Salgó Ernő

SALGÓ ERNŐ (Jánosháza, 1873. december 31. – Budapest, 1946. április 24.):

újságíró, műfordító, orvos


Az egyetemet Budapesten végezte, ahol doktori oklevelet szerzett. Orvosi tanulmányokat folytatott Párizsban és Berlinben is. Megalakulásától az Újságírók Kórház- és Szanatórium Egyesületének orvosa volt. Első kritikai cikkeivel már egyetemi hallgató korában magára vonta az irodalmi körök figyelmét. Eleinte az Egyetértés c. lapnak volt irodalmi- és színikritikusa, de dolgozott a Budapesti Szemlének is. Később a Független Magyarország, majd a Pesti Napló belső munkatársa volt. Ezt követően a Magyarország színikritikusa lett. Mindezek mellett publikált A Hét, a Nyugat, az Új Magyar Szemle és a Jelenkor hasábjain is. Színikritikái gazdag ismeretekről, európai szempontokról és kitűnő logikai érzékről tanúskodtak. 1899-ben a Magyar Színház, 1903-ban a Királyi Színház titkára lett, utóbb itt színházi orvosként is működött. Az eredetihez alkalmazkodó dús stíluskézséggel fordította Stendhal, Goncourt, Goethe, Flaubert, Anatole France, Victor Hugo, Emile Zola és mások műveit. Egyetlen kötetében – amelyben húsz év munkásságának legjavát gyűjtötte össze – olyan nagyságokról közölt esszét és kritikákat, mint Stendhal, Sophokles, Anatole France, Guy de Maupassant, de értően szólt kortársai alkotásairól is.

Művei:

Írók és színdarabok. Budapest, 1916.

Jelentősebb fordításai:

J. W. Goethe: Egmont (1930.)
H. B. Stendhal: A szerelemről (1913. és 1922.)
G. Flaubert: Szalambó (1907., 1928., 1930.)
A. France: Bonnard Sylvester vétke (1930.)
A. France: Coignard abbé véleményei (1924.)
A. France: Vörös liliom (1902., 1917., 1922., 1925.)
V. Hugo: A nyomorultak (1926.)
E. Zola: Emlékeim. Jean Gourdon négy napja (1930.)


Irodalom:

Lengyel Menyhért: Salgó Ernő: Írók és színdarabok. In: Nyugat, 1916. II. köt., p. 140.
Gálos Rezső: Salgó Ernő. In: Egyetemes Philológiai Közlöny, 1928.

Gy. G.

Révész Mihály

RÉVÉSZ MIHÁLY
(Kemenesmihályfa, 1884. december 16. – Budapest, 1977. május 18.)

újságíró, történész, politikus

Apja Reisner Gyula szabósegéd, anyja Fellner Hanna háztartásbeli volt, akik vele együtt nyolc gyermeküket nevelték fel. Révész Mihály 1908-ban kötött házasságot Nóbis Margit nyomdai munkással. Két gyermekük született: Györgyi és András.

A budapesti Tavaszmező utcai gimnáziumban letett érettségit követően a kolozsvári egyetemen jogi diplomát szerzett ifjú 1906-ban Budapesten doktorált.

Publicisztikai pályafutását Makón, a "Maros" című szociáldemokrata szemléletű lap munkatársaként kezdte 1905-ben. Az MSZDP-nek 1903-tól lett tagja, a szocialista diákmozgalom egyik első szervezője volt, továbbá 1904-1929 között az MSZDP kongresszusi jegyzőkönyveinek szerkesztője. 1906 májusában a "Népszava" szerkesztőségének rovatvezetőjévé nevezték ki, és egészen 1948-ig a lap belső munkatársa maradt. Gazdag irodalmi tevékenységet fejtett ki: elsősorban a munkásmozgalom történetével kapcsolatosan írt novellákat, életrajzokat és cikkeket. 1912-től hét éven át az "Ifjúmunkás" című lapot szerkesztette. A Tanácsköztársaság időszakában 1919 május elejéig huszonnégy kormányzótanácsi ülés teljes jegyzőkönyvét készítette el. Korának egyik legképzettebb gyorsírója volt, de egy mára elfeledett rendszert alkalmazott és egyéni rövidítéseit szinte lehetetlen feloldani. Révész 1919-ben tagja volt az írói választmánynak, és elévülhetetlen érdemei voltak a munkásmozgalmi dokumentumok összegyűjtésére alakult Proletármúzeum szervezésében. Tevékenységéért külföldre kényszerült emigrálni, s előbb a "Pozsonyi Munkásújság" szerkesztője lett, majd 1920-tól 1924-ig Bécsben vett részt a szociáldemokrata emigráció munkájában és szerkesztette a "Jövő" című lapot. Ebben az időszakban is a "Népszava" munkatársa maradt: "... minden nap 1-2 hasábnyit várhattak tőlem... Azon akarok lenni, hogy a lap külföldi hírszolgálatának ez a része a legjobb legyen a budapesti zsurnalisztikában".

1924 januárjában Magyarországra visszatérve a "Népszava" éjszakai szerkesztője lett. 1925 és 1944 között a Budapesti Törvényhatósági Bizottságban működött. 1927-től 1933-ig szerkesztette a szociáldemokraták elméleti folyóiratát, a "Szocializmus"-t. Túlzásoktól mentes, higgadt egyéniségét mutatja, hogy amikor a "Népszava" szerkesztőségében nagy viták dúltak az újság hírlap illetve pártlap szerepének erősítéséről 1933 szeptemberében, ő a hírszolgáltatás "pártjára állt". Talán ennek is köszönhető, hogy rövidesen felmentették a "Szocializmus" irányításának feladatától. Munkásságának kiemelkedő eredménye a szociáldemokrata mozgalom történetéről – erősen cenzúrázott formában – 1941-ben megjelent "Fél évszázad" című kötete. (1946-ban a teljes kézirat látott napvilágot – vastagabb betűvel szedve a korábban kihagyásra ítélt részeket, s így egyúttal kor- és cenzúratörténeti dokumentummá vált.) A "Népszava" híres, 1941. december 25-i számában "Magyarság, szocializmus" címmel írt cikket a nemzeti és szociális küzdelem szerves egységéről. 1945-től három éven át a Magyar Távirati Iroda főszerkesztője volt, egyben 1948-ig nemzetgyűlési képviselő. Egy jellemző történet róla: 1945 végén tudósítást kapott arról, hogy Rákosi valahol beszédet mondott. A hírközlő így diktálta a neve után a rangját: "az MKP vezére". Révész áthúzta a vezér szót és föléírta.: vezetője... Az egyesülés előtt visszahívta a pártja mindkét pozícióból, melybe a párt révén került, az MTI-ből is és a Nemzetgyűlésből is. Mihály tele volt tervekkel és azt remélte, hogy ha a politikai pozíciókból ki is szorítják, megírhatja azokat a nagy monográfiákat, melyekhez évtizedek óta gyűjtötte az anyagot.

A magyar szociáldemokrácia nagy öregjéhez nem mertek nyúlni, de fia 1950. szeptemberi koncepciós perbe fogásával egyidejűleg nyugdíjazták, sőt ki is fosztották és elvitték az egész hatalmas, jegyzeteit is tartalmazó magánarchívumát, melyet különgyűjteményként remélt a munkásmozgalmi archívumon belül megőriz(tet)ni. Több mint hét évtized alatt rengeteget publikált a napilapokban, de cikkeinek zöme aláírás nélkül, egy-egy betűjellel vagy az általa kedvelt "borgisz" szignó alatt jelent meg.

A munkásmozgalom történetírásának úttörői közé tartozott: először ő foglalta össze a magyar munkásmozgalom históriáját, aminek összefüggéseit nála jobban senki sem ismerte. Az általa alapított Révész-dinasztia (fia: Révész András [1909-1996] az újjáalakult Független Szociáldemokrata Párt elnöke lett 1989-ben) a magyar szociáldemokrácia meghatározó, progresszív vonulatát képviselte a XX. században.

Főbb művei:

A hűtlenségi pör. Bp. 1911. 16 p.
A magyarországi munkásmozgalom története (1867-1913). Bp. 1913. 95 p.
Somogyi Béla élete és munkássága. Bp. 1925. 72 p.
A Népszava története. Bp. 1930. 24 p.
Weltner Jakab. Bp. 1936. 37 p.
A magyar politika és a magyar szociális kérdések száz év előtt. Bp. 1941. 32 p.
Táncsics Mihály és kora. Bp. 1942. 152 p.

Irodalom:

Gárdos Miklós: A krónikás. In: Évfordulók '84. Budapest, 1983. pp. 275-279.
Az 1945. évi november 29-re összehívott nemzetgyűlés almanachja. Bp. 1999. pp. 498-499.

N. T.

Módosítás: (2013. Január 02. Szerda, 13:56)

Remport Elek

REMPORT ELEK (Alsóság, 1895 – Budapest, 1984. augusztus ?)

pedagógus

Álnév: Vathy Elek


Alsóságon született 1895-ben egy hat gyermeket felnevelő, szorgalmas földműves családban. Szüleire, Remport Sámuelre és Esztergályos Rozáliára hat gyermekük nevelésének és taníttatásának gondja hárult. Szülőfaluja elemi iskolájának elvégzése után, tizenkét éves korában a soproni evangélikus líceumba került. Az ország egyik legősibb egyházi intézete abban az esztendőben, 1907-ben ünnepelte fennállása 350 éves jubileumát. A "Soproni Líceumi Diákszövetség Emlékkönyve" (Sopron, 1938.) egyik írásából – "Líceumtól a honvédlaktanyáig" – tudhatjuk meg, milyen mozgalmas életük volt az első világháborús katona-diákoknak a rövidített tanulmányi idő és az előrehozott hadiérettségi miatt. Remport Elek is ebbe a korosztályba tartozott. Az 1895/96-belieket 1915 februárjában sorozták be, s április 15-ére jelezték bevonulásukat. Március 27-én kezdődött a két hetes húsvéti vakációjuk. Ezen a napon kapták meg a besorozott diákok az érdemjegyeiket, s azt ígérték, a bizonyítványukat postán küldik. Közben azonban a hadügyminisztérium egy hónappal elhalasztotta az újoncok bevonulását. Ezért a húsvéti vakáció után vissza kellett ülniük az iskolapadba, jóllehet március 27-én már hivatalosan is elbúcsúztatták őket. Április végén kapták meg az érettségi bizonyítványukat, s rá két hétre bevonultak a soproni 48. számú gyalogezred laktanyájába. A kiképzés rövidített ideje után máris vitték őket a frontra. Hetvenöt lícista diáktársa soha nem tért haza onnan. Remport Eleket Isten megtartotta, hazatérhetett. A világégés után a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Bölcsészeti Karán, Eötvös-kollégistaként folytatta tanulmányait. Klasszika-filológiát tanult kiváló eredménnyel, és magyar-latin-görög szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett, majd megszerezte a doktori fokozatot is. Az általa tanított nyelveken kívül franciául és olaszul is kiválóan értett.

A bölcsészettudományok doktora ezután kezdte meg oktató-nevelői tevékenységét. Az 1921-22-es tanévben a nagyhírű Fasori Evangélikus Gimnáziumban óraadó helyettes tanárként kezdte meg működését. Az 1923-24-es tanévben, a gimnázium fennállásának 100. évében már rendes, kinevezett tanár. Fiatal tanárként egymás után jelentek meg írásai és költeményei, előbb a Fasori Értesítőben, majd később sok más, főképp egyházi lapban, folyóiratban is. Felvette a Vathy Elek írói álnevet, e néven publikált. A "Vathy" írói álnév szülőfaluja Külsővati utcájához kötődik. Több mint négy évtizedes tanári munkássága után nyugdíjasként is sokat dolgozott. Családi életét Isten több gyermekkel áldotta meg. Éva leánya Svájcban él, a Közgazdasági Egyetemen szerzett diplomát. István fia vegyészmérnök lett a Chinoin gyárban. Remport Elek 89 éves korában, 1984. augusztusában halt meg, hamvait a rákoskeresztúri temetőben augusztus 29-én helyezték örök nyugalomra.


Főbb művei:

A magyar szépirodalom története. Kolozsvár, 1928. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Nevezetes anekdoták. Kolozsvár, 1939. (Magyar Nép Könyvtára sorozat)
Kéztől- kézig. Budapest, 1934.
Játszunk tovább. Budapest, 1941.



Irodalom:

Mesterházy Sándor: Emlékezés Remport Elekre. In: Evangélikus Élet, 1988. 52. sz. (dec. 18.) p. 4.

Sz. P.

Rács Reich Imre

RÁCS REICH IMRE (Celldömölk, 1901. december 20. – Balatonfüred, 1962. március 12.)

festő

Festményeit először 1927-ben a Faluszövetség kiállításán mutatta be, melyen ezüstérmet nyert. Szülőhelyén ekkor még főleg mint szoba- és címfestőt ismerték, festői hajlamáról és tevékenységéről kevesen tudtak. A vármegye kultúregyesületének művészeti szakosztálya tagjai sorába választotta. 1931. szeptember 20-23. között a celldömölki községháza tanácstermében volt kiállítása, amelyen mintegy ötven festményt állított ki. A nagysikerű tárlaton számos képe talált gazdára. Ugyanebben az évben felvételizett a Képzőművészeti Akadémiára, amelynek elvégzéséhez a község havi száz pengő támogatást szavazott meg számára. 1935-ben elvégezte a Magyar Királyi Iparművészeti Iskola díszítőfestészeti szakát is. Később mestere édesapja, Reich Imre volt, akinek a nevéhez többek között a celldömölki zárda kápolnájának a díszítése is fűződik, s akivel minden jelentősebb munkát együtt végeztek. Díszletfestőként és restaurátorként is dolgozott. Kedvelt technikája az olaj és az akvarell volt. Előszeretettel nyúlt egyházi témához. 1948-ban az alsósági római katolikus templom neobarokk stílusban készült belső festését ő végezte el. 1949-ben a tervei alapján készült a pápai evangélikus templom renovációja. Mindezek mellett festett tájképet, csendéletet, portrét és aktot is. Műveit realista stílusban készítette. Tagja volt a városi képzőművészeti körnek. Több kollektív kiállításon is részt vett.

Irodalom:

Csengeri Háczky Egon: Egy ismeretlen festőművész Celldömölkön. In: Kemenesalja, 1931. szept. 20. p. 2.
V. S.: Reich Imre képkiállítása Celldömölkön. In: Vasvármegye, 1931. szept. 27. p. 2.
Wéber Gyula: Ifj. Reich Imre tárlatán. In: Kemenesalja, 1931. szeptember 27. p. 1.
Rács Reich Imre. In: Képző- és iparművészek Vas megyében. Szombathely, 1994. p. 77.

Gy. G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:05)

Porkoláb Mihály

PORKOLÁB MIHÁLY (Boba, 1857 – Celldömölk, 1929)

ügyvéd, országgyűlési képviselő


A Monarchia-beli Magyarország utolsó kemenesaljai országgyűlési képviselője ősi nemesi dinasztia sarja volt. Édesapja Porkoláb Mihály bobai közbirtokos volt. Középiskoláit a soproni evangélikus líceumban végezte, az érettségit pedig Pápán tette le. Tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetemen folytatta, ahol 1883-ban szerzett jogi doktorátust. Egy év múlva – az ügyvédi vizsgát követően – Kemenesalja fővárosában telepedett le és hivatásához hű maradt egészen haláláig.

Rögtön bekapcsolódott a helyi közéletbe, és a függetlenségi párt települési elnökeként Kiscell képviselő-testületének 40 éven keresztül oszlopos tagja volt. Hasonlóan hosszú ideig viselte az "evangélikus egyház felügyelője és ügyésze" címet. Számos közintézmény létesítését kezdeményezte, és alapítói között tartja számon a Kaszinó, valamint a Kemenesaljai Takarékpénztár, amelynek később vezetője lett. Több mint egy évtizeden át elnökölt a kórházi választmány ülésein, és a városi villanyüzem első igazgatójának is mondhatta magát. A kiváló jogász – akinek cikkei fővárosi és megyei lapokban jelentek meg – bekerült a megyei törvényhatóságba is, ahol előbb virilis, majd választott tag lett. Több nagy bűnperben tűnt ki enciklopédikus tudásával, és emberi tartáson alapuló rátermettségével. Tekintélyére jellemző, hogy 1906. április 19-én a muraszombati függetlenségi és 48-as Kossuth-párt vezetőinek gyűlésén a vend nyelvű közösség küldöttei és a megjelentek őt kiáltották ki képviselőjükké. Porkoláb Mihály ekkor még nem kívánt élni a bizalommal, de egy évtized leforgása után a szülőföld hívásának már nem tudott ellenállni: 1917 szeptemberében egyetlen jelöltként egyhangúlag őt választották függetlenségi párti programmal országgyűlési képviselővé képviselővé. Másfél éves mandátuma a Monarchia széthullásának idejére esett, ami erősen behatárolta a lehetőségeket, de az országgyűlési jegyzőkönyvek felkészültségéről és retorikai tehetségéről tanúskodnak. A kommün idején üldöztetésnek volt kitéve, és neve a túszok listáján szerepelt. Fia, Porkoláb István írta az 1927-ben megjelent, mai napig haszonnal forgatható és jelentős forrásértékkel rendelkező "Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története" című helytörténeti kiadványt.

Porkoláb Mihály puritán jelleméhez hivatásának lelkiismeretessége, a szeretetből végzett közmunka és teljes politikai függetlenség párosult. Celldömölk polgári életének egyik fő szervezőjeként minden társadalmi megmozdulásban irányító szerepet vállalt.


Irodalom:

Vasmegyei fejek. Szombathely, 1930. p. 215.

N.T.

Politzer Csapó Zsigmond

POLITZER CSAPÓ ZSIGMOND
(Kiscell, 1852. március 27. – Párizs, 1924. október 26.)

újságíró


Zalai származású apjának, Politzer Józsefnek dohányboltja volt Kiscellben, ahol Politzer elemi iskolába járt. Apját tíz éves korában elvesztette, és – önéletrajza szerint – egy hercegnő, gazdag gyám keze alá került, aki a tanulni vágyó fiú minden szellemi törekvését el akarta nyomni. Gyámjával szakítva a gimnáziumot Nagykanizsán végezte, ahol anyjának rokonai laktak, majd beiratkozott a műegyetemre. Tanulmányainak költségeit nyelvtanítással teremtette meg: négy nyelven beszélt a magyaron és a gimnáziumban megismert görögön és latinon kívül. A szocialista eszmék vonzásába kerülve tizenhét éves korában a Munkásegylet jegyzőjeként és az "Arany Trombita" című lap munkatársaként találkozunk nevével. Táncsics Mihállyal együtt részt vett az óbudai fiókegylet létrehozásában, népgyűléseken szónokolt, számtanra és mértanra oktatta a munkásokat és gyűjtéseket indított el sztrájkolók megsegítésére. Publicisztikai tevékenységét az "Arany Trombita" megszűnése után az "Általános Munkás Újság" hasábjain folytatta, majd az 1871. február 5-én indult "Testvériség" című lap felelős szerkesztője lett. Külföldi Viktor összeköttetése révén kapcsolatba került az Internacionáléval, és tájékozottságára utal, hogy rendszeresen forgatta a korabeli francia és német munkáslapokat. Politzer részt vett az 1871. június 11-én tartott pesti népgyűlésen és a párizsi kommün áldozatainak emléke előtt tisztelgő felvonuláson, ezért június 13-án – a Munkásegylet több vezetőjéhez hasonlóan – letartóztatták. A közel egy évig tartó vizsgálati fogságot követően megrendezett perben egyedül őt ítélték el felségsértés címén, egy korábbi gyűlésen elhangzott, Ferenc Józsefet közönséges állampolgárnak minősítő kijelentése miatt.

1873. szeptember 15-én nyíltak meg előtte a pesti törvényszék fogházának kapui. Október 5-én vette át a "Munkás-Heti Krónika" szerkesztői teendőit. Személyi ellentétek és elvi különbségek okozhatták, hogy november végén megvált a laptól, amelynek irányítását a liberális erők irányában nyitottabb Ihrlinger Antal vette át. Politzer ezután Münchenbe távozott, ahol mérnöki diplomát szerzett. A bajor munkásmozgalomba bekapcsolódván a "Zeitgest" című szociáldemokrata lap szerkesztője lett. 1878 júniusában letartóztatták Bismarck kancellár elleni sajtótámadás vétségének, valamint a bajor egyleti törvény megsértésének vádjával. Öt havi fogságra szóló büntetését a vizsgálati időszakkal letöltöttnek tekintették. Cikkei miatt kiutasították Bajorországból, mint a "nemzetközi munkásegylet egyik legveszélyesebb tagját". Rövid bécsi tartózkodás után Politzer 1879 márciusában visszatért Magyarországra és Szombathelyen telepedett le. 1880 májusában az országos munkásgyűlésen az egyesítő kongresszus az elnökök egyikévé választotta. Rendőri felügyelet alatt is tovább politizált és a Függetlenségi Párt 1882-ben alapított lapjának, a "Dunántúl"-nak lett a munkatársa. A hatalom korruptságát bíráló írásaival egyre több ellenséget szerzett és szinte kapóra jött számára, hogy a "Gazette de Hongrie" című, Budapesten megjelenő francia laphoz hívták. Nyelvtudása, közgazdasági ismeretei, politikai tájékozottsága és irodalmi műveltsége révén a lap egyik legsokoldalúbb szerzője volt. 1883-ban névmagyarosítási kérelemmel fordult a belügyminiszterhez, aki szocialista múltjára hivatkozva elutasította a kérést, de 1884-ben végül a miniszterelnök engedélyezte a Csapó Zsigmondra történő névváltoztatást. Tervezett letartóztatását alig megelőzően hagyta el az országot és Párizsban telepedett le. Rendszeresen publikált a Jaures lapjában, az "Humanité"-ban. Kapcsolatot tartott fenn a Nagy György által irányított Köztársaság Párttal, sőt 1912-ben a "Magyar Köztársasági Kör" alapító elnökévé választották.

A magyarországi munkássajtó úttörőjeként az első értelmiségi volt Magyarországon, aki következetesen a munkásosztály ügye mellé állt: ő volt az egyik első letartóztatottja és elítéltje a magyar munkásmozgalomnak; továbbá az első magyar munkásmozgalomtörténeti tanulmány szerzője.


Irodalom:

H. Kohut Magda: Politzer (Csapó) Zsigmond. In: Párttörténeti Közlemények, 1963. 1.sz., pp. 165-177.
S. Vincze Edit: A hűtlenségi per 1871-1872. Budapest, 1971. 206 p. (Népszerű történelem)
Gosztonyi Miklós: Politzer Csapó Zsigmond. In: Vasi Szemle, 1974. 4. sz. pp. 607-609.
Tóth Róbert: Adalékok az Általános Munkásegylet és a hűtlenségi per történetéhez. In: Levéltári Szemle, 1979. 3. sz. pp. 653-669 .
Politzer (Csapó) Zsigmond. Összeáll. Ütő Margit. Szombathely, 1982. 42 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák 7.)
Nagy Csaba: Politzer Zsigmond a hűtlenségi perről. In: Vasi Szemle, 1983. 1. sz., pp. 102-110.
Politzer Zsigmond és a müncheni mozgalom. In: Párttörténeti Közlemények, 1986. 4. sz., pp. 121-138.
Gersei János: Politzer (Csapó) Zsigmond és a korai magyar munkásmozgalom. In: Vasi Propagandista, 1987. 1. sz. pp. 99-103.
Kemény Andrea: Válogatás Politzer Csapó Zsigmond Julius Mottelerhez írott leveleiből (1892-1901). In: Múltunk, 1992. 1. sz. pp. 111-130.

N. T.

Petőfi Sándor

PETŐFI SÁNDOR Ostffyasszonyfán
(Kiskőrös, 1823. január 1. – Segesvár, 1849. július 31.)

költő


A tizenhat éves ifjú, aki otthagyta a selmeci líceumot, s akit éppen édesapja is kitagadott, 1839. májusának első napjaiban érkezett Székesfehérvárról, Mihály nevű nagybátyjától Osttfyasszonyfára, rokonlátogatóba Salkovics Péter földmérnök családjához. Salkovics Mihály egyike volt azoknak, akik nagy összegű kölcsön vissza nem fizetésével csődbe juttatták Petőfi édesapját; talán lelkiismeretfurdalása késztette arra, hogy unokaöccsének egy kellemes nyarat szerezzen Péter nevű vagyonos bátyjánál. A fiatal Petőfi a mérnök írnoka mellett a rajzoló munkában segédkezett, ugyanakkor tanítgatta a mérnök elemi iskolába készülő ötéves fiát, Józsefet is.

Petőfi négy teljes hónapot és rövid élete talán legszebb nyarát töltötte el Ostffyasszonyfán. Június végén, a tanév befejeztével két újabb fiú érkezett a soproni evangélikus líceumból a Salkovics-családhoz: egyikük a mezőberényi születésű (Orlay) Petrics Soma, a későbbi neves festőművész, Salkovics unokaöccse, másikuk Salkovics Károly, a mérnök öccse."Midőn kocsink a hosszú udvarra begördült, az agarak csaholása megérkezésünket jelezte, a számos tagból álló család fogadásunkra a lak elé sereglett s köztük ott állt egy középmagasságú, szikár, fahéjszínarcú, sörtekemény barna hajú ifjú: villogó fekete szemei fehérét vércsíkok futották át: dacos kifejezésű duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedezett: hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyult fel, s nadrágjával egyszínű szürke cérnakabát fedte tagjait." – írja első találkozásukról Orlay.


Orlay első pillanatban ugyanúgy nem tartotta Petőfit megnyerőnek, mint ahogy legtöbb kortársa. Lassan melegedtek csak össze, hogy aztán halálig tartó barátság szövődjék közöttük: Petőfi 1849-ben Orlay otthonából indult utolsó útjára, Bem táborába.

A házigazda jól bánt velük – irodai segítségüket megbecsülve – munka után biztosította a szabad szórakozást. Orlay és Petőfi délutánonként vadászni jártak. Orlay leírása szerint a Rába környékén barangoltak; több alkalommal is lőttek egy-egy nyulat a konyhára. Salkovics Károly, akivel Petőfi kevésbé melegedett össze – Salkovics nehezményezte Petőfi folytonos ugratásait – a Csöngén élő Csáfordi Tóth Ferenc nyugalmazott huszárőrnagy József nevű fiával barátkozott.

Petőfi május elején ismerhette meg a 18 éves, eladósorban lévő Csáfordi Tóth Rózát, József nővérét, és szerelemre lobbant a feltűnő szépség hírében álló leány iránt: május végi keltezéssel már verset írt hozzá: "Szende szerény ibolykák völgyén fűzögetve bokrétát,
Szökdele berkének kedvesem árnyai alatt.
Jött és látta Eos bájait; irigyelve pirula,
S a fák lombi fölé könnyeket ejtve futott."
/Róza/




Az ifjú poéta nem titkolhatta sokáig szerelmét. Károly és Tóth József felfedezték az "árkusszámra" írt verseket, amelyekből kiolvashatták, hogy írójuk reménytelenül szerelmes. Orlay leírta, hogy egy alkalommal, amikor Tóth Róza Salkovicséknál járt, ő néhány dalt adott elő gitáron: Petőfi később megígérte barátjának, hogy széttöri a gitárját, ha még egyszer Róza előtt énekelni merészel.

Petőfi a vakáció végének közeledtével nyújtotta át verseit szíve hölgyének, feltehetően egyik vasárnap, templom után: Ostffyasszonyfán ugyanis nem volt lutheránus templom, az asszonyfaiak átjártak Csöngére, az 1784-ben ott közös erővel épített templomba. A három fiúnak külön élményt jelentett a csöngei istentiszteleten való részvétel. Talán nem is az ige vonzotta őket, mint inkább a szépséges Róza látása: Róza apja, mint a csöngei gyülekezet inspektora, vasárnaponként lányával együtt az oltár előtti első padban hallgatta az istentiszteletet. A fiúk a karzaton, az orgona felől a baloldali első padban ültek. Ostffyasszonyfán a néphit Petőfi Sándor keze nyomának tartja a padba vésett, ma is olvasható latin nyelvű mondatot: "Spes confisa deo nungam confusa recedit. (Az Istenbe vetett reménység nem szégyenít meg.)

Csáfordi Tóth Ferenc a lánya iránti inzultusnak érezhette Petőfi cselekedetét. Nincs nyoma, hogy ez ügyben megjelent volna a Salkovics-házban, feltehetően levelet írt az akkor éppen a Rába-közben tagosító mérnöknek, mint ahogy Salkovics Péter is levélben intézkedett. Salkovicsné férje kinyitott levelét a zongorára helyezte, amely elé Petőfi napjában többször is letelepedett. Orlay elbeszélése szerint a költő a levelet elolvasván a szokottnál is halványabb volt: "Samut és Károlyt küldjétek Sopronba, Sándornak azonban adj egy pár forintot, s menjen ahová neki tetszik, belőle úgysem lesz egyéb komédiásnál."

Petőfi a két diákkal együtt szeptember 5-én kocsival érkezett Sopronba, és 6-án már beállt a 48. számú, báró Gollner nevét viselő cs. kir. sorgyalogezredbe.

Tóth Róza két év múlva, 1841. novemberében ment férjhez az ezerholdas földesúrhoz, Móritz Ferenchez. A Róza-versekből csak néhány maradt fent. (Az 1973-as Petőfi-összes kritikai kiadásában hét olyan vers szerepel, amely egyértelműen ostffyassszonyfai keltezésű). Ostffyasszonyfán úgy tartják, hogy Róza az ifjú költőtől kapott verslapokkal a hajsütővasát takarta be.

Ostffyasszonyfán Petőfi Sándor emlékét őrzi két emléktábla: egyik a volt Salkovics-ház, a másik a költő nevét felvett általános iskola falán. A községen kívül, az Uraiújfalu felé vezető úton átívelő Rába-hídon is található egy emléktábla "Petőfi és Orlay Soma kedvelt találkozóhelye"-felirattal.

A Petőfi-emlékszobának helyet adó művelődési ház előtt Simon Ferenc szolnoki szobrászművész bronzból készült alkotása áll. Az önkormányzati hivatal épületének lépcsőfordulójában látható alkotást Antal Károly Munkácsy-díjas szobrászművész készítette, a helyiek kérésének megfelelően ostffyasszonyfai diófából. A szobor, amelyet a Kemenesaljai Napok rendezvénysorozatának keretében, a költő születésnek 150. évfordulójára neves közreműködők részvételével (Simon István költő, Fekete Sándor és Martinkó András Petőfi-kutatók) rendezett megemlékezésen avattak fel, a Salkovics-ház udvarán lévő malomkőnél ülve ábrázolja az ifjú költőt, versírás közben.

Irodalom:

Dienes András: A fiatal Petőfi. Bp. Tankvk., 1968.
Czöndör István: Petőfi Sándor Ostffyasszonyfán (kézirat)
Petőfi évforduló – Ostffyasszonyfa, 1973. május 6. Klny. a Vasi Szemle 1973/4. számából
Balogh Ernő: Petőfi barátai Ostffyasszonyfán és Csöngén. In: Új Kemenesalja, 1999. 5. sz. (márc. 1.) p. 6.
Molnár Judit: Petőfi-kultusz Ostffyasszonyfán. In: A megértés felé. (szerk. Fűzfa Balázs). Bp. 2003. pp. 327-46.
A fénykép-felvételeket Czöndör István készítette

G.T.

Papp Ferenc

PAPP FERENC

(Nemesmagasi, 1871. december 12. – Budapest, 1943. október 12.)
irodalomtörténész, pedagógus, az MTA rendes tagja


Édesapja 1867-ben került Nemesmagasiba, ahová az evangélikus anyagyülekezet hívta a felsőbb osztályok tanítójául. Szakmai tudását és igényességét bizonyítja, hogy a dunántúli evangélikus egyházkerület által elfogadott, felsőbb osztályok számára írt népiskolai tankönyve hat kiadásban is megjelent.

Fiát 9 éves korában a soproni evangélikus líceum ba irányította. Berzsenyi Dániel és Kis János egykori iskolájában a diák Papp Ferenc két évig a Magyar Társaság főjegyzőjeként is működött. Még nem töltötte be 20. évét, amikor Kis János költészetéről írott cikke napvilágot látott a „Törekvés” című lapban. 1895-ben a budapesti egyetemen szerzett magyar-latin szakos tanári és bölcsészdoktori oklevelet. 1895 és 1897 között Gyulai Pál ajánlására az erdélyi Gernyeszegen Bánffy Györgyné családjában Teleki Domokos és Géza nevelője volt, akikkel beutazta egész Bajorországot.

1897 szeptemberétől Beöthy Zsolt invitálására Budapesten az Országos Nőképző Egyesület leánygimnáziumának, 1900-tól a szintén Gyulai-tanítvány Császár Elemér barátja mellett az I. kerületi állami főgimnáziumnak, 1917 és 1932 között pedig a budapesti középiskolai tanárképző intézet gyakorlógimnáziumának volt tanára. 1920-ban címzetes igazgatói rangot kapott és ettől az évtől kezdve vett részt rendes tagként a Kisfaludy Társaság munkájában. 1931-től szerkesztette az Országos Református Tanáregyesület Évkönyvé-t. Tudományos tevékenysége alapján nyugdíjba vonulásának évében, 1932-ben elnyerte az MTA Marczibányi-jutalmát.

Gyulai Pál egyik legkedveltebb tanítványa volt, aki mesterének hagyományait követte irodalomtörténészi munkássága során előadásmódjának finom egyszerűségével és választékos ízlésével. Adatgazdag, pozitivista monográfiákban dolgozta fel a kutatásainak középpontjában álló két személyiség, Gyulai Pál és Kemény Zsigmond életpályáját és irodalmi munkásságát. Mindkét kétkötetes opusára két évtizedet szánt, ami jelzi kimerítő alaposságát. Vaskövetkezetességgel és mindenre kiterjedő figyelemmel, élethű pontossággal rekonstruálta a választott életműveket. A tudomány logikája mellett ugyanakkor finom, lírai tapintattal rajzolta meg főhőseinek emberi arcélét és lelki életét. Kutatásai szinte egy folyamot alkottak, hiszen Kemény Zsigmond volt Gyulai Pál legkedvesebb írója. A Magyar Tudományos Akadémia érdemei elismeréseként a Kemény-monográfia megjelenése előtt 1921. május 8-án választotta levelező, a Gyulai-életrajz első felének publikálása után pedig 1939. május 12-én rendes tagjának.

1943 nyarán elbúcsúzott fővárosi, szűkebb baráti körétől és szülőfalujába utazott, ahol a nyarat mindig tölteni szokta. Szinte érzékeltette, hogy többé nem kíván visszatérni a fővárosba, ahol fél évszázadig élt. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Művei:

A valószerűség és határai a művészetben. Bp. 1894. 69 p.
Báró Kemény Zsigmond. I-II. köt. Bp. 1922-1923. 1039 p.
Rákosi Jenő, a hírlapíró. Bp. 1924. 127 p.
Gyulai Pál. I-II. köt. Bp. 1935-1941. 1330 p.

Irodalom:

Papp Ferenc 1871-1943. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1943. pp. 289-292.

N. T.

Pacher Donát

PACHER DONÁT
(Zirc, 1853. január 03. - Balatonfüred, 1915. január 24.)
bencés szerzetes, pedagógus, történész

Elemi iskoláit Székesfehérvárott végezte. A szülői házból nagy érdeklődést és tehetséget hozott magával az irodalom és a rajz iránt, amelyekben már kiskorában kitűnt. Tudását tovább kamatoztatta a győri bencés gimnáziumban, ahol érettségizett. 1871-ben kérte felvételét a bencés rendbe, amelynek tagjaként 1878-ban Pannonhalmán pappá szentelték. Egy évig ott maradt hitszónoknak.

Győri tanár korában kezdett igazán kibontakozni a tudása és a tehetsége. Két szaktárgya a filozófia és a német nyelv és irodalom volt: ezeket mesteri fokon művelte. Rajztehetségét az ábrázoló geometriában is kamatoztatta, amelyet szintén évekig tanított. Zenei tehetsége is számos esetben megnyilvánult. Tudományosan is művelte a pedagógiát: első értekezése Herbert pedagógiai elveiről szólt. Nagyon szigorú, következetes tanár volt, aki hivatásának élt. Nagyrészt az ő érdeme, hogy a bencés rend gimnáziumaiban eltörölték a magánoktatást. 1892-ben házfőnök és gimnáziumi igazgató lett Kőszegen: itt is alapos felkészültséggel tanított.

Kőszegen kezdett megmutatkozni másik igen értékes vonása, a történelem szeretete: megírta a rendi gimnázium történetét. Igazgatósága nem sokáig tartott, 1896-ban már Sopronba került "egyszerű" tanárként. 19 évig maradt a "hűség városában" és ezek nagyon termékeny évei voltak a történelmi kutatások terén. Mindenekelőtt egy Vas megyei kis egykori apátság, Dömölk izgatta. Évekig kutatott a hazai és külföldi levéltárakban. E nagy munkának lett az eredménye A dömölki apátság története, amely A Pannonhalmi Szent Benedek-Rend története XII/A. kötetében jelent meg. Írása igen nagy elismerést váltott ki. Maga Karácsonyi János, a neves kutató történész méltatta. Karácsonyi hivatkozik Pacher Donát nagy vonzalmára Koptik Odó kiscelli bencés apát, korának nagy pedagógusa iránt is, aki egy magyar nemes akadémia felállítását tervezte. Pacher ezt a küzdelmét külön 200 oldalas munkájában foglalta össze. Így kapcsolódott egybe nála a celli apátság históriája és a rend elkötelezettsége a nevelés ügye iránt. Pacher Donát a teljesség igényével a stájerországi sanktlambrechti bencés apátságban is kutatott, ahonnét Koptik Odó Kiscellbe érkezett.

Pacher 1911-ben a soproni gimnázium (ma: Nyugat-Magyarországi Egyetem Roth Gyula Gyakorló Szakközépiskola és Kollégium) igazgatója lett. Eredményes tanárként működött tovább és történészként is jeles tanulmányokat publikált. Gimnáziuma a jezsuitáké volt: szinte természetes módon ennek a történetét is feldolgozta. Miután szervezetét alattomos kór támadta meg, 1914 nyarán megoperálták és lassú lábadozása során novemberben utókezelésre Balatonfüredre kellett mennie. Állapota nem javult és 1915. január 24-én meg is halt. Rendtársai körében köztiszteletnek örvendett. Ennek jele volt, hogy perjel-jelöltként és a dömölki apáti szék várományosaként tartották számon. Halála ezeket a vele kapcsolatos szép reményeket húzta keresztül. Tudományos munkásságát sok korabeli közlöny, szaklap és a Történelmi Tár ismertette.
Művei:

- Herbert neveléstudománya . In: Győri Szent Benedek-rendi főgymnásiumi értesítő. 1889-90. p. 1-110. (Különlenyomatban: Surányi J. Győr, 1890. 110 p.)
- A kőszegi gymnasium története 1677-1895. In: Kőszegi Szent Benedek-rendi gymnasiumi értesítő 1894-5. p. 3-158. (Különlenyomatban: Kőszeg. Feigl. Gy. 1895. 158 p.).
- Koptik Odó életrajza és művei. In: A Pannonhalmi Főapátság története V. köt. Bp. 1907. pp. 541-559.
- A staierországi sanktlambrechti bencés apátság levéltárának magyar vonatkozású részei (1387-1743) In: Történelmi Tár, 1907. pp. 259-264.
- A dömölki apátság története. In: A pannonhalmi Sz. Benedek-Rend története. XII. A) köt. Bp., 1912. 646 p.
- Koptik Oddo dömölki apát a magyar ifjúságért. Kivonat "A dömölki apátság története" című munkából. Sopron, 1913. 59 p.

Irodalom:

- A Pannonhalmi Főapátság története. 6/B. köt. Szerk. Sörös Pongrác. Bp., 1916., pp. 757-759.
A dömölki apátság történetéről írott művéről könyvismertetések:
- Lukcsics József recenziója. In: Katholikus szemle, 1914. 4. sz. pp. 421-424.
- Karácsonyi János értékelése. In: Századok, 1914. 5. sz. pp. 416-422.

K. J.

Módosítás: (2012. Június 29. Péntek, 09:30)