára: Győrben hunyt el, de végakaratának megfelelően szülőfalujában helyezték örök nyugalomra.

Diákjaival és szülőföldjével mindig együttélő nagy tudású, fanyar humorú történelemtanár volt. Kiemelkedő pedagógiai, középiskolai tanári tevékenysége mellett éles szemű helytörténész és szenvedélyes honismereti kutató volt. A Győrben töltött évtizedek alatt is rendszeres kapcsolatot tartott a celldömölki honismereti kutatókkal, helytörténészekkel. Eredményeit örömmel bocsátotta a celldömölki intézmények és a kemenesaljai falvak rendelkezésére. Celldömölk Nagyközség Tanácsa megrendelésére megírta “A sághegyi őstelep” című könyvét, amely egy, a település történetét bemutató sorozat első kötetének indult. A monografikus igényű összefoglaló alapmű a hegy történetével ismerkedők számára: a tudományos alaposság mellett közérthetően tárgyalja a hegy geológiai kortörténetét és a táj régészeti leleteit. (Sajnos, a remélt folytatás személyi változások és egyéb politikai okok miatt elmaradt.) Lengyel Pál rendszeresen kutatott Szombathely, Sopron és Pannonhalma levéltáraiban. 1979 januárjában a Celldömölk várossá avatása alkalmából rendezett kiállításhoz rendelkezésre bocsátotta saját dokumentumait, s egyúttal a településtörténeti kiállítás szaktanácsadója is volt. Szívesen és készségesen jött a celldömölki rendezvényekre, valamint tartott előadásokat tanfolyamokon.

Egész életét a történelemtanításnak, diákjainak és a helytörténeti kutatásnak szentelte. Nem alapított családot és bár egyedül, de sohasem magányosan élt Celldömölkön, majd később Győrben, a Tanácsköztársaság úti lakásában. Tanítványainak szeretete és állandó érdeklődése vette körül. Tudásánál, helytörténeti kutatószenvedélyénél talán csak szerénysége volt nagyobb.

Művei:

A sághegyi régészeti leletek védelmében. In: Vas Népe, 1958. május 8. p. 4.
A sághegyi őstelep. Celldömölk, 1965. 104 p.
Kis-Czell szabadalmas mezőváros küzdelme a földeurakkal. Kézirat. Celldömölk, 1967. 11 p.
Adatok Celldömölk történetéhez. In: Vasi Szemle, 1980. 3. sz. pp. 340-367.

Irodalom:

Dala József: Dr. Lengyel Pál emlékére. In: Vas Népe, 1987. január 13. p. 5.
Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. pp. 100-101.
Dr. Németh Ede kéziratos tanulmánya a Kemenesaljai Baráti Kör gondozásában megjelenés előtt álló “Tanári arcképcsarnok a kezdetektől 1953-ig” munkacímű, a celldömölki gimnázium első tanárait bemutató kiadványból

Molnár Gábor – Németh Tibor

Lencz Géza

LENCZ GÉZA (Celldömölk, 1889. január 8. – Szombathely, 1976. február 5.)

nyomdász, újságíró


Apja szabónak szánta, neki azonban nem tetszett ez a szakma. "Ahányszor csak elvitt az utam a Dinkgreve Nándor nyomdája előtt [...] mindig megálltam az ablaknál, néztem, hogyan dolgoznak benn az üzemben. Igen tetszett a nyomdászok munkája. Órákig is elnézegettem volna, hogy hajtották kézzel a gépet. A tulajdonos egyszer behívott és megkérdezte: nem lenne-e kedvem beállni hozzá inasnak..."

Lencz 1903-1904 között volt nyomdásztanuló a celldömölki Dinkgreve nyomdában. A tizennyolc éves segéd azonban kevesellte a főnöke által felajánlott fizetést, és egy szaklapban olvasott hirdetés alapján Szabadkán vállalt munkát. Anyja hívogatására egy rövid időre ugyan hazatért Cellbe, de hamarosan már Pápán dolgozott. Amint meglett a Nyomdászok Segélyező Egyesületében a tizenhárom havi tagsága, a kor divatja szerint elindult "valcolni". Egy Pécsről Pápára került hasonló korú társával kezdte meg a vándorutat. Az egyesület igazolványával ellátva Győr, Budapest, Balassagyarmat, Nyitra, Pozsony, Bécs, Baden, Bécsújhely, Sopron, Szombathely, Pápa útvonalon meneteltek. A meghatározott pihenőhelyeken szállást, kosztot és napidíjat kaptak. A körút négy hónapig tartott. Ezután Baján, Egerben, és Kolozsvárott is dolgozott, majd 1911-ben, a vándorévek után Szegedre került a Szegedi Friss Újsághoz, ahol gépszedőként állt alkalmazásba.

Szegeden 1918 decemberében, az őszirózsás forradalom után indította el az Igazság című baloldali hangvételű lapot, amelynek első száma karácsonyra jelent meg. Beköszöntőjében így írt: "Mint a haladásnak és a fejlődésnek zászlóvivője, ellensége és ostorozója leszünk mindennek, ami nem az igazságon, a becsületen és a tisztességen alapul." Szegedi tevékenysége 1919 áprilisáig tartott: a várost megszálló franciákkal nem vállalta az együttműködést, ezért menekülni kényszerült.

Az újságírás ízét megtapasztalt nyomdász 1919 tavaszán Celldömölkre visszatérve társszerkesztőként vette át a Kemenesalja (ma: Új Kemenesalja) című lap szerkesztését és az államosított Dinkgreve nyomda vezetését. A Tanácsköztársaság bukását követően, augusztus 10-én letartóztatták és a szombathelyi törvényszék "folytatólagosan elkövetett izgatás vétségében" mondta ki bűnösségét, ezért négy havi fogházra ítélték.

Szabadulása után egy ideig Nagysimonyiban bujkált, majd ismét Pápára ment, ahol 1921-ig dolgozott. 1921-től Szombathelyen a Hír című lap szedője lett, ezt követően 1934-1945 között Budapesten az Egyetemi Nyomda alkalmazásában állt. A második világháború végével visszatért Szombathelyre, és az Új Vasvármegye című lapot szerkesztette. Kritikus hangvételű cikkei miatt azonban 1948-ban leváltották posztjáról. Az Új Vasvármegye április 9-én a pártból kizártak sorát így kezdte: "Lencz Géza felelős szerkesztő, aki a jobboldalt szolgálta és a központi sajtóosztály intencióit nem vette figyelembe." Gépszedő nyomdászként ment nyugdíjba 1951-ben.

Irodalom:

Péter László: Az Igazság története (1918-19). Szeged, 1962.
Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. (Szombathely, 1969.)
Ki a jövőnek vet magot... (Szombathely), 1978. pp. 193-195.
Kuntár Lajos: A nyomdászat és a sajtó Celldömölkön. In: Vasi Szemle, 1980. 3. sz., pp. 397-412.
Kuntár Lajos: Száz éve született Lencz Géza, a nyomdászból lett szerkesztő. In: Vas Népe. 1989. 6. sz. (jan. 7.) p. 5.

G. T. - N. L.

Lázár Jenő

LÁZÁR JENŐ

(Pozsony, 1903 - Budapest, 1964. december 21.)

mérnök, ókorkutató, régész

A kemenesaljai tájból kiemelkedő Ság hegyen évszázadok óta folyt a kőfejtés: ezt bizonyítják a környék régi épületei. Üzemszerű munka azonban csak 1911-től kezdődött Mittelmann Mór és Lázár Jenő apja, Lázár Ferenc vezetése alatt. A bányaművelés során sorra kerültek elő a régi kultúrák jelenlétére utaló tárgyi emlékek, de feltárás nem zajlott.

A szakszerű leletmentés akkor kezdődött, amikor Lázár Jenő a bécsi műegyetem elvégzése után munkába állt, s előbb mérnöke, majd főmérnöke, később pedig vezetője lett a részvénytársaságnak. Tudatos kutatómunkával, a bányamunkások bőkezű támogatásával többezer leletanyagot mentett meg az egyetemes kultúra számára. Az előkerült és feldolgozott tárgyak 2500 éven át létező fejlett kultúráról adtak hiteles képet a Lázár Jenő által létrehozott nyilvános múzeumban. Pontos dokumentációt adott sághegyi öntőműhely működéséről, ugyanis a bronzművesség eszközeit, öntőformáit is nagy számban tárta fel. Elemezte az anyagok összetételét, formáit, az alapanyagok ideszállításának lehetséges körülményeit. A neolitikum, a réz és bronzkor, továbbá a hallstatt-kori elnevezésű vaskor kutatása során nemcsak az ipar, hanem az állattenyésztés, a mezőgazdaság köréből származó leletanyagot is rendszerezte és számos történelmi-társadalmi vonatkozásra világított rá. Felhívta a figyelmet a sági és velemi őstelep több közös vonására, amit később a velemi ásatások is igazoltak. Kutatta a Ság hegy környékét, de figyelme kiterjedt a Kemenesalja távolabbi vidékeire is. A feltárt halomsírok, tumulusok szintén gazdag leletanyagot szolgáltattak, amelyek révén bizonyította, hogy a hallstatt-kori kultúra elterjedési határa jóval keletebbre van, mint azt korábban hitték. A halomsírok rekonstrukciójából levont következtetése, az Iliászban leírt temetési szertartással való kapcsolat a vallástörténészeknek nyújt értékes információkat. Vallástörténeti érdeklődését mutatja Az Ókori kelet vallásai című kéziratban maradt ismeretterjesztő munkája. Egy másik, jelentős publikációjában bebizonyította, hogy az itáliai kettősarcú istenek hasonmása már a hettitáknál is megtalálható.

Magánéletében tragikus fordulatot jelentett, hogy első felesége és kisleánya a holocaust áldozata lett. Magán alapítású, de nyilvános múzeuma 1948-ban a Nemzeti Múzeumba került. (Gyűjteményének jóval kisebb, nem hazai eredetű anyagot tartalmazó része halála után a Szépművészeti Múzeum antik részlegét gazdagította). A bánya államosítása után Budapestre költözött és előbb a Kőbányaipari Nemzeti Vállalat, később az UVATERV létesítményi mérnökök vezetője lett. Magas szintű mérnöki tudását bizonyítja, hogy megszerezte a műszaki tudományok kandidátusa címet, valamint tanított a Mérnöktovábbképző Intézetben is. Pályája végén a Szilikátipari Vállalat vezető főmérnökeként tevékenykedett szívinfarktusban bekövetkezett elhunytáig. A régészet és az ókortudományok iránti érdeklődését haláláig megőrizte.

Művei:

A sághegyi I. és II. számú bronzleletek ismertetése. In: Dunántúli Szemle, 1941. pp. 371-379.
A sághegyi őskori telep bronzművessége. In: Dunántúli Szemle, 1943. pp. 280-287.
A Sághegy-környéki hallstattkori tumulus sírokról. In: Archeológiai Értesítő, 1951. pp. 36-42.
Hallstatkori tumulusok a Sághegy távolabbi környékéről. In: Archeológiai Értesítő, 1955. pp. 202-211.
A magyarországi korai vaskor történetének kérdései. In: Antik Tanulmányok, 1956. pp. 1-22.
Die Gesetzmässigkeiten der Korngrössenverteilung maschinell zerkleinerter Materialhaufen. In: Acta Technika Academia Scientarum Hungaricae, Tom. XVII. Fasciuli 3-4. 1957. pp. 176-215.
Magyar népi „buchero" kerámia. In: Építőanyag, 1958. pp. 158-164.

Irodalom:

Szilágyi János György: Lázár Jenő (1903-1964). In: Antik tanulmányok, 1965. 1. sz. pp. 117-118.
Szilágyi János György: Lázár Jenő gyűjteménye. In: A Szépművészeti Múzeum Közleményei 29. Bp. 1966. pp.93-98.
Káldos Gyula: A Sághegy leletmentője volt. Emlékezés a 30 éve meghalt Lázár Jenőre. In: Új Kemenesalja, 1995. 1. sz. p. 6.

Levéltári forrás:

Vas Megyei Levéltár. Fondjegyzék. XI. Gazdasági szervek 1. Sághegyi Bazaltbánya Rt. (1908-1948)

K. Gy.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:04)

Lasz Samu

LASZ SAMU (Szergény, 1859. december 18. – Budapest, 1930. június 6.)

geográfus


Nagyanyja, a dukai születésű Hochmann Judit, az egyik első magyar költőnőnek, Dukai Takách Juditnak a barátnője; édesapja pedig Erdődy Ferenc gróf bérlője volt. Lasz Samu a középiskola első három osztályát a pápai református főiskolán járta és a soproni állami főreáliskolában fejezte be. Moller Ede bíztatására kezdett írogatni a "Sopron" című lapba és Deák Ferenc halála kapcsán tartott emlékbeszédét az önképzőkör – melynek titkára volt – jutalomdíjban részesítette. A budapesti Kir. Magyar Pázmány Péter Tudományegyetemen 1882-ben szerzett természetrajzi és földrajzi középiskolai tanári végzettséget. Ezután négy éven át a budai főreáliskola gyakorló tanáraként s egyúttal Schenzl Guido irányításával a Meteorológiai Intézet (ma: Országos Meteorológiai Szolgálat) klimatológiai asszisztenseként és egyúttal titkáraként dolgozott. 1886-tól a győri főreáliskola helyettes, majd két évvel később rendes tanára lett. Pályájának első, felfelé ívelő időszakában három jelentős, pályadíjas értekezést jelentett meg: „A vulkanizmusról” (1883) [Magyar Földrajzi Társaság díja]; „Szövőfonó mesterek” (1886) [Magyar Szalon első díjasa] és „Egy átkos kis légyről” (A kolumbácsi légy, 1894) [a Köztelek díjának nyertese]. A millenniumi ünnepségekhez kapcsolódóan írt iskolatörténeti műve: A győri m. kir. főreáliskola monográfiája (Győr 1895).

1898-tól a budapesti I. kerületi állami főgimnázium földrajz – természetrajz szakos vezető pedagógusaként tanított, közben 1906-ban a doktori címet is megszerezte. 1912 tavaszán államsegéllyel vizsgálta Németország iskolarendszerét. Magas színvonalú oktatói tevékenységéért 1916-ban címzetes igazgatói titulussal tüntették ki. 1920-ban vonult nyugalomba és a Pesti Izraelita Hitközség józsefvárosi fiúiskolájának igazgatója lett. Gazdag és sokoldalú ismeretterjesztő tevékenységet fejtett ki: a napilapokban és szakfolyóiratokban gyakran jelentek meg elsősorban földrajzi, természettudományi és tudománytörténeti vonatkozású cikkei. Földrajzi tankönyveit országszerte széles körben használták. A kiváló tollú tudós publicista a felfedező utazások témakörében a magyar lexikográfia (Pallas Nagy Lexikona hagyományaira építő) egyik csúcsteljesítményének, a Révai Nagy Lexikonának a munkatársa volt.

Főbb művei:

A rovarok az iparban és a kereskedelemben. Győr, 1887. 33 p.
Szeretet és szerelem az állatvilágban. Győr, 1888. 44 p.
A győri magyar királyi állami főreáliskola története (1852/3–1888/9). Győr, 1889. 102 p.
Hebel: Kincses szekrény. (Az ifjúság számára átdolgozta Lasz Samu). Győr, 1892. 103 p.
A magmamozgások. Bp., 1906. 46 p.
Az Éjszaki-sark problémája. Bp. 1909. 23 p.
A modern földrajz iránya, célja és a magyar középiskolák földrajzoktatásának reformja. Bp. 1911. 29 p.

N. T.

Lancsics Bonifác

LANCSICS BONIFÁC (Szombathely, 1674. – Dömölk, 1737. április 25.)

bencés szerzetes, teológus, filozófus


A régi magyar család sarja Grazban logikát tanult, majd Nagyszombatban bölcseleti tanulmányokat folytatott. Ezután 1693-ban lépett Szent Benedek Rendjébe. Filozófiát már Pannonhalmán, teológiát pedig Nagyszombat egyetemén hallgatott. Hét évig tartott minőségi és magas színvonalú felkészülése. 1710. október 3-án szentelték pappá. Pályáját Pannonhalmán kezdte. Hitszónokként és ún. novíciusmesterként is kiválóan helytállt, de a gazdasági természetű ügyek magisztereként is jeleskedett. 1710 és 1714 között a somogyi tizedek beszedője; 1715-től pedig egy évtizeden át főmonostori perjel. Vaskos kéziratait négy kötetben őrzi a főmonostori levéltár. Szorgos és dolgos évek után került Dömölkre. A Géza fejedelem által Szent Márton hegyén ezer évvel ezelőtt letelepített bencések az Árpádok korában alapozták meg a dömölki apátságot, amely nem csak hiteles-, de búcsújáróhely is lett. Templomának gótikus ívei alá sereglettek a vidék Mária-tisztelői. A török dúlást követő balsorsos esztendők után, 1725-ben Sajghó Benedek főapát látogatott Dömölkre, ahol összeomlott kolostort, repedező falak által tartott, "alapos javítás után óhajtozó" templomot és gazdasági leromlottságot talált. Szemléje után Lancsics Bonifácot jószágkormányzónak küldte Dömölkre, aki az itt töltött évei alatt fellendítette az apátság gazdaságát, de a környék lelkipásztori gondozását is szívügyének tekintette. Azon dolgozott, hogy e hely egykori Mária-kegyhely jellegét valamilyen formában felújítsa. Megérkezése után nem sokkal, már 1725-ben Nagyboldogasszony napjára zarándoklatra hívta Kemenes-vidék papjait és híveit. Dömölki kormányzósága idején a régi apátság romjai között, a templompadláson lévő cellában lakott Csatay Jeromos apáttal és egy-két társával.

Lancsics pannonhalmi évei alatt is bizonyította Regnum Marianum-i honosságát. 1715 előtt írta a Magyarok Nagyasszonyának szinte minden magyar által mindmáig ismert legkedvesebb himnuszát, a 10 versszakból álló "Boldogasszony Anyánk…" kezdetű Mária-éneket, amely először rendtársának, Szoszna Demeternek kéziratos énekeskönyvében olvasható. A sokáig rejtve maradt szerző beazonosítását segítette, hogy a szöveg eredeti versszakainak kezdőbetűi összeolvasva a BONIFÁCIUS nevet mutatták. E lancsicsi vers –népénekké válva, szájról szájra szállva – szövegében is többször változott. 1793-ban Vácott már "nationalis cantio"-ként, azaz nemzeti énekként emlegették és hazánkban hosszú ideig himnuszként énekelték. Sorai a mindenkori magyarokat hazafias érzelmük bátor megvallására késztették. Lancsics a Dömölkön töltött tucatnyi év alatt megfáradt. 1737 tavaszán hirtelen támadt rá a betegség és húsvét hetében, április 25-én visszaszállt lelke teremtőjéhez. Pacher Donát, a dömölki apátság történetének krónikása így fogalmazott: "Amilyen nagy tisztességben élt, olyan nagy becsületben halt meg; igaz bencést kísértek utolsó földi útjában a résztvevő vendégek…Vele szállt sírba az apátság felébresztőinek legkiválóbbika." Azóta a dömölki romtemplom alatti sírboltban porladnak hamvai.

Lancsics Bonifác Dömölkön nem találkozhatott a búcsújáró helyet kiépítő és felvirágoztató Koptik Odóval, de a Mária-himnusz létrehozásával mintegy előkészítője volt munkásságának. Mindkettejük emléke felidéződik a Celldömölkre látogató zarándoktömegek által énekelt nemzeti imában. Lancsics Bonifác életműve és a "Boldogasszony Anyánk" himnusza 2022-ben bekerült a Celldömölki Értéktárba, 2023-ban pedig Vas Megyei Érték lett.

Főbb művei:

Négykötetes kéziratgyűjteménye (Pannonhalmi Főapátság LVT.) ; Boldogasszony Anyánk c. ének (Szoszna Demeter kéziratos énekeskönyve, 1715. Pannonhalmi Főapátság LVT. 83. köteg) ; Zarándoklatra hívó levele 1725-ből Pannonhalmi Főapátság LVT. 83. köteg) ; Jószágkormányzóságával kapcsolatos iratok (Pannonhalmi Főapátság LVT.)

Irodalom:

- Pacher Donát: A dömölki bencés apátság története. In.: A pannonhalmi Szent-Benedek-Rend története. szerk. Sörös Pongrácz. Bp. 1912. 12/A. köt. pp. 78-103.
- Gacs B. Emilián Szoszna Demeter György kéziratos énekeskönyve (1714-1715). Pannonhalma, 1938. 109 p. Szigeti Kilián: A Magyarok Nagyasszonyának tisztelete történelmünk folyamán. In: Vigilia, 1973. augusztus, pp. 557-559.
- 200 éves a Szombathelyi Egyházmegye. Szombathely, 1977., p. 362-363.
- Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 50-56.                                                     - Asbóthné Varga Márta: A Boldogasszony anyánk titkai. 1-2. rész: Lancsics Bonifác költő helye a magyar irodalomban. Kézirat. [Győr, 2016]. 93 p. (tovább)

Horváth Lajos - Németh Tibor

Laky Rezső

LAKY REZSŐ
(Nagybiccse, 1914. november 22. - Szombathely, 1985. december 10.)

pedagógus, népművelő, megyei honismereti szakfelügyelő

Apja Laky István, anyja Lőrincz Szidónia. Apja az első világháborúban meghalt, ezért a család 1918-ban visszaköltözött a nagyszülők falujába. Így a Zala megyei Batyk községben nevelkedett: itt végezte el az elemi iskola öt osztályát, a négy polgárit pedig már Zalaegerszegen. Szülei Csurgóra iratták be a tanítóképzőbe, de az intézet 1933-as megszűnése miatt Jászberényben (ma: Szent István Egyetem Alkalmazott Bölcsészettudományi Kar) fejezte be tanulmányait. 1935. június 28-án szerzett tanítói és kántori oklevelet kitűnő minősítéssel.

Megpályázta és el is nyerte Bazsi kántori állását, de nem foglalhatta el, mert az akkori rendeletek értelmében három évig nem volt jogosult pályázni. 1935. október 25-én behívták katonának és a nagykanizsai Károly Laktanyában szolgált 1937. szeptember 20-ig. Karpaszományos hadapród őrmesterként szerelt le, később a századparancsnoki vizsga letétele után 1942-ben tartalékos hadnagyi rangot kapott. 1943. január 17-től 1945. június 22-ig frontszolgálatot teljesített az orosz harctéren és rövid ideig Csehország területén amerikai fogságban is volt.

1937-től 1941-ig a Zala megyei Kemendollár Ollár részében kezdte tanítói pályáját. 1941 őszén házasságot kötött De Rivó Máriával és elnyerte a Hosszúperesztegen meghirdetett kántortanítói állást. Elemi erővel robbant be a falu oktatási és kulturális életébe: énekkart, paraszt önképzőkört, ifjúsági és felnőtt egyesületeket szervezett és vezetett. Egyházi tisztségéből adódó feladatai teljesítése során is pezsgő szellemi életet teremtett a faluban. Mindezt a szegényes oktatási körülményeket messze meghaladó színvonalú, saját maga által készített eszközökkel (rádió, vetítő) kiegészített tanítói munkája mellett végezte.

Három gyermekük született Hosszúperesztegen: Rezső (1942) az orvostudományok kandidátusa, a Zala Megyei Kórház traumatológiai osztályának vezetője és a helyi Egészségügyi Főiskola tanszékvezető tanára; Marietta (1944) rajztanár Svédországban; Ferenc (1946) a Vas Megyei Bíróság elnöke.

Az amerikai hadifogságból hazatérve Laky Rezső folytatta népnevelői tevékenységét Hosszúperesztegen. Politikai habitusát a mértékletesség, a szélsőségektől való tartózkodás jellemezte, de hivatása igazáért szenvedélyesen tudott harcolni. 1948. március 15-én a négy koalíciós párt összefogásával centenáriumi ünnepséget rendezett: ifjúsági parkot építettek és Petőfi-emléktáblát avattak a község közepén, amelynek anyagi fedezetét a műkedvelő színjátszás bevételeiből teremtették elő. Az iskolák államosításának időszakában azonban a kántorkodást nem lehetett összeegyeztetni az állami iskolában történő tanítással. Helyzetét súlyosbította, hogy felesége szülei jómódú embereknek számítottak és felkerültek a „kuláklistára".

1949 márciusában - családjától elszakítva – tanév közben Ostffyasszonyfára helyezték. A Petőfi Sándor emlékét őrző település tág teret biztosított számára a költő kultuszának felkeltésére, a hagyományok ápolására és az ismeretterjesztő munkára. 1952-ben nyílt lehetőség számára, hogy áthelyezéssel a jó közlekedési adottságokkal rendelkező Nagysimonyiba mehessen. Népművelési ügyvezetőként színdarabokat rendezett, ismeretterjesztő és honismereti előadásokat tartott és szervezett. Jutott ideje a tanítás mellett arra is, hogy az iskolában mintakertészetet hozzon létre, amelynek terméséből az iskolai étkeztetést olcsóbbá és egészségesebbé tették. Az 1956-os forradalomban tudta és beleegyezése nélkül megválasztották a Nemzeti Bizottság elnökhelyettesének. Nem fogadta el a tisztséget, de a hatalom későbbi retorziójaként megfosztották tartalékos tiszti rendfokozatától.

1957 novemberétől előbb félig függetlenített, majd 1960-tól teljes állásban a celldömölki járás népművelési felügyelője lett és 1975-ös nyugdíjazásáig lelkesen dolgozott a népművelés, az ismeretterjesztés és a honismeret élén. Működése alatt a járás 29 községe közül 18 helyen új kulturális intézmény épült. Ugrásszerűen megnőtt az öntevékeny művészeti csoportok száma: egymást érték a kulturális rendezvények a járás területén. A járási tanács akkori vezetőivel összefogva szabadtéri hangversenyteremmé alakították át a Ság hegy kráterét, ahol azóta is tartanak hangversenyeket rangos hazai és külföldi zenekarok közreműködésével.

Nyugdíjazását követően Szombathelyre költözött, ahol Vas Megye Tanácsa kinevezte tiszteletdíjas megyei honismereti szakfelügyelőnek. Lelkes szervezője volt a velemi honismereti táboroknak.

Számos megyei és országos kitüntetésben részesült: Szocialista Kultúráért Emlékérem, TIT Aranykoszorús jelvény, Országos Béketanács Aranyjelvénye, Ortutay Gyula Emlékérem, Tanácsi Munkáért Emlékérem.

Munkái:

A celldömölki járás körzeti művelődési otthonának működése. In: Vasi Népművelés, 1966. pp. 15-22.
Az ostffyasszonyfai fogolytábor és temető története. Kézirat. Celldömölk, 1971. 31 lev. (tovább)
A falusi színjátszás története a celldömölki járásban. Kézirat. Celldömölk, 1972.
Mi indított a gyűjtőmunkára? In: Vasi Honismereti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 21-26.
A községekben folyó közművelődési tevékenység irányítása (a celldömölki járásban). In: Módszertani Füzetek, 1974. 2. sz. pp. 7-12.
Irányított krónikaírás a celldömölki járásban. In: Honismeret, 1976. 2-3. sz. pp. 95-96.
Kisfaludy Károly Vas megyében. In: Vas Népe, 1978. (23 évf.) febr. 5. (31. sz.) p. 5.
„Százszorszép Kemenesalja". Kézirat. Szombathely, 1981. 55, 31 p.
Vas megye földrajzi nevei. Szombathely, 1982. 839 p. (Csönge, Kenyeri, Köcsk, Szergény anyaggyűjtése; a celldömölki járás anyagának közzététele)
Honismereti munkánkról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1984. 1. sz. pp. 13-18.

Irodalom:

Dömötör Ákos: Kemenesaljai falucsúfolók. In: Vasi Szemle, 1973. 2. sz. pp. 287-292.
Oszkó Zoltán – Káldos Gyula: Laky Rezső. 1914-1985. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1985. 1-2. sz. pp. 60-61.
Laky Rezső emlékezete. In: Vas Népe, 1985. (30. évf.) 296. sz. (december 18.) p. 5.
Szabó József: Laky Rezső. In: Honismeret, 1986. 3. sz. pp. 67-68.

O. Z.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:56)