Tungli Gyula

TUNGLI GYULA
(Izsákfa, 1932. május 9. - Budapest, 2014. január 13.)

helytörténész, nyelvész, pedagógus, főiskolai docens

Tungli Károly földműves és Gyűrű Ida fia tanulmányait 1938 és 1942 között a római katolikus elemi népiskolában kezdte Izsákfán, majd 1946-ig a Gyömörei György Polgári Fiúiskolában tanult Celldömölkön. Középiskolai éveit 1946-tól 1950-ig a celldömölki Gábor Áron Gimnáziumban töltötte. Diplomát előbb 1953-ban Budapesten az Apáczai Csere János Pedagógiai Főiskolán szerzett, majd 1955-ben elvégezte az ELTE BTK magyar szakát, később 1958-ban a történelem szakát is. 1976-ban magyar nyelvészetből doktorált, disszertációját „Pápa földrajzi nevei” című értekezésével védte meg.

Vas megyében 18 éves koráig élt. Kemenesalján már diák korától kezdve foglalkozott szülőföldje történetével és népnyelvével. 1952/53-ban Mezőlak Általános Iskolájában tanárjelölt, 1955-től 1958-ig az Ajkai Gimnázium magyar szakos tanára volt. 1958 és 1983 között a pápai Türr István Gimnázium magyar-történelem szakos tanára, közben1973/74-ben a Nyitrai Főiskola magyar lektora volt. 1983-tól 1992-ig a győri Apáczai Csere János Tanítóképző Főiskola adjunktusa, majd docense volt. 1992/93-ban a Veszprémi Egyetem teológia fakultásának pedagógia tanára. 2003-2004-ben – nyugdíjba vonulása után – történelmet tanított a pápai Batthyány Lajos Mezőgazdasági Szakközépiskolában.

1958 óta vett részt az ismeretterjesztésben. Kutatási területei: névtan, művelődéstörténet, helytörténet. 1962 és 1992 között honismereti szakkört, speciálkollégiumot vezetett. Számos tudományos társaságnak (Magyar Nyelvtudományi Társaság, Magyar Irodalomtörténeti Társaság, Pápai Művelődéstörténeti Társaság) volt a tagja.

Az 1970-ben Pápán megtartott II. Diák honismereti Konferencia főrendezője volt. 1973-ban lektorként – Tőzsér Árpád költővel együtt – Petőfi-kiállítást rendezett, melyet 6000 szlovák és magyar diák tekintett meg. 1982-ben életre hívta a Kemenesaljai Baráti Kört, amelynek elnökségi tagja volt és 1988-ban a Pápai Művelődéstörténeti Társaságot. Győrben is végzett magyarságkutató tevékenységet. Részt vett a Veszprémi Akadémiai Bizottság néprajzi és neveléstörténeti tagozatának munkájában. 1992 és 2012 között Pápán folytatta honismereti munkáját. Tevékenyen dolgozott a Várostörténeti és az Ipartörténeti Körben. Tevékenyen részt vett a Veszprém Megyei Honismereti Egyesület munkájában és az Országos Honismereti Akadémiák Veszprém megyei delegációjának oszlopos tagja volt.

1969-ben a Művelődési Minisztérium felkérésére egyik szerzője volt a „Honismeret az iskolában” című kiadványnak. 1970-ben jelentette meg a „Hűség” című szakkör folyóiratát. 1987-ben látott napvilágot a „Pápai járás földrajzi nevei” című dolgozata, majd 1995-ben „Izsákfa évszázadai” munkája. Főszerkesztője volt az 1997-ben megjelent Pápai Pedagógus Lexikonnak. 1999-ben jelent meg „Szülőföldünk Kemenesalja” című könyve. 2002 után került kiadásra a Pápai Pedagógus Lexikon II. kötete: „A Pápai Járás Pedagógusainak Adattára” valamint a „Pápai Krónika” című munkája. Nagy gonddal szerkesztette a Pápai Művelődéstörténeti Társaság füzeteit. 2009 októberében jelent meg „A pápai névtani konferencia előadásai”című kiadványa. Több mint 400 cikket publikált különböző újságokban és folyóiratokban. Maradandó értéket tárt fel a tudományos élet és az irodalom területén. Évtizedek óta három megyében (Győr-Moson-Sopron, Vas, Veszprém) tevékenykedett a helytörténeti munkában.

Kiemelkedő közművelődési és kulturális munkásságáért, helyi és országos tudományos életben betöltött szerepéért, valamint egy életen át tartó pedagógiai munkájáért: 1971-ben, 1978-ban és 1987-ben „Veszprém Megyéért”, 1988-ben Csűry Bálint-emlékérem és díj, 1992-ben Pedagógus Szolgálati Emlékérem, 1998-ban Pro Cultura, 2000-ben Celldömölk város jubileumi ezüst emlékérem kitüntetésekben, 2008-ban az „Oktatási Miniszter Elismerő Oklevele” díjban részesült. 2012-ben az Országos Honismereti Akadémián átvehette a mozgalom legmagasabb kitüntetését, a Bél Mátyás-díjat.

Végső nyughelye Celldömölk alsósági városrészének temetőjében található.

Egyénisége mély emberszeretetet, barátságot és közvetlenséget sugárzott környezetére. Így fordult tanítványaihoz, barátaihoz is. Ha az ember örömét leli abban, amit csinál, akkor a munka hivatássá válik számára. Számára a pedagógiai és tudományos kutatómunka, az alkotás mély elhivatottságot jelentett.

Kemenesaaljai vonatkozású művei:

Kresznerics Ferenc emlékzete. In: Magyartanítás, 1982. 4. sz. pp. 191-192.
A Kemenesaljai Baráti Kör. In: Honismeret, 1987. 4. sz. pp. 60-61.
Izsákfa évszázadai. Izsákfa, 1995. 181 p.
Szülőföldünk Kemenesalja. Celld., 1999. 181, [2] p.

Irodalom:

Burkon László: Megjelent Izsákfa monográfiája : Falutörténet egy városrészről. In: Vas Népe, 1995. 157. sz, (július 7.) p. 5.
Németh Tibor: Tungli Gyula: Szülőföldünk Kemenesalja. Celldömölk, 1999. [Könyvismertetés]. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 1999. 3. sz. pp. 89-92.
Tungli Gyula. (Összeáll. és szerk. Tölgyesi József). Veszprém, 1999. 53. p. (Veszprém megyei pedagógiai bibliográfiák, 8.)
Tölgyesi József: Tungli Gyuláról. Pedagógus a kultúra horizontján. In: Szín, 2009. 1. sz. p. 90.
Kiss Zoltánné: Tartalmas nyolcvan év. In: Napló, 2012. 119. sz, (május 22.) p. 15.
Molnár Gábor: Dr. Tungli Gyula (1932-2014). In: Új Kemenesalja, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 14.

N. T.

Tarrósy Imre

TARRÓSY IMRE
(Celldömölk, 1934. november 25. – Szombathely, 2013. március 24.)

játékvezető, labdarúgó, sportvezető

Már iskolás korában a labdarúgás világában érezte otthon magát. Középiskolai tanulmányainak befejezése után rövid ideig a Celldömölki MÁV Vontatási Főnökségen dolgozott, de már ekkor a helyi vasutas labdarúgóklub játékosa volt. Tehetséges játékos volt, kiváló kapus lett belőle. Az 1950-es - 60-as években mindvégig a hazai csapatot erősítette. A CVSE e korszakban rövidebb-hosszabb ideig játszott az NB III-ban illetve a megyei első osztályban. „Mimis” társaival együtt sok örömet szerzett a hűséges szurkolótábornak. Sportolói pályafutását követően sem szakadt el a sporttól - folytatta a munkáját sportfelügyelőként. Hosszú ideig volt labdarúgó játékvezető. Munka mellett végezte el a Testnevelési Főiskola sportszervezői szakát. A közigazgatási átszervezésekhez kapcsolódóan volt járási, majd városi sportfelügyelő, utolsó munkában töltött időszakában pedig egyszerre volt sportreferens és a CVSE ügyvezető elnöke. Nyugdíjazását követően is kitartott a sport mellett és szorgos gyűjtőmunkájának eredményeként született meg könyve, amely városunk sportéletének egy egész évszázadát fogja át. E munka helytörténeti értéke páratlan adatgazdagsága révén egyedülálló.

Nevéhez fűződik az 1979-ben városi rangot kapott négy dunántúli város (Barcs, Celldömölk, Körmend és Lenti) évenkénti, nyári felkészülési labdarúgótornájának elindítása. Az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának a lap indulásától kezdve másfél évtizeden át tagja, a sportesemények hűséges krónikása volt.

Nem feledkezhetünk el élete meccséről, amelyet a Pápai Textiles csapatával vívtak, idegenben. A végeredmény 1:1 lett. Az újság azonban egyedi módon tudósított a mérkőzés végeredményéről: Pápai Textiles – Tarrósy 1:1. Kapusként felvonultatott erényei egész életét szimbolizálják: megbízhatóság és kiváló szervező- és irányítókészség jellemezte, amely igazi bravúrokkal párosult - elég az említett meccsre, valamint a celli sportélet enciklopédiájaként forgatható összefoglalójára gondolnunk.

Művei:

Celldömölk szervezett sportélete 1945-1956. Kézirat. Celld., 1975. 46 lev.
Celldömölk szervezett sportéletének kialakulási előzményei – a versenysport nélküli egyesületi tevékenység 1889-1919. Kézirat. Celld., 1975. 66 lev.
Boldog leventekor. Leventeintézmény sportja. Kézirat. Celld., 1994. 100 lev.
Celldömölk járási és városkörnyéki falusi spartakiád történései és legjobbjai 1952-1995. Kézirat. Celld., 1996. 103 lev.
CVSE centenáriuma. Egyletek, klubok, egyesületek. Celld., 2000. 536 p.
A mi leventéink. Celldömölk és Alsóság 1921-1945. Kézirat. Celld., 2010. [2], 96 lev.

Irodalom:

Molnár Gábor: Tarrósy Imre (1934-2013). In: ÚK, 2013. 5. sz. (április 5.) p. 5.

N. T.

Tamás Endre

TAMÁS ENDRE 
(Sárvár, 1922. január 14. - Celldömölk, 2006. december 27.)

igazságügyi orvosszakértő, sebész

Édesapja álmát valósította meg az orvosi hivatás választásával, aki az I. világháborúban megsebesülve a hazatérés után örült, hogy egyáltalán állást kapott. Fia a répcelaki gyermekkor után a szombathelyi Faludi Ferenc Gimnáziumban maturált. Ezt követően a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetem Orvosi Karán folytatta tanulmányait. 1944 végén hallgató társaival együtt megkapta katonai behívóját. Másnap Budapestről a németországi Halléba indultak, ahová a háborús körülmények miatt az orvosi egyetemeket áttelepítették. Itthoni professzorok tanították őket, de a végzettséget igazoló oklevelet a hallei egyetem adta 1945 tavaszán. Emlékezetes pillanatok voltak Tamás Endre számára: két bombázást túlélve, egy óvóhelyen, gyertyafénynél vehette át a diplomát...

1945 decemberében jött vissza Szombathelyre a megyei kórház sebészetére, ahol Pető Ernő igazgató mellett segédorvosként dolgozott. Főnöke szaktudása és betegek iránta empátiája egy életre meghatározta szakmai ars poeticáját. Különleges helyzetet tükröz, hogy közben a hatodéves szigorlatokat letéve 1947. március 22-én immár Budapesten is megkapta orvosi diplomáját. Ebben az esztendőben kötött házasságot Illye Gizellával († 1981), aki két leányának: a gyermekgyógyász Juditnak és a dietetikus Katalinnak lett az édesanyja. 1951-ben hívták be hivatásos honvéd orvosnak és átkerült a mostani kámoni kórházba. 1953-ban kinevezték az új győri honvéd kórház osztályvezető főorvosává, ahonnan 1956-ban szerelt le véglegesen. Előtte azonban a hippokratészi eskünek megfelelően mindent megtett a forradalmi események sebesült áldozatainak gyógyításáért...

A vasi megyeszékhelyre visszatérve Szabolcs Zoltán sebész főorvos adjunktusa lett, aki kevesek által ismert, nagy jelentőségű kísérleteket folytatott a gyomorrákkal kapcsolatban. Ő avatta be a fiatal adjunktust a szinte „vértelen” operáció technikájába.

1961-ben nevezték ki a celldömölki kórház sebészeti osztály főorvosának. Több mint negyedszázadon keresztül, 1987-ben történt nyugdíjazásáig töltötte be ezt a pozíciót. Több mint három évtizeden keresztül igazságügyi orvosszakértőként is tevékenykedett. Karizmatikus egyéniség volt: sok ezer műtéttel a kezében mindig igyekezett megvalósítani a test és a lélek összhangban történő gyógyításának művészetét. Ismereteit igyekezett átadni az operáló team illetve a kórházi személyzet tagjainak, mert a csapatmunka fontosságát vallotta. Magáénak érezte a kórház első sebészének, Szomraky Zoltánnak szívét tartalmazó, műtő előtti csarnokban álló urna feliratát: „Pro hac domo palpitabat...” azaz „Ezért a házért dobogott...”

1982-ben újra nősült: második felesége, Berdál Mária sebész főorvos hivatásában is társa lett. Nyugdíjazása után még hosszú évekig vett részt a szakrendelés munkájában és nővérképzésben. 1998-ban vette át aranydiplomáját, 2004-ben pedig Celldömölk Városért Érdemérem kitüntetésben részesült. Utolsó éveiben fontosnak tartotta azoknak az emlékeinek a publikálását, amelyek kevéssé ismert fontos eseményekről számoltak be a szemtanú hitelességével.

Művei:

A hallei orvosi diploma története - 1945. In: VSz, 2002. 5. sz. pp. 600-617.
Az annunciáta szerzetes nővérek elhurcolása a szombathelyi közkórházból (1949. október 20.). A koronatanú szemével. In: 2004. 5. sz. pp. 527-534.

Irodalom:

Budai Rózsa: A sebészet végvárában. In: VN, 1998. 302. sz. (december 28.) p. 3.
Tömböly Ágnes: Kétdiplomás sebész főorvos. In: ÚK, 2002. 5. sz. (február 7.) p. 3.
Uő.: Példaértékű életút. In: ÚK, 2002. 19. sz. (május 16.) p. 2.
Rozmán László: Búcsú Dr. Tamás Endre sebész főorvostól. [Dr. Mazur Sándor gyászbeszédének közlésével]. In: ÚK, 2007. 1. sz. (január 12.) p. 6.

N. T.

Kovács Jenő

KOVÁCS JENŐ
(Abaszéplak, 1911. május 25. - Szombathely, 2002. október 4.)

csendőrtiszt, helytörténész, jogász

Szülei, Kovács József és Tamási Amália Vas megyei parasztcsaládból származtak. Édesapja 1908-ban uradalmi ispánként került egy Kassa melletti birtokra. Az. I. világháború kitörését és az apa bevonulását követően a család a merseváti apai nagyszülőkhöz települt vissza. Kovács József 1917 augusztusában hősi halált halt a román fronton, az Ojtozi-szorosban. (1937-ben posztumusz vitézzé avatták.) Édesanyja négy gyermekkel maradt családfő nélkül.

Az elemi iskola hat osztályát Merseváton végezte, majd ezután hadiárvaként a szombathelyi árvaházba került. Két évvel idősebb volt osztálytársainál, akikkel a Faludi Ferenc Gimnáziumban tanult. Osztálytársa volt Weöres Sándor. A gimnáziumot végig jeles eredménnyel teljesítette és 1931-ben érettségizett. Lelkesen vett részt a cserkészek tevékenységében is. 1931-ben bevonult és felvették a pécsi egyetem jogi karára, amit egy évig a katonasággal párhuzamosan végzett. 1935-ben avatták doktorrá. A népi írók falukutató mozgalmának hatására diplomamunkaként „Mersevát község szociográfiájá”-t írta meg. Ezután Celldömölkön sikerült elhelyezkednie jegyzőgyakornokként.

1936-ban jelentkezett a csendőrségi diplomásokat kereső álláshirdetésre. A Ludovika Akadémia elvégzése után 1937-ben hadnaggyá, majd egy esztendő múltán, a tiszti tanfolyam elvégzését követően főhadnaggyá avatták. Először Csornára került szárnyparancsnoknak, majd számos helyen szolgált s közben 1940/41-ben a szombathelyi csendőrtiszti iskolában is tanított. Mivel Délvidéken is szolgált a vérengzések idején, ezért tevékenységét az ügyészség megvizsgálta és megállapította, hogy feladatait minden esetben szabályszerűen látta el. A Bácskában ismerte meg Márkus Juditot, későbbi feleségét. 1943 tavaszán gödöllői szárnyparancsnok lett. 1943 júniusában házasodott meg és 1944-ben született Judit nevű kislánya. A harcok közeledtével családját Szombathelyre küldte, maga pedig egységével Budapestre került. Budapest ostromát a budai Várban lévő Belügyminisztériumban vészelte át. 1945 februárjában a szovjetek elhurcolták: gyűjtőtáborokon keresztül orosz tiszti hadifogolytáborokba került, ahonnan 1950 decemberében térhetett haza Magyarországra. Itthon internálták és 1953-ig a kazincbarcikai fogolytáborban dolgozott a vegyiművek építésén. Sztálin halála után egy koncepciós perben délvidéki szerepvállalása miatt 10 év börtönt róttak ki rá. Ezt követően a csolnoki munkatáborban, egy szénbányában dolgozott. Felesége 8 év után itt látogathatta meg először férjét.

1956 októberében a váci börtönben érte a forradalom. A kapuk megnyitása után azonnal Szombathelyre ment. Mivel nem töltötte le börtönbüntetését, ezért 1957 márciusában visszavitték Vácra, ahonnan 1957 októberében került végleg Szombathelyre. Közben, 1957 áprilisában született meg Jenő nevű fia. Egy tejipari építőbrigádnál, majd asztalos üzemben sikerült elhelyezkednie segédmunkásként. A korra jellemző, hogy újra le kellett érettségiznie... 1965-től a szombathelyi gázgyár csoportvezetőjeként dolgozott és itt lett nyugdíjas 1974-ben, de 4 évig még foglalkoztatták.

A hatvanas években kapcsolódott be a honismereti mozgalomba: részt vett a honismereti akadémiákon, valamint nyelvtudományi, egyházi, ipar- és iskolatörténeti dolgozatokat készített. Később gyakran publikált a helyi lapokban (Vas Népe, Savaria Fórum), folyóiratokban (Honismeret, Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, Vasi Szemle). Magas színvonalú publikációit bizonyítja, hogy Mersevát személyneveiről szóló munkáját az Eötvös Loránd Tudományegyetem jelentette meg a „Magyar személynévi adattárak” című sorozatban.

1990-től kitartóan törekedett rehabilitációjára. Kérelmeit végül siker koronázta és 1994-ben a Legfelsőbb Bíróság rehabilitálta és anyagilag is kárpótolták. A következő esztendőben Mersevát első díszpolgárává avatta.

Művei:

Kemenesaljai elpusztult településekről. Kézirat. Szombathely, 1974. 48 lev.
Mersevát mint a Marcal-völgy egyik átkelőhelye. Kézirat. Szombathely, 1977. 130 lev.
Adatok a Kemenesallyai- (Kis-Czelli-Celldömölki) járás településtörténetéhez. Kézirat. Szombathely, 1978. 66 lev.
Tanulmányok a Marcal folyó középső szakaszáról. Kézirat. Szombathely, 1981. 67 lev.
Mersevát személynevei. Bp. 1985. 96 p.
Weöres Sándor középiskolai diákéveiből, szombathelyi kapcsolatairól (1923-1934). In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 24-33.
A Cser krónikása. Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács-dosszié. [Közzéteszi Békés Márton]. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 169-194.

Irodalom:

Feiszt György: Nem felejtette el származását. In: Vasi Honismereti Közlemények, 1987. 2. sz. pp. 17-19.
Káldos Gyula: Mersevát első díszpolgára sr. Kovács Jenő. In: Új Kemenesalja, 1995. 6. sz. (március 30.) p. 5.
Feiszt György: Erre születni kell! Interjú a 90 éves Kovács Jenővel. In: Vasi Honismereti és Helytörténeti Közlemények, 2001. 4. sz. pp. 22-25.
Kuntár Lajos: A kilencvenesztendős dr. Kovács Jenő köszöntése. In: Honismeret, 2001. 6. sz. pp. 86-87.
Békés Márton: A Kovács-dosszié elé. Gondolatok egy csendőrsors töredékei felett. In: Vasi Szemle, 2007. 2. sz. pp. 155-168.

N. T.

Kovács Imre

KOVÁCS IMRE
(Csorna, 1954. december 1. - Vönöck, 2010. július 12.)

ev. lelkész

Kovács Imre és Rosta Etelka első gyermekeként született. Családja Szombathelyre költözése után az általános és középiskolai tanulmányait is a vasi megyeszékhelyen végezte. A barátai által Jim-ként emlegetett fiatalember a Nagy Lajos Gimnáziumban tanult, ahonnan egy zászlóégetési ügy miatt távoznia kellett, ezért a Kanizsai Dorottya Gimnáziumba ment át és ott érettségizett. Zsellér nagyszülei iránti tiszteletből tudatosan fizikai munkát akart végezni. Osztályfőnöke és édesanyja unszolására fél évig járt a szombathelyi tanárképző főiskolára, de nem vonzotta a kor felsőoktatási közege. A MASPED-nél rakodómunkásként helyezkedett el, amely a bányamunka után a legkeményebb munkahely volt. Olyan emberi kapcsolatokkal gazdagodott, amelyek további életét meghatározták. Bokatörése miatt egy évig nem tudott dolgozni, aztán Pápán töltötte ki a kétéves katonaidőt egy építő alakulatnál. Katonaság után felvették a soproni Faipari Egyetemre, azonban nem ment el.

Hosszú, több mint egy évtizedes útkeresés után 1984 őszén egy sokféle tapasztalattal és tudással felvértezett érett férfi nyert felvételt az Evangélikus Teológiai Akadémiára. Itt ismerkedett meg a celldömölki származású Tóth Mártával, akivel 1986. június 29-én Szombathelyen kötöttek házasságot. Házasságukat Isten három gyermekkel (Máté, Márta és Magdaléna) áldotta meg. 1989-ben szentelték lelkésszé és 1991. április 6-án iktatták be a kemenesmagasi és kemenesmihályfai gyülekezetek lelkészi állásába. Felesége három évvel korábban Vönöckön lett lelkész és közös családjuk is itt telepedett le. A három gyülekezetben élő 1600 hívüket nyitott szívvel, az emberek iránti alázattal és szeretettel szolgálták. Jelzés értékű, hogy példájuk nyomán több fiatal is Isten szolgálatát választotta.

Tudós pap volt, aki szívesen osztotta meg gondolatait környezetével. Istenismerete, emberszeretete és magyarságtudata vonzó volt minden kultúrára szomjas hallgatója számára. Az Asztali Beszélgetések Kulturális Alapítvány szervezésében emlékezetes, pezsgő szellemű beszélgetést folytatott Popper Péterrel. A szószéken nem szónokolt, hanem kis színes történeteket mesélt, amiket mindenki értett, amikben bárki magára ismerhetett. Néha még igehirdetés közben dalra is fakadt, és tiszta hangon énekelt fájdalmas magyar népdalt vagy zsidó dallamot. Halkan búgó szavára oda kellett figyelni. Nemcsak beszélt egy újfajta, a korábbinál hitelesebb egyházképről, hanem a maga területén meg is valósította azt. A férfiakat a demizson-kör keretében tudta bibliaórára hívni, és ott megszólaltatni. A 80-as évektől kezdve az elsők között vezetett mozgássérülteknek tábort. Éppen ő, az örök lázadó és merész kísérletező ragaszkodott a hagyományos formákhoz, mert tudta, milyen ereje van a hagyományoknak. A közvetítés képessége azonban nem csak szóban nyilvánult meg, hanem írásaiban is. Hitoktatásai céllal készített tanmenetei, segédanyagai, rejtvényei és szeretett népdalzsoltárai felbecsülhetetlen értéket képviselnek a lelkészek számára. Büszke volt arra, hogy Vas megyei hitoktatási megbízottként egy-egy tanévben közel 2000 gyermek vett részt heti 1-2 alkalommal hittanórákon.

A kemenesmagasi templomban ravatalozták fel, Vönöckön temették és Kemenesmihályfán emlékezett meg róla a család és mindhárom gyülekezet. Születésének 60. évfordulójához kapcsolódva 2014. december 6-án tiszteletére emléktáblát avattak a kemenesmihályfai evangélikus templom falán.

Irodalom:

Komondi Gábor: Megvan a homokóra alja. Beszélgetés Kovács Imre evangélikus tiszteletessel. In: Vasi Magazin. 1997. 1. sz. (augusztus 17.) pp. 16-17.
Kedves kollégámmal, egykori évfolyamtársammal. In: Lutherrózsa, 2003. 12. sz. (december) pp. 10-11.
Kovács Imre (1954-2010). In: Dunántúli Harangszó, 2010. 9. sz. (szeptember) p. 7.
Emléktáblát avattak Kemenesmihályfán. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 4.

N. T.

Kiss Péter

KISS PÉTER
(Celldömölk, 1959. június 11. - Bp., 2014. július 29.)

gépészmérnök, országgyűlési képviselő, politikus

Édesapja, Kiss Alajos a celldömölki Gábor Áron Gimnázium tanára volt 1958-ig, közben igazgatóként is tevékenykedett 1951 és 1953 között. Fia a szombathelyi Nagy Lajos Gimnázium reáltagozatos osztályában maturált. A pedagógusok kedvence volt: számos tanulmányi versenyen vett részt, a fizika és a matematika mellett a humán tárgyakból is jól teljesített. A budapesti Műszaki Egyetemen diplomázott 1983-ban a Gépészmérnöki Kar termelési rendszer szakán. A 80-as években az egyetem tudományos munkatársa, tanársegéde, szakkollégiumi nevelőtanára, KISZ-titkára is volt.

1980-ban lépett be a Magyar Szocialista Munkáspártba. 1986 és 1989 között a budapesti KISZ első titkára volt. 1989-ben az MSZP alapító tagja és a Baloldali Ifjúsági Társulás (BIT) alapító budapesti elnöke, 1998-2000 között a párt ügyvezető alelnöke. 2001 januárjától az MSZP Baloldali Tömörülés Platform elnöke, 2005-től 2009-ig az MSZP Vas megyei elnöke volt.

1995-től a ciklus végéig a Horn-kormány munkaügyi minisztere volt. 1998-tól 2000-ig az MSZP frakcióvezető-helyetteseként működött a Parlamentben. A Medgyessy-kormányban 2002/2003-ban foglalkoztatáspolitikai és munkaügyi miniszter volt, majd 2003-tól a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszterré nevezték ki. 2004-ben, Medgyessy Péter miniszterelnök lemondása után a párt országos elnöksége őt ajánlotta miniszterelnöknek, de a kongresszus Gyurcsány Ferencet jelölte kormányfőnek. A kormányváltást követően 2006-tól előbb szociális és munkaügyi miniszter lett, majd 2007-ben visszatért a Miniszterelnöki Hivatal élére. 2009-ben társadalompolitikai koordinációért felelős tárca nélküli miniszter és egyben a miniszterelnök politikai helyettese a Bajnai Gordon által vezetett kormányban.

1992-től volt országgyűlési képviselő: ekkor és 2010-ben pártja országos listájáról került a T. Házba. 1994-ben, 1998-ban, 2002-ben, 2006-ban a 6-os számú, 2014-ben pedig a 11-es számú választókerületben egyéni jelöltként szerzett mandátumot Budapesten.

2004-ben Celldömölk díszpolgárává választotta. Szülővárosában támogatta a kegytemplom felújítását, a művelődési központ átalakítását. Felkarolta a bölcsőde és az iskolák korszerűsítését, a tanműhely létesítését. A Vulkán fürdő kialakítását épp úgy patronálta, mint a Kemenes Vulkánpark megépítését. Segédkezet nyújtott, hogy az egyház visszakaphassa tulajdonába a kolostor épületét.

Felesége, Petykó Csilla főiskolai adjunktus, akivel 1994-ben kötött házasságot. Lányuk, Diána Dóra 1995-ben született. Kiss Péter szenvedélyes horgász volt, a magyar konyha szerelmese, aki a halászlét, a pacalt és a csülköt jelölte meg kedvenceként, melyeket szívesen meg is főzött. Szabad idejében Steinbecket és Merle-t olvasott, a magyar költők közül Ladányi Mihályt, József Attilát és Nagy Lászlót részesítette előnyben.

Kitartó, következetes munka és rendíthetetlen hivatástudat jellemezte egész politikai pályafutását. A közjó megteremtése érdekében a szociáldemokrata eszmék megvalósítását hirdette és a munkavállalókkal, szakszervezetekkel való párbeszéd fontosságát hangsúlyozta. Élete utolsó évében, gyógyíthatatlan betegségében is emberi tartásáról tett tanúbizonyságot.

Irodalom:

Díszpolgárokat avattak a jubileumon. In: Új Kemenesalja, 2004. 2. sz. (január 30.) p. 1.
Az ünnepeltek gondolatai. In: Uo. p. 5.
Zachár László: "Nem szabad engedni, hogy az egész életen át tartó tanulás múló divat legyen" : Interjú Kiss Péterrel. In: felnőttképzés, 2006. 2-3. sz. pp. 2-6.
Cseke Hajnalka: A csendes szoci – Kiss Péter portréja. In: Figyelő, 2007. 25. sz. pp. 12-14.
Galló Béla: Most nehezebb – Egyenlítő-beszélgetés Kiss Péter kancelláriaminiszterrel. In: Egyenlítő, 2007. 9. sz. pp. 21-24.
Körmendi Zsuzsanna: Kiss Péter képtelen volt elviselni a tétlenséget. (2014. július 29.) Internet: http://gepnarancs.hu/2014/07/kiss-peter-keptelen-volt-elviselni-a-tetlenseget/ (Letöltés ideje: 2014. november 15.)
M. László Ferenc: Kiss Péter (1959-2014) politikusi portréja. Internet: http://magyarnarancs.hu/belpol/kiss_peter_politikusi_portreja_ami_kesik_az_megjon-67306# (Letöltés ideje: 2014. november 15.)
In memoriam Kiss Péter. In: Új Kemenesalja, 2014. 14. sz. (augusztus 8.) p. 5.

N. T.

Kirchner Elek

KIRCHNER ELEK
(Mucsfa, 1852. május 20. - Celld., 1932. október 5.)


ev. lelkész, karnagy, zeneszerző


Alap- és középfokú tanulmányait Sárszentlőrincen, majd Pozsonyban végezte. A Duna menti nagyvárosban tanult az Evangélikus Teológiai Akadémián, közben a hallei egyetem előadásait is hallgatta. Karsay Sándor püspök 1875. október 7-én avatta lelkésszé. Hazatért szülőfalujába, ahol 13 évig szolgálta híveit. A mucsfai templomban apját és nagyapját követte a szószéken.

1888-ban lemondott állásáról és a a győri evangélikus gyülekezet kántora, orgonista-karigazgatója lett. Bár éles váltás volt életében, de nem előzmények nélküli. Első zenei benyomásait a szülői háznál szerezte, hiszen apja szenvedélyes zenész volt és fiát is rendszeres zenei oktatásban részesítette. Ritka éles zenei hallásánal fogva már 7 éves korában tisztában volt az összhangzattan elemeivel. 1897-ben megszerezte a középiskolai énektanári képesítést az Országos Magyar Királyi Zene- és Színművészeti Akadémián. Jelentős szerepet kapott a Kapi Gyula által szerkesztett Korálkönyv összeállításában, sőt jónéhány korál is fűződik a nevéhez. 1915 és 1918 között a Győri Ének- és Zeneegylet férfikarát is vezényelte. Három és fél évtizedig volt a győri gyülekezet karnagya. 1922. május 20-án 70. születésnapja alkalmából a Győri Dalárda szerenádot adott a mester lakásán és a választmány részére a címzetes zeneigazgató címet adományozta.

1923-ban nyugdíjazták s ekkor telepedett le fiánál Cellben. Életútjának elismeréseként Celldömölk díszpolgárává választották. Temetésén Kapi Béla püspök búcsúztatta; a sírnál Turóczy Zoltán emlékezett rá a győri gyülekezet nevében és Bácsi Sándor celldömölki lelkész áldotta meg. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Petz Lajos: Győr város zenei élete 1497-1926. Győr, 1930. 442 p.
Kirchner Elek. In: Harangszó, 1932. 42. sz. (október 16.) p. 337.
Győri életrajzi lexikon. 2. átdolg. kiad. Győr, 2003. p. 170.

N. T.

Fehér Ernő

FEHÉR ERNŐ
(Ostffyasszonyfa, 1902. október 31. - Szombathely, 1957. október 17.)

jegyző, az 1956-os forradalom és szabadságharc mártírja

50 holdas kisgazda családba született. Az elemi 1-5. osztályát szülőfaluja evangélikus népiskolájában végezte el 1908 és 1913 között. Ezt követően 1917-ig a pinkafői m. kir. állami fiúiskolában ún. „cseregyerek” volt. Egy német ajkú családnál kapott szállást és ellátást, az ő gyermekük pedig Ostffyasszonyfára jött „magyar szót” tanulni. A 4 esztendő alatt jól elsajátította a német nyelvet. 1917-től 1921-ig a szombathelyi Felső-Kereskedelmi Iskola volt a tanulmányainak színhelye, ahol 1921. június 27-én tett érettségi vizsgát. 1921. augusztus 1-től 13 hónapon keresztül jegyzőgyakornok volt Ostffyasszonyfán, közben a kétéves szombathelyi közigazgatási tanfolyam hallgatója volt, amit 1923. június 18-án sikeres vizsgával fejezett be. Közben Petőfi Sándor ostffyasszonyfai tartózkodását is kutatta és ezzel kapcsolatos levelét a „Nyugati Újság” 1922. évi 11. száma március 22-én a 2. oldalon közölte. 1923. június 28-án nagygeresdi segédjegyzővé választották, de hamarosan lemondott, mert anyai nagyszüleinek faluja, Gérce hívta ugyancsak segédjegyzőnek. Itt 1923. november 22-től 1926. augusztus 30-ig töltötte be az állást. 1926. szeptember 1-től visszakerült segédjegyzőnek szülőfalujába. 1935. június 27-én a körjegyzőség (amelyhez Csönge is tartozott) tisztújító közgyűlése „egyhangú közfelkiáltással” megválasztotta körjegyzőnek. 1936. augusztus 25-én vette feleségül az éppen akkor 23 éves Gősy Jolánt. Házasságukból öt gyermek (Tamás Ernő, Zsuzsika, Ferenc Csaba, Zsolt és Emőke Rózsa) született.

1946. április 1-jén Kovács István Vas vármegye alispánja Safrankó Emánuel kommunista főispán utasítására koncepciós fegyelmi eljárást indított ellene és állásából felfüggesztette. Többszöri fellebbezést és visszahelyezést követően - amelynek során az ügy még a Nagy Ferenc miniszterelnökből, Rákosi Mátyás és Szakasits Árpád miniszterelnök-helyettesekből és Rácz Jenő pénzügyminiszterből álló másodfokú felülvizsgáló bizottságot is megjárta – 1948. március 18-án szolgálati érdekből Celldömölk Nagyközséghez helyezték, előbb mint létszám feletti jegyzőt, majd üresedésben lévő segédjegyzői állásra helyettesítették be. Közben családjával az ostffyasszonyfai szolgálati lakásból 1948. október 4-én Kemenesmihályfára költözött, ahol Minnich Oszkár nyug. vezérkari ezredes fogadta be kastélyának földszinti helyiségeibe bérlőként. 1949-ben a tanácsrendszer kialakulásával munkaköre „segédelőadó”-ra módosult. 1951. július 18-án a Járási Tanács Végrehajtó Bizottsága rendelkezési állományba helyezte. 1952. szeptember 24-ig a Városlődi Állami Gazdaságban volt könyvelő, majd 1953. március 19-ig főkönyvelő. Ezután két és fél évig ugyanott méhész lett, amit 1957. május 31-ig a Marcalvölgyi Állami gazdaságban folytatott.

1956. október 29-én a Kemenesmihályfán tartott falugyűlésen megválasztották a Nemzeti Bizottság titkárának. E tisztségét november 4-ig látta el, amikor a Nemzeti Bizottság feloszlatta önmagát. 1957. május 31-én munkahelyéről, a méhei mellől vitték be a celldömölki rendőrkapitányságra, ahol 3 hétig tartották fogva. Június 21-én a szombathelyi megyei börtönbe szállították és előzetes letartóztatásba helyezték. Egy hónappal később, július 21-én B. Nagy János ügyész a „Népi demokratikus államrend megdöntésére irányuló szervezkedés és egyéb bűntett miatt” vádat emelt ellene egy öt személy ellen indított eljárás másodrendű vádlottjaként. A tárgyalás kezdetét október 25-re tűzte ki Dr. Szendi József bíró. Október 17-én a börtönben a kínzások következtében életét vesztette, a hivatalos verzió szerint azonban öngyilkosságot követett el. Mint utólag kiderült, mártírhalála lehetővé tette, hogy társai felmentéssel illetve enyhe büntetéssel megúszhassák az ügyet. Holttestét a családnak nem adták ki, az október 22-én titokban tartott „temetés”-én csak a legközelebbi hozzátartozók vehettek részt a szombathelyi Szent Márton úti temetőben. Mesterházy Sándor kemenesmihályfai evangélikus lelkész a kötelességteljesítés szép példáját nyújtva a frissen hantolt sír mellett elmondott beszédével vett végső búcsút tőle. Földi maradványait a család 1988-ban exhumáltatta és hamvasztás után szűk családi körben a kemenesmihályfai temetőben lévő családi sírban helyezték végső nyugalomra. 1991. október 23-án Göncz Árpád a köztársasági elnök posztumusz 1956-os emlékéremmel tüntette ki. Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. június 20-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Irodalom:

Pósfai János: Rapszódia két tételben. 1-2. rész. In: VN, 1991. 71. sz. (március 26.) p. 4 ; 72. sz. (március 27.) p. 4.
Fehér Tamás: Kiegészítések édesapám élettörténetéhez. In: VN, 1991. 85. sz. (április 12.) p. 7.
Dr. Ghiczy Tibor: Kiegészítés egy tragikus élettörténethez. In: VN, 191. 92. sz. (április 20.) p. 6.
Fehér Tamás: A két kiegészítéshez. In: VN, 1991. 169. sz. (július 20.) p. 6.
Kövér István: Az 1956-os forradalom és szabadságharc vasi vagy vasi kötődésű mártírjai és vértanúi. In: VSz, 2007. 5. sz. p. 565.

F. T.

Szilágyi Mária

SZILÁGYI MÁRIA
(Krasznokvajda, 1916. március 1. - Bp., 1979. április 19.)


keramikus

Édesapja Szilágyi Géza gyógyszerész, édesanyja Toperczer Ilona. Trianon után szülei átköltöztek Jászszentandrásra és Szilágyi Mária itt kezdett iskolába járni. Az 1926/27-es tanévet a belgiumi Ostende városában egy rendi iskolában töltötte. 1929-ben a család a fővárosba költözött és a két leánytestvér: Erzsébet és Mária az Állami Erzsébet Leánygimnázium tanulója lett. Az ötödik gimnáziumi osztály elvégzése után egy sikeres felvételi tehetségvizsgát követően tanulmányait a Magyar Királyi Iparművészeti Iskolában végezte, ahol mesterei Domanovszky Endre és Orbán Antal voltak.

1938-ban szerzett oklevelet és édesapjától egy teljesen felszerelt műtermet kapott ajándékba. A következő évben egy pályázaton elnyert ösztöndíjjal Rómában Vittorio del Colbertaldo tanítványa volt. 1939. február 19-én férjhez ment Mokcsay Sándor gépészmérnökhöz, aki azonban nem engedte számára az alkotómunkát. 1940 januárjában született meg Zsuzsa lányuk. Négy év után elvált és kislányával a háborús körülmények között anyai barátnője Feszty Masa segítségével a „Vissza az életbe” mozgalom keretében talált megélhetést. 1945 után egy évnyi vidéki nélkülözés után a Magyar Rádió alkalmazta konyhalányként, majd később büfévezető lett. Egy ideig a Rádiónyomda rajzolójaként dolgozott, 1949 szeptemberében átszervezések miatt felmondták az állását. 1949 decemberében újra férjhez ment Koncz Imre ortopéd orvoshoz, akitől 1952 decemberében Imre nevű fia született. Rövid ideig a Honvédség szentendrei parancsnokságán a makett-műhelyt vezette illetve a pesti Dobozgyárban dolgozott. Második házassága sem volt sikeres, 1956 nyarán férje végleg elhagyta őt és kisfiát. 1952 januárjában megalakult a Kerámiaipari Szövetkezet, ahol egy évtizeden át modellező művészként vázákat, étkészleteket, edényeket és tálakat, valamint népballadai és irodalmi ihletésű figurális kompozíciókat, faliképeket és maszkokat készített.

1958 szeptemberében ismerte meg Kemenes Béla építészmérnököt. A szimpátia kölcsönös volt, de két rossz házasság után Mária bizalmatlan volt a szintén elvált emberrel. Kemenes édesanyja iparművész volt, aki felismerte Szilágyi Mária tehetségét. 1961 karácsonyára sikerült közös erővel kialakítani egy keramikus-műtermet. 1962. április 1-től a Magyar Népköztársaság önálló művésze lett. Alkotásai pillanatok alatt elfogytak a kereskedelemben, szinte alig győzte a sok munkát. Családi és szakmai élete is sínre került.

Első önálló kiállítása a szakmai zsűrizést követően 1968. január 12-én nyílt meg a Fényes Adolf Teremben. A tárlat Devecseri Gábornak annyira megtetszett, hogy szűkebb pátriájában, Szombathelyen ösztönzésére még abban az évben, augusztus 11-én a Savaria Múzeum adott helyet Szilágyi Mária újabb kiállításának. 1969 szeptemberében egy ferencvárosi pincetárlatának megnyitóján írta alábbi, Vallomás című versét:

„Gondolataim agyagba véstem,
A szivárványtól színeket loptam,
Tüzet szítottam a kemencébe...
Azt hiszem, hogy nem hazudtam.”

Kerámiáit, térkompozícióit dekoratív szemlélet, népművészeti ihletettség jellemzi. Erős gyökerekkel kapaszkodott a régmúlt mítoszaiba: alaposságát jelzi, hogy néprajzi tárgyi tanulmányokat is írt. 1973-ban több rosszullét után infarktust kap és nem tudott részt venni a novemberi, Derkovits Teremben tartott kiállításának megnyitóján. Utolsó éveit a betegséggel való küzdelem hatotta át.

A művész pályázati úton kiválasztott 6 négyzetméteres dekoratív kerámiafala díszíti az 1972-ben átadott Kemenesaljai Művelődési Központot, mely szimbolikus emberábrázolásával szépen illusztrálja a mottóul felhasznált Berzsenyi idézetet:

„Nem sokaság, hanem lélek,
S szabad nép tesz csuda dolgokat.”

Dózsa Györgyöt ábrázoló mellszobra és „Páva” című fali kompozíciója ugyancsak Celldömölk számára készült. 1975-ös celldömölki kiállítása az ún. fehér-korszakának reprezentatív összefoglalása volt: vázákat, gyertyatartókat és a népművészetből gazdagon merítő, de újszerűen átfogalmazott jelképes figuráit és parasztikonjait mutatta be. Celldömölk várossá avatása napján, 1979. január 6-án közel 100 munkáját bemutató életműtárlata nyílt. Az „agyag lírikusának” nevezett művész Celldömölk várossá válásának hírére úgy döntött, hogy a műveit kísérő szeretet és figyelem, továbbá az alkotói kibontakozást segítő gondoskodás iránti hálaként alkotásainak zömét a városnak adományozta. A gyűjteményből több keresztmetszetben időszaki kiállítást rendeztek illetve 2007-től állandó tárlat várja a művészete iránt érdeklődőket. Kerámiáit nézők milliói a „Szomszédok” című, 1987-től 1999-ig tartó 331 részes televíziós sorozatból ismerhették meg, a Csűrös Karola által megszemélyesített keramikus alkotásaiként.

 a celldömölki állandó kiállításból

Irodalom:

Bauer Jenő: Szilágyi Mária keramikusművésznél. In: Művészet, 1971. 6. sz.
Pósfai János: Kőcsipkék, kerámiák fehérben. In: VN, 1979. január 13. p. 6.
Kemenes Béla: Szilágyi Mária ajándéka Celldömölknek. Kézirat. Bp. 1979. 115 lev. (tovább)
Kemenes Béla: Szilágyi Mária keramikusművész kiállításai. Kézirat. Bp. 1979. 108 lev. (tovább)

N. T.