Hollósy Jusztinián

HOLLÓSY JUSZTINIÁN
(Nagyszombat, 1818. december 26. – Kiscell, 1900. január 24.)

 dömölki bencés apát, hittudós, csillagász

Hollósy Ernő Nagyszombaton született, ahol édesapja uradalmi erdőtisztként szolgált. A gimnázium első osztályát szülőhelyén, a többi osztályt Pozsonyban végzi. Gimnáziumi évei után, 1835-ben lépett be a bencés rendbe, ahol a Jusztinián nevet vette fel. Győrben bölcseleti tanfolyamot végzett, Bakonybélben tanári oklevelet nyert. Teológiai tanulmányait Pannonhalmán végezte. A szépművészetek és bölcselet tudományából Budapesten doktorált. 1843-ban szentelték pappá. Győrben öt évet töltött kezdő tanárként; szabad idejét a költészetnek szánta: latinul s magyarul verselt, bár jobbára csak az asztalfiók számára. Emellett vers – és költészettant írt, – de ezek is kéziratban maradtak.

Soproni tanár korában, mikor az ún. Thun-rendszerrel a közoktatásügy átalakult, ő a természettudományok, különösen a természettan művelésére szánta el magát.

Lelkiismeretesen igyekezett tanítani, s hogy a német nyelven tanulásra szorított tanítványain segítsen, magyarra fordította, s 1855-ben kiadta Schabus Jakab iskolakönyvét "Könnyenérthető alapelemei a természettannak alsó reál- és gimnáziumi iskolák számára" címen.

A természettudományba való elmélyedés, a folyamatos ismeretgyűjtés eredményeként megírta Népszerű csillagászt c. művét, amelyet az Akadémia díjjal jutalmazott, s íróját 1863-ban levelező tagjai sorába is választotta.

1865-ben a pannonhalmi főapát-választáson második jelöltnek választották meg, és csak az ő határozott ellenállása akadályozta meg az első helyre választott beteges Kruesz Krizosztomot azon szándékában, hogy az ő kedvéért visszavonuljon.

Három évtizedes tanári és tudományos munkája után – 1874-ben – lett a dömölki apátság első embere. Tudományos munkáját élete végéig folytatta, bár idejének nagyobb hányadában új és egyben utolsó lakóhelyének fejlesztésével foglalkozott. Nevéhez fűződik a zárda és az abban működő iskola létrehozása 1891-ben. Megtakarított pénzét és irodalmi munkásságának hozadékát az iskolára áldozta. Az ún. "régi" temetőben, a bencések kriptája fölé kápolnát építtetett. Sokoldalú munkája elismeréseként 1893-ban, aranymiséjének évében Kiscell díszpolgárává választották, majd az év végén megkapja a király által adományozott III. osztályú vaskorona-rend kitüntetést. 1899-ben, apáti működésének 25. évfordulóján – valláskülönbség nélkül – ezrek köszöntötték. Pár hónappal ezután, 1900. január 24-én hunyt el. "Tisztelőinek hatalmas raja kísérte utolsó útján" – adta hírül a helyi sajtó. A pannonhalmi főapát mondott felette emlékbeszédet az Akadémián. Kiscell vezetői hálájuk jeléül róla nevezték el az apátsági székház előtt s a templom körül lévő teret.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Műveiből:

Könnyen érthető alapelemei a természettannak... Sopron, 1855.
Népszerű csillagászat. Pest, 1864.
A távcső történetének vázlata. In: Magyar Akadémiai Értesítő. 1864/65.
A földfejlődés jégkorszakának főokairól. Esztergom, 1872/73.
A naprendszer égitesteinek legősibb fejlődéséről. Új Magyar Sion, 1874.
Adatok Győr megye földrajzi viszonyaihoz. Bp., 1874.

Irodalom:

Magyar Katolikus Lexikon IV. Gas-Hom. Bp. 1998. (http://lexikon.katolikus.hu/)

H.L.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:02)

Holéczy Zoltán

HOLÉCZY ZOLTÁN (Szeged, 1896. október 5. – Celldömölk, 1969. december 23.)

orvos, amatőr régész

1896. október 5-én született Szegeden. Középiskoláit Szombathelyen a premontrei főgimnáziumban végezte, 1914-ben tette le az érettségit. 1917-ben – három egyetemi év után – be kellett vonulnia katonának. Az első világháborúban mint a 35-ös közös tábori ágyús ezred, majd később a veszprémi 7. honnvédtüzér tábori ágyús ezred önkéntese harcolt az orosz és olasz harctereken. 36 hónapi katonai szolgálatot teljesített. Kitüntetései: ezüst és bronz érem, a Vöröskereszt tiszti keresztje, Károly-csapat - kereszt. 1918-ban, az őszirózsás forradalom idején tartalékos hadnagy.

Félbemaradt tanulmányait az orvosi egyetemen csak a háború után folytathatta. 1921-ben avatták orvosdoktorrá a budapesti Tudományegyetemen. Még ebben az évben megnősült, feleségül vette a celldömölki Horváth Izabellát. A kötelező gyakorló orvosi évet a szombathelyi közkórházban töltötte le, majd ezt követően Celldömölkön nyitott önálló rendelőt, ahol nyugdíjazásáig, 1968-ig szolgálta az egészségügyet.

A második világháború alatt négyszer vonultatták be. 18 hónapon át tevékenykedett katonaorvosként a pápai, szombathelyi és a celldömölki hadikórházakban. 1945-től Celldömölk községi orvosa. 1950-től a celldömölki tbc-gondozó vezetője volt. 1953-ban tett tüdőszakorvosi vizsgát. Több évtizedes, a hajdani celldömölki járás területén végzett munkája elismeréseként 1965-ben "Érdemes orvos"-i kitüntetést adományoztak számára.

Orvosi gyakorlata mellett kedvelte és aktívan művelte is a régészetet. E tudományban hosszabb időt igénybe vevő tanulmányokat is folytatott. Régészeti gyűjteményéből ízelítő látható a Sághegyi Múzeumban.

Múlhatatlan érdemeket szerzett egy leendő Kemenesaljai Tájmúzeum megteremtésében, a régészeti kultúra helybeli kialakításában. Mint gyakorló szőlősgazda a kemenessömjéni hegyen emberközeli életet élt, kicsit példázva a nagy előd – Berzsenyi Dániel – emlékét.

Irodalom:

Ilon Gábor: Emlékezés a 100 éve született H. Z.-a (1896-1969). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 1996. 4.sz. pp. 19-21.

M.G.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:03)

Haller Frigyes Gusztáv

HALLER FRIGYES GUSZTÁV
(Vönöck, 1898. július 2. – Budapest, 1954. november 07.)

fotóművész, szakíró


Hivatali munkája mellett (a Magyar Radiátorgyár igazgatója volt) kezdett fényképezni, és a fotózás szinte minden területével kapcsolatba került. 1933-tól a Magyar Amatőrfényképezők Országos Szövetségének titkára. 1936-tól a Fotóművészeti Hírek szerkesztője, majd a Fotóművészet főszerkesztője. 1939-ben a magyar fotótechnikai és esztétikai oktatás fő szervezője. 1945 után ő szervezte újjá a legnagyobb magyar fotóklubot a Magyar Dolgozók Országos Művészfényképező Egyesületét (MADOME, jelenleg Budapesti Fotóklub) – melynek alelnöki tisztségét is betöltötte – és a fotóamatőr-életet. Haláláig tagja volt a Fotó szerkesztőbizottságának és a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége fotószakosztályának. 1929 és 1940 között több kiállításon bemutatott képeivel számos díjat nyert.

Magyaros stílusú fotóit a brilliáns kidolgozás, a klasszikus fény-árnyék kompozíciók és az egyszerű, népéleti témák jellemzik. Olaszországi, németországi és erdélyi utazásain számos jelentőszsánerképet készített. Rendszeresen publikált a Fényképészeti Hetilapban, a Fotóművészetben, a Fotószemlében, a Fotóban és más fényképészeti szaklapokban. Szakírói tevékenységével, kritikáival sokat tett a magyar fotókultúra kialakításáért és a fényképészetnek mint művészeti ágnak az elismertetésért. Pedagógus, esztéta, kritikus, szervező és alkotó művész volt egy személyben. Az újjászervezett MADOME-ban az egy évtizedig, egészen haláláig tartott tanfolyam keretében alakult ki először Magyarországon a fotó területén a technika és esztétika rendszeres, egymásra épült oktatása. A Haller-iskola tanrendjében szerepelt először az elemző képbírálat. Egy-egy előadása külön élményt jelentett, s hallgatósága soraiban neves kiállító amatőrök mellett nem egy hivatásos fotográfus is fellelhető volt.

Főbb írásai:

Miért nincs fotóesztétikánk? In: Fotóművészeti Hírek, 1936. 9. sz. pp. 185-186.
Fény és Kép. Rákospalota. 1938. (EFA fotókönyvek 1.)
Anyagszerűség, vagy tárgyias ábrázolás. In: Fotóművészet, 1944. 7. sz. pp. 3-5.

Irodalom:

Haller F. G. In: Fotó 1955. 1.sz. p. 1.
Ábel P.: H.F.G. In: Fotó. 1971/11.sz.
Albertini Béla: Magyar fotókritika 1939-1945. Bp. 1987.


G. T. – Gy. G.

Hajas Ilona

HAJAS ILONA
(Nagysimonyi, 1951. január 21. - Budapest, 1989. április 25.)

televíziós bemondó


 Pedagógus szülők kései születésű harmadik gyermekeként jött a világra Nagysimonyiban. A nagyobb testvérek és a közelben lakó nagynénje meleg szeretetében nőtt fel. 1956 tavaszától a család Köcskön lakott és iskoláit is itt kezdte, de télen már Pesten folytatta, mivel az 1956-os események miatt Kistarcsára internált édesapját a család innen jobban látogathatta. Tavasszal Inotán fejezte be az első elemit, mivel ott könnyebb munkát kapott az édesanyja.

Másodikban visszaköltöztek Köcskre, ahol szülei tanítottak és időközben édesapja is szabadult. A szülők által vezetett köcski irodalmi színpad és a vegyeskar tevékenységében aktívan részt vett. Szereplésüket több alkalommal nívódíjjal és közönségdíjjal jutalmazták A felső tagozatot és a középiskola első évét a celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnáziumban bejáróként végezte, ahol végig kitűnő tanuló volt. A következő esztendőben a jánosházi gimnázium tanulója lett. Itt is kitűnt irodalmi tevékenységével, és kitűnő eredménnyel érettségizett 1969-ben.

Az ELTE magyar-történelem szakára jelentkezett, de édesapja 56-os megbélyegzése miatt nem vették fel. Ekkor a család már Nagysimonyiban lakott és képesítés nélkül ott kezdett tanítani. A következő évben felvételt nyert a pécsi Tanárképző Főiskola magyar-történelem szakára. A főiskola irodalmi színpadának vezető tagja lett. Részt vett a Péchy Blanka színésznő által indított „Szép magyar beszéd és kiejtés" országos versenyen, ahol 1973-ban Kazinczy-díjat nyert. Ebben az évben született kislánya, Vivien is. Gyermeke apja az irodalmi színpad másik vezetője volt.

Tanulmányai alatt külsősként dolgozott a Magyar Televízió Pécsi Stúdiójánál (1972-1974). Egyik operatőr társával készített pécsi riportja elkerült a Magyar Televízió hírműsorainak főszerkesztőjéhez, Matúz Józsefnéhez, aki ennek alapján ajánlotta őt bemondónak. Ezzel a riporttal később díjat nyertek egy országos versenyen. 1974-ben jelentkezett a Magyar Televízió bemondói állására. Próbafelvételei kitűnően sikerültek, így elnyerte az állást. A felvételt készítői szerint régen volt ilyen gyönyörű és fotogén arc a képernyőn. Első pillantásra látták benne a tehetséget, hiszen beszédstílusa és orgánuma is egyedülálló volt.

Hajas Ilona

Az első években - mivel tanári képesítése is volt - a műsorok bemondása mellett vezette az „Iskolatelevízió" című műsort is. Közvetlen, barátságos természete miatt mindenki szerette. Jó memóriája lehetővé tette, hogy minden konferálását hibátlanul, fejből mondja.

Felfelé ívelt a karrierje azáltal is, hogy az Országos Rendező Iroda szervezésében irodalmi és zenés műsorokat vittek ki Erdélybe, amelyeket ő konferált fel és megírta az összekötő szövegeket. Ez a 80-as években még nagyon merész és úttörő munkának számított.

Nagyon jó sajtója volt, a tévénézők kedvence lett. Megnyerő személyisége miatt számtalan népszerű folyóiratban (Ádám, Fürge Ujjak, Pesti Divat, Magyar Tükör, Film - Színház - Muzsika, Nők Lapja, Képes Újság) készítettek vele riportot.

1980-ban házasságot kötött Szabó Gyulával. Budán, az Újház utcában vettek lakást, amelynek átalakításához sok pénzre volt szükség, amit a közkedvelt Ica vidéki fellépésekkel „termelt" ki. Az életét ebben az időben szinte gépkocsiban töltötte és éjjel-nappal úton volt, hiszen esténként két-három előadást is vállaltak.

Ez az életmód fizikai és lelki egészségét is aláásta. Anyagcserezavarok és látászavarok jelentkeztek nála. „Egyik napról a másikra megvakult. A bajai orvos hozta vissza a szeme világát. Bekerült a belgyógyászatra, mert egyéb gondok is támadtak. Besárgult a szemfehérje, sárgás lett a márványbőre. S közben? Közben élt. Vidáman, röhögcsélve, tréfálkozva. Imádta a társaságot, és szerette, ha imádták. Annál már csak egyet jobban: ha szerették. Minden meg is tett azért, hogy szeretnivaló legyen. Pazarolta magát. Az új ház, a virágok, a kert , a szépen terített asztal – mind-mind önmagáért és a környezetéért volt. Hogy elégedettek legyenek vele. Fontos volt számára, hogy mindent kibír....Azért fogy olyan gyorsan, azért ég olyan nagy lángon..... Kertész Zsuzsa" (Pesti Divat 1989. 1. sz. „A bemondók korán halnak?")
Hajas Ilona

Óriási lelki törést jelentett számára, hogy Vivient férje ellenállása miatt nem vehette magához, aki nem tűrt meg senkit a környezetében a családból. A házassága folyamatosan romlott, az agyonhajszolt életmód ledöntötte a lábáról és többször kórházba került. Beadta a válópert és a kórházi ápolások között a régi lakásába költözött vissza.

Utolsó szereplése az 1988-as szilveszteri műsorban volt. Egészségi állapota rohamosan súlyosbodott. Budapesten, a Fiumei úti kórházban halt meg. A farkasréti temetőben búcsúztatta az őt saját halottjának tekintő Magyar Televízió és kollégáinak, valamint rajongóinak tömege. Végső nyughelye Nagysimonyiban van szülei mellett. Sírhelyét a mai napig ismeretlenek csokrai díszítik.

Irodalom:

Magyar Televízió Arcképcsarnok
Hajas Ilonánál, Nagysimonyiban. In: Vas Népe, 1990. 249. sz. (okt. 24.) p. 4.

Sztrányai Györgyné

Módosítás: (2011. Február 09. Szerda, 09:28)

Györke József

GYÖRKE JÓZSEF (Celldömölk, 1906. december 21. – Budapest, 1946. szeptember 11.)

nyelvész, könyvtáros, egyetemi magántanár, az MTA levelező tagja,
az Országos Széchényi Könyvtár főigazgatója (1945-1946)

Névváltozat. Georgovits József


Celldömölkön született, s bár csak élete első évtizedét töltötte Kemenesalja fővárosában, a tájat igazi pátriájának tekintette. (Erre utal az a kiemelt érdeklődés, amellyel később egyetemi oktatóként a "vazsi" hallgatók tanulmányait figyelte.) Édesapja, a budapesti származású Georgovits József MÁV-alkalmazottként szolgálati okból került Celldömölkre távirdavezetőnek. A kis-czelli születésű Simon Máriával kötött házasságából látta meg a napvilágot József Imre nevű fiúk. A gyermek a római katolikus elemi fiúiskola tanulója lett 1913-ban, amit jeles-dicséretes bizonyítvánnyal végzett el 1917-ben. Ezután apját Pécsre vezényelték, ezért tanulmányait már a pécsi ciszterci főgimnáziumban folytatta. Hullámzó teljesítményére azzal tette fel a koronát, amikor a szigorú ciszter atyák a záróvizsgán görögből és latinból "meghúzták". Kalandos úton azonban a székesfehérvári Szent István reálgimnáziumban 1926. szeptember elején sikerült leérettségiznie, s alig két héttel később már beiratkozott a Pécsi m. kir. Erzsébet Tudományegyetem bölcsészkarának magyar – történelem szakára.

Az egyetemen Zolnai Gyula irányította érdeklődését a nyelvtudomány felé. Finn-ugor nyelvésznek készülve már egyetemi hallgatóként ösztöndíjat kapott. 1930-ban doktorált Vogul jelzős szerkezetek című értekezésével. A tehetséges, fiatal kutató az éppen abban az esztendőben életbe lépett magyar-észt csereegyezmény keretében a következő évben Tartu egyetemének lektora, majd rövid időn belül az ottani magyar intézet, a Litterarum Hugaricum Universitatis Tartuensis igazgatója lett. A vezetői megbízás magyar állami ösztöndíjat takart, ezért bőségesen nyílt alkalma ismereteinek gyarapítására, tudományos látókörének szélesítésére és gyűjtőmunkára. Ekkor már a Györke nevet viseli. Nyelvészek véleménye szerint ez lehet a György deminutív (kicsinyítő) formája, de megegyezhet a kisütött kenyérhéj kimagasló domborulatának (gyürke/györke) közismert elnevezésével is. 1935-ban jelent meg addigi legnagyobb igényű alkotása a Die Wortbildungslehre des Uralischen. Primäre Bildungsuffixe, amely az uráli nyelvek összehasonlító elemzését nyújtotta és összefoglaló jellegű szóképzéstanként hézagpótlónak számított a magyar nyelvészeti irodalomban, továbbá először adott teljes körű körképet az uráli nyelvek primer képzőinek állományáról. Tartui működése alatt Györke észt feleséget választott magának, akivel 1936 őszén tért haza.

Az Országos Széchenyi Könyvtárhoz ÁDOB-os gyakornokként került, de szakmai kapcsolatait tovább ápolhatta, miután 1936 végétől egészen haláláig a Finn-Ugor Kulturális Kongresszusok Állandó Magyar Bizottságának titkára lett. 1942-ben a Pázmány Péter Tudományegyetemen az Uráli szóképzéstan és szóragozástan tárgykörből magántanárrá képesítették. Figyelme egy időre a szamojéd nyelvek felé fordult, de mégis az általános nyelvtudomány területén összegezte kutatási eredményeit Tő, képző, rag. Szó- és jelrésztan című, 1943-ban megjelent munkájában. Véleménye szerint a töveket, képzőket és ragokat nem külön résztanulmányokban kell vizsgálni, hanem egy új stúdiumban, amelyet szó- vagy jelrésztannak nevezett. Úttörő megközelítésére jellemző, hogy az általa kezdeményezett nézőpont a mai morfémakutatás egyik fő irányát képezi. Györke bízott a szövetséges hatalmak világháborús győzelmében és terveket szőtt arról, hogy a keleti határok megnyitásával alkalma lesz nyelvészeti terepmunkára Szibériában az obi-ugorok és a szamojédok között.

A Magyar Nemzeti Múzeum óvóhelyén átvészelt háborús időszak után 1945 áprilisától júniusáig a magyar nemzeti múzeumi szervezet (OSZK, Történeti Múzeum, Szépművészeti, Iparművészeti, Néprajzi, Természettudományi Múzeum és az Országos Levéltár) ügyeit intéző elnöki hivatal vezetője. Páratlan munkabírással szervezte az asztalán tornyosuló személyi-szociális kérdések és tudományos problémák megoldását. A rendkívüli erőfeszítés és a rossz táplálkozási viszonyok mellett gyenge szervezetét végzetes, alattomos kór támadta meg. 1945. június 7-én a miniszterelnök a Nemzeti Főtanács hozzájárulásával az OSZK főigazgatójává nevezte ki. Györke József legsürgősebb feladatának a dokumentumok százezreinek biztonságos elhelyezését és a használók rendelkezésére bocsátását tekintette a könyvtári munka megindítása érdekében. Ezzel párhuzamosan azonban nagy figyelmet szentelt a tudományos tevékenység feltételei megteremtésének. A tisztviselők felvételekor a szaktudás, a tudományos végzettség határozta meg döntéseit. Saját tapasztalati és kortársainak figyelemmel kísérése alapján azt tervezte, hogy a vezetése alatt lévő intézményben, a jövőben tervszerűen helyet biztosít az egyes szaktudományok fiatal művelőinek. Az infláció nehézségei közepette is szerzett fedezetet az ebben az időszakban az antikvár piacon nagy számban felbukkanó muzeális értékű könyv- és kéziratanyag megvásárlásához, valamint lehetőséget teremtett a Magyar Nemzeti Bibliográfia újraindítására. Nem akart azonban lemondani a szenvedélyévé vált nyelvészeti kutatásról sem: igazgatói szobájában plantatea mellett hetente tartott – ma úgy mondanánk – "workshop"-okat nyelvész kollégáival. Az MTA 1945 májusi közgyűlése addigi munkássága elismeréseként Kniezsa István, Laziczius Gyula, Németh Gyula, Pais Dezső, Sági István és Zsirai Miklós ajánlására levelező tagjává választotta. Bokros hivatali teendői miatt azonban székfoglaló előadását nem tudta megtartani. Utolsó éveiben több nagyszabású tervet dédelgetett: szamojéd szótár összeállításán fáradozott és meg szerette volna írni az általános nyelvtudomány történetét.

A szüntelen, mértéken felüli munkát legyengült szervezete nem bírta tovább. 1946. szeptember 6-án, pénteken délután még a következő hét terveit egyeztette munkatársaival, de hétfőn váratlanul kórházba került. Alig negyvenéves korában, szeptember 11-én, szerdán ragadta el a halál. A farkasréti temetőben gyászoló nyelvészek, muzeológusok és könyvtárosok sokaságának virágai borították el a sírját.

Györke József csak röpke 15 hónapig irányította a nemzeti könyvtár ügyeit, de a háborút követő szervezett helyreállítás és a működés reorganizációja miatt különösen fontos időszakban kellett helytállnia. A tragikusan hirtelen kettétört pályaív ellenére nyelvészként maradandó életművet, igazgatóként pedig szolgáltatóképes nemzeti bibliotékát hagyott az utókorra.

Irodalom:

Tóth Péter: A celldömölki születésű Györke József (1906-1946) nyelvész Észtországból írt leveleinek, és a hozzá írt leveleknek a közlése. In: Folia Estonica. Tom. 8. (2003). pp. 117-142.
Hajdú Péter: Györke József (1906-1946) In: Emlékbeszédek az MTA elhunyt tagjai felett. 1999/2000. Bp. 2001. pp. 75-87.
Hajdú Péter: Portré Györke Józsefről. In: Néprajz és nyelvtudomány. 1999/2000. Bp. 2000. pp. 77-102.
Lakó György: Györke József. In: Magyar Nyelv, 1947. pp. 77-80.
Tolnai Gábor: Györke József. In: Magyar Könyvszemle, 1946. pp. 1-4.
Tanár és tanítvány : írások Györke József és Hajdú Péter tiszteletére. Bp. - Pécs, 2009. 269 p.

N.T.

Módosítás: (2011. Február 23. Szerda, 13:03)

Győrffy Béla

GYŐRFFY BÉLA
(Kemenesmagasi, 1928. január 14. – Martonvásár, 2002. május 8.)

agrármérnök, növénynemesítő, az MTA rendes tagja


Alapfokú tanulmányait szülőfalujában és Burgenlandban végezte. Középiskoláit is több helyen kellett folytatnia: Zalaegerszegen iratkozott be, majd Székesfehérvár következett, végül a szarvasi Gazdasági Tanintézetben kitüntetéssel maturált. Felsőfokú tanulmányait a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen kezdte és jogutódjában, a Magyar Agrártudományi Egyetem Mezőgazdaságtudományi Karán szerzett mezőgazdasági mérnöki oklevelet 1949-ben. Tehetségét mutatja, hogy utolsó évesként már a Magyar Közgazdaságtudományi Egyetem agrárpolitikai tanszékének munkatársa, aki Nagy Imre, a későbbi tragikus sorsú miniszterelnök mellett dolgozott. Diplomájának megszerzése után négy évig a moszkvai Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémia ösztöndíjasa. 1953-ban került Martonvásárra, az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetébe, ahol fél évszázadon át, egészen haláláig dolgozott. 1957-ig tudományos igazgatóhelyettes, 1960-tól 1984-ig tudományos főmunkatárs, majd 1990-ig tudományos tanácsadói pozíciót töltött be. Közben 1980-tól egy évtizeden át az Intézet igazgatója, 1990-tól pedig kutatóprofesszora. A kutatás mellett egyenértékű tevékenységnek tekintette az oktatást is: 1977-től a Gödöllői Agrártudományi Egyetem címzetes egyetemi tanáraként működött.

Kutatásainak középpontjában a kukoricatermesztés technológiája állt: foglalkozott a kettőstermesztés lehetőségeivel; három kukoricaherbicidet szabadalmaztatott ; polifaktoriális kísérletekben tárta fel a növénytermesztési tényezők interakcióit; górcső alá vette a tápanyaghatás és az állománysűrűség problémáját a genotípus és a technológia összefüggésrendszerében. Sokrétű vizsgálódásainak eredményeiről több mint 150 magyar és idegen nyelvű tudományos közleményben számolt be. Iskolateremtő munkásságával jelentősen hozzájárult a nagyüzemi kukoricatermesztés, a tápanyaggazdálkodás és a kemizáció magyarországi fejlődéséhez. Az ugyancsak kemenesaljai származású Berzsenyi Dániellel együtt vallotta: "A míveletlen föld csak gazt terem".

Győrffy Béla egyike volt az utolsó "osztrák-magyar" értelmiségieknek. A gazdálkodó ősök és a kétnyelvű gyermekkor, a literátus szemlélet olyan indíttatást adott számára, amely meghatározta européer életszemléletét. Személyes nézeteit mindig magánügynek tekintette és tudományos munkáiban sohasem alkalmazkodott az uralkodó politikai irányzatokhoz: csak és kizárólag szakmai mércével értékelte a teljesítményt. Széleskörű műveltsége révén publikációi nem csak szűk agrárszakmai közönség számára jelentettek érdekes, tanulságos olvasnivalót.

1953-ban, alig 25 évesen lett a mezőgazdasági tudományok kandidátusa, majd 1986-ban doktora. Egy évvel később nyerte el az akadémiai levelező tagságot, 1993-ban pedig rendes taggá választották. Presztízsére jellemző, hogy 1990 és 1995 között az MTA elnökségi tagja és az MTA Felügyelő Bizottságának elnöke, majd 1996-tól 2001-ig az Akadémiai Kutatóhelyek Tanácsa Élettudományi Kuratóriumának elnöke volt. Számos kitüntetése közül a legjelentősebbek: Akadémiai Díj (1962), Cserháti-díj (1982), Baross-emlékérem (1995), Széchenyi-díj (1997). Tevékenységének elismeréseként Martonvásár 1995-ben díszpolgárává választotta.

Győrffy Béláról rajzolt vázlatos életrajzunkhoz feltétlenül hozzátartozik napjainak két fontos időtöltése: a borászat és a juhászat. Saját készítésű konyakjáról legendák keringtek, az általa csak "bari"-ként emlegetett rackajuhokat pedig élete végéig féltő szeretettel szaporította és gondozta.

Irodalom:

Balla László: Győrffy Béla. In: Növénytermelés, 2002. 3. sz. pp. 359-360.
Veisz Ottó: Győrffy Béla 1928-2002. In: Magyar Tudomány, 2002. 8. sz. pp. 1099-1101.
Berzsenyi Zoltán: Győrffy Béla. In: http://www.mgki.hu/inst/users/gyorffy/
Győrffy Béla emléknap az MTA Mezőgazdasági Kutatóintézetében (2010. január 19.)

N.T.

Guoth Kálmán

GUOTH KÁLMÁN (Kemenesmagasi, 1912. május 6. – Érd, 1949. július 23.)

történész, levéltáros


Édesapja MÁV-altiszt volt, aki fiát gimnáziumba adta. Előbb Szombathelyen tanult, majd Budapesten, a híres fasori Evangélikus Gimnáziumban érettségizett 1932-ben. Ezt követően a Pázmány Péter Tudományegyetem történelem – latin szakos hallgatója lett. Az egyetemen Mályusz Elemér és Szentpétery Imre tanítványaként vált belőle jól képzett medievista (középkorkutató) és a latin nyelv kitűnő ismerője. Szorgalmasan és kitartóan szívta magába az ismereteket és vizsgáit kiváló eredménnyel tette le. Jellegzetesen markáns volt külső megjelenése: göndör haj, horgas orrú arc, séta közben zenei ütemre mozgó kéz. Fanyar humor és szkepticizmus társult kritikus alaptermészetéhez. Nem volt kifejezetten társasági lény, de kellemesen szórakoztató tudott lenni és vonzódtak hozzá az emberek. 1936. október 2-án szerzett bölcsészdoktori oklevelet, értekezésének címe: "Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon".

Egy esztendeig állástalan diplomásként díjtalan gyakornok Szentpétery Imre professzor mellett. 1937-től az aszódi evangélikus gimnáziumban tanított Gyóni Mátyással, a híres bizantinológussal együtt. 1938 novemberétől francia állami ösztöndíjasként 9 hónapot töltött kutatással a párizsi könyvtárakban és levéltárakban. A második világháború előtti utolsó pillanatokban e mellett igyekezett magába szívni a Nyugat levegőjét, a számára irányt adó szabadságeszméket. Annak a magyar értelmiségi nemzedéknek volt képviselője, amely szakított a feudális maradványokkal terhelt magyar múlttal és demokratikus társadalmi változást akart. Tisztán látta, hogy ha a dolgok nem változnak, az a magyarság pusztulását eredményezheti. Egyik, Párizsból írt levelében így vall erről: "…utolsó és egyetlen mentsvár a végső pusztulás elől: bevenni a magyar milliókat nemcsak az alkotmány, hanem a nemzeti élet sáncai közé is. És soha erre nagyobb szükség nem volt, mint ma, amikor a germán nyomás olyan vészesen nehezedik ránk s olyan öntudatosodott formában, mint még soha".

Észak-Erdély visszacsatolásakor megpályázta és elnyerte Kolozsvár főlevéltárnoki (tulajdonképpen igazgatói) állását. 1942 és 1944 között itt írta meg máig alapvető forráskritikai tanulmányait az Árpád-kori krónika- és legendairodalomról. Elemzéseiben keményen szembeszállt az aktualizáló politikai magyarázatokkal, szigorúan a XI. század valóságának talajára helyezve az értékelést. Zseniális érzékkel és mesteri forráskritikával tisztázta Hunyadi Mátyás születésének pontos dátumát: 1443. február 23-át. Szakirodalmi tevékenységének teljességéhez tartoznak és alapos felkészültségét mutatják azok a publikációk, amelyekben történetfilozófiai és történetelméleti kérdésekkel foglalkozott. 1944. szeptember 15-e után Kolozsvár polgármesterének utasítására a városi levéltár egy részét Szombathelyre szállította. Szolgálati helyére a háborús körülmények miatt azonban már nem tudott visszatérni. Bujkálásra kényszerült és történész kollégáival a Teleki Intézetben húzódott meg, mivel megtagadta a Szálasi-kormánynak az engedelmességet. 1945. január 20-án került a szovjetek fogságába és – többek közt Kosáry Domokossal – a gödöllői gyűjtőtáborba vitték. Innen néhány hónap múlva a romániai Focsaniba, majd a Szovjetúnióba került. A lágerélet gyenge idegrendszerét teljesen tönkretette, különösen akkor, amikor koholt politikai vád alapján egy évre különleges büntetőtáborba zárták. 1948. október 20-án tért haza megrongált egészséggel és megviselt idegállapotban.

1949 elejétől az MTA Történettudományi Intézetben kapott állást és lehetőséget a tudományos munkára. Nagy tervek foglalkoztatták: meg akarta írni a magyar politikai gondolkodás történetét és egy, a magyar történelem egészét átfogó mű ötlete foglalkoztatta. Ebben az egymással szembenálló vagy egymást váltó tendenciákat nagy történelmi személyiségek párhuzamos életrajzain keresztül bontotta volna ki. Látszólag kezdett magához térni, sőt a házasságot is fontolgatta. Találkozott egyetemi évei nagy szerelmével és a kapcsolat újra fellángolt. Súlyos betegségén, schizoid lelki alkatán azonban nem tudott úrrá lenni. Végzetes lépésre szánta el magát és július 23-án – alkoholtól sem mentsen – gyalog elindult a vasúti sínek mentén s Érd mellett egy kanyarban a vonat elé vetette magát. Az ilyen típusú öngyilkosok gyakori szokása szerint ruháját szépen összehajtotta s cédulát tűzött a csomagra "Elegem volt a Paradicsomból" felirattal. Az érdi temetőben hantolták el öt nappal halála után. A sors csapásai megtették a magukét: a talpig becsületes és komoly tudós összeomlott, bár mindig igyekezett erős maradni. Mindössze 37 éves volt. A magyar történetírás nagy ígéretét vesztette el korai és tragikus halálával.

Művei:

Az okleveles bizonyítás kifejlődése Magyarországon. Bp. 1936. 75 p.
A magyarországi latinság helye az egyetemes latinságban. In: Emlékkönyv Szentpétery Imre születése hatvanadik évfordulójának ünnepére. Bp. 1938.
Egy forrás két történetszemlélet tükrében (István király Intelmei) In: Századok, 1942. pp. 43-64.
Kolozsvár város és a magyar szinügy kapcsolatai a XIX. század elején. In: Kolozsvári Szemle, 1942. pp. 14-24.
Mikor született Mátyás király? Kolozsvár, 1943. 19 p. (A Kolozsvári Szemle könyvtára 10.) (tovább)
Megoldandó kérdések az Intelmekben. In: Századok, 1943. pp. 1-40.
Eszmény és valóság árpádkori királylegendáinkban. Kolozsvár, 1944. (Erdélyi tudományos füzetek 187.) 49. p. (tovább)
Emlékezés Bél Mátyásra 1684-1749. In: A Ráday Gyűjtemény Évkönyve II. 1981. Bp. 1982.

Irodalom:

Németh Tibor: A történetírás nagy ígérete volt - Egy tragikus sorsú kemenesaljai tudós, Guoth Kálmán emlékének megidézése. In: Vas Népe, 2013. március 8. (57. sz.) p. 11.

N. T.

Módosítás: (2013. Márciusában 22. Péntek, 06:02)

Guoth György Endre

GUOTH GYÖRGY ENDRE (Kemenesszentmárton, 1885. december 11. – Budapest, 1978. november 17.)

állatorvos, egyetemi tanár, az állatorvos-tudományok kandidátusa


Elemi iskolai tanulmányait szülőfalujában végezte, majd a soproni evangélikus líceumban érettségizett. A budapesti Állatorvosi Főiskolán 1909-ben szerzett diplomát, s ezután négy éven át a sebészeti klinika tanársegéde volt, megbízást kapott a patkolástan előadására. 1913-ban doktorált, 1914-ben pedig a patkolástan tüzetesebb tanulmányozására nyílt lehetősége Németországban. Az ottani állatorvosi főiskolán kívül tapasztalatokat szerzett a bécsi, berni, koppenhágai, stockholmi és zürichi főiskolák sebészeti klinikáin, illetve patkolástani intézeteiben. Hazatérése után adjunktussá nevezték ki és megbízták a Patkolástani Intézet vezetésével, amit 1929-ig látott el. 1925-től nyilvános rendkívüli egyetemi tanár, 1930-tól pedig nyilvános rendes tanár, s egyben a sebészeti tanszék és klinika irányítója 1948-ig. 1944 és 1947 között a Műegyetemhez csatolt Magyar Agrártudományi Egyetem Állatorvostudományi Kar dékánja. 1948-ban rendelkezési állományba helyezték, majd egy év múlva nyugdíjazták, de rövid időn belül koholt vádak alapján megfosztották nyugdíjától. Kénytelen volt munkát vállalni, ezért tíz éven át a székesfehérvári Állatkórházban fejtett ki jelentős diagnosztikai és gyógyító tevékenységet. Emberi tartására jellemző, hogy méltánytalan mellőztetése ellenére is folytatta kutatásait és 1952 júliusában megszerezte az állatorvostudományok kandidátusa minősítést. Érdeklődésének centrumát az állatok mozgásszervi betegségeinek diagnosztikája és terápiája képezte: tudományos közleményei e témakörben jelentek meg a hazai szaklapok mellett rangos külföldi folyóiratokban.

Kutatásainak középpontjában a ló végtagsebészete állt, de publikált a lovak mozgásszervi betegségei, a hajlító- és nyújtóinak funkcionális szerkezetének anatómiája, a patkolástan és a lovak sántaságának műtéteinek megoldásainak körébe tartozó tanulmányokat is. 1944-ben kiadott "Állatorvosi sebészet" című egyetemi tankönyve közel két évtizeden át az állatorvosi általános sebészeti ismeretek bibliája volt. Oktatómunkáján kívül mindennapjaihoz hozzátartozott részben hivatali beosztása, részben pedig külön megbízás alapján a versenylovak betegségeivel való foglalkozás. Gazdag tapasztalatai és magasfokú kutatói felkészültsége alapján már a sánta ló megpillantásakor felismerte a mozgászavar okát.

Az Állatorvostudományi Egyetemen folytatott négy évtizedes egyetemi oktató tevékenysége alatt állatorvosok generációi szereztek irányításával alapos elméleti és gyakorlati ismereteket.

Főbb művei:

A pata és csülkök ápolása és betegségei. Budapest, 1926. [reprint: Székesfehérvár, 1998.] 258 p.
Adatok a lovak lábközépcsontjának csontszerkezetéhez és alakváltozásaihoz. Bp.1929.
A háziállatok tartásával és használatával kapcsolatos sebészeti megbetegedések. Bp. 1941.
Sebészet. Állatorvosok és állatorvostanhallgatók számára. 1. köt. Sebészeti betegvizsgálat és általános sebészet. Bp. 1944. 296 p.

Irodalom:

Kovács Gyula - Fehér György : Biographia. Elhunyt tanáraink és előadóink életrajza 1787-1987. Állatorvostud. Egy. Bp, 1988. pp. 62-64.
Vezér Amália: G. Gy. E. In: Magyar agrártörténeti életrajzok. 1. köt. A - H. Budapest, 1987. pp. 707-708.


N. T.

Göttmann Bódog

GÖTTMANN BÓDOG (Kissitke, 1843. január 15. – Celldömölk, 1922. június 24.)

csendőr alezredes, városszépítő személyiség


Az uradalmi erdész gyermekeként született, - feljebbvalóinak elismerésével a Ferenc József Rend lovagjaként nyugalomba vonult - Göttmann Bódog az 1900-as évek elején Celldömölköt választotta pihenésre szánt éveinek helyszínéül. Agglegény lévén, életének új lakóhelyén töltött két évtizedében erejének nagy hányadát a köznek áldozhatta.

A természet szeretetét erdész édesapjától örökölte. Házának (a katolikus plébánia mostani, Koptik u. 9. sz. alatti épületének) kertjében főként facsemetéket nevelt. Átvette és felvirágoztatta a község faiskoláját. Árnyat és tiszta levegőt adó fákkal ékítette az utcákat. 1908-ban kezdeményezésére alakult meg a helyi Állatvédő Egyesület, melynek elnöki tisztét is ellátta.

Az 1910-es évek elején látott hozzá nagy álma, a "liget" alapozásához, melynek helyén az 1700-as évek végétől téglaégető volt. A gidres-gödrös terep egyengetése közben figyeltek fel közhasznú munkájára, amit az általa e célra létrehozott alapból finanszírozott. Gyalogmunkások és fogatosok kétkezi munkával, "egyesek és egyletek" pedig pénzbeli adományokkal segítették a sétahely kivitelezését, ligetté válását, majd csónakázótóval, tenisz- és korcsolyapályával történő gazdagítását. Ehhez nem kis támogatást kapott a saját és Mócsy G. Miklós kezdeményezésére 1912-ben megalakult Celldömölki Sport Egyesületek – főleg báli – rendezvényeinek bevételéből.

Göttmann Bódog buzgó tagja volt mind a nagyközségi, mind a római katolikus egyházközségi képviselőtestületnek. 1913-ban fontos szerepe volt – iskolaszéki tagként – Celldömölk első középfokú tanintézetének, az Államilag Segélyezett Községi Polgári Fiúiskolának az elindításában. Iskolaszéki tagként is kamatoztatta kezdeményezőképességét. Az említett intézmény első, 1913/14-es tanévet záró ünnepélyén a legjobb tanulók közül csak egynek nyújthattak át jutalmat. A jutalmazók között egyedül Göttmann Bódog 5 koronáját jegyezték fel. A római katolikus iskolaszék tagjaként a zárdai polgári leányiskola alapozásából is kivette a részét. 1922. június 24-én – Celldömölk díszpolgáraként – hunyt el, s két napra rá, a celldömölki ún. "régi temető" északkeleti sarkában helyezték örök nyugalomra. A szertartást Jándi Bernardin dömölki apát végezte. A város nevében dr. Pletnits Ferenc búcsúzott tőle.

Irodalom:

Czelldömölk új diszpolgára. In: Kemenesalja, 1921. 31. sz. (júl. 31.), p. 2.
A város hálája a Félix-liget megteremtője iránt. In: Uo, 32. sz. (aug.7.) p. 2.
Porkoláb István : Celldömölk Kismáriacell Szabadalmas Mezőváros története. Celldömölk, 1927. pp. 147-149.
Horváth Lajos: Díszpolgárunk sírjánál. Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1992. 6. sz. pp. 1-2.
Kovács Jenő: Göttmann Bódogra emlékezünk. In: Új Kemenesalja, 1996. 23. sz. (dec. 5.) p. 8.

H. L.