Dukai Takách Judit

DUKAI TAKÁCH JUDIT
(Duka, 1795. szeptember 4.* – Sopron, 1836. április 15.)

költő

[Költői neve : Malvina]


A korabeli Magyarország legműveltebb, legpolgárosultabb vidékének, Kemenesaljának egyik középnemesi családjából származott. A kemenesaljai evangélikus hagyományokhoz híven Sopronban tanult, majd megszakította tanulmányait, hogy beteg édesanyját ápolja. Anyja betegágyánál fogalmazta első versét. A költészetére jellemző mélabú gyökerei vélhetően erre a válságos időszakra, az anyához fűződő érzelmi biztonság megszakadására vezethetők vissza. Édesanyjának halála után ismét visszatért Sopronba, hogy folytassa a tanulást. Versei kéziratos másolatokban terjedtek, így jutottak el – Horváth József Elek közvetítésével – Berzsenyihez, Kazinczyhoz, Kis Jánoshoz, Kresznerics Ferenchez és Döbrentey Gáborhoz, akik felfigyeltek Judit tehetségére. Lírájára leginkább Berzsenyi Dániel útmutatása hatott, akivel egyébként rokoni kapcsolatban is állt, hiszen a „magyar Horatius” felesége Judit unokanővére, Dukai Takács Zsuzsanna volt. Dani uraság rokoni-baráti alapon csak Dudinak nevezte „költőtársát”.

Első nyomtatásban megjelent versét Döbröntei közöltette az Erdélyi Múzeumban. Ő viszonylag közeli kapcsolatban állt vele, mert mostohaanyja tartotta keresztvíz alá Juditot. 1815-ben Festetics György meghívta a keszthelyi Helikon ünnepségre, amelyeken házasságáig rendszeresen részt vett, sőt a vendéglátó által adományozott irodalmi díjakból is részesült. Verseiben a kemenesaljai tájat, a paraszti életformát alig túllépő kisnemesi világot, a körülötte élő nép dalait, gondolatait szólaltatta meg. Versei népdalszerűségét később a klasszikus időmértékes verselés váltotta fel. Sikerének titka elsősorban abban rejlett, hogy szinte megtestesítette a polgárosult hazai nőideált: több nyelven olvasott, zenélt, valamint járatos volt a poétikai és esztétikai tudományokban is. Népszerűségében közrejátszott ezen kívül szépsége, derűs és közvetlen egyénisége. Schöpflin Aladár a Nyugat hasábjain így fogalmaz arcképéről: „Barna hajú, őzike tekintetű, picike szájú, hamvas őszibarack arcú leány, görögös piros köpeny van hanyagul átalvetve mélyen kivágott fehér empire-ruháján, melynek ujja éppen, hogy csak a vállat födi el, gömbölyű karja meztelen, apró kis kezei egy hárfa húrjain játszanak… Csupa poézis… csupa illat, csupa édesség. Ezt a képet csak mosolyogva lehet nézni.”

Dukai Takács Judit irodalmi közszereplése 1818-ban, huszonharmadik születésnapján történt házasságkötésével véget ért, lírájának éltető forrásai elapadtak. Az esküvő után férje, Geöndötz Ferenc felsőpatyi birtokán élt, s itt minden idejét lefoglalta a gazdaság, a férj és az egymás után születő négy gyermek (Nina, Fanni, Pepi, Juliska). Asszonykorában írt költeményei az életbe való belenyugvásáról tanúskodnak, a felszíni nyugalom azonban belső izzást, nyugtalanságot és kielégületlenséget takar. Első férje 1830-ban meghalt, két év múlva Judit titokban kötött házasságot Ágfalván Patthy István ügyvéddel. Ebből a házasságból egy fiú- és egy 11 napot élt leánygyermek (Ida) született. A kislány születését követően 1836. április 15-én Judit tüdővész következtében Sopronban hunyt el. Földi maradványait április 19-én a dukai temetőben helyezték örök nyugalomra.

A „magyar Sappho” emlékét őrzi Kemenesalján a színházkedvelők által életre hívott celldömölki Dukai Takách Judit Játékszín Alapítvány, amelynek szervezésében évente megrendezik a nevével fémjelzett versmondó versenyt. Szülőfalujában 1999 szeptember végén emlékparkot és –oszlopot avattak.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

 

Főbb művei:

Vadász Norbert: Dukai Takács Judit élete és munkái. Bp. 1909. 210 p.
Az én képem : Dukai Takách Judit válogatott versei. Válogatta és szerkesztette Papp János. Sárvár, 1986. 59 p.

Irodalom:

Badics Ferenc: Dukai Takács Judit 1795-1836. In: Koszorú, 1882. pp. 228-255.
Horváth János: Dukai Takács Judit. In: Berzsenyi és íróbarátai. Bp. 1960. pp. 275-286.
Hegedüs Ferenc: „Halhatatlanná leendő leánya az Éneknek...". In: Vasi Szemle, 1967. 3. sz. pp. 458-464.
Kocsis Rózsa, R.: Dukai Takách Judit élete és költészete. Bp., 1972. 112 p.
Péterffy Ida: A kemenesaljai Sappho Göcsejben. In: Göcseji Helikon, 1974. 7. sz. pp. 105-118., 171-177.
Péterffy Ida: Dukai Takács Judit emlékezete. In: Vasi Szemle, 1975. 1. sz. pp. 140-144.
Csányi László: A kalitkába zárt madár. In: Kortárs, 1983. 1. sz. pp. 93-105.
Papp János: Dukai Takács Judit kiadatlan levelei. In: Vasi Szemle, 1986. 1. sz. pp. 131-139.
Dukai Takách Judit. Szerk. Katona Istvánné ; sajtó alá rend. Pallósiné Toldi Márta. Szombathely, 1988. 47 p. (Vasi életrajzi bibliográfiák, 21.)
Cséby Géza: Dukai Takács Judit kéziratos vers-füzetei. In: Zalai gyűjtemény : Művelődéstörténeti tanulmányok. 31. köt. Zalaegerszeg, 1990. pp. 97-119.
Fenyő István: Dukai Takách Judit költőnő a magyar klasszicizmus korszakában. In: Soproni Szemle, 1990. 1. sz. pp. 1-10.
Simonffy András: Dániel és Judit. In: Kortárs, 1992. 7. sz. pp. 79-83.
Németh Tibor: Dukai Takách Judit ismeretlen szilveszteri verse. In: Vas Népe, 1994. 1. sz. p. 8.
Simonffy András: Dukai Takács Judit 1795-1995. In: Életünk, 1995. 12. sz. pp. 1127-1132.
Fábri Anna: "A szép tiltott táj felé". A magyar írónők története két századforduló között (1795-1905). Bp. 1996. pp. 27-32.
Tóth Péter: A magyar Sappho. Dukai Takách Judit (1795-1836) és íróbarátai. In: Életünk, 2000. 11-12. sz. pp. 1016-1029 p.
*Cserági István: Istentől kapott szépség és tehetség. Kétszáztíz éve született Dukai Takách Judit. In: Evangélikus Élet. 2005. 36. sz.

Szépirodalom:

Deák Gyula: Berzsenyi estéje. Színmű három felvonásban. In: Nyugat, 1921. 7. sz. (április 1.) 28 p. (tovább)
Dobai Péter: Versek egy elnémult klavírra : nemes és nemzetes Dukai Takách Judit késő rokokó és kora biedermeier styljében. Bp., 2002. 222 p. (Mai magyar líra, 1.)

Gy. L. A. – N. T.

Módosítás: (2013. Február 16. Szombat, 16:12)

Dugovics Titusz

DUGOVICS TITUSZ (Sárkút, ? – Nándorfehérvár, 1456. július 21.)

nándorfehérvári hős


Bonfini olasz történetíró szerint Vas megyei származású volt a magyar vitéz, aki Nándorfehérvár ostromakor egy törököt magával rántott a mélybe, hogy megakadályozza a török zászló kitűzését. Nagysimonyiban szilárdan tartja magát az a hiedelem, hogy Dugovics Titusz a falu szülötte.

A Dugovicsok családi kapcsolatainak legendája Döbrentey Gábortól ered. Döbrentey elmarasztalja Bonfinit, mert az krónikája megírásakor nem járt utána annak, hogy ki is volt név szerint a nándorfehérvári toronynál magát "magyar módra" feláldozó vitéz. Döbrentey leírja, hogy 1821-ben a Nemesdömölkön élő Dugovich Imre vármegyei esküdt átadta neki Mátyás király adománylevelét, melynek tartalma szerint Mátyás Dugovich Bertalannak – atyja hőstettéért – "Teu", azaz Tejfalu (Pozsony vármegye) birtokot adományozta 1459-ben. Az oklevél szerint a család nemesei eredetű (Mátyás adománylevelében "egregii Titi Dugovitz" olvasható) nem csupán I. Lipót adományozott nekik Sárkúti előnévvel nemesi kiváltságot és címert (1674).

A Tejfaluban született Dugovics Mihály kerülhetett el Nagysimonyiba vélhetően a 18. században. Adatok igazolják, hogy a család tejfalui birtokát ő adta zálogba, s ezt még Nemesdömölkön lakó fia, Imre is zálogos birtokként hasznosította.

Egy Ebergényi nevű nemes úr Bükön 1588-ban keltezett levelében arról értesíti a Drugeth zászlaja alatt katonáskodó egyik Dugovicsot, hogy egyik atyjafia, aki a zágrábi várban raboskodott: "...Sárkuthy Dugovucz T. unokája, ez elmult napokban ith volth, az mi azth il ethy jó nemes ember az condescensioth az nagy withiz Belgrády Thitushoz tette." Egy Bercsényi Miklós által 1705-ben keltezett levél Dugovich György nemzetes urat említi, "kinek Tit Eleje Belgrádi toronál Magyar mód el holt [...] s most Németnek embere".

A Nagysimonyiban és Nemesdömölkön lakos Dugovicsok törzsatyja tehát valóban Dugovics Titusz, de ő maga soha nem járt Nagysimonyiban. Sárkúton született, amely falu akkoriban a nagykanizsai vár tartozéka volt, valószínűleg innen vonult be Hunyadi János seregébe. A helység egyébként már az 1450-es években prédium, pusztahely volt.

Dugovics Mihály a nándorfehérvári diadal 410. évfordulóján (1866) emlékkőkeresztet állíttatott Nagysimonyiban, ami ma is áll az általános iskolával szemben – amely Dugovics Titusz nevét viseli.

Irodalom:


Döbrentei Gábor: Dugovics Titus, ki magát, csakhogy nemzete győzzön, halálra szánta. In: Tud. Gyűjtemény, 1824. VIII.
Nagy Iván: Magyarország családai címerekkel és nemzedékrendi táblázatokkal. Pest. 1858.
Balogh Gyula: Vasmegye nemes családjai. Szombathely. 1894.
Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Bp. 1912.
Porkoláb István: Celldömölk Kismáriacell szabadalmas mezőváros története. Celldömölk, 1927.;
Dömötör Sándor: Dugovics Titusz hősi halálának 500. évfordulóján. Dugovics Titusz vasi kapcsolatai. In: Vasmegye, 1956. 171. sz. (júl. 21.) p. 4.
Nádasdy Lajos: Legenda vagy valóság Dugovics Titusz nagysimonyi származása? In: Új Kemenesalja, 1994. május 26. p. 5.
Csordás Lajos: Ugrott, de nem Dugovics. In: Népszabadság. 2009. nov. 7. (Hétvége melléklet) p. 3.

N.L.

Döbröntey Gábor

DÖBRENTEY GÁBOR
(Nagyszöllős, 1786. december 1. – Buda, 1851. március 28.)

író, irodalomtörténész, nyelvtudós, az MTA rendes tagja


Kora ifjúságát Kemenesalján töltötte. Apja Döbrentey Lajos evangélikus prédikátor 1799-től Bobán volt evangélikus lelkész, 1802-től pedig a kemenesaljai egyházmegye esperese. Iskoláit Pápán, a református kollégiumban kezdte, majd a soproni evangélikus líceumba ment, hol már korán felébredt benne az írói hajlam; az ottani tanulók magyar egyesületének (Magyar Társaság) először könyvtárnoka, majd titkára lett. A társaság tagjainak műveiből 1804-ben kiadott emlékkönyvben jelentek meg első versei. 1806-ban pesti utazása során megismerkedett Virág Benedekkel és Révai Miklóssal. 1806 májusában iratkozott be Wittenbergbe – odaútja során Bécsben felkereste Batsányi Jánost és Bárótzi Sándort is. 1806 őszétől már Lipcsében tanul. A két egyetemen világtörténetet, esztétikát, lélektant, poétikát, klasszika-filológiát, jogot és szentírás-magyarázatot hallgatott, közben francia, olasz és angol nyelven tanult.

Németországból visszaérkezve Kazinczy ajánlatára Oláhandrásfalván (Küküllő megye) gróf Gyulay Lajos gyermekeinek nevelője lett. (1817-ben Marosvásárhelyen tanítványával együtt elvégezte a jogot, s Hunyad megye táblabírájává választották). Az itt eltöltött idő alatt megismerkedett az erdélyi szellemi élet jeleseivel (Aranka Györggyel, Cserey Farkassal, Gyarmathy Sámuellel, Bolyai Farkassal). Barátságot kötött Wesselényi Miklóssal, s vele valamint néhány ifjú arisztokratával nagy körutat tett Olaszországban (1814). Hazatérőben meglátogatták Berzsenyit Niklán, Kisfaludyt Sümegen, Dukai Takács Juditot Dukán, Kis Jánost Sopronban.

Az évek múltával egyre jobban kiteljesedett sokrétű irodalmi és tudományos munkássága. Szerteágazó, széleskörű levelezést folytatott írókkal, politikusokkal,különböző tudományszakokban munkálkodó tudósokkal, művészekkel. A korabeli lapokban sorra jelentek meg cikkei és tanulmányai.

Kolozsváron négy évig szerkesztette az Erdélyi Múzeum c. folyóiratot. 1819-ben kidolgozta az Erdélyi Magyar Tudós Társaság tervezetét.

1820-tól Pesten telepedett le. Széchenyi Istvánnal megismerkedve, a pozsonyi országgyűlés után a Nemzeti Kaszinó és a lóversenytársaság jegyzője lett. Részt vett a Magyar Tudós Társaság (Akadémia) alapszabályait kidolgozó országos küldöttségben. 1830-tól a Társaság filozófiai osztályának rendes tagja, 1831-től négy éven át titkára is.

Mint író eleinte Kazinczy köréhez tartozott, a nyelvújítás híve volt, s csakúgy mint Kazinczy, az irodalom fellendülésétől várta a nemzet újjászületését. Szóleleményei közül többet ma is gyakran használnak, például a helynevek közül: Pasarét, Gazdagrét, Csillebérc. Az 1820-as évek végére azonban Kazinczyval elhidegültek egymástól. Kisfaludy Károllyal és az Auróra körrel is megromlott a kapcsolata; 1835-ben a kibontakozó polgári irodalomtól való elszigetelődése miatt akadémiai titkárságát át kellett adnia Toldy Ferencnek.

Tevékenyen részt vett a színi kultúra hazai megteremtésben: folytatta Kármán József eredetiségprogramját, és hozzájárult a magyar dramaturgia kibontakozásához. Lefordította Moliére A fösvény és Shakespeare Macbeth c. darabját.

Egyike volt a magyar ifjúsági irodalom megteremtőinek. Írt ábécéskönyvet és elbeszéléseket is gyermekek számára.

1838 és 1846 között nyelvemlékeket gyűjtött és adott ki (Régi Magyar Nyelvemlékek). Felfedezte a róla elnevezett Döbrentey-kódexet, a XVI. századból származó egyik leghíresebb magyar nyelvemléket. 1842-ben sok önkényes változtatással három kötetben kiadta Berzsenyi összes műveit.

1844-ben királyi tanácsossá nevezték ki. Az akadémián 1851. május 26-án Toldy Ferenc tartotta felette a gyászbeszédet.

Főbb művei:

Planum egy tökéletes magyar bibliográfia és szókönyv iránt. Pest. 1814
Döbrentey Gábor külföldi szinjátékai 1-2. köt.. Bécs. 1821-22.
Karaktert festő elmés és mulatságos anekdoták. Pest. 1826.
Pali és Minka olvasni tanul. Pest. 1829.
A' kis Gyula könyve. Elbeszélések. Pest. 1829.
Huszárdalok. Buda. 1847.

Irodalom:

Vasárnapi Újság, 1858. évf. 23. sz. (Pest, 1858. jún. 6.)
Bodor Aladár: Döbrentei Gábor erdélyi szereplése. Losonc, 1906.
Goriupp Alice: Döbrentei Gábor nyelvújítása. Bp., 1916
Jancsó Elemér: Döbrentei Gábor és az Erdélyi Múzeum. In: A felvilágosodástól a romantikáig. Bukarest, 1966. pp. 218-248.
Soós István: Kis János levelei Döbrentei Gáborhoz. In: Soproni Szemle, 1987. 2. sz. pp. 128-141.
Csetri Lajos: Döbrentei irodalomszemlélete. In: Egység vagy különbözőség? Bp., 1990. pp. 298-322.
Némethy Mária: Múltidéző nap volt Bobán. In: Vas Népe, 1992. 241. sz. (okt. 12.) p. 1., 2.
Döbrentei-kódex, 1508. Bp., 1995. 1087 p. (Régi magyar kódexek ; 19.)
Döbrentei Gábor : az akadémiai titoknok és az író (szerk. Polgárdi Sándor). Pápa, 2005. 158 p.
G.T. - N.L.

Dinkgreve Nándor

DINKGREVE NÁNDOR (Pápa, 1876. június 7. – Celldömölk, 1952. május 14.)

nyomdász, kereskedő


Pápán született, és ott tanulta ki a nyomdászatot. Huszonhat éves korában, családos emberként telepedett le Kis-Czellben, s felesége vagyonából 1902-ben nyitott papírkereskedést, melyet a rá következő évben nyomdával is kibővített. A cég hamarosan ismert és elismert lett a Kemenesalján.

A kor szokása szerint a nyomdák újságok kiadásával is próbálták hírüket növelni, a megrendelők táborát növelni. Dinkgreve – bár lapindítása idején a településnek már volt egy nem helyben készülő újságja – vállalta az anyagi kockázatot és 1905. január 1-vel útjára indította a Kemenesalját (ma: Új Kemenesalja) Celldömölk leghosszabb ideig (1944-ig) fennmaradt hetilapját. A szándékainak megfelelően szerkesztett lap, a papír- és könyvkereskedése anyagi jólétet, társadalmi megbecsülést szerzett neki. Alapító tagja lett a Hitelszövetkezetnek s annak igazgatósági munkájában is részt vett. 1917-ben özvegyként újranősült. Második felesége kitűnő üzleti érzékkel rendelkezett, így Dinkgreve idővel a város legtehetősebb polgárai közé került. 1943-ban 746 pengő adójával a legtöbbet fizetők sorában a huszonegyedik helyen állt, s ezzel bekerült a húsz rendes és hat póttagú virilis testületbe, mint annak első póttagja.

Nyomdájában, saját lapján túl, másutt szerkesztett újságokat is nyomtatott. 1907 novemberétől a Jánosháza és Vidéke, 1908 februárjától a Sárvári Járás és 1911 januártól, majd 1914 januártól újra a Sárvári Járási Hírlap is időlegesen az ő nyomdájában készült.

1919-ben, a Tanácsköztársaság idején államosították a nyomdákat, így – lapjával együtt – a celldömölkit is. Miután Dinkgreve visszakapta, nyilatkozatban határolódott el az akkori Kemenesaljától, melynek szerkesztését a Tanácsköztársaság időszaka alatt korábbi inasa, Lencz Géza végezte.

1926-ban a Szagán-Hajnal névvel elindult konkurens nyomda piacra lépésével a celldömölki iparosság jó része elpártolt Dinkgrevétől. A megcsappant megrendelések hatására alkalmazottainak a számát felére csökkentette. Anyagi helyzetét azonban mindez nem befolyásolta jelentősen. Azzal is csak gondjain akart könnyíteni, hogy 1943-ban lapjának kiadási jogát átengedte a Celldömölki Katolikus Körnek.

A második világháború folyamán Dinkgreve nyomdája bombakárokat szenvedett. Egy ideig nem is jelentkezett termékeivel, csak 1947 szeptemberétől olvasható újra a neve a Celldömölk és Vidéke című lapon. A nyomda ezután még két évig működött. 1949. december 29-én nyilvánították állami tulajdonná. A gépek és berendezések nagy többségét leselejtezték. A családi nevet ifjabb Dinkgreve Nándor „Deme”-re magyarosíttatta.

Irodalom:

Kuntár Lajos: Szombathelyi nyomdák és nyomdászok. Szombathely, 1969.
Kuntár Lajos : A nyomdászat és a sajtó Celldömölkön. In : Vasi Szemle, 1980. 3. sz. pp.397-412.

N. L.

Czencz János

CZENCZ JÁNOS
(Ostffyasszonyfa, 1885. szeptember 2. – Szekszárd, 1960. január 12.)

festőművész


Középiskoláit Sopronban és Győrött végezte, majd néhány évig tanítóskodott. 1907 és 1912 között festészeti tanulmányokat folytatott a Budapesti Képzőművészeti Főiskolán, ahol mesterei Edvi Illés Aladár, Hegedűs László és Zemplényi Tivadar voltak. Művészi látókörének szélesítésére tanulmányutakat tett Olasz- és Németországban, valamint Hollandiában és Svájcban is. 1908-ban, alig 23 évesen már kiállítása volt a Műcsarnokban, és első sikerét is itt érte el, amikor 1913-ban "Tükör előtt" című kompozíciójával elnyerte a Halmos Izor-pályadíjat. 1918-ban "Fekvő akt" című festményéért Rudits-díjat kapott. 1921-ben "Marcella" című alkotásáért megszavazták a Képzőművészeti Társulat nagydíját, amelyet csak "beérkezett művész"-nek ítélhettek oda. A két világháború közötti időszak népszerű festője volt: sok gyűjteményes kiállításon való részvétele mellett önállóan is a közönség elé tárta műveit Pécsett (1925), Budapesten (1929, 1935, 1936), Szombathelyen (1931), Győrött (1935), Sopronban (1936) és Debrecenben (1941).

A második világháború bombázásai során elpusztult alkotóműhelyét az 1960-ban bekövetkezett haláláig otthont adó Tolna megyei Báta községben kialakított műterme és lakása váltotta fel. Czencz János széles tematikájú festőink közé tartozott. Témaválasztásában az akt, arckép, életkép, valamint virág- és gyümölcs-csendéletek uralkodtak. Képeinek egyedi stílusát legjellegzetesebb vonásuk, a dekoratív naturalizmus hordozza. Pályájának legnagyobb sikereit elsősorban aktjaival aratta: a dús redőzetű, leheletlágyságú fátylak, drapériák közt ülő, heverő nőalakok a művész áhítatos csodálatát tükrözik (pl. "Guggoló akt"). Késői festményein elénk tárja a bátai tájat, a falu részleteit, a Duna változatos szépségét és megörökíti a sárközi népviseletű asszonyokat. Műveit számos bel- és külföldi magángyűjtemény mellett múzeumok őrzik, s így a Magyar Nemzeti Galériában is tizenegy alkotása található. Születésének centenáriuma alkalmából a szekszárdi Művészetek Háza, 1998-ban pedig a Bolgár Kulturális Intézet rendezett életmű-kiállítást.


Irodalom:

Egy ostffyasszonyfai festőművész sikere. In: Új Kemenesalja, 1913. dec. 28. (52.sz.) p. 3.
Fóth Kálmán: Czencz János - a vasi festőművész. In: Vasvármegye, 1925. jan. 13. (9.sz.) p. 2.
Pipics Zoltán: Száz magyar festő. Bp., 1943.
Czencz János emlékkiállítás a festő születésének századik évfordulója alkalmából : 1986. január 14-től március 31-ig. Szekszárd, Művészetek Háza, 1986. 12 p. (A Szekszárdi Művészetek Háza kiállításai 6.)

Ikonográfia:

Czencz János képeinek tematikus galériája az Interneten

N.T.

Csorba Tibor

CSORBA TIBOR (Szepesváralja, 1906. március 15. – Bp., 1985. szeptember 5.)

író, műfordító, filológus, festőművész

Névváltozatok : Sz. Csorba Tibor ; Szakácsi Csorba Tibor

Álnév: Branyiszkói Tibor


Ősei több nemzedéken át orgonaépítők voltak a Felvidéken. A magyar, német, szlovák és lengyel etnikum találkozási pontját jelentő tájon született. Édesapját az 1920-ban megalakult csehszlovák államból kiutasították, és az ötgyermekes család egy vasúti vagonban meghúzódva indult utána, majd Vácon telepedtek le.

A Lőcsén megkezdett gimnáziumot Pesten fejezte be. 1925 és 1929 között a budapesti képzőművészeti főiskolán, a szegedi tanárképző főiskolán, a varsói kézimunka- és rajztanárképző főiskolán és a varsói egyetemen folytatott tanulmányokat. Ezután 1930-tól 1934-ig Kiskunhalason, később pedig 1937-ig Celldömölkön tanított. Itteni tanárkodásának éveiben a Szombathelyre meghívott írókat már Cellben ő fogadta és kalauzolta előadásuk színhelyére. Így találkozott – többek között – Kosztolányi Dezsővel, Németh Lászlóval és Szabó Lőrinccel is. A celldömölki Tanácsteremben 1935. április 7-től 9-ig állította ki negyven festményét, amelyek között három friss, helyi ihletésű is szerepelt: "Sághegy", "Celli részlet" és "Kemenesaljai dombok". Önéletrajzi írásának címe: "Az utolsó lőcsei diák" s a kötet a celldömölki Dinkgreve Nyomda gondozásában jelent meg.

1936-ban az Új Nevelés Világligájának meghívottjaként vett részt az angliai Chelthamben rendezett összejövetelen, ahol a lengyel értelmiségiekkel megismerkedve érdeklődése Lengyelország felé fordult: a közép-kelet-európai népek közötti szellemi hídverés eszméjének szolgálatában választása a magyar-lengyel kapcsolatokra esett. Lengyelországba távozott, ahol a varsói egyetem magyar nyelvi lektora lett, majd pár év múlva – a hitlerizmus halálos szorításából menekülve – visszatért Magyarországra. 1939 szeptemberétől a lengyel menekültekkel foglalkozott Antall József kérésére. Ebben az időben tanított a Képzőművészeti Főiskolán és a Cserépfalvi Kiadó irodalmi vezetőjeként működött. Bölcsészdoktori disszertációjában ("A humanista Báthory István") a lengyel-magyar történelmi kapcsolatok feltárása terén alkotott maradandót. 1945-ben végleg Lengyelországban telepedett le, és a krakkói Jagello Egyetem és a Kereskedelmi Akadémia tanáraként, majd nyugdíjazásáig a varsói rajztanárok továbbképző intézetében dolgozott. Gazdag koloritú impresszionista festményein erdélyi, magyar és lengyel tájképek jelentek meg, és nyugat-európai útjai következtében gyakori témája volt Párizs is. Jelentősebb kiállításait Washingtonban (1960), New Yorkban (1961), Varsóban (1965) és Szombathelyen (1965) rendezte. Posztumusz életmű-kiállítására Budapesten (1987) került sor.

Műfordítóként is sokat tett a magyar-lengyel kapcsolatok fejlesztéséért: többek között József Attila verseit és Németh László „Galilei” című drámáját is átültette lengyelre.

Aktívan részt vett a Magyarok Világszövetsége munkájában, és lengyel származású feleségével együtt állandó résztvevője volt az Anyanyelvi Konferenciának. A lengyel alapítású, nemzetközi hírnévre szert tett Mosoly Érdemrend első „külföldi” kitüntetettje 1971-ben Csorba Tibor volt. A nyugat-lengyelországi Boleslawice város egyik általános iskolájában van egy nevét viselő képtár, az iskola rajzban kiváló tanulói pedig évente a róla elnevezett ösztöndíjban részesülhetnek.

Főbb művei

A halasi csipke múltja, jövője. Kiskunhalas, 1933. 46 p.
Beszél a tanya. Kecskemét, 1934. 46 p.
Polgáristák. Bp., 1936. 190 p.
Az utolsó lőcsei diák. Celldömölk, 1936. 157 p.
A humanista Báthory István. Bp., 1944. 264 p.
Lengyel-magyar szótár. (Szerk. Csorba Tibor). Bp., 1958. 976 p.

Irodalom:

Vallomások Sz. Csorba Tibor író- és festőművész munkásságáról. Kiskunhalas, 1983. (Halasi füzetek 3.) 36 p.

N.T.

Csapó Jenő

CSAPÓ JENŐ (Kiscell, 1875 – Budapest, 1954. február 21.)

festőművész


Tanulmányait Bécsben Kreydernél kezdte, azután Párizsban a Julien-akadémián Bougerea és Lefévre tanítványa volt. Hazatérését követően Budapesten telepedett le. Az 1900. évi párizsi kiállításon hozzájárult a Palais d'Industrie művészeti díszítéséhez. 1911-től több magyarországi nagyvárosban is rendezett gyűjteményes kiállítást. 1914. tavaszán a Műcsarnokban is kiállított. Tartott kiállítást a Nemzeti Szalonban és a Művészházban is. 1926-27-ben bejárta Nyugat-Európát, és főképpen Németországban több gyűjteményes tárlaton vett részt. Főleg naturalista jellegű tájképeket és csendéleteket festett.

Gy. G.
 

Boross Mihály

BOROSS MIHÁLY (Kiscell, 1877. december 30. – 1944?)

író, újságíró, mérnök

névváltozat: Boros Miksa

Boross Mihály 1903-ban szerzett mérnöki oklevelet a budapesti egyetemen. Egyetemi hallgató korában aktívan sportolt: atlétikával és labdarúgással is foglalkozott. 1903-tól 1907-ig a MÁV vidéki alkalmazottjaként dolgozott, de már az érettségi után, 1896-tól kezdve publikált folyamatosan különböző helyi lapokban, 1897-től pedig rendszeresen a Budapesti Naplóban. 1907-től 1918-ig a Budapest c. lap belső munkatársa volt. 1923-tól az Esti Kurír számára – melynek alapító főmunkatársa volt – írt színikritikákat. A Kerékpáros Szövetség elnöki tisztére is megválasztották.

Elbeszéléseket, verseket, színdarabokat, filmforgatókönyveket és főként fantasztikus regényeket írt. Egyes regényeiben utópisztikus keretek köré ágyazva a korabeli munkásmegmozdulásokat, a kommunista mozgalmakat mutatta be. Több színdarabját is játszották fővárosi színházak. Balogh Béla két filmjéhez (Veszélyben a pokol, 1921; Lavina, 1922) írt forgatókönyvet. Szerkesztette az Aero és a Műszaki Vílághírek c. szaklapokat, munkatársa volt a Tolnai Világlexikonának és az Erődi-Schöpflin-féle Magyar színművészeti lexikonnak is (Budapest, 1929-1930). 1944-ben eltűnt.

Művei:

Homályban. Versek; Bp., 1900.
A tennis : pályaépítés, játéktechnika. Bp., 1910.
A kék hattyú 1-2. Regény; Bp., 1914-15.
Noé barlangja. Regény; Bp., 1915.
A harmadik testamentum. Regény; Bp. 1918.
Az álom természetrajza, jelentősége és magyarázata. Bp., 1923.
Az ész sztrájkja. Fantasztikus regény; Bp., 1929.
A bűvös szoknya. Rregény; Bp., 1935.
Jorio könyve a horoszkópkészítésről. Bp., 1936.
A kanálosi ház : Regény Kisfaludy Károlyról. Bp., 1938.

Gy. G.

Boda Dezső

BODA DEZSŐ
(Vönöck, 1863. május 9. - Máriabesnyő, 1918. június 22.)
Budapest rendőrfőkapitánya (1906 – 1917)

A földbirtokos családból származó fiatalember 19 éves korában, 1882-ben kezdte pályafutását a rendőrségnél. 1887-ben szerzett a budapesti tudományegyetemen államtudományi doktorátust. Néhány évi szolgálat után kapitány lett, majd a budapesti V. kerületi kapitányság vezetője. 1902-től a főkapitányság közigazgatási osztályát vezetve 1904-ben rendőrtanácsossá nevezték ki. 1906 elején már főkapitányhelyettes, majd páratlanul rövid időn belül, március 3-án a fővárosi rendőrség főkapitánya lett. Ő volt a főváros első főkapitánya, aki a ranglétra legalsó lépcsőjéről indulva foglalhatta el a főkapitányi széket. Képességeinek elismeréseként az ún. darabont-kormány bukása után a király és az új kormány is kiállt mellette, sőt Andrássy Gyula belügyminiszter saját állását is Boda Dezső személyének maradásához kötötte.

Az erőskezű és kitűnő diplomáciai érzékkel rendelkező Boda Dezső 11 évi vezetése alatt felállíttatta az országos bűnügyi nyilvántartó hivatalt és nevéhez kötődik a gyermekrendőrség létrehozása is. Javított a rendőri köztisztviselők fizetési helyzetén, és az egyes fizetési osztályokat a korábbinál arányosabbá tette, továbbá rendezte az erkölcsrendészettel kapcsolatos kérdéseket, valamint a rendőrorvosok fizetését. Szabályozta a rendőri gépkocsihasználatot és 1908-ban megalapította a testület bűnügyi múzeumát. A jó megjelenésű Boda Dezső irányítása idején, 1909-ben új egyenruhát kapott a testület, amely szakmai szempontból is nagyot fejlődött ebben az időszakban. Az alapvető reformok és újítások révén az ő időszakában érte el a budapesti államrendőrség a nyugat-európai színvonalat. A kriminalizálódó Budapesten jelentősen emelkedett a nyomozások eredményessége: 1907-ben 15094, az utolsó békeévben, 1913-ban pedig már 30806 eredményesen befejezett nyomozást hajtottak végre a testületben.

1912. május 23-án, a híres “vérvörös csütörtökön” részt vett azon a rendkívüli minisztertanácsi ülésen, amelyen az erőszakos fellépésről határoztak a százezres tömeg ellenében. Az utcai harcoknak két halottja és 186 sebesültje lett, akik közül 56 fő életveszélyesen sérült meg. Ebben az esztendőben nem múlt el hónap anélkül, hogy ne folyt volna vér a pesti utcán. A társadalmi feszültségek gyakorta vezettek tüntetésekhez és a hamarosan kitörő első világháború időszaka sem segítette elő a rend és a biztonság megerősödését.

Tisza István kormányának bukásával Boda főkapitányi széke is erősen megingott, és az 1917. június 27-i tüntetésen előfordult zavargások és rendőri túlkapások miatt Ugron belügyminiszter az események másnapján felmentette állásából. A három és fél évtizedig a rendőri testületet szolgáló Boda Dezső egy évvel sem élte túl leváltását...

Irodalom:

Pintér István : Rendnek muszáj lenni... Bp. 1973. 291 p.
A fővárosi rendőrség története (1914-ig). Bp. 1995. 578 p.

N. T.