Nemes Vazul

NEMES (PÁL) VAZUL
(Pápa, 1906. október 30. – Győr, 1979. március 22.)

teológus, bölcsészdoktor, latin-görög szakos tanár, plébános

Szülővárosa bencés gimnáziumában érettségizett. 1924. augusztus 6-án lépett Szent Benedek Rendjébe. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte, latin-görög szakos tanári oklevelét pedig a budapesti egyetemen szerezte, majd ugyanott doktorált. 1932. június 19-én szentelték pappá, az ezt követő években Pannonhalmán tanított.

1941. júniusában bízták meg a celldömölki plébánia vezetésével. Szerény, közvetlen és emberséges lénye, valamint új közösségéért végzett odaadó és önzetlen munkája révén kiérdemelte a vezetésére bízottak bizalmát. Idekerülése után hamarosan megszervezte a templom belső renoválásának munkáját. A mennyezeti freskók, az oldalhajók stációsképei, valamint a lábazat süttői márványlapjai ma is díszei a templombelsőnek. Érdekesség, hogy a mennyezeti freskó "Szűz Mária mennybemenetelé"-t ábrázoló festményén Nemes Vazul alakja is megörökítésre került. Az 1945. február 13-án Celldömölköt megcélzó bombatámadás az apátsági templomot sem kímélte: két nagyméretű bomba vágódott a tornyok tövébe, erősen megrongálva a műemléket. A béke beálltával, a hívek áldozatkészsége révén a plébánosnak sikerült eltüntetnie a szomorú nyomokat. A kegytemplom 200 éves jubileumán, – 1948. szeptember 12-én – külsőleg is megújulva fogadta a zarándokok ezreit.

Nemes Vazul a plébánia vezetőjeként az anyagi gondokkal párosuló nehézségek mellett sem feledkezett meg lelkipásztori teendőiről. Hitoktatást végzett, egyesületeket és vallásos közösségeket vezetett. (Mária Kongregáció, Dolgozói Leányok Egyesülete, Katolikus Kör). E közösségekben gyakoriak voltak a – nem csak vallásos tárgyú – műsoros rendezvények és a közművelődési előadások. Az iskolán kívüli népművelés Celldömölkön történő szervezése a Szabadművelődési Tanács feladata volt, amelynek elnöki posztját éveken át Nemes Vazul töltötte be. Ünnepélyek és előadások, továbbá a történelmi évfordulókról való megemlékezések szervezésének sora fűzödött személyéhez. A Katolikus Kör részére megszerezte a Kemenesalja (ma: Új Kemenesalja) c. lap kiadói jogát. 1948-ban a búcsújáróhely történetét ismertető monográfiát állított össze.

Az 1950-ben végrehajtott rendfeloszlatás után – a szombathelyi egyházmegye papjaként – 1953-ig szolgált Celldömölkön.

1953-ban Nemeskoltára, majd 1958-ban Iváncra helyezték plébánosnak. 1972-től Pannonhalmán élt a szociális otthon lakójaként. 1979. március 22-én hunyt el a győri kórházban. Pannonhalmán a Boldogasszony Kápolnában temették el.

A celldömölki egyházközség kezdeményezésére hamvai 1994. október 15-én – Jándi Bernardin utolsó dömölki apát földi maradványaival együtt – "tértek haza". A celli kegytemplom Szent Benedek oltárának fülkéjében – még az általuk kialakított kriptában – leltek végső nyughelyet. A gyászszertartást Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát végezte.

Főbb művei:

Celldömölki Plébániai Körlevél. 1945 és 1947 között szerk. és kiadta dr. Nemes Vazul
A magyar Mária-Cell kegyhelyének ismertetése. Celldömölk, 1948.

Irodalom:

Celldömölk új plébánosa : Nemes Vazul főiskolai tanár. In: Kemenesalja, 1941. 18. sz. p. 3.
A Pannonhalmi Szent Benedek Rend Névtára. 1802-1986.
A celldömölki R. K. Egyházközség Képviselőtestületének és Tanácsának jegyzőkönyvei 1941 és 1953 között

H. L.

Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:07)

Nagy Méda

NAGY MÉDA (Kiscell, 1899. július 15. – Budapest, 1984. január 21.)

író, költő

Névváltozat: Kovács Antalné, Nagy Margit


Tanári diplomát Budapesten szerzett, majd a főváros környéki iskolákban tanított 1960-ban történt nyugdíjba vonulásáig. Első versei a "Nyugat" hasábjain jelentek meg, és költeményei kötetté formálva a harmincas évek közepén láttak napvilágot. Alkotásaiban a fegyelmezetten nőies úriasszonyok lelkületét jelenítette meg. Verseit áthatja az asszonyi lélek elmélkedő merengése és ha nem sajátosan női téma bukkan elébe, azt is igyekszik asszonyi szemszögből megformálni. Lírája egyfelől a feminista ideológia, másfelől az egyszerű és egyetemes asszonyi fájdalmak felé sugárzik. Puha formavilágával a harmonikus nő egyik legszabatosabb megjelenítője a két világháború közötti magyar költészetben, de ismertté a női lélek rezdüléseit ábrázoló regényei és ifjúsági könyvei révén vált. 1945 után írásai főként katolikus lapokban (Élet, Katolikus Szó, Új Ember, Vigilia) jelentek meg. Számos regényt, regényes kiséletrajzot, elbeszélést, ifjúsági regényt és színdarabot publikált. Szauder Mária (1926-1981) irodalomtörténész édesanyja.

Művei:

Asszonyoknak üzenem. 1934.
Mélyből hoztam. 1936
Megjelölt évek. 1938.
Zsóka levelei. 1939.
A kis lakatosinas. Fadrusz János életregénye. 1940.
Elhajolt utak. 1945.
Asszonypanasz (vers)
Ez a késői ősz oly furcsa... (vers)
A zsákmány (novella)

Irodalom:

Kardos László: Nagy Méda: Asszonyoknak üzenem. In: Nyugat. 1935. 4. sz.
Vas István: Mélyből hoztam. Nagy Méda versei. In: Nyugat. 1937. 9.sz.

N. T.

Nagy Józsefné

NAGY JÓZSEFNÉ
(Nagysimonyi, 1921. augusztus 14. – Bp., 1999. november 2.)

közgazdász, országgyűlési képviselő, könnyűipari miniszter

Névváltozat: Szarka Jolán (1939-ig)


Háztartási alkalmazottként dolgozott 1935 és 1938 között, majd éttermi kiszolgáló lett Sopron vármegyében. 1945. március 27-én édesapját, Szarka Gyulát - aki nagysimonyi hegypásztorként dolgozott - a falu felszabadításának egyetlen áldozataként veszítette el. A negyvenes években az újpesti Magyar Pamutipar gyárában helyezkedett el: 1945-től 3 éven át az MKP alapszervezeti párttitkára, 1948-ban a gyár személyzeti osztályának vezetője (káderese) lett. A pártkarrier felrepítette a Hazai Pamutszövő Vállalat és az Óbudai Pamutipar vezérigazgatói székébe (1949-1950). A Magyar Dolgozók Pártja Pártfőiskolájának elvégzése után pályája már országos szinten ívelt felfelé: a Könnyűipari Minisztérium főosztályvezetője (1950-1951), majd 1951. január 27-től 1952. augusztus 30-ig könnyűipari miniszterhelyettes lett. Ezután 1955. szeptember 8-ig az Országos Tervhivatal elnökhelyetteseként funkcionált. Közben 1952-től 1954-ig folytatott tanulmányai eredményeként a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen (ma: Budapesti Corvinus Egyetem) diplomát is szerzett. A Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének 1951 és 1954 között póttagja, majd 1956-ig tagja volt.

1955. szeptember 8-tól 1956. november 3-ig könnyűipari miniszter. A forradalom és szabadságharc leverése után a Kádár János nevével fémjelzett Munkás-Paraszt Kormányban a Könnyűipari Minisztérium ügykezelésének vezetője (1956-1957), majd május 9-től több mint 14 éven át újfent könnyűipari miniszter 1971. május 12-ig. Pártvonalon tovább tartott aktív közéleti részvétele, hiszen 1959-től 1966-ig az MSZMP Központi Bizottságának pót-, később 1970-ig rendes tagjává választották. 1970 és 1980 között a párt Központi Ellenőrző Bizottságának tagja. Több ciklusban vett részt az Országgyűlés munkájában: előbb Budapest (1958-1962), majd Győr-Sopron megye (1963-1967), végül Mosonmagyaróvár (1971-1975) képviseletében.

Lokálpatriotizmusának is köszönhető, hogy a hatvanas évek elején a kormány vidéki ipartelepítési koncepciójában helyet kapott egy celldömölki textilüzem létesítése. A gyáregységet az 1963. november 7-i állami ünnepen Nagy Józsefné személyesen avatta fel. A kesztyűgyár korszerű konfekcióüzemmé fejlődve a helyi ipar egyik zászlóshajója volt hosszú évtizedeken keresztül.

A magyar történelemben ő volt az első magyar női miniszter, akinek a nevéhez egyúttal napjainkig a leghosszabb női hivatali időszak fűződik.



Magyar Filmhíradó. 1964/2. sz. Részlet. A celldömölki Kesztyűgyárról. 1:05 min.

N. T.

Nagy Iván

NAGY IVÁN (Kiscell, 1898. május 31. – Budapest, 1977. február 19.)

művelődéspolitikus, újságíró


1916-ban önkéntesként vonult be a 18. honvéd gyalogezredhez, előbb a román, majd a Nyugati fronton harcolt, végül főhadnagyként szerelt le 1918 novemberében. Sokoldalú érdeklődését bizonyítja, hogy négy évet elvégzett a budapesti műegyetem vegyészmérnöki karán, majd univerzitást váltott és államtudományi doktorként szerzett diplomát 1922-ben. A reál és humán egyetemi ifjúság körében egyaránt széleskörű elismertsége hozzájárult a Magyar Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Országos Szövetsége elnöki tisztségének elnyeréséhez (1921-1924). 1921-től a "Nép"hasábjain publikálta cikkeit, 1924-től 1926-ig ösztöndíjas éveket töltött Párizsban és Genfben, majd a "Budapesti Hírlap" munkatársa lett, ahol később politikai rovatvezetőnek nevezték ki (1927-1929). Ezután hivatalnoki pályára lépett: előbb a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium egyetemi ügyosztályán előadó volt, 1933-tól pedig segédtitkári beosztásban dolgozott. A magyar kisebbségek helyzetének és a nemzetiségi kérdés első kézből való tanulmányozása érdekében 1933-ban beutazta Európát és az Amerikai Egyesült Államokban is tájékozódó körutat tett. 1926-tól 1944-ig a Magyar Nemzetpolitikai Társaság elnöke, továbbá huzamosabb ideig a Collegium Hungaricum Szövetségnek (ma: Magyar kulturális intézetek) szintén első embere, a Magyar- Finn, a Magyar-Észt és a Magyar-Japán Társaságok alelnöke, valamint a Tudományos Egyesületek, Társulatok és Intézmények Országos Szövetségének titkára. Hungarológiai munkássága elismeréseként 1941-ben a pécsi egyetemen magántanárrá képesítették. 1944-ben minisztériumi tanácsos, a nyilas puccsot követően novembertől 1945 márciusáig a külügyminisztérium sajtófőnöke és a kulturális osztály irányítója. Szálasi bukása után Nyugatra szökött, de november 2-án hazahozták és kilenc havi börtönbüntetésre ítélték, aminek letöltése után nyelvtanításból élt.

Főbb művei:

A nemzetiségi statisztika jelentősége a kisebbségi jogvédelem számára. Bp., 1928.
A magyar diák külföldön egykor és most. Debrecen, 1935.
Öt világrész magyarsága. Bp., 1935.
Az amerikai magyarság. Pécs, 1939.

N. T.

Móritz Sándor

MÓRITZ SÁNDOR
(Celldömölk, 1924. március 20. – Stockholm, 1966. március 9.)

festőművész


Szegény sorsú, tizenegy gyermekes vasutas családban látta meg a napvilágot. 1935-ben bejáróként lett a Pápai Református Gimnázium tanulója. A. Tóth Sándor rajztanára hatására bontakozott ki tehetsége. Zömében őt bízták meg az Ifjú Évek című ifjúsági lap címképeinek elkészítésével. Középiskolai évei alatt sokat köszönhetett Háczky Egon magyargencsi földbirtokos és amatőr piktor támogatásának. 1943-ban, érettségije évében két rajzversenyen is díjat nyert: Pápa város tájkép-pályázatán 26 pályázó közül ő nyerte el a 30 pengőt érő első helyet, az 1943-as országos középiskolás tanulmányi verseny rajz kategóriájában pedig harminchat induló közül harmadik lett. A községháza folyosóján néhány képéből kiállítást rendezett és ez is hozzájárult ahhoz, hogy a képviselőtestület egy esztendőre havi 100 pengő ösztöndíjat szavazott meg részére. Felvették a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István tanítványa, majd később Elekfy Jenő tanársegédje lett.

Elsőéves korában, 1944. április 9-től tíz napon át – hatvanhat képpel – köszönetnyilvánító s bemutatkozó kiállítása volt a nagyközség tanácstermében. A szülőföld élményanyaga s a valóság érzékelhető sokfélesége foglalkoztatta fantáziáját. Művészi kibontakozása során a nagybányai hagyományok továbbvivőjévé vált. A színek árnyalt alkalmazásával a lélek harmónia utáni vágyait szólaltatta meg. A vasi Zsennyén, Sárospatakon vagy bárhol hazánkban a tájat és a benne lévő embereket álmodta képpé. Főiskolai tanulmányait 1948-ban fejezte be. Ekkor vette feleségül Ujj Iringót, Ferenczy Béni szobrászművész növendékét. 1949. október 2-től 8-ig Celldömölkön az MDP Kossuth utcai székházában, az ún. Porkoláb-házban volt egy hatvan képes saját rendezésű bemutatója. A fővárosban, a Fényes Adolf-teremben 1953-ban nyílt meg első önálló kiállítása. A Munkácsy-díjat 1955-ben kapta meg „Kovácsműhely” című alkotásáért. A korai műveit jellemző derűs nyugalmat és harmóniát, a piros és rózsaszín melegét egyre inkább felváltotta a hideg, borongós kék és fehér kontrasztja, valamint a vibráló, egyre nyugtalanabb ecsetkezelés. 1958. október 15-én agyműtétje volt Stockholmban. A híres Herbert Olivecrona professzor műtötte meg, akinek Karinthy Frigyes állított emléket „Utazás a koponyám körül” című művében. Időleges felgyógyulása után, 1965-ben másodszor mutatták be műveit a Fényes Adolf-teremben. 1966. március 1-jén újabb agyműtéten esett át, de néhány nap múlva, március 9-én meghalt. Stockholmból hazahozott hamvainak urnáját özvegye őrizte műtermében. Ő 1986-ban hunyt el és november 5-én volt közös búcsúztatásuk a Rákoskeresztúri Új Köztemetőben. Az ottani "szóróparcellában" leltek végső nyughelyet.

A szülőváros halála után sem feledkezett meg neves fiáról. Utcát neveztek el róla, műveiből pedig kiállításokat rendeztek 1968-ban, 1977-ben, 1978-ban és 1987-ben. 1978-ban a Ság-hegyi Múzeumban - egy állandónak tervezett – ún. Móritz Sándor – emlékszobában helyezték el alkotásait. Ebből a hegyi hajlékból a város által megvásárolt 34 képet (köztük 12 olajfestményt) 1994 őszén a Kemenesaljai Művelődési Központban helyeztek el.

Irodalom:

Heitler László: Móritz Sándor (1924-1966) emlékkiállítása Celldömölkön. In: Életünk, 1968. 3.sz. pp. 139-141.
Móritz Sándor és Szalóky Sándor emlékkiállítása. Szombathely. 1983. [31] p.
Horváth Lajos: Móritz Sándor : 1924-1966 : Celldömölk, 1988. 73 lev.
Dala József: Móritz Sándorra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1994. 7. sz. (ápr. 14.) p. 7.

H. L. – N. T.

Molnár Dezső

MOLNÁR DEZSŐ (Alsóság, 1911. május 26. – Celldömölk, 1987. május 30.)

helytörténész, karnagy, zenepedagógus


1911. május 26-án született Alsóságon kisparaszti családból Molnár Bálint és Búzás Lídia gyermekeként. Szüleitől örökölte az ének és a zene szeretetét, kitűnő hallását és hangját. Az elemi iskola hat osztályát Alsóságon, a négy polgárit Celldömölkön végezte. Hegedűlni Somogyi Mihály tanítótól tanult, klarinétozni pedig Pápán, a tanítóképzőben. Tehetségét bizonyítja, hogy a tanítóképző zenekarának első hegedűse volt. 1932. július elsején kapta meg jeles népiskolai tanítói oklevelét és egyházzenei karnagyi diplomáját a Pápai Állami Tanítóképzőben.

Pedagógusi munkáját 1932. szeptember elsején kezdte Kisköcskön a hat osztályos evangélikus "törpeiskolában". 1936. szeptember 20-án Csöngén megválasztották evangélikus kántortanítónak. A helyi lelkész leányát, Kovács Eszter Évát 1942. október 25-én vette feleségül. Két gyermekük született: Zsuzsanna és Csongor. A kis kemenesaljai községben hatvan tagú kórust szervezett, amellyel a helyi és környéki népdalkincs mellett Kodály, Bartók, Palestrina, Händel műveket szólaltatott meg. A magasszintű énekkari kultúra mellett sok-sok színdarab, a szó igazi értelmében vett népművelés, ifjúsági munka jellemezte csöngei néptanítói tevékenységét. A II. világháború őt is az orosz frontra sodorta, ahonnan súlyos gerinclövéssel került haza. Felgyógyulása után még rövid ideig Kőszegen katonáskodott, ahol egy hónapig Jurisics késői utódaként a vár parancsnoka is volt. A háború befejeztével viszakerült Csöngére, ahol tanítói és kórusvezetői munkája mellett a népi kultúra igazi értékeinek felkutatása már az elkövetkezendő évtizedek helytörténészi tevékenységét készítette elő. Meleg, baráti viszony fűzte csöngei évei alatt Weöres Sándorhoz, akitől megtanulta a szellemi alkotás örömét.

1951. február 2-án áthelyezték a celldömölki leányiskolába, ahol folytatta pedagógiai és kulturális tevékenységét. Celldömölkön pezsgő zenei életet indított el, sok közszereplést és társadalmi tevékenységet vállalt. Vas megyében másodikként hozott létre úttörőzenekart, megalakította a pedagógus kórust, a városi vegyeskar elődjét. Újjászervezte és átvette a fúvószenekar vezetését is, s egyik elindítója volt az első kráterhangversenyeknek is. Közben a Pécsi Pedagógiai Főiskolán tanári oklevelet szerzett történelem-magyar-ének szakon, s elvégezte a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskola rézfúvós karmesterképzőjét. Tanulmányait mindig jeles bizonyítvánnyal koronázta meg, ezért szűk baráti körében csak „csöngei bölcs”-nek nevezték. Zenei munkássága 1952-től a celldömölki munkacsoport megszervezésében, majd 1964-től 1975-ig az állami zeneiskola (ma: Ádám Jenő Zeneiskola és Művészeti Alapiskola) igazgatójaként teljesedett ki.

Munkássága kiemelkedő a helytörténeti kutatás, a néprajz területén is. Rendszeresen részt vett helytörténeti, honismereti pályázatokon, valamint a Veszprémi Akadémiai Bizottság nyelvészeti és irodalmi pályázatain. Megírta "Szótár Kemenesalja nyelvéhez" című munkáját, amelyben mintegy ezer oldalon magyarázza szűkebb hazánk nyelvi sajátosságait. Ezzel a munkájával országos első díjat nyert. Emellett több megyei és országos pályázaton elnyert második, harmadik díj fémjelzi munkáját. Többek között 17 vaskos, zöld bőrkötéses kötet őrzi tudományos kutatásainak eredményeit. A néprajz, a helytörténeti kutatás és a zene mellett a közéletből is kivette a részét: négy cikluson át volt tanácstag, egyúttal a művelődési állandó bizottság elnöke és az ifjúságvédelmi bizottság vezetője.

Súlyos betegsége 13 évre tolókocsiba kényszerítette (mindkét lábát amputálni kellett), de szellemi frisseségét 1987-ben bekövetkezett haláláig nem veszítette el.

Művei:

A celldömölki járás hadtörténete. Celldömölk, 1958. 29 p.
A celldömölki járás felszabadulása. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1975. 1. sz. pp. 110-114.
Babonák, kuruzslások, hiedelmek Kemenesalján. Celldömölk, 1978. 79 p.
A címer : Kemenesalja adományos és armális nemessége. Celldömölk, 1978. 85 p.
Kemenesalja történelmi földrajza. Celldömölk, 1978. 182 p.
Csöngei regülés. In: Honismeret, 1978. 1. sz. pp. 42-46.
Adalékok Kemenesalja nyelvjárásához. Celldömölk, 1979. 75 p.
Kemenesalja elpusztult és mai is virágzó településeinek etimológiai magyarázata. Celldömölk, 1979. 32 p.
Kemenesalja összes dűlőneve etimológiai magyarázatokkal. Celldömölk, 1979. 80 p.
Csöngei tájszótár. Celldömölk, 1980. 106 p.
Ruházkodásunk, viseletünk (Celldömölk) szókincse. Celldömölk, 1980. 99 p.
Adalékok Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 90 p.
Lakodalmak Ságon a századfordulón. Celldömölk, 1981. 82 p.
Szótár Kemenesalja nyelvéhez. Celldömölk, 1981. 1031 p.
Babonák, hiedelmek, kuruzslások Kemenesalján. Celldömölk, 1982. 124 p.
A karakói várispánság története. Celldömölk, 1982. 49 p.
Adalékok az Őrség és az őrök történetéhez. Celldömölk, 1983. 48 p.
Hahótok – Buzádok – Ákosházi – Sárkányok : Birtokaik. Celldömölk, 1983. 33 p.
Szójegyzék. Celldömölk, 1984. 792 p. [Sághegy környéki települések szójegyzéke]
Csönge nyelve. Celldömölk, 1986. 90 p.

Irodalom:

Budai Rózsa: Molnár Dezső Kemenesalja népéről, nyelvéről. „A Sághegyet körüldolgoztam”. In: Vas Népe, 1981. 245. sz. p. 5.
Oszkó Zoltán: Molnár Dezső (1911-1987). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 1. sz. pp. 67-70.
Dala József: Molnár Dezső emlékére. In: Vas Népe, 1987. 136. sz. p. 8.

M. G. – N. T.

Mód Aladár

MÓD ALADÁR
       (Karakó, 1908. augusztus 20. – Bp., 1973. november 21.)
            országgyűlési. képviselő, történész, egy. tanár, a történelemtudományok doktora

Névváltozat: Oszkó Aladár (1945-ig)

                                                              ÁL: Major János

            Szülei pár holdas kemenesaljai szegényparasztok voltak. A család Amerikába vándorolt ki, de sem meggazdagodniuk, sem gyökeret verniük nem sikerült, így hamarosan hazaköltöztek. Apja a MÁV-nál kapott munkát, Újpestre költöztek és a középiskolát itt végezte el. A Munkácsy Gimnáziumban érettségizett, majd a budapesti egy. latin – m. szakára iratkozott be. Tanulmányai alatt Oszkó Aladár, majd Major János néven szerkesztette a "Virradat" című baloldali egyetemi lapot. (Ez utóbbiban jelent meg először József Attila "Fagy" című verse.) 1932-től volt a M. Kommunista Párt (MKP) tagja, cikkei jelentek meg a Gondolatban, a Népszavában és a Szabad Szóban. 1932-ben röpiratok terjesztéséért több diáktársával együtt letartóztatták, 4 hónapig volt vizsgálati fogságban. Ugyanebben az évben szerzett tanári oklevelet, de pedagógusként nem helyezkedhetett el.
            Vizsgálati fogsága alatt kezdett foglalkozni a filozófiával. Első könyve 1934-ben jelent meg Materialista lételmélet címmel. 1941-ben a függetlenségi mozgalomban való részvételéért egy időre börtönbe került. Az 1942. március 15-i tüntetés után menekülnie kellett. Négy hónapig Kemenesalján és Dunántúlon bujkált. A II. világháború alatt írta meg az antifasiszta népfrontpolitika támogatására – Révai József munkái nyomán – a Habsburg-ellenes nemzeti függetlenségi hagyományt előtérbe állító „400 év küzdelem az önálló Magyarországért”című, 1943-ban megjelent osztályharcos szemléletű történeti összefoglaló művét. Az eredetileg 240 oldalas mű nagy karriert futott be a Rákosi-korszakban, mert 1954-ig 7 kiadása jelent meg – volt amelyik 50.000 példányban – és terjedelme 744 oldalra nőtt.

            A kötet megjelenése után újra letartóztatták és bíróság elé állították. Kiszabadulása után el kellett hagynia a fővárost. 1944-ben bekapcsolódott az újpesti ellenállási mozgalomba. 1945 áprilisában beválasztották az Ideiglenes Nemzetgyűlésbe és mandátumát a soron következő három választáson megőrizte. 1945–1948 között az újpesti képviselő-testület tagja, 1945-től a Szabad Nép munkatársa, 1946–1953 között a kommunista párt elméleti folyóirata, a Társadalmi Szemle felelős szerkesztője volt. 1947 őszétől az MKP KV oktatási osztálya, 1950-től az MDP KV agitációs és propagandaosztálya helyettes vezetője lett. 1955-ben a történettudományok doktora tud. fokozatot szerzett.

            1954 és 1961 között a Tud. Ismeretterjesztő Társulat (TIT) főtitkári tisztét töltötte be. 1954-től haláláig az ELTE tanszékvezető egyetemi tanára volt. Történészként a magyarországi függetlenségi mozgalmak, valamint a m. munkásmozgalom történetével, az 1945 utáni fejlődés problémáival foglalkozott.
            Egyetemi tanár korában is többször felkereste Celldömölköt, végigjárta egykori illegális bujdosásának helyeit, meglátogatta rokonait, tartotta a kapcsolatot egykori tanítványaival. 1972. május 24-én az Eötvös Loránd Általános Iskola névadó ünnepségén avatóbeszédet mondott. Karakói szülőháza falán 1983. augusztus 20-án avattak emléktáblát tiszteletére.

Főbb művei:
Materialista lételmélet. Bp., 1934. 149 p.
400 év küzdelem az önálló Magyarországért. Bp., 1943. 240 p.
Pártharcok és a kormány politikája 1848-49-ben. Bp., 1949. 194 p.
A tudományos szocializmus és munkásmozgalom története, I-II. Bp., 1963-1964. 343; 272 p.
Nemzet és szocialista nemzet. Bp., 1974. 366 p.

Irodalom:
Barla-Szabó Ödön: Mód Aladár (1908-1973). In: Párttörténeti Közlemények, 1974. 1. sz. pp. 201-204.

Hársfalvi Péter: Mód Aladár (1908-1973). In: Századok, 1974. 2. sz. pp. 551-553.
Gergely Jenő [szerk.]: Mód Aladár emlékének. 1908-1978. Bp., 1978. 252, [3] p.
Budai Rózsa: Emléktábla-avatás Karakón. 75 éve született Mód Aladár. In: Vas Népe, 1983. aug. 20. p. 5.

Nyolcvan éve született Mód (Oszkó) Aladár. In: Vas Népe, 1988. 198. sz. (augusztus 19.) p. 2.

Kósa László: Mód Aladár: 400 év – Küzdelem az önálló Magyarországért. In: Tizenkét téves mítosz. In: Kommentár, 2012. 4. sz.

                                                                                                                                                                 O. Z.

Mikus Gyula

MIKUS GYULA
(Celldömölk, 1905. október 16. – Keszthely, 1996. december 6.)

festőművész

Székely származású édesanyjával és borbélyként működő édesapjával gyerekkorának öt esztendejét töltötte Kemenesaljai központi településén, amely mai nevét éppen akkoriban vette fel. Elemi és polgári iskolai tanulmányait Tapolcán végezte, ahol Frimmel Gyula rajztanár már korán felfedezte tehetségét. A család szűkös anyagi lehetőségei miatt álom maradt számára a Képzőművészeti Főiskola, de segítők révén a szegedi Püspöki Tanítóképző Intézetben – ahol Bocskai István volt a mestere – tanítói végzettséget szerzett. 1927-től Zalaszántón lett pedagógus és itt születtek első alkotásai is. A festői táj és a szociális problémák egyaránt ihletői képeinek, amelyek közül első sikerét a „Halottasmenet” című alkotásával aratta, miután a Műcsarnok 1939-es Téli Tárlatán elnyerte a Halmos Izor Életkép-díjat.

1941-ben a keszthelyi polgári fiú- és leányiskola tanára lett s így művészetének háttere, egzisztenciális életkörülményei is sokat javultak. Hét esztendőn keresztül képezte diákjait és egyre inkább kibontakozott saját stílusa is. Jelentős állomás pályáján az 1943-ban vászonra álmodott „Nyár” című kompozíciója, amely franciás könnyedségű impresszionista látásmódot tükröz. A negyvenes évek végétől témaválasztásának fókuszába egyre inkább a Balaton került. A Becehegyen talált rá arra a szinte kimeríthetetlen szépségű, a Szigligeti öblöt magában foglaló távlatra, amely után hosszasan keresgélt. Vallomása szerint: „A Balatont festettem télen, nyáron, kora tavasszal, késő ősszel. Amikor úgy tűnik mindent tudok róla, naponta újabb arcát fordítja felém. Kapcsolatom a tóval és környékével megbonthatatlan, már csak magammal elmúló…”

1973-ban a Bakonyi Múzeum Őszi Tárlatán szerepelt „Hózápor” című festményével, amelyért Veszprém megye legmagasabb képzőművészeti kitüntetésével, az Egry József-díjjal jutalmazták. A téli Balaton képi megragadása sok alkotásán visszatérő motívum és innen eredeztethető az alsóörsi halászok XIX. századi tragédiájának több alkalommal és formában történő megörökítése. Festői érettsége és kifejezőereje folytán külön is említést érdemel „Requiem a halászokért” című alkotása. Egyre gyakrabban festi alkotásait elnyújtott vízszintes formában, mintegy a látványnak leginkább megfelelő „szélesvásznú” panorámaként. Fő tematikája mellett alkalmanként szívesen foglalkozott virágcsendélettel is. Bodnár Éva művészettörténész tömör értékelése: „Mikus Gyula stílusában nem kötődik senkihez, nem voltak mesterei, maga kísérletezte, alakította, érlelte ki formanyelvét, a kolorisztikus, impresszionisztikus festői megjelenítést… Érzékletes látás, valósághű térértelmezés, a jelenségek plen airben való tolmácsolása, gazdag színvilág, kékek, zöldek halványlilák finom harmóniái jellemzik festményeit…”

Szülőföldjétől való több mint hét évtizednyi távollét után 1981-ben meghatottan vett részt a Kemenesaljai Művelődési Központban megrendezett reprezentatív tárlaton. Az egyre gazdagodó életmű gyűjteményes kiállítására 1991 nyarán került sor a keszthelyi Kastélymúzeumban. 1989-ban alkotótevékenységének elismeréseként Keszthely város díszpolgára címben részesült, 1995. augusztus 20-án pedig átvehette Göncz Árpád köztársasági elnöktől a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje kitüntetést. Halála után egy esztendővel nyílt emlékkiállítása a keszthelyi „sétálóutcán” abban az épületben, ahol életének döntő hányadát töltötte. Születésének centenáriumán a keszthelyi Goldmark Károly Művelődési Központ Pantheonjában emléktáblát avattak tiszteletére.

Irodalom:

Bozoky Mária: Számadás egy életműről. In: Új Horizont, 1991. 5-6. sz.
Mikus Gyula gyűjteményes kiállítása : Keszthely, Kastélymúzeum. Keszthely, 1991. [24] p.
Mikus Gyula Emlékkiállítás. Keszthely, 1998. 16 p. (Tájak–Korok–Múzeumok Kiskönyvtára, 585. sz.)

N.T.

Mesterházy Sándor

MESTERHÁZY SÁNDOR
(Ostffyasszonyfa, 1907. július 31. – Ostffyasszonyfa, 1992. augusztus 16.)

evangélikus lelkész, helytörténész


Kilenc gyermeket felnevelő szorgos földművelő szülőktől származott. Az elemi ismeretek öt osztályát szülőfalujában végezte, majd a hazai művelődés és oktatás egyik legősibb tanintézetébe, a soproni evangélikus líceumba került. Érettségijének 1926-ban történt letétele után Budapesten az egyetem jogi karára iratkozott be, de két féléven át a bölcsészkaron is vendéghallgató volt. Itt érte el Isten hívása és lelkészi oklevelét 1931-ben nyerte el Sopronban a Pécsi Erzsébet Tudományegyetem Evangélikus Hittudományi Karán. A Kemenesaljai Evangélikus Egyházmegye missziói segédlelkészévé nevezték ki, és Bobán, Ostffyasszonyfán és Uraiújfalun kezdte egyházi pályafutását.

A kemenesmihályfai gyülekezet 1932-ben hívta el lelkipásztorának, ahol egészen nyugdíjazásáig, 1980-ig szolgált. Már az első évek komoly próbatételt jelentettek számára, hiszen a gyülekezet öt év próbaidőt kapott a Nemesdömölktől történő teljes jogú önállósulásra. Az ifjú lelkész végleges beiktatása 1936. május 3-án zajlott az immár teljes jogú anyaegyházzá szervezett egyházközségben. A településen a belső egyházi élet munkálásán kívül, a népművelés területén, különböző tanfolyamok szervezésével, ezüstkalászos gazdatanfolyam indításával, gazdakör alakításával szolgálta faluja népének javát, gazdasági és szellemi előrehaladásának, felemelkedésének ügyét. A szervezésen túl a kétkezi munkából is kivette a részét, legyen szó akár a vasúti megállóhely létrehozásáról vagy a falu új iskolájának építéséről.

Helytörténeti munkássága nyugdíjba menetele után teljesedett ki. Ennek eredményeképpen 800 példányban látott napvilágot nyomtatásban "Két Vas megyei falu – Ostffyasszonyfa és Csönge múltjából" című munkája (1987). A gazdag képanyaggal illusztrált mű a települések történetének szinte minden időszakáról alaposan dokumentált, forrásértékű információkat tartalmaz. Ezt követően 1991-ben jelent meg másik kemenesaljai monográfiája: "Kemenesmihályfa, Kemenessömjén, Sömjénmihályfa múltjából" címmel. E két kiváló helytörténeti munkája mellett különböző lapokban, folyóiratokban jelentek meg honismereti, egyháztörténeti és családtörténeti vonatkozású írásai – többek között – Dukai Takács Juditról, Berzsenyi Dánielről, Petőfi Sándor ostffyasszonyfai tartózkodásáról. A celldömölki honismereti munkaközösség egyik oszlopos tagját egyházi szolgálatának teljesítése közben érte a halál.


Irodalom:

Nádasdy Lajos: Bölcsészből teológus. - Portré ecset nélkül Mesterházy Sándorról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 20-24.
Nádasdy Lajos: A közösség javát munkáló szeretet embere. Mesterházy Sándor. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1993. 1. sz. pp. 75-78.

N. L.