Tőke János

TŐKE JÁNOS
(Kemenesszentmárton, 1919. április 04. – Szombathely, 1987. február 25.)

Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnök


Szegényparaszti család ötödik gyermekeként született, szülei bérelt földeken gazdálkodtak. Származása hamar tudatosult benne. Az elemi iskolában kitűnő tanulót szülei, de főleg csendőr testvérbátyja taníttatni szerette volna: úgy tervezték, hogy a soproni evangélikus líceumba fog járni. A beajánlás azonban nem sikerült. Különböző alkalmi munkákat vállalt, majd behívták katonának. Hajmáskérre, az altisztképzőbe került. Továbbszolgálatra jelentkezett, amelynek során az őrmesteri rangig vitte. Ezután a frontszolgálat és a hadifogság időszakát élte meg. A fogságban táborparancsnoknak nevezték ki.

1947 nyarán került haza. Családjával - 1943-ban nősült - a földosztáskor kapott földön gazdálkodott. Bírónak választották, pártiskolába küldték és közölték vele, hogy a Dolgozó Parasztok és Földmunkások Országos Szövetsége (DÉFOSZ) járási titkára lesz.

Kemenesszentmártonban 1949-ben alakult meg a termelőszövetkezet, amelynek tizedmagával alapító tagja lett. Az akkori celldömölki járásban elsőként ők hoztak létre tsz-t 110 hold földön. 1950. október 1-től az Úttörő Tsz elnökének választották, mely beosztását egészen nyugdíjazásáig megtartotta. 1951 őszén egy ember kivételével az egész falu belépett a szövetkezetbe. 1954 óta rendszeresen minden hónapban munkaegység előleget fizettek dolgozóiknak és ennek is köszönhető, hogy a faluban felnövő fiatalok jórésze szívesen maradt a tsz-ben. 1960-ban a szentmártoni szövetkezet 10 éves évfordulóján a Munka Vöröszászló Érdemrendet kapta a szövetkezet addig elért termelési eredményeiért. Tőke János 1961-ben a Kossuth-díj harmadik fokozatát vehette át. 1959 márciusára Kemenesszentmárton, Vönöck, Mersevát egyesülésével kialakult a nagy szövetkezet. 1967-ben hozzájuk csatlakozott még a Celldömölki Vörös Csillag Tsz. és 1974-ben Kemenessömjén, Kemenesmihályfa tsz-ei. Ezzel Vas megye egyik legnagyobb termelőszövetkezete jött létre Kemenesszentmártonban. Jó érzékkel nyúltak a fejlesztésekhez: irodaházat, üzemi konyhát, egy hatszáz férőhelyes tehénistállót építettek a meglévők mellé. 100 hold gyümölcsöst telepítettek, hozzá pedig egy 120 vagonos hűtőházat. Kialakult feldolgozó üzemeik rendszere. Tejpalackozó üzemük a járás lakossági ellátásában vállalt fontos szerepet. Boltokat, vendéglátó helyeket hoztak létre Ajkán és Celldömölkön is. Szolgáltatói szintre fejlesztették gépjavító műhelyüket. Évi átlagban 8-10 millió Ft értékű saját beruházást végeztek és végrehajtották termőterületük teljeskörű meliorációját. Az Úttörő Tsz terméseredményeiben mind a növényágazat, mind pedig az állattenyésztés terén megyei első lett. 1982-ben 6300 hektáron gazdálkodtak és a bruttó 195 millió forintos termelési érték mellett 19 milló forintos nyereséget értek el. Tőke János 1982-ben Nyisztor György-díjban, 1984-es nyugdíjazásakor pedig a Munka Vörös Zászló Érdemrend kitüntetésben részesült. 1958 után választott járási és megyei, állami és párttestületekben végzett munkát több cikluson keresztül. Emberöltőnyi szakmai és közéleti munkáját a fentieken kívül – többek között – a Munka Érdemrend arany fokozatával, a Fürst Sándor-díjjal és a Szántó Kovács János Emlékéremmel ismerték el.

“Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van mögöttünk, ez pedig mezőgazdaság lehet” - mondotta. Tőke János a mezőgazdaság iránt elkötelezett, a fajtájához húzó, a szó nemes értelmében vett ízig-vérig parasztember volt.

Irodalom:

Hétvégi beszélgetés Tőke János Kossuth-díjas termelőszövetkezeti elnökkel, az MSZMP Vas megyei végrehajtó bizottságának tagjával. In: Vas Népe, 1964. május 10. p. 3.
Kiss Elemér: A Kemenesaljai Úttörő Termelőszövetkezet története. A mezőgazdasági termelés kialakulása és fejlődése Kemenesszentmártonban, Merseváton és Vönöckön. Szombathely, 1972. 157 p.
Barna Zsuzsa: Az ezrekből milliók lettek. Beszélgetés Tőke János Nyisztor-díjas tsz-elnökkel. In: Magyar Mezőgazdaság, 1982. 44. sz. p. 6.
Udvardy Gyula: Tőke János, a Kossuth-díjas parasztkapitány. In: Vasi Propagandista, 1986. 2. sz. pp. 129-132.
Káldos Gyula : Tőke János nyugalmazott termelőszövetkezeti elnök visszaemlékezése (kézirat). (Celldömölk, 1987. 53 p.)
Káldos Gyula: “Erősek akkor leszünk, ha biztosíték van a lábunk alatt.” Tőke János (1919-1987) In: Vasi Szemle, 1989. 3. sz. pp. 350-352.

K. Gy.

Tömböly Tamás

TÖMBÖLY TAMÁS
(Szombathely, 1954. június 21. – Szombathely, 2009. augusztus 8.)

jogász, a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2007)


A szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban 1972-ben tette le az érettségit. Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Állam és Jogtudományi karán, 1978-ban avatták az állam- és jogtudományok doktorává, majd 1981-ben jogi szakvizsgát tett.

Életét a közszolgálat határozta meg, pályája kezdetétől a haláláig a közigazgatásban tevékenykedve legjobb szakmai tudásával és emberséggel intézte ügyfélként hozzá forduló embertársai ügyes-bajos dolgait.

1978. március 1-jétől Körmend Nagyközség Tanácsa VB. Szakigazgatási Szervénél előadó, majd Körmend várossá válását követően 1979. január 1-jétől 1983. augusztus 31-ig Körmend Város Tanácsa VB. Szervezési és Jogi Osztályának osztályvezetője, ezt követően 1983. szeptember 1-jétől Celldömölk Város Tanácsa Végrehajtó Bizottsága vb-titkára lett.

A rendszerváltás után 1990. október 1-jétől Celldömölk Város Önkormányzata megbízott, majd kinevezett jegyzője. 1991. január 21-től a Köztársasági Megbízott Vas Megyei Területi Hivatala hivatalvezetője lett, majd a közigazgatási szervezetrendszer átszervezése, átalakulása következtében 1995. január 1-jétől a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal hivatalvezetője, 2007. január 1-jétől pedig a Nyugat-dunántúli Regionális Közigazgatási Hivatal Vas Megyei Kirendeltségének vezetője 2007. december 7-ig. 2009. március 1-jétől a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal Jogi és Humánpolitikai Osztályának vezetőjeként dolgozott haláláig.

Tömböly Tamás közigazgatási életpályája során megismerte a helyi (községi, városi) és a területi (regionális szervek) közigazgatás valamennyi szegmensét, s így szerzett gyakorlati tapasztalatait hasznosítva közreműködött olyan új közigazgatási elképzelések valóra váltásában, mint a tanácsi időszakban a korszerű ügyfélszolgálati irodák ügyfélközpontú kialakításában; az ún. kisvárosi modell gyakorlati megvalósításában. Később oroszlánrészt vállalt a köztársasági megbízotti intézmény területi hivatalának megszervezésében; az önálló megyei közigazgatási hivatal létrehozásában; majd a regionális közigazgatási hivatalon belül a régiós és megyei feladatok elhatárolásában. Közreműködött jogszabálytervezetek véleményezésében, formálásában, illetve részt vett az államigazgatási szervezetrendszer korszerűsítési elképzeléseinek előkészítésében. Ismereteinek, látókörének bővítése érdekében 1995-ben és 1997-ben Franciaországban, 2001-ben pedig Svédországban vett részt közigazgatási tanulmányúton. A szakmai közéletben az MTA Veszprémi Akadémiai Bizottság Állam- és Jogtudományi Szakbizottságának tagjaként illetve a Közigazgatási Jogi Szakbizottság alelnökeként is aktívan részt vett. A minőségbiztosítási követelmények teljesítésének híveként személyes és közösségi sikerként is tekinthette, hogy a Vas Megyei Közigazgatási Hivatal 2006-ban „Magyar Közigazgatás Minőségi Díj” elismerésben részesült.

A köztisztviselők jogállásáról szóló törvény elfogadását követően 1993-tól aktív közreműködője volt oktatóként, vizsgáztatóként és tananyagfejlesztőként a közigazgatási alapvizsga és közigazgatási szakvizsga tanfolyamoknak. A köztisztviselői kar továbbképzése szempontjából nagy jelentőséggel bíró ROP 3.1.1 programsorozat végrehajtásában számos tárgy (oktatásában vett részt. Az Országos Közigazgatási Vizsgabizottság elnöke 2009. július 1-jétől a közigazgatási versenyvizsga vizsgáztatójának kérte fel. Felkérésre szakmai rendezvényeken, konferenciákon előadásokat tartott, illetve szakmai cikkeket publikált folyóiratokba.

Több mint harminc évig dolgozott a köz szolgálatában, nagy szakmai tudással és elhivatottsággal, empátiával és mások problémái felé segítőkészséggel fordulva, csendes szorgalomban, - de az esetenkénti, tevékenységéhez és emberségéhez méltatlanul őt érő támadások alkalmával is - belső vívódásokkal végezte munkáját közvetlen munkatársai, a vele kapcsolatban álló ügyfelek és társszervek megbecsülésétől övezve. 2006. március 15-én a belügyminiszter eredményes tevékenysége elismeréséül festmény emléktárgyat adományozott a részére.

Tömböly Tamás utolsó percéig küzdve súlyos betegségével 2009. augusztus 8-án hunyt el Szombathelyen.

Művei:

Kiss László – Tömböly Tamás: Szociális ellátások és támogatások. Pécs, 1996. 205 p. (Közigazgatás a gyakorlatban; 5.) (Jegyzők dokumentumtára; 4.)
Önálló hatáskörű szakigazgatási szervek a közigazgatási hivatalokban. In: Magyar Közigazgatás, 2006. 2. sz. pp. 94-98.

Irodalom:

Gyergyák Ferenc: Dr. Tömböly Tamás. In: Új Magyar Közigazgatás, 2009. 8. sz. pp. 64-65.
In memoriam dr. Tömböly Tamás (1954-2009). In: Új Kemenesalja, 2009. 16. sz. p. 6.

N. T.


 

Tima Ferenc

TIMA FERENC
(Borgáta, 1919. december 14. - Budapest, 1976. december 7.)

fõiskolai világbajnok, nyolcszoros magyar bajnok atléta, rövidtávfutó


Szülei kisbirtokosok voltak a kemenesaljai Borgátán. Fiuk 1934-ben kezdett el sportolni és hamar kitûnt tehetségével, amelynek köszönhetõen már a II. világháború kitörése elõtt a leggyorsabb magyar sprinterek között tartották számon. Elsõ, 100 m-es bajnoki címét a KEAC színeiben nyerte, majd a szegedi atlétikai klubba igazolt át. A világégés után, 1946-ban 100 és 200 méteren egyaránt bajnoki elsõséget szerzett. Az igazi kiugrás lehetõségét 1947 szeptembere hozta meg számára, amikor a patinás fõvárosi egyesület, a Vasas igazolta le. Ezzel egyrészt lehetõsége nyílt, hogy részt vegyen a válogatott edzésein, másrészt kialakult a Tima Ferenc - Bartha László - Csányi György - Goldoványi Béla 4 x 100-as kvartett, amely a következõ években kibérelte a váltószám bajnoki dobogójának tetejét és nemzetközileg is egyre inkább jegyzett eredményekkel rukkolt ki.

1947/48-ban hét nemzetközi versenyen is gyõztek, amelyek közül a legértékesebb sikert a párizsi fõiskolai világbajnokságon 42,1 másodperccel elért diadalukkal aratták. Az 1947 októberében Milánóban lebonyolított olasz-magyar viadalon elért 41,1 másodperces sikerükkel országos csúcsot állítottak fel. Ezek alapján nem tûnt nehéznek a Magyar Olimpiai Bizottság londoni olimpiai részvételi szintet számukra 41,6 másodpercben meghatározó döntése. A váltó azonban 1948 tavaszán nem versenyzett csúcsformában és két héttel a megnyitó elõtt még mindig nem teljesítette a szintet. Az utolsó pillanatban, július 16-án azonban egy budapesti versenyen 41,5 másodperccel beverekedték magukat a londoni csapatba.

Az olimpián Tima egyéniben nem indult, társai közül Csányi és Bartha az elõfutamban, Goldoványi a középfutamban esett ki. 4x100 méteren 15 ország indította csapatát: a magyarok elõfutamukban a házigazda britek mögött második helyen jutottak tovább 41,4 másodperces idõvel, amely megegyezett a gyõztesével. A döntõben a kvartett a legrosszabb állapotú egyes pályán rajtolt, ráadásul a Timától a váltóbotot átvevõ Bartha lerándult és csak nagy nehézségek árán tudta folytatni a versenyt így csapatunk 41,6 másodperces eredménnyel a negyedik helyen futott a célba. Nagy meglepetésre azonban a gyõztes amerikaiakat diszkvalifikálták túlváltás miatt, ezért Timáék a harmadik helyre kerültek. Lezajlott az eredményhirdetés és a magyarok is megkapták a bronzérmet teljesítményükért. Az Egyesült Államok azonban óvott, amelynek helyt adtak és újfent megváltoztatták a sorrendet, az eredeti befutást fogadva el véglegesnek. Mindezt a váltó tagjai úgy tudták meg, hogy Tima Ferenc egy angol úr újságjába pillantva látta meg a kellemetlen fejleményrõl tudósító cikket. 48 órával a verseny után a magyarok visszaszolgáltatták az érmeket. Az újkori olimpiák hosszú ideje íródó históriájában a magyar 4x100 m-es atlétaváltó az egyetlen negyedik helyezett, akik dobogón álltak és tiszteletükre felhúzták az árbocra a nemzeti lobogót.

Tima a csapatbajnokságokon a Vasassal még öt bajnoki címet szerzett: 4x100 méteren hármat (1947-1949) és 4x200 méteren kettõt (1947-1948). 1949-ben kiszorult a válogatott keretbõl és 1952-ben visszavonult a versenyzéstõl. A sporttal megszakadt a kapcsolata és 57 éves korában hunyt el.

Irodalom:

Hencsei Pál: Tima Ferenc. In: Vasi olimpikonok. Szombathely, 2001. pp. 35-36.

N. T.
 

Takács-Tolvay József

TAKÁCH-TOLVAY JÓZSEF
(Kiscell, 1876. október 26. – Budapest, 1945. január 2.)

katonatiszt, altábornagy, politikus, diplomata


Pozsony mellől származó nemesi családban született. Édesapja Takách Jenő, aki Kiscell első MÁV-osztálymérnöke volt. Takách József a gimnázium alsó négy osztályát még a komáromi bencéseknél végezte el, majd a Ludovika Akadémián tanult. 1894-ben hadapród-tiszthelyettes a pápai 7. honvéd huszárezrednél, majd bécsi hadiiskolai évek következtek. Pályafutására döntő hatással volt, hogy 1904-től József Ferenc királyi herceg nevelője lett öt esztendőn keresztül. Ferenc József király 1905 februárjában grófi rangra emelte és engedélyezte, hogy a gróf Takách névvel együtt a kihalt Tolvay grófi család nevét együttesen használhassa. 1909-ben vezérkari századosi kinevezést kapott.

A németül, angolul és franciául tökéletesen beszélő, művelt katonatiszt az első világháború kitörése idején már őrnagy és az 1912-ben újonnan felállított 1. lovas hadosztály vezérkari főnöke volt. Előbb a szerb, majd az orosz fronton harcolt hadosztályával. Tífuszos megbetegedése következtében 1915 júliusától három hónapig Komáromban vezérkari főnökként vesztegelt, de amint lehetett, rögtön visszatért a harctérre. A világégés hadszínterein (például a híres lucki áttörés harcaiban) szerzett érdemeiért gyorsan emelkedett a ranglétrán és 1917 májusában ezredessé nevezték ki. Decembertől a honvédelmi miniszter képviselőjeként a bécsi hadügyminisztériumba rendelték. Az összeomlás után fontos szerepe volt a magyar csapatok hazaszállításánál, később mint a Nemzetközi Felszámoló Bizottság tagjának a volt közös hadügyi javak tárgyalásánál.

A Tanácsköztársaság idején, 1919. május 3-ra virradó éjjel 40 tisztjével ő hajtotta végre a bankgassei puccsot: elfogta és internálta a Tanácsköztársaság követeit, a követségen talált javakat, titkos okmányokat pedig lefoglalta és a bécsi rendőrséghez illetve a szegedi ellenkormányhoz juttatta. Kun Béla követelésére letartóztatták, de hatvannapi vizsgálati fogság után a Bethlen István gróf által letétbe helyezett kaució ellenében szabadlábra helyezték. 1919 augusztusától a magyar kormány bécsi katonai meghatalmazottja lett, majd 1920 júniusától katonai szakelőadó volt Varsóban. 1921 januárjában foglalta el a bukaresti követség tanácsosi-katonai szakelőadói állását, ahol egészen 1925 augusztusáig teljesített diplomáciai szolgálatot. Mindössze 47 éves korában, 1924. szeptember 1-től altábornagyi kinevezést vehetett át: ennél "fiatalabb" korukban csak hárman érték el ezt a rendfokozatot 1919 és 1944 között.

Katonadiplomata pályafutásának befejezése és 1929-es nyugdíjba vonulása után megszervezte az Országos Frontharcos Szövetséget, amelynek néhány év múlva vezetője lett. Közéleti érdeklődését és aktivitását jelzi, hogy 1931-ben a Frontharcosok Egyesült Nemzeti Pártjának listáján székesfővárosi törvényhatósági bizottsági taggá választották, majd 1935-ben Szentgotthárd környékén a Nemzeti Egység Pártjának programjával lett országgyűlési képviselő. 1934-ben szülővárosa, Celldömölk díszpolgárává választotta és ezen év október 23-án díszvendégként – mint az Országos Frontharcos Szövetség elnöke – beszédet mondott a Ság hegyi trianoni kereszt avatási ünnepségén. Tekintélyét bizonyítja, hogy 1935 és 1939 között rangos pozíciót töltött be: a Tisztelt Ház külügyi bizottságának elnökeként tevékenykedett. 1939-ben a Magyar Élet Pártja támogatásával szerzett képviselői mandátumot a jászberényi választókerületben.

A Horthy-Magyarország felső katonai és diplomáciai köreinek ismert és népszerű alakja szinte egyidőben szállt sírba a számára életteret és felemelkedési lehetőséget biztosító korral…

Irodalom:

Keresztény magyar közéleti almanach. II. köt. Bp. 1940. pp. 1055-1056.
Ki kicsoda? Kortársak lexikona. Bp. 1937. pp. 827-828.
A magyar legújabb kor lexikona. Bp. 1930. p. 1022.
Szakály Sándor: Az ellenforradalmi Magyarország (1919-1944) hadseregének felső vezetése. Adattár 2. L-Z. In: Hadtörténelmi Közlemények, 1984. 3. sz., p. 591.

N. T.

Széll József

SZÉLL JÓZSEF
(Nemesdömölk, 1813. január 6. – Pozsony, 1886. augusztus 12.)

honvéd őrnagy


Iskoláit elvégezve nagyon fiatalon, 1833-ban lépett katonai pályára: a 34. számú császári és királyi gyalogezredben szolgált. Két év múlva a daliás termetű tisztet Bécsbe rendelték a királyi nemesi testőrséghez, ahol öt évet töltött. Bécsből főhadnagyi rangban került vissza a "Porosz Prinz" nevet viselő korábbi gyalogezredéhez, mely Galíciában állomásozott. Egy Lemberg közelében élő földbirtokos lányát vette feleségül.

Széll József ezredét 1848 tavaszán rendelték vissza Pestre, az új magyar kormány székhelyére. Szeptember 18-i előléptetése után immár őrnagyként vett részt a Jellasics elleni harcokban. Októbertől alakulatával a feldunai hadtest kötelékében szolgált. A schwechati csatavesztést követő utóvédharcokban, a december 28-i bábolnai ütközetben – miután zászlóalját a császári lovasság bekerítette – szívós védekezés után kitűzette a fehér zászlót. A veszteségeiken feldühödött császári vértesek azonban nem vették figyelembe a megadás jelét és a zászlóalj nagy részét lekaszabolták. Széll József tizenhét sebből vérezve maradt a harcmezőn. A Széll sebeiből folyó vér a dermesztő hideg ben jéggé fagyott, így megmenekült a haláltól. Két sebesült katonája egy közeli majorba vonszolta, ahol menedéket és ellátást kapott. Az osztrákok hat héttel később, egy majorbéli cseléd árulása következtében fogták el, majd Budára szállították. Ott, látva még mindig súlyos állapotát, éppen csak behegedt sebeit, kórházi ápolásra küldték és értesítették feleségét. Budára érkező felesége férjét már börtönben találta. A haditörvényszék kötél általi halálra ítélte.

A Windischgrätz herceghez benyújtott kegyelmi kérvény hideg elutasításban részesült. A kérvény végül a császár elé került; Széll József a császári hadbíróságtól 1849 márciusában a következő indoklással kapott kegyelmet: "Noha ezen elítélt egyén személyessége és tettei a büntetés enyhítésére nézve semmi indokul nem szolgálhattak, ő magassága mégis azon körülményt tekintve, hogy Széll József 17 sebje következtében hosszabb ideig élet és halál között forgott, s tökéletes gyógyulása után is csonkult és törődött állapotban maradand, az ellene, ki testi sanyarúsága által egy részben már úgyis bűnhődött, kimondott halálos ítéletet az emberiség szempontjából végrehajtani nem akarta, hanem azt 10 évi vasban eltöltendő várfogságra enyhíteni, a többiben a hadi törvényszék által kimondott ítéletet helyben hagyni méltóztatott"

Széll József 1854 májusáig volt a kufsteini várbörtön foglya. Azzal a feltétellel részesült amnesztiában, hogy felesége birtokára költözik, s azt el nem hagyhatja. 1861-ben, három évvel felesége halálát követően költözött vissza szülőföldjére. Egy ideig Kis-Czellben élt, ahol a hős szabadságharcos tisztet a mezőváros első díszpolgárává választotta. 1868-tól Ajkán élt, tagja lett a Veszprém megyei Honvédegyletnek. Élete végső szakaszáról keveset tudni. A Vasárnapi Újság 1886. évi augusztusi számában rövid nekrológ tudatja: "Széll Józsefet Pozsonyban temették el nagy részvét közt."

Celldömölkön a márciusi forradalom 150. évfordulója alkalmából kopjafát avattak a tiszteletére a római katolikus temetőben. Széll József kopjafája Virághalmi Ferenc honvéd százados sírja mellett áll.

Sírhelyét a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Nádasdy Lajos: Hév napok hőse - Kis Czell díszpolgára. In: Vas Népe, 1989. 63.sz. (márc. 15.), pp. 4-5.
Nádasdy Lajos: Széll József - 1848. In: Új Kemenesalja, 1991. 3.sz. p. 1., 7.
Burkon László: Széll József kopjafája. In: Vas Népe, 1998. márc. 18. p. 9.
Nádasdy Lajos: Edvy Illés Pál: Széll József őrnagy, nemesdömölki forradalmár (1-3) : Részletek egy eddig kiadatlan, kéziratos emlékiratból. In: Új Kemenesalja, 1998. 16. sz. p. 5. ; 17. sz. p. 6. ; 18. sz. p. 6.
Gasztonyi Erzsébet: Széll József - császári-királyi gárdistából a szabadság harc őrnagya... In: Ajkai Századok, 2019 október. 13. sz. pp. 106-111. (tovább)
N. L.

Szakály Dezső

SZAKÁLY DEZSŐ

(Iharosberény, 1903. december 17. – Celldömölk, 1979. július 30.)

 tanító, szőlész-borász

 Szülei néhány holdas kisbirtokon gazdálkodtak, édesapja egyetlen fiában látta az ősi juss örökösét, de a fiú nem akart földműves lenni. Édesanyja egyetértett a tanító javaslatával, aki többször szorgalmazta a szülőknél a taníttatását. Végül a tanító készítette elő édesanyja útját, aki titokban elment Sopronba és beíratta fiát az evangélikus tanítóképzőbe, ahol az első évet végezte. A következő két tanévet édesanyja kérésére Csurgón töltötte, de a záróévre ismét visszatért Sopronba, ahol 1923-ban kapott tanítói oklevelet. 1923 decemberében Csurgón kántori bizonyítványt szerzett.

Első munkahelye Balatonakali volt. 1924 őszén meghívták egy ún. államsegély nélküli törpe iskolához, ahol a tanítás mellett a kántori teendőket is el kellett látnia, továbbá vasárnaponként prédikálnia kellett a templomban. A kis létszámú közösség csak nagy nehézségek árán tudta a tanítói javadalmakat biztosítani, ezért fájó szívvel, de jelentkezett az alsósági gyülekezet pályázati felhívására. Az 1925. november 25-én megtartott választási közgyűlés résztvevői nagy többséggel Szakály Dezsőre voksoltak.

Az alsósági gyülekezet létszámának folyamatos növekedése (ebben az időben körülbelül 1200 evangélikus élt ott) indokolta, hogy a nemesdömölki gyülekezettől leválva önálló gyülekezetet alkossanak. Tervek voltak az iskola felújítására, bővítésére és egy harmadik tanítói állás létrehozására is. Előbbi 1926-ban, utóbbi 1929-ben, a gyülekezet önállósulása pedig 1931-ben valósult meg. A fiatal tanítónak bőven jutott feladat.

A tanköteles gyermekek oktatása, vallásos szellemű nevelése mellett a tanítóra hárultak az egyesületek irányításai is. Alsóságon az addig meglévő nőegylet és ifjúsági egyesület mellett 1930-ban leány egyesület is alakult. Volt időszak, amikor mindhárom egyesületet Szakály Dezső irányította. Az egyházi jellegű egyesületeken túl a lövész egyesület parancsnoka is volt. Alsóságon 1926-ban alakultak meg a leventék, ahol előbb ellenőr, titkár, majd főoktató és végül parancsnok lett. A sági leventék kimagasló eredményeket értek el a különböző szintű lövészversenyeken. Nekik volt a legkorszerűbb lőterük a járásban. 1941-ben pedig az országos népies tornaviadalon 45 csapat közül a 17. helyen végeztek Csepelen Szakály Dezső irányításával.

Munkaigényes feladat volt a falusi színjátszás is, az évi 2-3 előadás betanítása. Nevéhez sok színdarab rendezése fűződik. Az egykori szereplők visszaemlékezései szerint kedvelt rendező volt, ha valakit meghívott egy-egy szerep eljátszására, az megtiszteltetésnek érezte. A műsorokon a korabeli népszínművek szerepeltek, de maga is írt színdarabokat, a Harmadás Jóska című darabját többször előadták.

Szakály Dezsőt ott találjuk az ezüst és aranykalászos gazdatanfolyamok szervezői és oktatói között is.

1931-ben az elhunyt másodtanító helyére az alsósági gyülekezet a budapesti születésű, elárvult Haitl Ilonát választotta meg, aki 1931-ben Szarvason szerzett oklevelet. A „szelíd lelkű, kötelességtudó" tanító lett később Szakály Dezső felesége.

Szakály Dezsőt tanítóként és ifjúsági vezetőként jól ismerték Kemenesalján, azonban szélesebb körben ismert költészeti munkáival, főként hazafias tárgyú verseivel lett. 1933-ban jelent meg a Magyar Akarat! című kötete a Királyi Egyetemi nyomda előállításában, amely 48, főként a kor szellemének megfelelő, szavalókórusra feldolgozott hazafias tárgyú költeményt tartalmazott. A szerző közéletiségére vall, hogy az iskolák és a különféle egyesületek a nyilvános előadás jogát a szerzői kiadásban megjelent könyv megvételével megszerezhették. A korabeli pedagógiai tárgyú lapokban kivétel nélküli méltatások jelentek meg a kötetről.

Szakály Dezső az ifjúság oktatása során nagy hangsúlyt helyezett a hazafias nevelésre. E célból felhívta a figyelmet a szavalókórusok szerepére. Saját tapasztalataira alapozva pedig módszertani kiadványt jelentetett meg a szavalókórus működéséről, szervezéséről. Saját kórusával rendszeresen felléptek különböző ünnepeken. A kórusnak sikere volt, folyamatosan növekedett a létszám is. 1933 őszén, amikor a katolikus egyház és Celldömölk nagyközség megünnepelte a az apátság alapításának 800 éves évfordulóját, 180-an öltöztek díszmagyarba, s már felvonulásukkal is hatalmas sikert arattak. Legnagyobb sikerüket, immár 200 taggal – alsóságiak, celliek, fiúk és lányok, fiatalok és idősebbek – 1934. szeptember 23-án, a Ság hegyi Trianoni emlékmű avatásán érték el. Elképzelhető, hogy a történelmi háttér, a trianoni trauma hatására az emlékmű ünnepélyes avatásának pillanataiban a résztvevők többezres tömegéből milyen hatást váltottak ki a az emelvényen díszmagyarba öltözött 200 fős kórus tagjainak ajkáról Szakály Dezső beintésére három szólamban felcsendülő verssorok.

Az államosítás után, 1948-ban lett az alsósági iskola igazgatója. 1955-ben azonban ellentmondásos körülmények között leváltották. Tanítóként még maradhatott volna, de a döntés hatására távozott a pedagógusi pályáról. Ekkoriban alakult meg a legeltetési bizottság, annak pénztárosa lett. A bizottság keretében jött létre a járásra kiterjedő Mesterséges Termékenyítő Állomás, ott főelőadó lett. 1967 januárjában ment nyugdíjba.

Nyugdíjazását követően még inkább sághegyi szőlejének szentelte minden idejét. A szőlő szeretetét még gyermekkorából hozta magával, szülei birtokának része volt egy 970 négyszögöles szőlő is. Nagy terve volt a hegy fajtaszerkezetének átalakítása, a főként olaszrizlingből álló szőlők helyett a Ság hegy talajához, az uralkodó széljáráshoz jól alkalmazkodó, korán, szeptemberben érő fajták meghonosítása. E célból kísérleti telepekkel is tartott kapcsolatot. Saját birtokán kivágott 10 sor szőlőt, azt különféle fajtákkal betelepítette. A tőkékről térkép készült, s minden tőkéről külön feljegyzést vezettek. Ebben külön szerep jutott konkrét feladatokra lebontva gyermekeinek, Gábornak, Áronnak és Ildikónak. A terméseredményeket és a bor jellegét is figyelembe véve kiválasztották azokat a fajtákat, amelyeket a Ság hegyi gazdáknak javasolt új telepítéshez és pótláshoz. A szőlőkultúra váltásához a legmegfelelőbbnek az ezerfürtű (a tramini és a hárslevelű keresztezéséből nemesített) szőlőfajtát tartotta. Saját konyhakertjében oltványtelepet is létesített, hogy az érdeklődő szőlősgazdákat segítse, s nem utolsósorban alacsony nyugdíját kiegészítse.

A szőlősgazda Szakály Dezső híres volt vendégszeretetéről, ennek ellenére nem volt könnyű bejutni a pincéjébe annak, aki először járt nála. A belépéshez jogot kellett szerezni. A hagyományt Szabó Péter szolgabírótól örökölte, aki előtte évtizedekig volt gazdája a szőlőnek. A szolgabíró, mikor idegen érkezett a pincéjéhez, megállította az ajtóban, teleöntött egy korsót, ún. ürgét – amely 4 dl jó sági bort tartalmazott – és felajánlotta barátságát. S ha a vendég kiitta a tartalmát, beengedte, ha nem, azt mondta: „Édes öcsém, kívül tágasabb!" Ezt a hagyományt 1937-ben Szakály Dezső a szőlővel együtt átvette. Alóla egyetlen alkalommal tett kivételt, Latabár Kálmán esetében, mikor az egy művészcsoporttal Celldömölkön járt, és a társaság részt vett a szokásos Ság hegyi ürgés vendégavatáson. A koros művész betegségei miatt nem ihatott alkoholt, így az ürgeivásra helyette Koós János vállalkozott, miután a magáét már „kicsókolta". A Szakály-pincében történt élményeikről többen is beszámoltak írásban, mint pl. Kuntár Lajos, dr. Tenk Antal egyetemi tanár vagy Káldi János vasi költő, aki tollat ragadott a látogatás emlékére.

Szakály Dezső több ízben feltűnt a Magyar Rádió és a Győri Rádió különböző szőlészet-borászattal foglalkozó műsoraiban, és gyakran szerepelt a Falurádióban is. Tagja volt a celldömölki honismereti közösségnek is, amelynek 30 éves jubileumán, 2003 októberében rá is emlékeztek.

Irodalom:

Káldos Gyula: Egy néptanító életének fő állomásai. Szakály Dezső (1903-1979). In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények. 2004/3. sz. pp. 55-84. (tovább)

K. Gy.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 16:43)

Szabó József

SZABÓ JÓZSEF
(Alsómesteri, 1902. április 2. – Győr, 1986. október 17.)

evangélikus püspök, Madách-kutató


Tősgyökeres kemenesaljai, szorgalmas parasztcsaládból született. „Parasztivadék vagyok” – hangoztatta öntudattal, mint egykoron Luther, akinek hitéből merített, s aki ugyanezt vallotta magáról. Édesapja és bátyja is falusi bíró volt. Az alsóbb iskolákat szülőfalujának osztatlan elemi iskolájában végezte. Sokat köszönhetett osztatlan elemi iskolai tanítójának, Gaál Sándornak, aki felismerte a benne szunnyadó tehetséget és szüleinek még az 1914-es hadifogságából is azt üzente: „a Jóska gyereket ne felejtsék elvinni a soproni líceumba”. A kiváló képességű, tehetséges fiú a patinás soproni tanintézet növendéke lett, s érettségi után ugyancsak a soproni evangélikus hittudományi karon folytatta tanulmányait. Teológiai tanulmányait befejezve Szombathelyen szentelték lelkésszé, s egyházi főhatósága Győrbe helyezte gyülekezeti segédlelkésznek. Rövidesen vallásoktató lelkészi szolgálatba nevezték ki. Eme szolgálatai közben egy szemesztert ösztöndíjasként Angliában töltött. Remekül elsajátította az angol nyelvet, de németül is kiválóan értett.

Három év múlva püspöki másodlelkész, majd a győri gyülekezet megválasztotta rendes lelkipásztorává, s újabb előrelépésként igazgató lelkész lett. Győri lelkészi szolgálata éveiben vette át az evangélikus egyházi sajtó irányítását. Főszerkesztője volt a Harangszó című országos evangélikus hetilapnak, tíz éven át szerkesztette a 40000 példányban megjelent Evangélikus Naptárt, ezen kívül kiadóhivatalt, könyvkereskedést és nyomdát szervezett. Cikkek és tanulmányok sokaságát írta és gyakran fordított is. Luther írásaiból állította össze, s adta ki a "Jer örvendjünk keresztények" című, mindennapra szóló áhitatoskönyvet. A Dunáninneni Egyházkerület püspökévé 1948. március 18-án iktatták be. „Palócország”-ba, Balassagyarmatra került, ahol megismerkedett a madáchi életművel. Alig négy évi püspöki szolgálat után, a kommunista államhatalom nyomására püspöki tisztéről le kellett mondania, de megmaradhatott balassagyarmati gyülekezeti lelkésznek. Kiváló hitszónok volt: szemléletesen, színesen, ízes beszéddel, a szókincs változatos alkalmazásával hirdette az igét. Képes volt magával ragadni közönségét, szavainak nem csak zengése, de súlya és hitele is volt. 1973-ban vonult nyugdíjba és ekkor tért vissza Győrbe.

Szabó Józsefet már ifjúkorától kezdve foglalkoztatta Madách nagy műve és ezt húzta érettségi tételéül is. Roppant nagy szorgalommal és kitartó szenvedéllyel foglalkozott Madách Imre: Az ember tragédiája című művével. Összegyűjtötte a mű elérhető összes hazai és külföldi kiadását, Arany János után pedig elsőként gondozta a dráma szövegét. Mikrofilológiai alaposságára jellemző: a Tragédia 4140 sorát egybevetette Madách kéziratával, annak változtatásaival és Arany Jánosnak a költő által felhatalmazott javításaival. Korrigálta az apró tollhibákat, mérlegelte a Madách életében megjelent két kidás nyomdahibáit és áttekintette a több mint száz újabb kiadás szövegingadozásait is. Kutatásainak legjelentősebb eredménye: kilenc helyen az Arany-módosítás helyett – részletes indoklással – visszaállította az eredeti madáchi szöveget. Sok évtizedes kutatásainak eredményeként 1972-ben látott napvilágot a mű díszkiadása Madách Imre születésének 150. évfordulójára Bálint Endre illusztrációival. Komoly irodalomtörténészi és filológiai búvárkodás, valamint a nyugalom éveit megédesítő munkálkodás eredménye a győri Xantus János Múzeumban lévő, több mint 8000 dokumentumból álló hagyatéka, a világhírű Madách Gyűjtemény.

Tudományos munkásságát előbb 1983-ban Madách-díjjal ismerték el, majd az Evangélikus Teológiai Akadémia 1984. február 5-én tiszteletbeli doktori (doctor honoris causa) címmel tisztelte meg.

Születésének centenáriuma alkalmából Mesteriben, 2002. április 1-jén Ittzés János evengélikus püspök idézte fel alakját és avatta fel szülőházán a Réti Zoltán balassagyarmati festőművész által alkotott és adományozott domborművet.

2003. január 29-én, a Civitas Fortissima Nap alkalmából Balassagyarmat város Önkormányzata Szabó Józsefnek posztumusz díszpolgári címet adományozott.

Irodalom:

Veöreös Imre: „Fényben, borúban te maradj velem!” : Szabó József emlékezete. In: Diakónia, 1987. 1. sz. pp. 15-24.
Tóth László: „Fedetlen fővel és levetett saruval”. /Emlékezés dr. Szabó József munkásságára/. In: Palócföld, 1992. 2. sz. pp. 134-137.
Sümeghy József: D. Szabó József. In: Lelkipásztor, 1996. 3. sz. pp. 84-86.
Tóth László: Szabó József (1902-1986). In: Arrabona, 1999. 1-2. sz. pp. 365-374.
Kovalcsik András: Dr. Szabó József, a Madách-kutató püspök. In: Honismeret, 2003. 2. sz. pp. 25-28.

N. L. - N. T.

Steuer Jónás Gyula

STEUER JÓNÁS GYULA
(Kemenessömjén, 1841 – Budapest, 1913. március?)

kávés, vendéglátós

Szülőföldjén, majd a bécsi Daum Kávéházban tanult, ahol pár év múlva már üzletvezető. Rövid idő elteltével Pestre tette át a székhelyét, ahol az egyik legtekintélyesebb fogadó főpincére és 1869-től kezdve egyik utolsó bérlője volt. A 32 szobás "Két Oroszlán"-hoz 13 külön istálló csatlakozott, és itt szállásolták el a verhetetlen "Kincsem" kancát is. Steuer 1875-ben nyitotta meg a Duna-parti Lloyd Kávéházat és 1883-ban alapította meg a Múzeum körúti Fiume Kávéházat. A nagy, tizenöt ablakos, kettős oszlopsorral felosztott helyiségben volt szellőző-berendezés, hálós izzótesteket alkalmaztak, valamint három vadonatúj biliárdasztalt állítottak fel és jelképként Fiume címerét függesztették ki, amelyről a kávéház a nevét kapta. A kitűnő konyha ellenére az igazi fellendülést az éjjel-nappal folyamatosan nyitva tartásra való áttérés hozta meg. A vendégek otthonosságát fokozta, hogy a pesti újságokon kívül vidéki hírlapokra is előfizetett a tulajdonos. Az első pesti vendéglátóhely volt, ahol csak magyarul lehetett rendelni. Az első kávés volt, aki – svábhegyi tehenészetére alapozva – "valódi" tejet garantált a kávéhoz. Külön asztaltársaságot alkottak a színészek, az újságírók, a függetlenségi képviselők, valamint az írók, akik közül Ambrus Zoltán és Reviczky Gyula törzsvendégnek számított. Steuer hírnevére jellemző, hogy szakmai körök szerint már születésekor szinte magával hozta kávésipari engedélyét. Vendégkörét megbecsülte, de vigyázott arra, hogy ne legyen bizalmaskodó.

Az előzmények után nem hatott meglepetésként újabb alapítása: 1888-ban az Abbázia Kávéház kezdte meg működését irányítása alatt. A főváros egyik legfényesebb kávéházához hatalmas terasz tartozott, belül alpakka csillárok, a Monarchia talán két legnagyobb, Brüsszelből hozatott falitükre és ónixmárvány asztallapok fogadták a betérőket. A kávéház Eötvös Károly "második otthona" lett, akinek asztalánál gyakran megfordult – többek között – Bródy Sándor, Heltai Jenő és Molnár Ferenc. A századforduló környékén a képzőművészek leglátogatottabb találkozóhelyének tekintették, akiknek külföldi és hazai napilapok, folyóiratok tömege állt rendelkezésére. Az általuk kedvelt asztal az Új Magyar Pantheon nevet viselte: nem alaptalanul, hiszen Csók István, Fényes Adolf, Ferenczy Károly, Kernstok Károly, Lechner Ödön és Szinyei Merse Pál alkották az asztaltársaságot.

Steuer Gyula alapításától, 1885-től tagja volt a "Deák Ferencz a Testvériséghez" elnevezésű szabadkőműves páholynak. Tekintélyét jelzi, hogy hosszú időn keresztül szerepelt a budapesti virilisek, vagyis az 1200 legtöbb adót fizető polgár listáján. 1908. december 18-án közkereseti társaságként vették nyilvántartásba a "Steuer Gyula céget".

Temetésén részt vett a francia és a spanyol konzul is, akik Hevesi Simon rabbi búcsúbeszédét hallgathatták a sírnál. Halálával a kávéházi "hőskorszak" egyik nagy öregjét veszítette el a szakma, de tapasztalatait fiára, Marcellre (1875-1944) hagyományozta, aki –miután 1907-ben eladták a "Fiumé"-t, az Abbázia kávésaként őrizte a kávés dinasztia jó hírét.

Steuer Gyulának két házasságból (Hoffmann Karolina és Hoffmann Henriette) 6-6 fiú- és leánygyermeke született, így özvegyének 1920-ban történt halálakor tizenkét utód között kellett megosztani az örökséget. Az alapító érdemeinek elismeréseként 1924-től 1936-ig "Steuer Gyula Abbázia Kávéház" néven működött tovább a cég.

Az 1949-ben államosított Abbázia helyén jelenleg a Kereskedelmi Bank Rt. épülete található, falán a hírneves kávéházra utaló emléktáblával.

Irodalom:

Erki Edit: Kávéház-sirató. Bp. 1995.
Gundel Imre-Harmath Judit: A vendéglátás emlékei. Budapest, 1979.
Schweitzer Gábor: Lapok az Abbazia kávéház történetéhez (az 1888-as alapítástól az 1944-es ideiglenes bezárásig). In: Budapesti Negyed 12-13. (1996/2-3). pp. 121-138.

N. T.

Módosítás: (2011. Június 21. Kedd, 09:06)

Savanyú Jóska

SAVANYÚ JÓSKA
(Izsákfa, 1841. szeptember 12. – Tótvázsony, 1907. április 9.)

betyár

Apja, idősebb Savanyú József juhászszámadó volt a Veszprém megyei Orosziban, anyját Kovárczi Erzsébetnek hívták. Birkalopás miatt kellett elbujdosnia. Veszprém, Vas Zala és Győr megyékben folytatta kóborló életét. 1860-ban 8 hónapot töltött a veszprémi fegyházban fegyveres csavargásért. 1872-ben egy sitkei rablás miatt ismét letartóztatták, de bűnrészességét nem tudták bizonyítani. 1875-ben Sümegen egy hónapot töltött börtönben súlyos testi sértés miatt.

1881-ben Bogyai Kálmán csabrendeki földbirtokos kúriáját próbálta társaival sikertelenül kirabolni, eközben lelőtték Bogyai Antalt, a ház urának testvérét. A nagyvázsonyi uradalmi pénztárt vakmerő módon fényes nappal harmadmagával rabolta ki.

1883-ban már országos körözést adtak ki ellene, 1000 forintos díjat tűztek ki a fejére és 1884-ben statáriumot hirdettek elfogatására. 1884 áprilisában Magyarósi István billegi bojtár a zalaegerszegi szolgabírónál bejelentést tett, hogy hajlandó Savanyú Jóskát és társait a hatóság kezére adni. Tettét bosszúvágy vezérelte, mivel nagybátyját 1883-ban Savanyúék a henyei erdőben agyonlőtték. Magyarósi a Tapolca környékén tartózkodó betyárokat áldomásra hívta a halápi erdőbe: csaliként egy romos akolban elrejtett fél akó bor szolgált, de az első kulacs borba még nagy adag erős altatót is kevert. A csendőrök a zalahalápi erdőben május 4-én fogták el a kábult Savanyút és társait.

A szombathelyi törvényszék előtt felelt tetteiért. Az 1884. évi börtöntörzskönyv 85. sz. és az 1887. év 166. sz. bejegyzésében szereplő személyleírás szerint 159 cm magas, zömök testalkatú, arca gömbölyű, piros szeplős, haja gesztenyeszínű, homloka magas, szemöldöke szőke, szeme kék, orra és álla rendes, szája széles, bajusza gesztenyeszín, fogai épek, különös ismertetője a homlokán jobboldalt felül látható forradásos sebhely. Az ügyész 27 pontban adta elő a vádat, amelyek között bobai és szergényi emberölés is szerepelt. Savanyú mindent tagadott. „Igénytelen alak. Szemei, ajkai egyre vonaglanak, görcsösen szorongatja a kalapját. A közönségre azonban kihívó tekinteteket vet. Szemöldökeit összevonja és sötéten néz a kiváncsiakra. Szemei villognak. A vádbeszéd hallatán többször mosolygott, sőt egyszer hangos nevetésre fakadt, amiért az elnök megrótta" – írta a perről tudósító újságíró. Savanyú védője Stirling József volt, aki Horváth Boldizsár politikai köréhez tartozott, de számos botrány fűződött a nevéhez. A tárgyalás során kiderült, hogy a bűnéűl felrótt rablások és fosztogatások jelentős részét nem ő, hanem a nevében követték el.

Az ügyész halálbüntetést javasolt, de csak életfogytiglan tartó fegyházra ítélték. Fellebezése után másodfokon 1886. november 22-én tárgyalta az ügyet a Királyi Ítélőtábla. Ekkor halálra ítélték. Az ismételt fellebezés alapján a Kúria III. számú büntetőtanácsa újfent életfogytiglani fegyházra módosította az ítéletet. A büntetés letöltésére két társával az illavai országos börtönbe szállították. Huszonkét év raboskodás után Csáky Károly váci püspök közbenjárására kapott kegyelmet. Rövid ideig – mint látványosságot – egy pesti kávéháztulajdonos mutogatta. Hamarosan testvéréhez, a tótvázsonyi juhászhoz költözött. Szabóműhelyt nyitott, de súlyos reuma kínozta, és – búcsúlevele szerint – a fájdalmak miatt főbe lőtte magát. Sírja idegenforgalmi látványosság, emlékét számos betyártörténet, népdal őrzi.

Irodalom:

Feiszt György: Savanyú Józsi vázlatos élete. In: Vas Népe, 1983. december 17. p. 6.
Feiszt György: Savanyú Jóska Vas megye törvényszéke előtt. In: Vas megyei levéltári füzetek 3. Szombathely,1990. pp. 219-229.
Veszprém megyei életrajzi lexikon. Veszprém, 1998.
Sipőcz József: Savanyó Józsi, a jó betyár. Veszprém : Viza, 2006. — 121 p. (tovább)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 25. Péntek, 17:00)