Mikolás Tibor

MIKOLÁS TIBOR
(Celldömölk, 1924. szeptember 28. - 2014. március 8.)


Széchenyi-díjas és kétszeres Ybl-díjas építészmérnök, főiskolai tanár

Ősei - Léránt Ferenchez hasonlóan – francia hugenották voltak. Édesapja a győri származású Mikolás Imre pedagógus, aki 1919-ben fejezte be a soproni képzőt és első tanári állását a celldömölki polgári fiúiskolában kapta, ahol egészen 1930-ig tanított. Itt ismerkedett meg Gindly Olgával, a kemenesszentmártoni tanító legidősebb lányával, akivel 1921-ben keltek egybe. Édesanyja a csáfordi Tóthok tősgyökeres kemenesaljai nemzedékének leszármazottja volt és leánykori nevén 1917 és 1921 között számos verse jelent meg a Kemenesalja című lap hasábjain.

Édesapját Veszprémbe helyezték, így alapfokú iskoláit Mikolás Tibor 1930-tól 1934-ig az evangélikus egyház ottani elemijében végezte. A 8 osztályos gimnáziumot a veszprémi Piarista Gimnáziumban kezdte el, majd az első 5 osztály után 1939 és 1942 között a váci Piarista Gimnáziumban fejezte be. A jeles érettségit követően a budapesti József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki Karán képezte magát. (Közben 1944/45-ben a háborús körülmények között Németországba vitték.) Már az egyetem alatt is dolgozott tervező irodáknak. Diplomájának 1948-as megszerzése után az Építéstudományi Tervező Irodában helyezkedett el, majd 1951-től az Építési Minisztérium tervezési főosztályának főmérnökeként az egész ország tervezőirodáit irányította. 1954 és 1956 között az Iparterv Tervező Vállalat vezető tervezője volt: legnagyobb munkája a tiszaújvárosi Tiszai Vegyi Kombinát lakótelepe és a kapcsolódó intézmények tervei. 1956-ban került Debrecenbe, amely élete végéig otthona maradt. 1957 és 1988 között a Debreceni (Kelet-Magyarországi) Tervező Vállalat főmérnöke és műszaki igazgatója volt. Széleskörű helyi építészi munkájából az Orvostudományi Egyetem elméleti tömbje és az Agrártudományi Egyetem aulája, a Kossuth Lajos Tudományegyetem Kémiai Intézete, a Kölcsey Művelődési Központ komplexuma, valamint a Zeneművészeti Főiskola épülete külön is kiemelendő. Munkásságának fontos területét képviselte kórházak tervezése az egész országban (pl. Balassagyarmat, Kisvárda, Orosháza, Siófok). 1988-ban saját tervezőirodát alapított, amely elsősorban társasházak tervezésével foglalkozott.

A gyakorlat mellett az elmélet terén is maradandót alkotott: építőipari folyóiratokban több száz publikáció fűződött a nevéhez. 1951 és 1956 között a Budapesti Műszaki Egyetem tanársegéde volt, majd 1961-től a Debreceni Agrártudományi Egyetemen, 1971-től pedig az Ybl Miklós Építőipari Főiskola tanáraként adta át tudását a fiataloknak. Érdekfeszítő előadásait gyakran színesítette páratlan diagyűjteményének képeivel. Életművéért 1998-ban kiérdemelte a DLA tudományos minősítést, illetve rangos elismerések sorát: Ybl Miklós-díj (1961, 1970), Alpár-díj (1971), Széchenyi-díj (1992), Magyar Köztársasági Érdemrend Középkeresztje (2005).

Művei:

Tervezési ismeretek : mezőgazdasági építészet. Bp. 1976. 185 p.
Hol élünk ma? Hol élünk holnap? In: Napjaink, 1980. 10. sz. pp. 3-8.
Kórházépítészetünk múltja és jövője. In: Egészségügyi Gazdasági Szemle, 1985. 1. sz. pp. 72-77.
Gazdálkodás szellemi erőinkkel. In: Magyar Építőipar, 1986. 7. sz. pp. 385-390.

Irodalom:

Németh Tibor: Celldömölktől a Széchenyi-díjig : beszélgetés Mikolás Tibor építészmérnökkel. In: Vasi Szemle, 1997. 1. sz. pp. 99-104.
Berta Erzsébet: Építészeti ideológia: beszélgetés Mikolás Tiborral, a Kölcsey művelődési központ építésztervezőjével. In: Debreceni Disputa, 2003. 1. sz. pp. 31-35.

N. T.

Mercz Gábor

MERCZ GÁBOR
(Bp., 1974. február 17. - Ajka és Bakonygyepes között, 2006. május 24.)

asztaliteniszező

Tehetségét már fiatalon bizonyította azzal, hogy serdülő magyar bajnoki címet szerzett. Pályafutását Sidó Ferenc tanítványaként a Budapesti Spartacusban kezdte, majd a Postás SE, a Győri Elektromos, a Kiskunfélegyháza, a Wiener Neudorf, majd újfent a Ceglédi VSE csapatait erősítette. Sportszerűséggel párosuló eredményessége és nagyszerű emberi tulajdonságai miatt nemcsak a honi élcsapatok versengtek érte, hanem külföldre is csábították. 2004 tavaszán mégis a CVSE-Mávépcell csapatához igazolt, és rögtön az első szezonban 84%-os teljesítményével oroszlánrészt vállalt abban, hogy gárda bronzérmet szerzett. A 2005/2006-os szezon még ennél is fényesebbre sikeredett. Nagyrészt az ő 93%-os eredményességének köszönhetően a csapat bejutott a bajnoki döntőbe. Egyéniben a magyar bajnokságon 1994, 1995, 1996 és 1998-ban az 5-8. helyen végzett, 1998-ban pedig párosban harmadik lett. Felnőtt TOP 12 bajnokságon ötödik helyezett volt 1996-ban. Igazi közösségi ember volt: a csapatversenyben egyesületeivel hatszor végzett dobogós helyen a magyar bajnokságban. A Cegléd játékosaként 1995-ben és 2000-ben szerzett csapatbajnoki ezüst volt legnagyobb sikere. Válogatott kerettag volt mind ifjúsági korosztályban, mind felnőttként.

2006. május 25-én legnagyobb sportsikerére készült Celldömölk, mert délután rendezték volna az asztalitenisz extraliga döntőjét, melyen lépéselőnyben volt a Celldömölk csapata a Kecskeméti Spartacussal szemben, mivel a döntő első mérkőzésén 10-7-re győztek. Ünnepelni akart az egész város, de a reménykedést felváltotta a gyász. Előző nap vidáman, izgatottan indult el otthonából a 3 celldömölki játékos: ifj. Kovács János, Szabó Krisztián, és Mercz Gábor, hogy a másnapi döntőn pihenten állhassanak asztalhoz. Az esti órákban a 8-as számú főúton Veszprém felől haladva Ajka határában a hármas leágazónál a vizes, csúszós úton autójuk egy lejtős, balra ívelő szakaszon nekiütközött a szalagkorlátnak, majd a bal oldali forgalmi sávba átsodródott és egy szemből jövő kisteherautó oldalát találta el. Az autóba egy másik személygépkocsi is belehajtott. A jobb hátsó ülésen utazó Mercz Gábor a helyszínen szörnyethalt, a másik két játékost súlyos sérülésekkel szállították kórházba.

A Magyar Asztalitenisz Szövetség felajánlotta a csapatnak, hogy a döntőt egy későbbi időpontban - ha már a játékosok felépülnek - lejátszhatják, de ők nem kívántak élni ezzel a lehetőséggel. Bár az évkönyvek a kecskemétieket tüntetik fel bajnokként, a szövetség elnökségének döntése értelmében az aranyérmet a celldömölki csapat is megkapta, így Mercz Gábor posztumusz bajnok lett...

A ceglédi sportolót a legbecsületesebb asztaliteniszezőként tartották számon azok, akik megfordultak az asztalok környékén. Imádta feleségét, Csillát, négyéves kislányát, Dorinát és választott sportját, az asztaliteniszt. Tiszteletére minden évben Celldömölkön rendezik meg a Mercz-emlékversenyt.

Irodalom: 

Mercz Gábor emlékére. Internet: http://cvse.gportal.hu/gindex.php?pg=14771797 [Letöltés: 2014. december 27.]
Tulok Gabriella: Gyász, posztumusz bajnoki cím + In memoriam. In: ÚK, 2006. 11. sz. (június 9.) p. 11.

N. T.

Limpár József

LIMPÁR JÓZSEF
(Jánosháza, 1940. január 28. - Celld., 2014. december 8.)

közgazdász, Celldömölk tanácselnöke (1973/1979)

A vasutas családból származó fiatalember általános iskoláit szülőhelyén, a középiskolát Pécsett, a Közgazdasági Technikumban végezte 1954 és 1958 között. Érettségi után az Autóközlekedési Vállalatnál dolgozott Pápán forgalmi szolgálattevőként, később menetirányítóként, majd 1966-tól áthelyezéssel kinevezték a celldömölki kirendeltség vezetőjének. 1968/69 folyamán közlekedési tiszti iskolát végzett. A közélet iránti érdeklődése következtében 1967-től tanácstagként vett részt a helyhatóság munkájában. Innovatív szemléletmódját jól jellemzi, hogy 1968-ban elindította a celldömölki helyi autóbuszjáratot, amely akkoriban csak a városi rangú települések kiváltsága volt. 1973-ban megválasztották Celldömölk tanácselnökévé és meghatározó szerepe volt a település városi rangjának megszerzésében. A nagyközség a hetvenes években a dinamikus fejlődés időszakát élte, amit a település vezetése hatékony programokkal támogatott. 1975-ben az országban ötödikként kapta meg a Ság hegy a tájvédelmi körzet minősítést. Az OTP által finanszírozott egyre minőségibb lakásépítési program összhangban zajlott azzal a munkahely-teremtési folyamattal, amelynek eredményeként Celldömölkön a városiasodás küszöbére érve már több mint 7000 munkahely teremtődött. A miniszteri rendeletben meghatározott 34 városi kritérium közül 33-nak megfelelt Celldömölk, mindössze az uszoda hiányzott. 1978. június 30-án tanácselnökként írta alá az 19/1978. számú tanácshatározaton alapuló, Elnöki Tanácshoz címzett, várossá nyilvánítási kérelmet.

1979-től 1990-ig Kemenesalja fővárosának tanácselnök-helyettese volt, s e pozíciójában a városüzemeltetés és a városfejlesztés felelőse. Közben 1985-ben elvégezte az Államigazgatási Főiskolát. A városi rang erőteljes fejlesztéseket indított el: tovább folytatódott a lakásépítési program, a közművesítés magasabb szintje valósult meg (gáz- és szennyvízhálózat). A várost adósság nélkül, 16 millió Ft tartalékkal adta át az önkormányzati választások után megalakult képviselő-testületnek.

1990-ben három párt (KDNP, MDF, MSZP) kérte fel közös polgármesterjelöltnek, de nem vállalta, mert képviselő szeretett volna lenni. Körzetében azonban csekély szavazatkülönbséggel alulmaradt. A rendszerváltást követően szakirányban képezte magát tovább: 1995-ben diplomázott a Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem egészségügyi menedzserképző szakán. 1991-től az intaházi Pszichiátriai Rehabilitációs Intézet, majd 1996-tól a Kemenesaljai Egyesített Kórház gazdasági igazgatójaként működött. Komoly érdemeket szerzett a kórház-rekonstrukció megvalósításában, az egészségügyi intézmény modernizálásában. 1994-től Celldömölkön önkormányzati képviselő lett, valamint Vas Megyei Közgyűlés tagja, ahol az egészségügyi bizottság elnöki tisztségét is ellátta, a következő két ciklusban (1998-2006) pedig bizottsági alelnök volt. 1998-tól a celld-i önkormányzatban előbb egészségügyi bizottsági, majd 2002-től pénzügyi bizottsági elnök.

Kitüntetései: Pro Humanitate (1978), Közbiztonsági Érem Arany Fokozata (1980), Munka Érdemrend Bronz Fokozata (1986), Pro Natura (1990), Köz Szolgálatáért Érdemjel Arany Fokozata (2004), Pro Sanitate (2004), Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkereszt (2008).

Irodalom:

Losoncz Andrea: „A sors által vezérelt élet jutott nekem...” 1-2. rész. In: ÚK, 2014. 4. sz. (március 7.) p. 6.; 2014. 7. sz. (április 18.) p. 7.
In memoriam Limpár József. In: ÚK, 2014. 23. sz. (december 19.) p. 7.

N. T.

Benedek István

BENEDEK ISTVÁN
(Bp., 1915. január 17. - Velence (Olaszo.), 1996. június 9.)

író, művelődéstörténész, orvos

Benedek Elek unokája 1940-ben a Budapesti Tudományegyetemen szerzett orvosi diplomát. 1940 és 1944 között a csepeli kórházban praktizált, majd 1945-től 1947-ig a kolozsvári Bolyai Egyetemen lett a lélektan vezető tanára. 1948-tól a budapestii Országos Ideg- és Elmegyógyintézet főorvosa volt és 1951-ben elmeorvosi szakvizsgát tett. 1953-tól 1957-ig az intapusztai munkaterápiás elmegyógyintézet igazgatójaként működött. 1957/58-ban internálták, majd ezután a Budapest XII. kerületi pszichoterápiás szakrendelés vezetője, 1968 és 1971 között pedig ugyanabban a kerületbenben a Tanács művelődési osztályának tanácsadója lett.

1953 elejétől nevezték ki az intapusztai osztály élére. Első tájékozódását követően már március 26-án Diósi György megyei tanácselnöktől az elmeosztály bővítését kérte és ösztönözte a betegek fokozott kihelyezését munkaterápia keretében. Új műhelyt, személyzeti lakást, a kosárfonáshoz vesszőt kért és a betegek számára téli munkaruhát igényelt. Tevékenységének következtében az intézet első magyar nyílt elmeosztály lett. Főorvosi, majd igazgatói tevékenysége során alapozta meg az intézetet máig jellemző családias légkört. Ezt szimbolizálta, hogy az orvosok és a szakdolgozók jelentős része szinte együtt lakott a betegekkel. Ez a hozzáállás az ötvenes évek légkörében különösen nagyra értékelendő. Az elmúlt fél évszázad egyik legjelentősebb orvosi visszaemlékezése Benedek István Aranyketrece, amely a szabadság problémájának orvosi-szépirodalmi tárgyalásával tett szert maradandó népszerűségre. 1957-es első megjelenése óta összesen 10 kiadásban látott napvilágot. A könyv számos részletet árul el a különböző típusú elmebajokról és példákkal illusztrált jelentkezési formáikról.

Igazi polihisztor volt, rendkívül gazdag művelődéstörténeti és publicisztikai örökséget hagyott maga után. Kitüntetései: Szent György Albert-díj (1992), Széchenyi-díj (1992).

Műveiből:

Az ösztönök világa. Bp. 1948. 286 p.
Aranyketrec : egy elmeosztály élete. Bp. 1957. 489 p.
Csavargás az Alpokban. Bp. 1958. 237 p.
Ideges emberek. Bp. 1966. 226 p.
Bolond világ. Bp. 1967. 533 p.
Semmelweiss és kora. Bp. 1967. 472 p.
Csineva 1-3. köt. Bp. 1968-1983. 1273 p.
Párizsi szalonok. Bp. 1969. 716 p.
A tudás útja. Bp. 1972 308 p.
Benedek Marcell. Bp. 1977. 668 p.
A gyógyítás gyógyítása. Orvosi, orvostörténeti tanulmányok. Bp. 1978. 434 p.
Az író lelke. Bp. 1978. 502 p.
Mandragóra. 1-2. köt. Bp. 1979. 705 p.
Szirt a habok közt. Bp. 1984. 429 p.
Az értelem dicsérete. Bp. 1987. 274 p.
Ady Endre szerelmei és házassága. Bp. 1991. 302 p.

Irodalom:

Karinthy Ferenc: Írószobám – Beszélgetés Benedek Istvánnal. In: Kortárs, 1977. 9. sz. pp. 1475-1485.
Wutka Tamás: Benedek István. Bp. 1990. 138 p.
Széll Kálmán – Szigetváry Ferenc – Szabó Lajosné: Az egészségügy története. Celld. 1996. p. 46.
Szállási Árpád: Benedek István (1915-1996), a kultúrtörténész orvosíró. In: Orvosi Hetilap, 2005. 46. sz. pp. 2369-2372.

N. T.

Mihola Gyula

MIHOLA GYULA

(Celldömölk, 1907. december 17. - Komárom, 1976. december 23.)
nótaszerző

Középiskoláit Komáromban végezte el, majd Bécsben kereskedelmi főiskolai diplomát szerzett. A prágai egyetemen a jogi doktorátust is letette és apja komáromi ügyvédi irodájában dolgozott. Zenei érzéke már diákkorában megnyilvánult: osztálytársaiból verbuvált zenekarával az egész Csallóközt bebarangolta. Első nótáit 1928-ban szerezte, és közkedveltségük hatására pár év alatt ötfüzetnyi nótacsokra jelent meg, amelyek közül négyet hanglemezre is felvettek. Gyakran szerepelt műveivel a kassai, a pozsonyi és a prágai rádióban. 1933 március elején már önálló szerzői műsora volt a csehszlovák fővárosban, Prágában, ahol 21 Mihola szerzeménye hangzott el. Nótaestjeivel elsősorban Szlovákiában terjesztette a magyar dalkultúrát. Megszervezte Csehszlovákiában a magyar színpadi szerzők jogvédelmét és ezzel hozzájuttatta őket megérdemelt jogdíjaikhoz. Virtuóz hegedűjátékos lévén, cigányzenekarának élén gyakran játszotta saját nótáit is. Már befutott szerzőnek számított, amikor "A te mosolyodban" című szerzeménye harmadik díjat nyert a Rádió Újság 1933. évi pályázatán 2500 versenyző közül. Borka Géza népszínműveinek zeneszerzőjeként is népszerűségre tett szert.

Főbb nótái:

Édesanyám a kertünkben bazsarózsát szedtem
Száz virágú a határ
Új a csizmám, a sarka kopogós
Van nekem szeretőm egynehány

N.T.

Bertha Bulcsu

BERTHA BULCSU

(Nagykanizsa, 1935. május 9. – Budapest, 1997. január 19.)

író, publicista

Édesapja tanító volt, édesanyja őt és két kisebb testvérét nevelte. Gyermek- és diákéveit Zalahalápon, Tapolcán, Nemeskeresztúron és Balatongyörökön töltötte. Keszthelyen érettségizett 1953-ban. Politikai okokból nem tanulhatott tovább, ezért különböző vidéki üzemekben dolgozott ipari munkásként, majd később egy rövid ideig könyvtáros volt Pécsett.

Közben elvégezte a MÚOSZ Újságíró Iskoláját. 1956 előtt kezdett publikálni: élményanyaga a dunántúli, balatonmelléki falvak és az épülő gyárak világához kötődött. A megváltozó táj és a vele változó életmód foglalkoztatta. Írásait a Jelenkor közölte rendszeresen. Első novelláskönyve (Lányok napfényben) 1962-ben jelent meg. 1967-es Budapestre költözéséig pécsi napilapok kulturális rovatát szerkesztette, 1960–63-ban az Esti Pécsi Napló kulturális rovatvezetője, 1963–67-ben a Dunántúli Napló főmunkatársa volt.

Első feleségét Nemes Teréznek hívták. Második feleségével, az író, újságíró Nagy Franciskával 1966-ban kötött házasságot.

A fővárosban néhány évig szabadúszó íróként tevékenykedett, majd 1971-től az Új Írás szerkesztője, később főszerkesztő-helyettese lett. 1976-94 között az Élet és Irodalom főmunkatársaként dolgozott. Az irodalmi lapban Jelenségek címmel láttak napvilágot közvetlen élményeken alapuló, kritikus írásai. Három alkalommal kapott József Attila-díjat, Táncsics Mihály-díjjal is kitüntették, de a Kossuth-díj kimaradt elismerései közül. A rendszerváltás előtt kétszer terjesztették fel, második alkalommal a bizottság szavazatainak száz százalékát megkapta, de Aczél György kihúzta a listáról.

Életében összesen 26 könyve jelent meg: elbeszélések, regények, tárcák, publicisztikák, karcolatok, interjú-portrék és szociográfia. Több könyvét idegen nyelven is kiadták. A Fürdőigazgató című drámáját a Miskolci Nemzeti Színház mutatta be 1977-ben. Művei alapján három film forgatókönyvét készítette el: a Harlekin és szerelmese (rendező: Fehér Imre), a Tűzgömbök (r. Fehér Imre) mellett A kenguru (r. Zsombolyai János) című alkotás egy generáció kultuszfilmjévé vált. A mozifilmeken kívül tizenkét tévéjátékot is írt. 1992-ben a Magyar Művészeti Akadémia alapító tagja volt.

Édesapja Vas megyéből származott. Apai nagyapja tizenöt holdas parasztember volt Nemeskeresztúron. A családi legenda szerint Erdélyből származtak, s Mária Terézia telepítette le őket az Őrségben. Írásainak tanúsága szerint a II. világháború bombázásainak kezdetekor a szülők telepítették a nagyszülőkhöz. Így a gyermekkorát a 30-as évek végén, a 40-es évek elején a faluban töltötte. Nagyapja mellett a mezei munkákból is kivette részét, a Szálas alatti és a Csényében lévő földeken, a Marcal-part közeli kaszálókon. „A nemeskeresztúri ház volt az én szülőházam, bár nem ott születtem, s a Marcal völgye jelentette számomra először a hazát.” – vallotta. Regényeiben, novelláiban is gyakran megjelenítette Kemenesalját. Nemeskeresztúrra nagyanyja, Zimits Ilona haláláig rendszeresen hazajárt.

Hosszan tartó, súlyos betegség után hunyt el 1997. január 19-én.

Tiszteletére 1998-ban Nemeskeresztúron, nagyszülői házának falán emléktáblát avattak. A táblát egyik legközelebbi barátja, Gyurkovics Tibor Kossuth-díjas író leplezte le. 1999-ben a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagjává választották. Nevét őrzi a 2004 óta átadásra kerülő Bertha Bulcsu-emlékdíj is. 2007-ben a nemeskeresztúri polgármesteri hivatalban személyes tárgyaiból, műveiből állandó kiállítás nyílt.

Kitüntetései

József Attila-díj (1966, 1971, 1975)

SZOT-díj (1978)

A Művészeti Alap Irodalmi Díja (1978)

Budapest Főváros Pro Arte Díja (1981)

Gábor Andor-díj (1986)

Az Év Könyve-jutalom (1987)

Füst Milán-díj (1991)

Táncsics Mihály-díj (1992)

Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1995)

Illés Endre-díj (1996)

Pro Literatura-díj (1997)

Alternatív Kossuth-díj (posztumusz, 1997)

Művei

A Digitális Irodalmi Akadémia honlapján

Irodalom

Dala József: A Marcaltól evezve. In: Vas Népe, 1987. nov. 16. p. 5.

Dala József: Újabb irodalmi emlékhely Kemenesalján. In: ÚK, 1997. 21. sz. (november 6.) p. 12.

Ölbei Lívia: Emléktábla Bertha Bulcsunak. In: Vas Népe, 1998. máj. 7. p. 1., 4.

D. Nagy Imre: Bertha Bulcsu-emlékkönyv. Bp., 1999. 155 p.

Merklin Tímea: Sodródó falevél : Bertha Bulcsu állandó kiállítása a pár száz lelkes faluban. In: Vas Népe, 2007. júl. 2. p. 7.

Bokányi Péter: "Nemeskeresztúrra valójában haza lehetett menni." In: Életünk, 2007. 8. sz. pp. 62-64.

D. Nagy Imre: A gyanakvó ember. Bp. 2010. 232 p

Kiss László Tibor: Balatoni indulás - Bertha Bulcsu regényes ifjúsága. Szombathely, 2011. 250 p.  

Szakirodalom a Digitális Irodalmi Akadémia honlapján

G.T. - N.T.

Ostffy Lajos

OSTFFY LAJOS

(Budapest, 1876. október 19. - Szombathely, 1944. december 26.)
földbirtokos; Vas vármegye főispánja; országgyűlési képviselő

Ágostai hitvallású evangélikus családban született: apja Ostffy István országgyűlési képviselő, anyja: Perlaky Jolán. Az Osl nemzetségből származó Ostffy család utolsó fiúági leszármazottja. Középiskoláit Sopronban végezte, majd a Magyaróvári Gazdasági Akadémiának volt a hallgatója, és ott szerzett oklevelet 1899. július 12-én. Ezt követően a tudományegyetem jogi és államtudományi karát végezte Budapesten és Kolozsváron. A magyar mellett németül, franciául és angolul beszélt, valamint gyorsírni is tudott. Gazdasági tanulmányait Hohenheimben, Bonnban és Berlinben a mezőgazdasági főiskolán folytatta. Egy évig gazdasági tanulmányúton járt Európa több országában.

A Magyar Királyi Koronaszabadalmi Hivatalnál 1895. augusztus 31-től magángyakornok volt 1896. augusztus 14-ig. 1900. július 1-től földbirtokosként élt, kezelte családi birtokát Ostffyasszonyfán. Tagja volt Sopron vármegye törvényhatósági bizottságának. 1903. március 11-én tiszteletbeli szolgabírónak választották meg Vas vármegyében, 1903-ban aljegyző, 1906-ban tiszteletbeli főjegyző lett. Az 1910. évi általános választásokon a celldömölki választókerület, függetlenségi és 48-as Kossuth-párti programmal országgyűlési képviselőjének választotta. Az I. világháborúban mint cs. és kir. 9. gróf Nádasdy-huszárezred hadiönkéntese szolgált az oroszországi és erdélyi fronton. Később tartalékos hadnaggyá nevezték ki.

Képviselői mandátumáról 1917-ben mondott le, amikor Vas vármegye főispánjának nevezték ki. Az 1919-es forradalom kitörése után visszavonult ostffyasszonyfai családi birtokára. 1932-ben ismét Vas vármegye ispánjának nevezték ki, és ezt a hivatalt töltötte be 1937 decemberéig. Éveken át részt vett a Rábaszabályozó Társulat önkormányzatában, mint annak elnökhelyettese. Irodalmi munkásságot is fejtett ki, három évtizeden át jelentek meg közgazdasági és politikai cikkei. Egyháza életében is tevékenyen részt vett, és 1934-37-ig választott tagja volt az evangélikus zsinatnak. 1938-tól a vármegye választott felsőházi tagja volt. Tulajdonosa a Magyar Érdemrend középkeresztjének a csillaggal, a Bajor Korona Érdemrend középkeresztjének, a Károly csapatkeresztnek.

Hosszas szenvedés után életének 68. évében 1944. december 26.-án érte a halál Szombathelyen. Temetésére 1944. december 28-án került sor Ostffyasszonyfán. Az ostffyasszonyfai evangélikus templom oltára alatti kriptában helyezték örök nyugalomra, ahol első feleségének koltai Vidos Ilonának, valamint születendő fiúgyermekének földi maradványai is nyugszanak. Mivel második feleségétől, koltai Vidos Katától fiúgyermeke nem született, (első fiúgyermeke pedig születésekor meghalt), Dr. Ostffy Lajossal kihalt az Ostffy család fiúi ága.

Az Ostffyasszonyfán jelenleg is álló Ostffy-kastélyt valószínűleg idősebb Ostffy Lajos építtette 1840 körül klasszicista stílusban, de egy korábbi, földszintes, barokk ház bővítéseként. Erre utal, hogy a szerkezete jellegzetesen klasszicista, de a földszinten lévő helyiségek barokk boltozatúak. Az egyemeletes épület homlokzata középen előreugró, timpanonnal lezárt, középrizalitos. A nyílászárók a középső részen félkörívesek, a többi részen egyenes záródásúak. Belül szép öntöttvas korlátú lépcsőház látható. Jelenleg polgármesteri hivatal, TSZ-iroda és a Petőfi-emlékszoba található a kastélyban.

Az Ostffy-kastély 1898-ban és 2010-ben

Ugyancsak az Ostffy család birtokában volt az ostffyasszonyfai Weöres – Ostffy-kastély. A mai kastély két fázisban épült: földszinti részét a Weöres család a 19. század első felében építtette klasszicista stílusban. A família ezt a hagyomány szerint az 1850-es évek közepén bővítette egy emelettel, ekkor csatolták hozzá a T-alakban hátranyúló lépcsőházat, és ekkor kapta romantikus és historizáló (eklektikus) stílusú díszítőelemeit a rezidencia.

A kastélyt 1916-ban Weöres Istvántól Ostffy Lajos Sopron- és Vas vármegyei főispán vásárolta meg, aki 1919. február 9-én átengedte a község számára, evangélikus lelkészlakás, orvoslakás és körzeti orvosi rendelő céljára. 1945 után ÁFÉSZ vegyes- és italbolt működött falai között. A rendszerváltást követően magántulajdonba került a kastély, jelenleg üresen áll, állapota egyre romlik.

Felhasznált irodalom:

Magyar Országos Levéltár. Diplomatikai Levéltár Ostffy család 495 db oklevél 1214-től
Országgyűlési Almanach az 1939-1944. évi országgyűlésről. Bp. 1940. 640 p. (Ostffy Lajos szócikke)
Egyházi és világi anyakönyvek, mikrofilmek
Szalay-Berzeviczy Lajos: Osl nemzetsége és az Ostffyak emlékezete. Kézirat. S. l., 2012. 20 p. (tovább)

Bóka István

Kocsis József

KOCSIS JÓZSEF

(Nagysimonyi, 1914. május 13. – Budapest, 1988. november 11.)

koronaőr törzsőrmester

A magyar királyi 26. honvéd gyalogezred II. zászlóaljának géppuskás századánál indult katonai karrierje. 1939 és 1941. között a jutasi Kinizsi Pál Altiszt képző Iskolára vezényelték, majd 1942. február 1-jétől a koronaőrség állományában szolgált. A budai vár német megszállása során egy fegyveres incidenst követően az SS elfogta és lefegyverezte a koronaőrséget. Ezután a Tabán-beli kivégzőosztag fegyverei előtt várta a felmentésüket. Pajtás Ernő ezredes, a koronaőrség parancsnoka utasította, hogy Kappéter József törzsőrmesterrel őrizzék, ameddig lehet a koronaőr laktanyát.

A magyar szentkoronát a budai várból először Pannonhalmára, majd Veszprémbe és innét egy kőszegi óvóhelyre menekítették. Kocsis József elmondása alapján: „Veszprémből - egy négy tonnás teherautóval - Kőszegre mentünk a koronával. Útközben hazaugrottam szülőfalumba, Ostfyasszonyfára…” E tényközlést a faluban úgy tekintik, hogy a korona ekkor járt a településen, és ezt a feltételezett látogatást őrzi Ostffyasszonyfa címerében a korona motívuma: a domb, amelyen a két templom látható, a korona körvonalait követi.

A koronázási ékszereknek a Salzburg közeli Mattsee-be való menekítésénél is ott volt. Részt vett a kincsek föld alá rejtésében is. A magyar korona 1945. március 27-ről 28-ra virradó éjszaka hagyta el Magyarországot. A tehergépkocsira történt felrakodásnál, - néhány koronaőr elbeszélése szerint, - „a Szent Jobb a bunkerben maradt, ekkor Kocsis József koronaőr törzsőrmester, -nem törődve a nyilasok rámeredő géppisztolyaival- beugrott a bunkerbe, kihozta a kis ládát a Szent Jobbal és sietett vissza a tehergépkocsira.”

A koronaőrség a második világháború végét követően, 1945-ben szűnt meg. Tagjai visszatértek a civil életbe. Kocsis József a háborút követően az óbudai hajógyárban dolgozott, majd egy budapesti szakközépiskolában alkalmazták karbantartóként.

Az 1944-45-ös események során tanúsított hősies magatartásuk és tevékenységük miatt a koronaőrség tagjait rehabilitálták. Kocsis Józsefet a honvédelmi miniszter 73/1993. sz. parancsában poszthumusz főhadnaggyá léptette elő.

Szülőfalujában, Ostffyasszonyfán 1992. augusztus 16-án emléktáblát avattak tiszteletére. A táblát Worth B. Andrews, az amerikai hadsereg egykori őrnagya leplezte le, aki 1945. július 27-én részt vett a korona kiásásában. Az ünnepségen Mesterházy Sándor nyugalmazott evangélikus lelkész a saját kérésére elmondott ima közben rosszul lett és elhunyt.

Irodalom:

Ima közben érte a halál. In: VN. 1992. aug. 16. p. 1.
Glant Tibor: A szent korona amerikai kalandja. Debrecen, 1997. 188 p.
Haranghy Miklós: Országos koronaőrök és a koronaőrség. Bp. 2012. 101 p.
Vitéz József: Kötődésünk a Szent Jobbhoz a második világháborúban (http://www.koronaorseg.hu/rolunk.html) [Letöltés ideje: 2014. február 15.]
Megemlékezés Kocsis József koronaőrre június 2-án Ostffyasszonyfán, 2007.06.02.
(http://www.vitezirend.co.hu/Archive/ostffy%202007%20jun%202.htm) [Letöltés ideje: 2014. február 15.]

G.T.

Németh Jenő

NÉMETH JENŐ
(Egyházashetye, 1939. 07. 04. - Barcs, 2010. 11. 21.)

közigazgatási szakjogász, Barcs tanácselnöke (1967/89),

a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetője (1995-2000)

Elemi iskoláit Adorjánházán végezte, majd a mezőgazdasági technikumot Pápán illetve Kaposváron. A   jogtudományi egyetemet  Pécsett a Janus Pannonius Tudományegyetemen végezte, jogi szakvizsgát pedig Budapesten tett.

1967 -től – 1989-ig Barcs tanácselnöke volt és nevéhez fűződik a település várossá nyilvánítása 1979-ben [Celldömölkkel egy időben :-)] 1989-től a Belügyminisztérium osztályvezetője, majd főtanácsosa; 1995-2000 között a Somogy Megyei Közigazgatási Hivatal vezetőjeként működött; 2000-től 2006-ig a Somogy Megyei Önkormányzati Hivatal főtanácsadójaként foglalkoztatták. 2003-tól haláláig a Kaposvári Egyetem óraadó tanára volt.

Közigazgatási szakjogászként és széleskörű tapasztalatokkal rendelkező települési vezetőként számos terület- és településfejlesztési program szakértőjeként működött közre. 1977-től a Pécsi Akadémiai Bizottság Települési Munkabizottságának tagja; több irányú modellkísérlet vezetője, pl. a városkörnyéki igazgatás, integrált városigazgatás, valamint ügyfélszolgálati rendszerek kialakítása területén. A Magyar Közigazgatási Intézet szakértője, 2002-től az IDEA kistérségi munkacsoport vezetője, valamint a közigazgatási szakképzésben a Közigazgatási Szakvizsga Bizottsági elnökeként is tevékenykedett. Nyugdíjas éveiben a kaposvári egyetemen „Állam- és közigazgatás és a közmédia” tantárgyat oktatott.

Külföldi tanulmányútjai során Angliában a település-tervezés és lakossági tájékoztatás rendszerét; az Amerikai Egyesült Államokban az infokommunikációs és település-üzemeltetési formákat; Franciaországban a területi közigazgatást; Németországban pedig a kistérségi társulási rendszer kialakítását tanulmányozta.

Szakmai publikációinak száma az országos szakmai folyóiratokban: 66. Tanulmányai a közigazgatás modernizációjához és racionalizációjához, a területi- és a kistérségi igazgatás új irányaihoz, a közigazgatási infokommunikációs rendszerek tervezéséhez, a kistérségi rendszer elméleti megalapozásához és módszertanához kapcsolódtak.

Négy egyetemi jegyzetet készített az állam- és közigazgatás tárgyköréből, valamint hat közigazgatási módszertani könyvet szerkesztett és részben írt az IDEA Programbizottság Kistérségi Munkacsoportjának vezetőjeként. Szakértőként a kistérségi, települési stratégiai tervezések közigazgatási módszertanával foglalkozott.

Közéleti és szakmai, tudományos tevékenységéért számos elismerésben részesült - többek között - Barcs város díszpolgára, Somogy Polgáraiért-díj, Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje, Deák Ferenc-emlékérem és Magyary Zoltán-díj.

Művei:

Böröcz Árpád – Kisgyura Attila – Németh Jenő: Állam- és közigazgatás-jogi ismeretek. Kaposvár, 2002. 375 p.

Kistérségi közigazgatás. (Szerk. Ágh Attila, Németh Jenő). Bp. 2003. 343 p.

Kistérségi tervezési módszertan. (Szerk. Németh Jenő). Bp. 2006. 338 p.

Irodalom:

Fogarasi József: Arcképcsarnok. Dr. Németh Jenő. In: Comitatus, 1999. 10. sz. pp. 54-57.

Németh Tibor