Kelemen Etelka

KELEMEN ETELKA
(Csönge, 1925. május 2. – Ostffyasszonyfa, 1992. március 1.)

pedagógus, festő


Csöngén született tehetős, jómódú parasztszülők gyermekeként. A polgári iskolát Szombathelyen végezte el bejáróként. Magánúton érettségizett, de továbbtanulni és elhelyezkedni származása miatt nem tudott. Eleinte szülei gazdaságában, majd Budapesten szövőnőként dolgozott. A gyár képzőművész szakkörében kezdett festeni, tehetségét itt fedezte fel Bencze László, akinek ajánlására felvették a képzőművészeti főiskolára, ahonnan azonban hamarosan – mint osztályidegent – el is távolították. Ezt követően mezőgazdasági munkásként, majd szülei birtokának államosítása után segédmunkásként volt kénytelen dolgozni különböző helyeken. Egy ideig távírászként is dolgozott. Később felvételt nyert a Pécsi Tanárképző Főiskolára, ahol történelem-magyar szakos tanári oklevelet szerzett. Tanulmányait megszakítás nélkül folytatta a szombathelyi főiskolán, ahol Horváth János irányításával rajz szakon diplomázott.

Az ostffyasszonyfai Petőfi Sándor Általános Iskolában több évtizeden át tanította és nevelte a helyi és csöngei diákokat.

Két évtizeden át művésztelepek, nyári alkotótáborok rendszeres résztvevőjeként fejlesztette, tökéletesítette tudását, a hazai táj szinte minden zuga (Duna-kanyar, a Balaton, az Őrség, Kőszeg) felkeltette festői képzeletét. Jó felkészültségű, természetelvű festő volt, aki akvarelljein, olajfestményein elégikus és romantikus hangulattal ábrázolta legkedveltebb témáit, a Kemenesalja és Kemeneshát festői lankáit, kisvárosait, falvainak utcarészleteit. Számos illusztrációja jelent meg folyóiratokban, újságokban. Tagja volt a Kemenesaljai Alkotók Körének is, melynek sok kiállításán részt vett.

Egyéni kiállításai:

Kemenesaljai Művelődési Központ, Celldömölk, 1982
Nádasdy-vár, Sárvár, 1984
Videoton Kultúrotthon (Dénes L. Szilveszterrel és Katonáné Erdély Györgyivel), Székesfehérvár, 1985
Vas Megyei Pedagógiai Intézet, Szombathely (Dénes L. Szilveszterrel, Katonáné Erdély Györgyivel és Nagy Istvánnal), 1989
Ádám Jenő Zeneiskola, Celldömölk, 1989
Jurisics-vár, Kőszeg, 1992
Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ. Szombathely, 1992

Irodalom:

Hargitai József: In memoriam Kelemen Etelka. In: Emberközelben. Szombathely, 1997. pp. 517-518.

M. G.

Karczag Zoltán

KARCZAG ZOLTÁN 

(Kiscell, 1881. augusztus 17. – Budapest, 1944. december 10.)

festőművész

Budapesten a Képzőművészeti Főiskolán Székely Bertalan, Ferenczy Károly és Zemplényi Tivadar tanítványa volt. Később a müncheni akadémián és Párizsban tanult. Kiállításon 1909-ben szerepelt a Műcsarnokban Enteriör című pasztelljével. 1918-ban Budapesten telepedett le. A Nemzeti Szalonban 1928-ban gyűjteményes kiállítást rendezett. Eleinte főleg figurális- és tájképeket festett. Az I. világháború után elsősorban arcképeket alkotott. Zöld kapu c. pasztelljét a Nemzeti Galéria grafikai gyűjteményében őrzik.

Gy. G.

 Karczag Zoltán: Tóparton című festménye

Módosítás: (2013. Február 19. Kedd, 11:37)

Jónás Márton

JÓNÁS MÁRTON
(Kislibercse, 1895. december 11. – Celldömölk, 1987. január 22.)

tanár, tankönyvíró


A Nógrád megyei Kislibercsén született. Uradalmi gazdatiszt édesapja öt gyermeke közül ő volt a harmadik. A szarvasi gimnáziumban érettségizett, majd tanulmányait a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika-fizika szakán folytatta. Közben megjárta az I. világháborút, ahol fejlövést szenvedett, ennek nyomát és a kapott golyót élete végéig hordta.

Már tanulmányai alatt helyettes óraadóként Aszódon tanított, később a kiskunhalasi Református Gimnáziumba került, ahol oklevele megszerzése után 1920. szeptemberétől véglegesítették.

A harmincas években az új tanterv bevezetése körüli szakmai vitában több alkalommal kifejtette véleményét a Protestáns Tanügyi Szemle hasábjain az általa ideálisnak vélt tankönyvről és tanítási módszerről. Véleménye szerint a jó tankönyv egy jól összeállított példatár, a tanítás alapja pedig a példadolgoztatás. Minden más felesleges. Egyszerű nyelven, röviden kell tiszta gondolatokat közölni. A szabályok és a definíciók másodrangúak, a cél a logikus gondolkodásra szoktatás.

Szakmai ismertsége és elismertsége alapján őt bízták meg a református gimnáziumok számára készülő matematika tankönyvek megírásával. Az alsó négy osztály számára az 1938/39-es tanévben jelentek meg az új tantervhez igazodó tankönyvek, majd 1942-ig a többi négy. A tankönyvek megírására rendkívül rövid határidőt szabtak, így – bár a fizikatankönyvekről is kész elképzelései voltak – erre nem ő, hanem a hozzá hasonló elveket valló szeghalmi tanár és igazgató, Nagy Miklós a szegedi Dombi Bélával közösen kapott megbízást.

Pontos és precíz fogalmazás, egyszerű és áttekinthető mondatok és a magyar nyelv igényes használta jellemezte az általa írt tankönyveket. Az egyes témaköröket rövid bevezetővel és rövid elméleti résszel kezdte, majd ezt bőséges feladatanyag követte.

Abszolút tekintély volt tanítványai és kollégái szemében. Egykori tanítványai szigorú de rendkívül igazságos tanárként jellemezték, akinek az udvariaskodás nem tartozott a tulajdonságai közé. Óráin rendkívül nagy gondot fordított a magyar nyelv szabatos használatára. Kristálytiszta logikával, röviden és tagoltan magyarázott. Példáit fizikaórán a mindennapi életből vette, kísérleteihez pedig használati tárgyakat alkalmazott (például fésű, tükör, gyertya).

Diákjai tisztelve szerették és megbíztak ítéletében. 1946 és 1948 között, a diákönkormányzat létezése idején őt választották tanár-elnöknek. A fizikai munkát sem restellte, hiszen az egyháztól fizetés helyett kapott kiskunhalasi illetményföldjét maga művelte. Szívesen kertészkedett, értett a gyümölcsfákhoz, a szőlőműveléshez és ismerte a gombákat.

1949-ben helyezték Celldömölkre az 1947-ben alapított Állami Gimnáziumba (1957-tól Berzsenyi Dániel Gimnázium). Áthelyezésének oka valószínűleg az lehetett, hogy nem törődve sem felettesei, sem a mindenkori politikai elvárásokkal, kizárólag a saját maga által felállított erkölcsi mércének megfelelően viselkedett. Az 1949/50-es tanévet tanárként kezdte, majd 1954-től váratlan nyugdíjazásáig, 1957. március 9-ig igazgatója volt a gimnáziumnak. Ezt követően még tíz évig tanított szerződéses tanárként, majd még egy évet óraadóként. Gyémántdiplomáját 1983-ban vehette át.

Eredményes munkáját bizonyítja, hogy 1952-ben és 1953-ban a Rákosi Mátyás Tanulmányi Versenyre - az OKTV elődjére - Vas megyéből csupán az ő diákjai kerültek be. Kiskunhalasi és celldömölki diákjai közül egyaránt szép számmal követték a pályán. A kiskunhalasi gimnázium tanára lett később tanítványai közül Babay Béla, Jeremiás Béla és a kémiatankönyv-író Bacsó Benő. Celldömölki diákjai közül pedig Horváth Jenő, Kósa András és Wiegandt Richárd matematikusokként több elismerést szereztek.

A Kemenesaljai Baráti Kör születésének 100. évfordulója alkalmából, 1995. november 4-én emléktáblát helyezett el hajdani lakásának falán, a Sági út 10. számú házon. A baráti kör két tagja, Szita Jenő és Varga Imre pedig félmillió forintos ösztöndíjat alapított (Jónás Márton Tanulmányi Pályázat) amelyből minden évben három, arra érdemes celldömölki diák egyetemi, főiskolai tanulmányait támogatják.

Művei:

Az ideális mennyiségtan tankönyv. In: Protestáns Tanügyi Szemle. 7. évf. 1933. 7. sz. 31-32. p.
A tanulói gyakorlatok szerepe a fizika tanításában. In: Protestáns Tanügyi Szemle. 8. évf. 1934. 8. sz. 193-197. p.

Irodalom:

Jónás Márton celldömölki "utódai" lehetnek : Alapítvány a tehetséges diákok támogatására. In: Vas Népe. 1995. nov. 17. p. 5.
Zsuffa Lajos: Jónás Márton (1895-1987) In: A Matematika Tanítása. 3. évf. 1995. 1. sz. 20-24. p.
Vinter Krisztina: Egy tanárlegenda : Jónás Márton. In: A celldömölki Berzsenyi Dániel Gimnázium jubileumi évkönyve az iskola alapításának 50. évfordulója alkalmából 1947-1997 (szerk. Vinter József) Sárvár : Rába Druck, 1997. 75-86. p.
Így kezdődött… : egykori tanárok és öregdiákok visszaemlékezései a gimnázium kezdeti éveire. (szerk. Ragányi József) Celldömölk : Kemenesaljai Baráti Kör, 1997.

B.R.

Jenei Jankó Sándor

JENEI JANKÓ SÁNDOR
(Vasvár, 1866. február 28. – Vönöck, 1923. május 14.)

erdőmérnök, főiskolai tanár


Nyugat-Dunántúl egyik legősibb nemzetségéből és az egyik ág révén a XVI. századtól kezdve Vönöckhöz is kötődő földbirtokos családból származott. Édesapja, Jankó József (1831-1896) kálócfai mintagazdaságában híres lótenyészetet működtetett és a reformkorban 2400 forintot adományozott – többek között a Magyar Tudós Társaság és a Magyar Nemzeti Múzeum – támogatására. Édesanyja, Kiss Lídia (1844-1875?) Ostffyasszonyfán született és átlagon felüli műveltségét magániskolai tanulmányainak köszönhette. Három gyermekük közül mindegyik ikerszülöttként látta meg a napvilágot, de gyengébb párjuk valamennyi esetben meghalt. Az elsőszülött Sándor az elemi iskola öt osztályát Vasvárott végezte, majd 1877-től két évig árvaházi növendékként a kőszegi bencés gimnáziumban tanult, s ebben az időszakban viszonylag közepes eredményeket ért el. A középiskola további hat osztályát a soproni főreáliskolában tette le, és egyre javuló tanulmányi előmenetele révén érettségije is fényesre sikerült. 1886-ban iratkozott be a selmeci akadémia erdészeti szakára, ahol négy éven keresztül kitűnő eredményt ért el.

Erdészeti tevékenységét alugosi kerületi erdőigazgatóságnál kezdte, majd a zalaegerszegi erdőhivatalhoz került, de rövid idő múlva már a Földművelésügyi Minisztérium Erdőrendezési Ügyosztályának építészeti referense lett. 1895-ben jelent meg az „Erdészeti Lapok”-ban első publikációja: „Körszelvényes útkanyar kitűzése szögtükörrel”. 1896-ban vette feleségül az anyai ágon kemenesmagasi eredetű Velancsics Gizellát s az ősök után így került közvetlen kapcsolatba Vönöckkel, ugyanis sógora Spissich János pozsonyi postafőigazgató lett, akinek ősi nemesi családi birtokai Vönöck környékén terültek el. 1901-ben főerdésszé nevezték ki, 1906-ban pedig egyidejűleg erdőtanácsosként a selmecbányai akadémia erdészeti földmérés professzora lett. A geodéziai tanszék létrehozása és korszerű kiépítése szinte kizárólag az ő erőfeszítéseinek köszönhető. A századforduló időszaka a földi és légi fotogrammetria kifejlődésének hőskora volt. Jenei Jankó Sándor számos tanulmányt publikált az "Erdészeti Lapok", a "Kataszteri Közlöny", valamint a "Köztelek" hasábjain és tehetséges tanítványai (Lángos Lajos, Szabó Endre) segítségével elmélyült az új tudományos területen. Az első világháború idején a hadvezetés is felfigyelt a gyors tájékoztatást nyújtó lehetőségre, ezért felszólították e tárgykör kézikönyvének elkészítésére. Műve az első magyar nyelvű fotogrammetriai tankönyv lett. Kutatásainak legismertebb területét a háromszögelési hálózat hibaelméletének témaköre alkotta, de az erdészeti szállítóberendezések komplex szemléletű (műszaki-gazdasági-erdészeti) vizsgálata terén is alapművet publikált.

A világégés utáni határváltozások következtében a tanintézet (a mai Nyugat-Magyarországi Egyetem Erdőmérnöki Karának elődje) Sopronba költözött, ahol az akadémiai tanács Jenei Jankó Sándort választotta rektornak. Két évig töltötte be a felelősségteljes tisztséget, de a túlfeszített, rendszeresen éjszakába nyúló munka következtében 1922 augusztusában agyvérzést kapott, s így hosszabb pihenőre szorult. Állapota javulni látszott, azonban sógorának, Spissich Jánosnak vönöcki kúriáján a második agyvérzést már nem élte túl. Abban a szobában hunyt el, amely egy évszázaddal korábban Kisfaludy Károly állandó hálóhelye volt.

Ősi selmeci szokás szerint fáklyát tartó erdész- és bányászhallgatók sorfala között tanítványai vitték vállukon, majd helyezték a sírba a korszerű magyar földméréstudomány egyik úttörőjének koporsóját. A sors különös fintora, hogy özvegye ugyancsak Vönöckön halt meg, az 1942-es híres vönöcki vasúti szerencsétlenség alkalmával.

Sírját a Nemzeti Emlékhely és Kegyeleti Bizottság 2007. március 21-i ülésén a Nemzeti Sírkert részévé nyilvánította.

Főbb művei:

A csúsztató utak. Bp. 1912. 42 p.
Erdészeti szállítási eszközök és berendezések. Selmecbánya, 1913. 264 p.
Vadpatak szabályozás. Selmecbánya, 1916. 235 p.
Fotogrammetria. Pozsony, 1917. 78 p.
Erdészeti szállítóberendezések. I. rész. Mesterséges pályák. Sopron, 1920. 235 p.
Erdészeti földméréstan. II. rész. Gyakorlati mérés. Sopron, 1921. 330 p.
Erdészeti földméréstan. I. rész. Műszertan. Sopron, 1922. 240 p.

Irodalom:

Bendefy László: Jenei Jankó Sándor emlékezete. In : Vasi Szemle, 1973. 1. sz. pp. 147-160.
Mastalirné Zádor Márta: Jankó Sándor. In: Mindnyájan voltunk egyszer az Akadémián. Sopron, 1983.
Kotlár Károly: Jankó Sándor. In: Magyar agrártörténeti életrajzok II. Bp. 1988. pp. 33-35.
Bácsatyai László: Jankó Sándor (1866-1923) élete és munkássága. Sopron, 2003. 43 p.
Barbalics Imre János: Vasváron született 125 éve Jenei Jankó Sándor. In: Vas Népe, 1991. 50. sz. (febr. 28.) p. 5.

N. T.

Jándi Bernardin György

JÁNDI BERNARDIN GYÖRGY

(Darázsi [Nyitra vármegye], 1863. november 29. – Pannonhalma, 1952. augusztus 28.)

bencés szerzetes, dömölki apát (1920-1950)

Névváltozat: Janda Bernardin György (1898-ig)

Sokgyermekes tanítócsaládban született. Középiskoláit a nyitrai piaristáknál végezte. Érettségijét követően 1881. július 31-én lépett a bencés rendbe, beöltözéskor Sienai Szent Bernardin nevét kapta. Pappá szentelésére 1888. július 8-án került sor. Ezután Pannonhalmán latin-német szakos főiskolai tanár, illetve 1891-től egyidejűleg főapáti szertartó lett. 1906 és 1910 között Pápán a házfőnöki és a gimnázium igazgatójának tisztségét is betöltötte. Az 1900-as évek elejétől kezdve rendszeresen jelentek meg műfordításai. A szlovák nyelven kívül fordított spanyolból és lengyelből, olaszul pedig már gimnazista korában megtanult.

1910-től főmonostori perjel lett újfent Pannonhalmán, majd kormányzó perjel 1918. október 21-e után, 1920. május 18-án történt lemondásáig. A nehéz időszakot követően a főapáti szék várományosa volt, de meglepetésre nem kapta meg a szükséges számú támogató voksot. Rendtársai 80%-ának egyetértésével a frissen megválasztott Bárdos Remig főapát reá bízta a dömölki apátság irányítását.

Három évtizedig töltötte be a celldömölki búcsújáróhely vallási vezetőjének tisztségét. A nagyközség képviselő-testületének hosszú ideig tagja volt és elnöke lett a községi fiúpolgári iskolaszéknek. Széleskörű kapcsolatrendszerét és tekintélyét mutatja, hogy 1923-ban magyar királyi kormányfőtanácsosi címet kapott és kijárta, hogy az oktatási intézmény ugyanebben az évben állami kezelésbe kerüljön, majd két év múlva saját épülethez jusson. Figyelme kiterjedt arra is, hogy biztosítsa a zárdaépület bővítéséhez szükséges pénzügyi feltételeket a benne működő katolikus polgári leányiskola számára. A kegytemplom az ő idején kapott új harangokat, kelyheket és az orgona felújítását is megszervezte. Az apátság alapításának 800 éves jubileumi ünnepségén, 1933-ban Serédi Jusztinián bíboros hercegprímást, Mikes János szombathelyi püspököt és Kelemen Krizosztom pannonhalmi főapátot üdvözölhette: velük együtt körmenetben vonult a sokaság a település centrumából az ősi apátsági romtemplomhoz. 1948-ban Mindszenty József bíborost, esztergomi érseket köszönthette a kegytemplom 200 éves fennállásának ünneplésére - az egyházellenes hatalom minden kísérlete ellenére - a búcsújáróhelyre zarándokolt tömegek előtt. A jubileum tiszteletére a bombasérüléséből felújított templom homlokzatán a régi toronyóra helyére Palka József aranykoszorús üvegfestő-művész óriási mozaikját építették be, középen az Apokalipszis Napbaöltözött asszonyával. A Szűzanyát körülevő egyik alakban Jándi Bernardint mintázta meg az alkotó.

Aranymiséjét 1938-ban, gyémántmiséjét 1948. július 8-án mutatta be a dömölki kegytemplomban. Az egyházak államosítását követően 1950-benaz Elnöki Tanács törvényerejű rendelete után a feloszlatás következtében kényszerből kellett elhagynia a rendházat és visszaköltöznie Szent Márton hegyére.

Alig két esztendővel később hunyt el, hamvait az ottani Boldogasszony Kápolnában helyezték el. A celldömölki egyházközség kezdeményezésére 1994. október 15-én Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát az ünnepi szentmisét követően szentelte be Jándi Bernardin György és Nemes Vazul földi maradványait, amelyeket a Szent Benedek-oltárnál kialakított kriptában helyeztek örök nyugalomra.

Művei:

Don Luis Coloma elbeszélései (ford. spanyolból). 1-2. köt. Bp. 1902. 310 p.
Moravski Marian: Esték a genfi tó partján (ford. lengyelből). Bp. 1904. 231 p.
Luis Coloma: Spanyol képek (ford. spanyolból). Bp. 1906. 222 p.
Luis Coloma: Juan Miseria. Regény. (ford. spanyolból.) Bp. 1928. 157 p.

Irodalom:

Horváth Lajos: Október 15-én két neves bencés „hazatérő" hamvait helyezik el a celldömölki kegytemplomban. In: Új Kemenesalja, 1994. szeptember 29. p. 5.
Jándi Bernardin dömölki apát. In: Sólymos Szilveszter: Ezer év száz bencése. Pannonhalma, 1997. pp. 361-364.

N. T.

Módosítás: (2011. Szeptember 06. Kedd, 13:08) 

Illés Árpád

ILLÉS ÁRPÁD

(Kisköcsk, 1908. május 20. – Budapest, 1980. március 24.)

 Névváltozat: Mayer Árpád (1941-ig)

festőművész, grafikus

Kisköcskön gazdálkodó atyjának Edvi Illés Herminnel kötött házasságából született. Apja a világháborúból 100%-os rokkantként tért haza. A család még gyermekkorában Győrbe költözött. Első komoly festői élményét Gulácsy Lajos alkotásaiból merítette: Borsos Miklóstól kapta ajándékba az Amicus könyvkiadónál megjelent, Lehel Ferenc által írt Gulácsy-monográfiát. Egy ideig Pandur József, majd Békéssy festőiskolájába járt és már tizenhat éves korában szerepelt a győri Képző- és Iparművészeti Társaság kiállításain. A Képzőművészeti Főiskolán 1928-1933 között Rudnay Gyula tanítványa volt. 1930-ban egy hónapig Münchenben időzött. Tanulótársa volt többek között Ámos Imre és László Gyula is. Az utolsó évben (1934-ben) Kandó László óráit látogatta. Első kiállítását balatoni tájképekből 1933-ban Keszthelyen rendezték. A főiskola elvégzése után alkalmazott grafikusként illusztrációk, plakátok és könyvborítók tervezéséből élt. Gyakran hazalátogatott Győrbe és itt kötött életre szóló barátságot – többek között – Borsos Miklóssal és Weöres Sándorral. A Zeneakadémia Kamaratermében működő Vígopera szcenikusa volt 1947/48-ban. Ezt követően a Nemzeti Múzeum, majd a Néprajzi Múzeum munkatársa volt, amelyekben 1949-től 1975-ig több mint félszáz kiállítást tervezett régészeti, néprajzi, irodalom-, zene- és technikatörténeti témakörökben. 1958-tól 1969-ig, nyugdíjazásáig egy budapesti általános iskolában volt rajztanár. 1933-tól nyaranta gyakran festett Győrben és Keszthelyen.

Tanulmányútjai (pl. Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia) és múzeumi munkái során megismerkedett az őskori és ókori kultúrákkal, az afrikai és óceániai természeti népek alkotásaival. Eleinte figuratív, naturális olaj- és akvarellképeket festett. Témái a táj mellett az akt és a csendélet. Az 50-es években kezdett el egyedi jelképrendszeren alapuló absztrakt képeket festeni. Ilyen jellegű műveit először 1959-ben Szervánszky Jenő műtermében állították ki. Az 1960-as években alakult ki egyéni, lírai szürrealizmusa: természetes, tiszta színeivel, organikus-geometrikus formákban (tojás, csigavonal, teknősbéka stb.) fogalmazta meg gondolatait. Az álomvilág alakuló képeinek erejét vetíti bele az ébren lévő ember aggodalmaiba, örömeibe, szépségkereső szenvedélyébe. Belső világképe rokonságot mutat Weöres Sándor költői világával, akihez fiatalsága óta baráti szálak fűzték. Igazi kísérletező képzőművész volt: elsősorban tojástemperával festett papírra, de kísérletezett fajansszal és linóleummetszettel, faintarziával, ezen kívül ismertek üvegablaktervei, sőt versírással is foglalkozott. Művei a győri Xantus János Múzeumben, a Magyar Nemzeti Galériában, a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a londoni Tate Gallery-ben és számos magyar és külföldi magángyűjteményben találhatók. Külföldi elismertségéhez egyetlen adalék: a bielefeldi Kunsthalle-ban megrendezett 1968-as „Künstler der 20. Jahrhunderts" című tárlaton a meghívott legjelentősebb 20. századi művészek között szerepelt. A magyar művészetben egyedülálló jelenség és az egyetemes modern művészetben sem lenne könnyű előképeit felkutatni leegyszerűsítés nélkül. Ezáltal Illés szinte egymaga külön iskolát képviselt.

Számos kortárs muzsikus hanglemezét, CD-borítóját díszíti műveinek illusztrációja: pl. Takács Jenő Weöres Sándor „Holdbeli csónakos" című bábművéhez írt alkotásán. Díszlet- és jelmezterveket készített Weöres daljátékához, a „Tyunkankuru"-hoz is.

Három gyermeke közül a középső, a tragikusan fiatalon elhunyt Benedek (1951-1978) a Közlekedési Múzeum tárgyrestaurátora volt.

Önálló kiállításai:

1933 Keszthely
1962 Tanítóképző Főiskola, Szombathely - Balatoni akvarellek
1963 Fényes Adolf Terem, Budapest ; 1967 Kulturális Kapcsolatok Intézete, Budapest
1967 Galerie Ursula Wendtorf Oldenburg (Németország)
1967 Galerie Pro Arte, Delmenhorst (Németország)
1968 Országos Elmegyógyintézet Kultúrterme, Budapest
1968 VI. ker. Hazafias Népfront, Budapest
1970. Fészek Klub, Budapest
1971 Műcsarnok, Győr
1974 Ernst Múzeum, Budapest
1975 Xantus János Múzeum, Győr
1978 Művelődési Központ és Könyvtár, Szentendre
1980 Műcsarnok, Győr
1980 Műcsarnok, Budapest Emlékkiállítás
1981 Xantus János Múzeum, Győr. Emlékezés Illés Árpádra
1983 Almássy Téri Szabadidőközpont, Budapest - A néphagyomány vonzásában
1983 Móra Ferenc Múzeum, Szeged
1991 Szombathelyi Képtár - Emlékkiállítás
1998 Szinyei Szalon, Budapest
2001 Akadémiai Galéria, Budapest
2004 „Színrelépés" – retrospektív tárlat Mű-Terem Galéria, Budapest

Díjak, kitüntetések:

1972 Fővárosi Pedagógus Képzőművészek kiállítása nívódíj
1977 XVII. Szegedi Nyári Tárlat nívódíja
1978 Munka Érdemrend Ezüst fokozata
1979 Magyar Festészet Napja kiállítás nívódíja

Irodalom:

Szíj Rezső: Illés Árpád művészetéről. In: Életünk, 1968. 2. sz. pp. 140-145.
S.Nagy Katalin: Illés Árpád. In: Vasi Szemle, 1969. 2. sz. pp. 226-235.
Kerékgyártó István: Illés Árpád művészetéről. In: Látóhatár, 1971. 7-8. sz. pp. 737-739.
Káldi Judit: Igaz küzdelmek igazolása. Illés Árpád képei. In: Vasi Szemle, 1974. 2. sz. pp. 215-217.
Weöres Sándor: Illés Sándorról. In: Kortárs, 1974. 2.sz. p. 322.
Frank János: Az ismeretlenből érkezett vendég. Illés Árpád portréja. In: Budapest, 1980. 5. sz. pp. 24-27.
Bosnyák Sándor: A művész nem hazudhat. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Confessio, 1981. 1. sz. pp. 67-74.
Albert Zsuzsa: Életem, emlékeim. Beszélgetés Illés Árpád festőművésszel. In: Művészet, 1981. 12. sz. pp. 34-39.
Csapó György: Közelképek. Beszélgetések. Bp. 1983. pp. 85-90.
Nagy Gáspár: Az Andromédán túl és a Ság hegyen innen. Emlékezés Illés Árpádra. In: Új Magyarország, 1991. 8. sz.
Mezei Ottó: Illés Árpád festészete és a magyar szürrealizmus. In: Életünk, 1991. 10. sz. pp. 948-955.
Mezei Ottó: Illés Árpád művészete. In: Műhely, 1998. 5-6. pp. 121-125.
Albert Zsuzsa: Legenda Illés Árpádról. In: Műhely, 2001. 6. sz. pp. 43-55.
Illés Árpád emlékkönyve. (Összeáll és szerk. Illés Eszter) Bp. 2005. 239 p.
Kortárs Magyar Művészeti Lexikon (szócikk)

Gy. G. – N. T.

Módosítás: (2011. Február 24. Csütörtök, 15:05)

Horváth Zsigmond

HORVÁTH ZSIGMOND (Kisköcsk, 1782. január 20. – Kővágóörs, 1845. október 17.)

evangélikus lelkész, író, műfordító, az MTA lev. tagja

Nemesi szülők gyermekeként született az akkoriban alig pár száz lelket számláló Kisköcskön. Középiskoláit Sopronban végezte, ahol tehetségét Kis János fedezte fel az önképzőkörben. Az ő irányítása révén ébredt fel érdeklődése és nyílt meg szíve a magyar irodalom iránt. Tanára támogatása tette lehetővé, hogy külföldi utazásokat tegyen és – egyházi szolgálatra készülvén – 1802 októberében beiratkozhasson a jénai egyetemre. Két esztendeig hallgatta a hittudományt, olyan tudós oktatók keze alatt, mint a filozófus Schelling. Művelődése forrásául az iskolai tanulmányokon és könyvtári búvárkodásain túl főleg németországi szünidei utazásai tekinthetők. Felkereste – többek között – Erfurtot és Wartburgot, a reformáció fellegvárát is. Jénától alig néhány órai járásra feküdt Weimar, ahol meglátogatta a nagy triászt: Herdert, Schillert és Goethét. Schnepfenthalban Salzmannak, a neveléstudomány egyik megalapozójának előadásait élvezhette. Elképzelhető, hogy hazatérését követően az ő hatására nevelősködött két évig Nizsnyánszky György gyermekei mellett.


1806. január 6-án szentelték pappá és a csengei (ma: Csönge) evangélikusok választották lelkészül. Tizennyolc esztendeig vitte a gyülekezet irányítását s ezalatt egyre inkább rá kellett ébrednie, hogy ifjúi álmai szertefoszlanak, mert Magyarhonban s különösen vidéken egy önfejlődésű tudományos kor feltételei még nem léteznek. Kis Jánossal fennmaradt barátságának és a híres irodalomszervező kitartó ösztönzésének köszönhető, hogy a körülmények dacára tollat ragadott a kezébe. Érdeklődése az eltelt idő alatt a teológiától a földrajz felé fordult és a Kis János által kiadott és szerkesztett "Nevezetes Utazások Tárháza" című sorozatban megjelentette Cook föld körüli útját (1810), Macartney kínai követi útleírását (1818) és Maermann Észak-Európai utazásait (1819). E művek sorában a legnevezetesebb az "Ámerikának haszonnal mulattató esmértetése" című 306 oldalnyi munkája, mely 1813-ban látott napvilágot Győrött. Érdemes idézni a kötet előszavából, amely október 25-én íródott Csöngén:
"Minthogy a magyar literatúra még csak derültében vagyon s annak gyarapodása folyvást sok nehézségekkel s akadályokkal küszködik: ugyanezért méltán óhajthatni, hogy íróink bár arra szemügyet vennének, miképpen édesíthessék az olvasásba belé hazafiaikat s mint kedveltethessék meg velek mind jobban s jobban a tudományokat. Ezt a jeles szándékot, úgy vélem, egyszer legszerencsésebben az olyan könyvek által érheti el, melyek a hasznost a kellemetessel, az édes csemegéket a tápláló eledelekkel szépen összepárosítják /…/ Ilyen s mi lebegett énelőttem is, amidőn e jelenvaló munkának készítéséhez hozzáfogtam. Ami hasznos és interesszáns történeteket, históriai és statisztikai tudósításokat izolált helyheztetésemben Ámerikáról felhajthattam, mindazokat itt anyai nyelvünkön, természeti rendben előadva, együtt lelhetni."
Horváth Zsigmond széles érdeklődési körére utal, hogy természettudományi és filozófiai értekezéseket is papírra vetett, történeti olvasókönyvet állított össze az ifjúság számára, továbbá összefoglalta a reformáció históriáját és kézikönyvben az egyházszerkezet jellemzőit. Ezen munkái azonban a kiadás nehézségei miatt kéziratban maradtak. Élete folyamán számos írást publikált a Tudományos Gyűjtemény lapjain, többek között a stilisztikáról, az égitestekről és a nevelés problémáiról.
1824-ben a Zala megyei Kővágóörsre került, ahol Kis János nyomdokaiba is lépett, aki 1799-1802 között szintén az egyházközségben működött. Az egyházi ranglétrán egyre feljebb lépdelt. Négy év múlva a zalavidéki esperesség jegyzői, majd 1831-ben Zala vármegyei táblabírói tisztségre emelték. Olyan vidéken élt, amely gazdag nyelvkinccsel bírt, ezért bekapcsolódott a Magyar Tájszótár munkálataiba s hamarosan egyik legaktívabb résztvevője lett a vállalkozásnak. Tevékenységének elismeréseként Kis János támogatásával a Magyar Tudományos Akadémia 1833-ban osztálymegjelölés nélkül levelező tagjai sorába választotta. Horváth Zsigmond 1837-ben zalavidéki esperes lett s hivatalát egészen 1845. október 17-én bekövetkezett haláláig viselte. Az Akadémián Toldy Ferenc a felette tartott gyászbeszédét így fejezte be: "Az irodalomtörténet a helyen, amelyet egy áldatlan korban elfoglalt, őt is javallással fogja említeni."


Irodalom:

Németh Tibor: Kisköcsktől Csöngén át az Akadémiáig : Horváth Zsigmond emlékezete. In: Vas Népe. 38. évf. 304. sz. (1993. dec. 30.) p. 8.
Gömböcz Elvira: „Tanulni, úgy vélem, ’s a’ hibát elhagyni soha sem késő” Horváth Zsigmond (1782-1845). - In: Lelkipásztor. 75. évf. 2000. 2. sz. p. 63-67.

N.T.

Horváth Lajos

HORVÁTH LAJOS
(Karakó, 1912. november 1. – Celldömölk, 1997. április 3.)
pedagógus, helytörténész


1912. november 1-én született Karakón. Csecsemőként lett jánosházi lakos, ahol édesapja szabómesterként dolgozott. Közbeszólt azonban az I. világháború: apja 1918-ban hősi halottként lett a háború áldozata. Édesanyja két év múlva ment ismét férjhez és Horváth Lajost nevelőapja segítségével nevelte fel. Közösen hozták meg a nehéz döntést taníttatásáról: 1929-1934 között az Esztergomi Érseki Római Katolikus Tanítóképző diákja lett. Az intézet sokoldalú és színvonalas képzése révén jól felvértezve lépett a néptanítói pályára. Ekkoriban a sok állástalan pedagógus miatt csak három év várakozási idő után lehetett tanítóvá válni, így ez idő alatt a szülői ház szabóságában kitanulta a mesterséget, sőt később segédlevelet is szerzett. Először a magyar–történelem–ének szaktanítói vizsgát tette le Egerben, majd tanári képesítést szerzett Pécsett, magyar–történelem szakon. 1937. március elsején a katolikus fiúiskolában ideiglenes helyettesítéssel bízta meg az iskolaszék. Ez a másodkántori és tanítói megbízás hat hónapra szólt. 1937 szeptemberében Uhlár Gyula akkori igazgató asszisztálása révén választották ki kéttucatnyi jelentkező közül. Ekkor lett véglegesen celldömölki polgár. A tanítói munka velejárója volt – hetenkénti váltással – a kántori teendők ellátása is, amit 1950. augusztus 31-ig végzett. 1948-ban az államosítás után szervezett fiúiskola (a Gáyer, illetve mostanra Városi Általános Iskola) tantestületének lett a tagja 1959-ig. Közben két alkalommal: 1950/51-ben, valamint 1958/59-ben magyar-történelem szakos megyei szakfelügyelőként is tevékenykedett. Az 1959/60-as tanévtől kilenc éven át a korábbi leányiskola (Eötvös, mostanra Városi Általános Iskola) igazgatója volt. 1957-től , egyben az ipariskola megbízott igazgatójaként is tevékenykedett. Az ipari iskola 1968-ban bekövetkezett önállósulásával pedig lemondott a leányiskola igazgatói posztjáról, hogy minden erejével a középfokú szakképzés megfelelő elhelyezéséért dolgozhasson. Nyugdíjba meneteléig, 1975-ig folytatta ezt a tevékenységet. Pályája során rövidebb ideig a Zeneiskolában és Gimnáziumban is volt óraadó tanár.

A civil életben is tevékenyen részt vállalt. Celldömölkre kerülését követően a Katolikus Legényegylet világi elnökének választották meg. Hetente legényesteket szerveztek, amelyek az emberformálás műhelyei voltak. A műkedvelő színjátszástól a sportig gazdag programot kínáltak az önképzőköri jellegű egyletben. Ők szervezték minden év március idusán a Virághalmi Ferenc-ünnepélyeket és e szerveződés révén jött létre a Kapisztrán János Cserkészcsapat is, amelynek vezetőségi tagja volt. A helyi népművelés irányítását 1938-ban vette át Sz. Csorba Tibortól: az összes vallásos, társadalmi, kulturális és vasutas egyesület keretében évente ismétlődően rendezett előadások szervezése volt a feladata. A Katolikus Körben – amely 1933-tól 1949-ig működött – vasárnap délutánonként színvonalas ismeretterjesztés folyt. A Katolikus Kör kebelében alakult meg a Római Katolikus Szalonzenekar 1936-ban. Ennek feloszlatása után belőle jött létre a Neszményi Gyula és Török Gyula neve által fémjelzett Orvosok Szakszervezetének Zenekara, ahol először merült fel a „Munkacsoport Zeneiskola” gondolata. A háború után 1949-ig még működhetett a Katolikus Legényegyleti csoport és Horváth Lajos a helyi, valamint a járási szabadművelés ügyvezetőjeként tevékenykedett 1950. augusztusi lemondásáig. 1955-ben kelt minősítése jelzi az addig megtett életutat: „Politikai magatartása, képzettsége jó, fel is tudja használni a nevelés területén, de nem olyan kemény, harcias kiállású, mint azt képzettsége megkívánná. Nem tud teljesen szakítani a régi nevelés maradványaival. Különösen vonatkozik ez vallásos érzületére…”

1940-ben kötött házasságot Perendy Margittal. A sok közösségi munka miatt feleségére hárult a gyermekek nevelésének fő terhe. Két lánya tanár lett.

Horváth Lajos az Új Kemenesalja című helyi lap örökös főszerkesztője. Az újság kapcsán 1942-ben vetődött fel, hogy a Katolikus Kör vegye meg a Kemenesalja kiadói jogát Dinkgreve Nándortól 10 ezer pengőért, amit végül 1943 júniusáig fizettek ki. Az év első felében már érezhető volt a tulajdonosváltás okozta tartalmi megújulás. 1943. november 23-án lett felelős szerkesztő és az év novemberében szerkesztette első ízben a Kemenesalját. A lapban (-th-s) jelzéssel írta alá cikkeit. 1944 decemberében be kellett vonulnia, és hadifogsága után, 1946 tavaszán kezdett újra dolgozni, de az újság számai 1945 márciusáig a neve alatt jelentek meg.

Alapos volt honismereti tevékenysége is: tematikusan kijegyzetelte a 100 éves celli sajtó írásait, iskolatörténeti kutatásai során feltárta a tanintézmények irattárait az államosításig. Alapos tanulmányokban és előadásokban foglalkozott Göttmann Bódog, Hollósy Jusztinián, Koptik Odó, Lancsics Bonifác és Magasi Artúr alakjával. Rengeteg középiskolásnak és legalább negyedszáz főiskolásnak, egyetemistának adott gazdag forrásanyagot a szakdolgozatukhoz. Élete történetét emlékiratszerűen több vaskos kézirat őrzi: „Egy népfia néptanító a Marcal-tájról” címmel.

Az 1994-ben keltezett interjú utolsó bekezdésében üzen az utódoknak, azaz nekünk: „Az életet már megjártam, többnyire csak gyalog jártam… - idézi először a költőt – majd folytatja: Tapasztalatom szerint a szeretet vágya életünk állandó kísérője, ugyanakkor gyengeségeink gyakran tartanak távol bennünket másoktól. Mindez akadályozza azt, hogy mindennapjainkban érezhessük a haza, az otthon melegét. A másokra szabott szigorú mértéket önmagunkkal szemben is alkalmazni kell, de önérzetünk, önbecsülésünk ennek fordítottját is megkívánja. Azokkal szemben is legyen szigorú a mércénk, akik többnyire nem „gyalog” járnak. Ne alázzuk meg magunkat a magas pozíciókban „trónolók” előtt, de adjunk meg minden tiszteletet a közösségért jó szándékkal, önzetlenül dolgozóknak. Ha vezetők, akkor nekik különösen, mert irányítani sohasem könnyű feladat. Az ok érthető: emberek vagyunk."

Horváth Lajosnak 1994 augusztusában Celldömölk önkormányzata díszpolgári címet adományozott. 1997. április 3-án hunyt el.


Főbb művei:

Horváth Lajos-Majnovics Mária-Tamás Judit: Iparosképzés Celldömölkön : 1887-1987. Celldömölk : Városi Tanács, 1987. – 113 p.
H.L.: Kiscell alapozója : 250 évvel ezelőtt jött Koptik Odó Dömölkre. In: Új Kemenesalja. 1989/1-2. sz. - p. 4.
H.L.: Egy költőre emlékezünk: Dr. Magasi Artúr, Celldömölk szülötte. In:Új Kemenesalja. 1989/3. sz. - p. 4.
H.L.: A zárdaalapító dömölki apát. In: Új Kemenesalja. 1990/1. sz. - p. 5.
H.L.: Koptik Odóra emlékezünk : Születésének háromszázadik évfordulóján. In: Új Kemenesalja. 1992/11. sz. - p. 6.

Irodalom:

Németh Tibor: Születésnapi beszélgetés Horváth Lajos díszpolgárral. In: Új Kemenesalja, 1994/20. sz. (okt. 27.) p. 4-5.
Gyászoljuk Horváth Lajost, Celldömölk díszpolgárát, az Új Kemenesalja szerkesztőbizottságának örökös tagját. In: Új Kemenesalja, 1997. 8. sz. (ápr. 24.) p. 1., 8-9.

N.T.

Horváth István

HORVÁTH ISTVÁN
(Budapest, 1909. augusztus 19. - Kenyeri, 1990. március 18.)

kanonok, esperes-plébános, helytörténész


A szombathelyi a premontrei gimnáziumban érettségizett. A tehetséges ifjút a Pázmány Péter Tudományegyetem Hittudományi Karára küldte a püspöke, ahol 1933-ban teológiai doktorátust szerzett. Előtte 1932. június 12-én szentelték pappá Mosonmagyaróvárott. 1932 és 1936 között négy helyen volt káplán: Letenyén, Alsóságon, Salköveskúton és Szombathelyen.

1936-tól 1940-ig Szombathelyen volt hitoktató. 1940-ben Kenyeribe került plébánosnak, ahol 1959-ig szolgált. Közben 1945-től kerületi esperes is volt a kemenesaljai-felső esperesi kerületben. Mindig érdekelte a múlt, annak a helynek története, ahol élt és működött, illetve a tágabb környezete. Nagyon sokat kutatott az egyházi és világi levéltárakban, neves könyvtárakban. Így igen tekintélyes anyaga gyűlt össze, amit otthon kéziratként őrzött. A 70-es években a honismereti mozgalom keretében helytörténeti pályázatokat hirdettek meg. Horváth István is beadta első írását: Fertőd néprajza címmel. Papként nem merte a saját nevét használni, félt a mellőzéstől, ezért a Takács Kálmán írói álnevet használta. A siker azonban feloldotta benne a lelki görcsöt: ezután már a saját nevén adta be pályázatait, megírva Kenyeri, Kecskéd, Pápoc történetét.

1959-ben Püspökmolnáriban lett plébánoshelyettes 10 esztendeig. Szombathelyhez közelebb kerülve még többet kutathatott a levél- és könyvtárakban.

1968-ban beteget szállított gépkocsijával a kórházba, amikor elé hajtott egy ittas kerékpáros: a felelőtlen biciklista kikerülése érdekében félrerántotta a kormányt és a szembejövő autóbusszal ütközött. Utasainak és a kerékpárosnak haja szála sem görbült, de Horváth István medencecsont-törést szenvedett és hetvenöt százalékos rokkant lett. A római szentszék engedélyezte, hogy előbb gipszágyban fekve, majd ülve is misézhetett. E helyzetből erényt kovácsolva még nagyobb szabású adatgyűjtésbe fogott. Kenyeribe, volt kedves falujába vonult vissza és szinte teljesen csak a tudományos munkának élt. Közel 5000 oldalt kitevő kéziratos munkáival számos pályadíjat nyert el. E tevékenysége mellett szívesen kertészkedett és szőlőfajták nemesítésével is foglalkozott. 1981-től betegágyba kényszerítve élt gondozójának, Kronberger Ilonának faluszéli házában. Hosszú, türelemmel viselt szenvedés után 1990. március 18-án halt meg. A rábakecskédi falurész temetőjében helyezték örök nyugalomra.


Művei:

Pápoc története 1945-ig. Kézirat. Kenyeri, 1972. 222 lev.
Kenyeri – Kecskéd története [1200-1945]. Kézirat. Kenyeri, 1975. 701 p.
Pápoc története a középkori oklevelek tükrében [1291-1610]. Kézirat. Kenyeri, 1976. 268 p.
A nevek világa a Vas megyei Kenyeriben és Pápócon. Kézirat. Kenyeri, 1977. 187 p.
Pápoc története. Kézirat. Kenyeri, 1977. 471 p.
Mesél a Cser : Történetek a fonóból. Kézirat. Kenyeri, 1978. 713 p.
Ünnepi szokások a vasmegyei Kenyeriben a századforduló táján. Kézirat. Kenyeri, 1979. 158 p.
Általános tájszótár és szólások, szóláshasonlatok, közmondások a Vas megyei Kenyeri község múltjából. Kézirat. Kenyeri, 1981. 237 p.
Névmonográfia a Vas megyei Pápoc község múltjából és jelenéből. Kézirat. Kenyeri, 1981. 355 p.
Adatok Pápoc történetéhez. (Társszerző). Szombathely, 1998. 196 p.

Irodalom:

Lakatos Ferenc: A Cser krónikása. In: Vas népe, 1976. 243. sz. p. 5.
Szüts Dénes: A kenyeri krónikás. In: Hétfői hírek, 1979. 42. sz. p. 3.
Mészáros Sándor: Pályadíjas esperes : megőrizte a szó ízét. In: Szabad föld, 1980. 1. sz. pp. 12-13.
Szelestey László: A múltat kutatva – a jelent gazdagítva. Látogatóban dr. Horváth Istvánnál. In: Vas népe, 1981. 220. sz. p. 5.
Kovács Jenő: A Cser krónikása : Dr. Horváth Istvánról és munkásságáról. In: Vasi honismereti közlemények, 1989. 1. sz. pp. 29-31.
Kovács Jenő: Búcsúzunk a „Cser krónikásá”-tól! : Dr. Horváth István 1909-1990. In: Vasi honismereti közlemények, 1990. 1-2. sz. pp. 147-148.

K. J.